A következő címkéjű bejegyzések mutatása: évforduló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: évforduló. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. március 16., vasárnap

2020

Pontosan öt éve, hogy beindult a covid által szabályozott élet. Hétfőre esett tizenhatodika, akkortól kezdve jött a világnyelven lockdown-nak emlegetett lezárás. Reggel azonnal telefon a fogorvosi rendelőbe, merthogy pár nap múlva lett volna időpontom hozzájuk, de persze ott is csak annyit tudtak mondani, hogy fogalmuk sincs, mi lesz. Aztán az lett, hogy pont négy hónapig őrizgettem az egyik fogamban az ideiglenes tömést, mire eljutottam az orvoshoz.

És próbáltunk vásárolni, online persze, mert mindenki meg volt győződve róla, hogy ha a vírus meg nem öl, akkor legalábbis éhenhalunk. Volt olyan webáruház, ahol irányítószámok szerint osztottak be időkapukat, amikor meg lehetett kezdeni a rendelést, a miénk például 16 órától szabadult fel, az ember már 15:59-től pánikszerűen nyomogatta a frissítés gombot, aztán vagy bejutott, vagy nem. Ami engem illet,  egyszerre dühöngve  és röhögve püföltem a gépet, annyira tragikomikus volt az egész helyzet. 

A leghihetetlenebb, hogy azóta már öt év telt el. Hogy mennyire változtatta meg az életünket, és hogy mennyire változott meg az én életem (#spoiler: nagyon), abba bele se megyek, nem érdemes.

2024. október 6., vasárnap

Már húsz éve!

Az utóbbi három hét alatt valószínűleg elvesztettem pár olvasót, akik bosszankodva elfordultak, amikor újra és újra csak régi bejegyzést találtak itt. A többiek pedig mostanra már nyilván rájöttek, hogy mit jelentettek a címek, hát ezt: első év, második év... huszadik év, és ugye az is világos már, mi volt ez a három hétig tartó tömény múltidézés? Ezzel próbáltam megünnepelni a blogomat, pontosabban azt, hogy immár húsz éve írok blogot. Pontosan ma 20 éve kezdtem, akkor még persze a freeblogon, amit akár szerettünk, akár nem, az volt az őskorunk, a platform, mely grafomán hajlamainknak  lehetőséget adott a megnyilvánulásra.

A válogatásban nem követtem meghatározott szempontokat. Lehetett volna másképp, például, hogy minden napra az illető évre legjellemzőbb bejegyzést választom ki. De kérdem én, hogyan lehet 12 hónap  bejegyzéseiből ezt megállapítani? Meg aztán egy egész évre mi lehet  jellemző? Egy év alatt annyi minden ér bennünket, ilyen is, olyan is, nincs egyetlen, sterilen meghatározható jellemző, fogalom, tulajdonság, aminek alapján válogathatsz. Úgyhogy maradt ez a konfúz, pillanatnyi hangulatra épülő választás, mindig azt a posztot emeltem ki, amiről úgy gondoltam, mutathatja, mit gondoltam akkor, mi foglalkoztatott, mi történt éppen akkor. És mivel soha nem is volt egyetlen körülírható, meghatározható profilja a blogomnak, ezért a válogatás is ilyen mindenféle lett. Meg kell mondjam, több esetben is kiválasztottam ugyanazon évből két bejegyzést is, mondván, hogy majd élesben eldöntöm. Hát... legtöbbször nagyon nehezemre esett dönteni egyik vagy másik javára, egy alkalommal meg is szegtem ezt a "szabályomat", amikor két misibuszos bejegyzést nem volt szívem elszakítani egymástól, mivel annak idején többször is írtam hasonlókat, és ha már az összeset nem emelhettem ki, legalább ezt a kettőt fel akartam idézni.

Ahogy mostanában  olvasgattam a régi bejegyzéseimet, meglepve tapasztaltam, hogy eleinte milyen rengeteget írtam, voltak napok, amikor két-három bejegyzést is elkövettem, mindenféle terjedelműeket, egy-kétmondatosakat is, de esetenként hosszabb okfejtéseket is betettem ugyanarra a napra. Nagyon gyakran írtam számtech témákról, napi informatikai, hálózati problémákról, bármiről, de hogy ez mennyire érdekelte az olvasóimat? Mai eszemmel azt gyanítom, hogy édeskevéssé, de már mindegy, leírtam, kitettem, ott van.  Találtam olyan kifejezéseket is, amelyekre már egyáltalán nem emlékeztem, elsőre fogalmam se volt, mit takarnak.  Például, hogy mi az az iframe??? Aztán tovább olvastam az illető posztot és kiderült, hogy a blográdióhoz volt rá szükség (merthogy annak idején még blográdiót is feltettem az oldalsávba), egy bizonyos html-elem az iframe, ha jól rémlik. 

És elég gyakran megváltoztattam a dizájnt is, azt nagyon élveztem, hátteret kigondolni, színeket választani, sőt html-ben megírni a sablont, főleg a betűszínek, betűtípusok miatt, fejlécet megszerkeszteni, oldalsávba extra modulokat megtervezni, de szép is volt! Emlékszem olyan időszakra is, amikor egy fekete macska csóválta a farkát az oldalsáv tetején, de például nagy gonddal kiválasztott óra szinte mindig volt a blogomon, vagy visszaszámláló valamilyen várható jeles naphoz, és egyéb ilyesmi, a legtöbb extrára már nem is emlékszem.

Egyszer még áprilisi tréfára is vállalkoztam, egész pontosan 2006 április elsején. Kitaláltam, hogy eltüntetem a blogot, persze csak úgy, hogy aztán egy mozdulattal vissza lehessen állítani. Először úgy gondoltam, csak a fejléc maradjon a blog címével és semmi több, de aztán kicsit módosítottam, tehát  a fejléc alatt a tiszta fehér oldal közepére ezt írtam: volt, nincs, fene bánja.  A blog látszólag teljesen eltűnt, több oldal nem volt, lapozni nem lehetett. Aki arra járt, értetlenül állt a nagy semmi előtt, ráadásul ez a nóta-sor is eléggé rejtélyes és félrevezető volt. Néhányan aggódtak, páran még emailt is írtak, érdeklődtek, hogy mi történt. Alig bírtam ki éjfélig (mert akkor még jól tűrtem az éjszakázást, nagyon is), akkor aztán visszaállítottam az egész tartalmat, és egy bejegyzésben megkövettem a nagybecsű publikumot az okozott izgalmakért. 😊

Mi mindenről írtam! Különösen az első két-három év alatt, még politikáról is. És mennyi blogot olvastam, és mennyi ismerős blogger lett hirtelen! Sokuknak már alig emlékszem a nevére, csak ilyen visszatekintős kutakodás közepette merül fel egy-egy név, vagy előkerül egy-egy régi emailcím, akkor a fejemre csapok, hogy jé, tényleg, volt ő is, meg ő is! És azóta közülük mennyien eltűntek a blogvilágból, vagy az én látókörömből, és jónéhányan már a földi életből is örökre eltávoztak...

Hogy kiket olvastam, az nagyon változatos volt, mindenki más miatt érdekelt. Fura, de mindig volt egy-két blog, amelynek a szerzőjével egyáltalán nem tudtam azonosulni vagy rokonszenvezni, mégis olvastam, ne kérdezd, miért, nem tudom.

Ez alatt a húsz év alatt minden megváltozott. A blogvilág, a stílus, az egész műfaj hatalmas átalakuláson ment keresztül. A hőskorban gyakran pufogtattuk a már akkor is elcsépeltnek számító "megszelidítettedfelelősvagy" szólamot, ma már fel sem merül. És mivel  az egész blog-konglomerátum is tulajdonképpen egyfajta közösségi média, bárki úgy garázdálkodik benne,  ahogy csak akar. 

És én is változtam, rengeteget.  Pillanatnyi hangulattól vezérelve, egy-egy  pillanatfelvételt rögzítve csak nagyon elvétve írok. Nem írok már politikáról egyáltalán, nem vagyok hajlandó még csak érinteni sem olyan témát, ami bármiféle továbbragozásra, közéleti, politikai árnyalattal színezett következtetések levonására adna alkalmat, mert manapság már mindenről és bármiről, de tényleg bármiről képesek a hozzászólók egy pillanat alatt teljesen váratlanul és indokolatlanul elkanyarodni politikai ösvényekre, hogy az ember nem érti, hogy sikerült odáig eljutni? Hát kell ez nekem, a saját blogomban?  

Hányszor akartam abbahagyni! De végül mindig folytattam, mert tudtam, hogy nekem hiányozna. Ma már nem vagyok annyira biztos benne, hogy hiányozna. Mégis, nem most, ilyen kerek évforduló alkalmából akarom kipróbálni, hiányozna-e vagy sem. Inkább hagyom, éljen még, amíg lehet. 

Köszönöm az olvasók látogatását, a régiekét és az időnként megjelenő ismeretlenekét, azt, hogy ennyi évig a megtorpanásaim ellenére is sokan kitartottak a blogom mellett és még mindig ide-idelátogatnak.  Kívánjatok szerencsét, hogy még egy darabig megmaradjunk, a blog és én.



2021. október 5., kedd

Holnap lesz tizenhét éve, hogy elkezdtem blogot írni, persze akkor még az ős-freeblogon.  Nem kerek évforduló, mindenesetre hihetetlen, hogy már tizenhét év eltelt azóta. És amennyire minden megváltozott ezek alatt az évek alatt az én életemben, legalább annyira megváltozott a blogvilág is, más lett a stílus, mások lettek a témák, meg az olvasói igények is, és alig van már életben blog azok közül, amelyeket annak idején, a kezdet kezdetén olvastam, ráadásul a megmaradtak is általában másképp és másról írnak, mint régen. De a legtöbben rég abbahagyták az írást, és amikor valami elfelejtett mappából elémkerül az akkoriban olvasott blogírók emailcímeinek listája. rádöbbenek, hogy tényleg, mennyien voltak és mennyire feledésbe merültek! Így múlik el a blogvilág dicsősége... mint ahogy elmúlik az írói kedv, legalábbis az enyém biztosan. Az, hogy hónapokra elkerülöm a saját blogomat, nem csak lustaságból ered, hanem főleg abból, hogy nincs már kedvem mesélni. Annyi mindent elmondtam, leírtam már, véleményt mondtam jelenségekről, kiírtam magamból helyzeteket, érzéseket, pillanatképeket festettem (már a címkéje sem jutott eszembe, meg kellett néznem a kategóriák közt, valójában életképeknek neveztem az ilyeneket), épp elég volt. Ilyeneket szoktam gondolni, amikor visszaemlékszem az elmúlt blogírós évekre, és már csak ritkán érzem szükségét, hogy valamit megfogalmazzak és közzétegyek.

Amikor profilt váltottam, azt talán ha 4-5 olvasóm értékelte igazán – no meg persze én, mert számomra kifejezetten élvezetes volt a világ webkameráit felfedezni,  minél több érdekességet megtudni a látható és a tágabb környezetükről és persze mindezt közzétenni, hátha másokat is érdekel. De a legnagyobb siker az volt, amikor egy ismeretlen névtelen olvasó megköszönte, hogy kicsit többet megtudhatott arról a városkáról, ahol a 60-as években Svédországba disszidált édesapja élt. Kamerákat azóta is keresek és követek, de egy ideje már nem gyűjtöttem anyagot hozzájuk, legfeljebb magam számára. Ráadásul az évek folyamán összeszedett sok adat, érdekesség, ismertető, rögzített videó mind elveszett egy tavaly nyári vírusfertőzés következtében. 

Próbáltam leszoktatni magam arról, hogy az olvasók szemével figyeljem a dolgokat és az ő szempontjaikat képzeljem magam elé, amikor írni akarok valamiről:  mit gondolnak erről vagy arról, amikor olvassák, mit fognak szólni ehhez vagy ahhoz, de főleg, hogy érdekel-e valakit, amiről majd írok. Pedig sokkal jobban tenném, ha csak a magam szemével, saját ízlésem, érdeklődésem szerint választanék témát, arról írnék, amiről akarok, amiről úgy érzem, írnom kell. És ha akár csak két-három olvasót érdekel majd az illető bejegyzés, akkor máris megérte. 

Tehát miért is írunk blogot?  Kicsit átköltve a latin mondást (navigare necesse est, vivere non est necesse): scribere necesse est... írni muszáj. De a blogra alkalmazva és nagyon leegyszerűsítve: mert valamit el akarunk mondani, és az hátha érdekel valakit. Ez a két szempont. Ha pedig éppen nem írunk, annak már ezer oka lehet. Ilyen bonyolult ez a műfaj. És ilyen bonyolult az ember, aki mellesleg blogger – már persze amikor ír. 😏


2019. október 5., szombat

Holnap lesz tizenöt éve, hogy belekezdtem a blogírásba azt se tudva, mi fán terem a blog, napló-e vagy valami más, de hozzáfogtam. És hogy mi a blog, ma sem tudom biztosan, ráadásul maga a műfaj is annyira kinőtte már magát - jó és rossz értelemben egyaránt - hogy ember legyen a talpán, aki erre pontos definíciót tud adni. De azt tudom, hogy ha már egyszer folyamatosan, hosszabb ideig kitettük önmagunkat, gondolatainkat a nyilvánosság elé, ez bizonyos mértékig kötelez. Engem például arra, hogy ha már hónapok óta egyetlen betűnyi írás sem fogadta itt a reménykedő látogatót, akkor ennyi idő után legalább nyilatkozzam: írok-e még valaha valamit, vagy végleg abbahagyom.

Ilyenkor aztán vívódik az ember. Ingadozik, gondol mindenfélét. Olyanokat például, hogy annyi mindenről írtam már, elég volt,  és ha ennyire teher az írás, akkor meg mire jó ez az egész? Kínomban műfajt váltottam, amit én magam lelkesen műveltem, minden egyes bejegyzésben rengeteg munkám feküdt, de 2-3 olvasón kívül a kutyát sem érdekelte. Megelégeltem, nem írtam tovább, de valahányszor csak elhatároztam, hogy végleg abbahagyom, mindig felötlött fejemben a gondolat, hogy akkor meg hiányozni fog, legalábbis nekem biztosan.  Haladékot adtam magamnak, arra gondoltam, legalább a tizenötéves évfordulót megvárom és majd akkor eldöntöm, mi legyen.

És tessék, eljött a pillanat, eltelt a tizenöt év, itt az idő, dönteni kell. Nem tudom elszánni magam, hogy bezárjam a blogot, de fogalmam sincs, milyen lesz, ha folytatom. Énblog lesz, vagy ismeretterjesztő, szórakoztató vagy elmélkedő, nem tudom. A legvalószínűbb, hogy hol ilyen, hol olyan, hol meg amolyan. Meglátjuk. Hogy is mondja Zorba abban a filmben? "Táncolni kell, uram, majdcsak megjön a zene is!"

2018. november 13., kedd

Ma van a magyar nyelv napja, az országgyűlés 1844-ben ezen a napon fogadta el azt a törvényt, amely a magyar nyelvet államnyelvvé nyilvánította.



Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, –
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér…
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol”, elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
– Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg…
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?
Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet…!

2018. március 15., csütörtök

2017. július 19., szerda

Éppen ma 70 éve történt




2017. március 20., hétfő

Többször is elsírtam már e hasábokon, hogy mindig csak utólag szerzek tudomást egy-egy flashmobról, de most nem, mert tegnap végre életemben először részt vettem egy ilyen megmozduláson. Az alkalom Bach születésének 332. évfordulója volt, ami ugyan csak kedden lesz, de mi már vasárnap délután megünnepeltük. Stílusosan a BACH-csomóponton és környékén  zajlott az esemény, kezdésként a buszmegállóban, majd pedig letámadtuk az arra közlekedő menetrend szerinti autóbuszokat és mint a mérgezett egerek száguldoztunk egy-két megállónyit, majd leszállva ugyanezt visszafelé is, többször egymás után. És persze minden járművön meglepetésszerűen elénekeltük ugyanazt a két darabot: a h-moll mise vezérkorálját és a Parasztkantáta legismertebb dalát, miközben egyikünk egy nagy bekeretezett Bach-portrét tartott maga elé, vezetőnk pedig a produkció végén bemondta, hogy mindezt milyen alkalomból adtuk elő. 

A közönség jól fogadta a váratlan műsort, legtöbben mosolyogtak, sokan megtapsoltak, némelyek megköszönték, volt, aki fényképezett és voltak, akik integettek a tovahaladó buszból, miután mi leszálltunk. Egy kis életet vittünk a vasárnap délutáni punnyadásba. Máris törhetjük a fejünket a jövő évi 333. születésnapon, mert annak aztán igazán ütősnek kell lennie.

2015. december 11., péntek

A mai nap említésre méltó  évfordulója számomra különösen kedves: ma 150 éve, 1865. december 11-én  adták át a Magyar Tudományos Akadémia székházát. Akit érdekel, a Fővárosi blog mai bejegyzésében mindent megtalál, amit az épület keletkezéséről, sorsáról tudni érdemes.

Viszont egy másik írást is ajánlok, mégpedig a Budapest folyóirat 1978-as évfolyamából. Ugyan nem az átadás körüli időkre tekint vissza, hanem  az ostrom idején, 1944-45 telén az Akadémiát érintő eseményekre, meg a következő pár évre, de ami benne olvasható, arról az átlagember nemigen hallott, én is csak azért tudok róla, mert az írót mondhatni, kollégaként ismertem. Gergely Pali bácsi az 1940-es években az Akadémia elnökségi titkára volt, amit leír, abban személyesen részt vett, az információk tehát szó szerint első kézből valók, érdemes elolvasni a háromoldalas cikket (fent a nyíllal lehet továbblapozni a következő két oldalra).


Én pedig most Klösz György 1875-ből való  fényképével tisztelgek a palota évfordulója előtt. (Érdekesség, hogy ott középen még áll a koronázási domb, csak két év múlva, 1877-ben bontották el.)



2015. január 27., kedd


1944. január 27. Eddig tartott Leningrád ostroma és a közel 900-napos blokád.



Граждане! ПРИ АРТОБСТРЕЛЕ эта сторона улицы наиболее ОПАСНА
(Polgártársak! Ágyúzás esetén az utcának ez az oldala a legveszélyesebb.)

A bekerítő gyűrűben a várostól délre a német, északra pedig a finn tüzérség helyezkedett el, de a finnek nem lőtték célzottan a várost, ellentétben a délről támadó németekkel. Állítólag emiatt volt a Nyevszkij északi oldala veszélyesebb a délinél. Vannak, akik legendának tartják ezt a megállapítást és ellentmondást vélnek felfedezni e hagyomány és a ballisztika szabályai között, röppályát, becsapódást, miegyebet figyelembe véve - nem értek hozzá, így el se dönthetem, legenda-e vagy sem. Mindenesetre néhány ilyen felirat, persze helyreállítva, megmaradt a városban, ezt itt a képen magam is láttam a Nyevszkijen, közel az Admiralitáshoz. Amint olvasom, hagyományosan itt szokták kezdeni minden év januárjában a megemlékezéseket.
Szentpéterváron van emlékműve is a blokádnak, de ezek a sablonnal falra mázolt, egyszerű feliratok minden márványtáblánál beszédesebbek.


2014. november 17., hétfő

Jeles nap ez a mai: 1873 november 17-dikén egyesült Pest, Buda és Óbuda. Illett volna egy tisztességes ünnepi bejegyzést fabrikálnom ide, de most már megelégszem két városábrázolással.


Pest, Buda, Óbuda 1837-ben Vasquez térképén
Budapest 1884-ben 

2013. március 15., péntek



 
 
 
 
És ma még a Google is bennünket ünnepel: