Kell tudni?

Itt bemutatják a műveletet

Annyira jó, hogy a neten olyasmire is találhatok megoldást, amire az égvilágon semmi  szükségem sincs. Mert ugye minek nekem azt tudni, hogy az angliai Blue Anchor vasútállomáson a vonatot fogadó vasutas miért áll be jellegzetes pózba, amikor a vonat közeledik, majd pedig mit ad át és mit vesz el a mozdonyvezetőtől? Egyik karját kb. vízszintesen eltartja magától, a másikat pedig magasra emeli, és abban tart is valamit, valami kerek izét. És amikor a mozdony egészen lelassulva odaér, átadja azt a valamit, az oldalt készenlétbe helyezett másik kezével pedig elvesz egy ugyanolyat a vezetőtől. Mit csinálnak ezek? 

Nos, némi kutakodással kiderítettem, hogy ez a token ring, egy jelzőrendszer része, eszköze, amit kicserél egymással a vonatot fogadó vasutas és a mozdonyvezető, és ezzel a szerelvény mintegy engedélyt kap  az egyvágányú szakaszon való továbbhaladásra.  Régi eredetű ez a rendszer, Indiában máig használatos, Angliában pedig a kis forgalmú egyvágányú vonalakon maradt meg,  némely ismertető egyenesen "old school" kategóriába sorolja. Vicces látvány, ahogy a  közeledő gőzös láttára az elegáns fehér inges vasúti ember  stabilan beáll kis terpeszbe, két karját  a megfelelő helyzetbe hozza, hogy a mellette elhaladó mozdonnyal és annak vezetőjével szinkronban lebonyolódjon a csere egy másodperc alatt. Sőt, már olyan esetet is láttam, amikor az állomáson megállás nélkül áthaladó szerelvény vezetőjével cserélték ki a karikát (Blue Anchorban a hét bizonyos napjain nem állnak meg a vonatok), akkor bizony kicsit meg is rántotta a lendület a vasutast, mert lassan ment ugyan a vonat, de mégsem annyira lassan, mint amikor megállni készül. 
És a kérdésre visszatérve: minek nekem ezt tudni? Hát, mert érdekel, azért. 

Még egy videó azoknak, akiket érdekelnek egy különleges mesterség részletei:

Ma két webkamerát mutatok, az első a Nemzetközi Űrállomás, amelyben ha jól tudom, jelenleg hatfős személyzet kering a Föld körül. Ezen az oldalon három kamerára lehet kattintani, ezek közül egy vagy kettő mindig a kinti képet mutatja, tehát látni, hogyan halad az űrállomás a felhők és kontinensek fölött, egy pedig általában az űrhajó belsejéből közvetíti, amint az űrhajósok úszkálnak ide-oda, át egyik helyiségből a másikba és a rengeteg műszer között tevékenykednek. Van még két lehetőség, ezeken az űrállomás éppen aktuális helyét lehet követni kétféle grafikus megoldással ábrázolva.

Hogy a kamerák mikor mit mutatnak, az változó, vannak persze szünetek is, amikor semmi sem látszik, mert mondjuk éppen olyan zónában halad az állomás, ahol sötétség van, illetve a belső kamerát is időnként lekapcsolják, ami teljesen érthető. De ma délelőtt például három űrhajós válaszolgatott a NASA központból felhangzó kérdésekre - azt hiszem, ez úgy működik, hogy diákok megírhatnak előre kérdéseket, melyeket a földi központban, hallhatóan nagy közönség jelenlétében felolvasnak és az élőben kapcsolt űrhajósok megválaszolják őket. Egy részletét rögzítettem a műsornak, figyeljétek meg, hogy mindegyik űrhajós egyik lába rögzítve van, amolyan kengyelféleségbe akasztják be, hogy megmaradhassanak egy helyben. :)

A másik kamerát egyelőre csak találós kérdés - vagy inkább találgatós kérdés - gyanánt teszem ide, vagyis a helyét megmondom, de a többit találgatni kell.

Tehát a kamera Szentpétervár  belvárosában van a Nyevszkij sugárút és a Malaja Szadovaja utca sarkán. Mutatok egy párperces mai videót, arra kellene rájönni, hogy ott a bal szélen amellett a házkapu mellett időnként miért állnak meg az emberek? Tüntetésre készülődnek, gyülekeznek valami okból, aztán meggondolják magukat és elmennek? Közben pedig kavicsokat dobálnak az ablakokra? Vagy mit csinálnak, mi történik vajon ott? Előre szólok, nem hiszem, hogy lesz, aki eltalálja a választ, de ez egyáltalán nem is csoda, nekem sem volt fogalmam sem, amikor először láttam itt hasonló jeleneteket.
Aztán legközelebb majd elmondok mindent, amit a helyszínről tudni lehet, mert bármilyen hihetetlen, de még erről a "semmi különös" helyszínről is elég sokat lehet mesélni, amint az majd kiderül.

Ismét elmondom, hogy mindig ajánlatos a videókat teljes képernyős módban nézni, ott a lenti jobb sarokban a négyzetre kattintva.

Így ment át a havon egy macska ma reggel fél 7-kor a Péter-Pál erődben a templom előtti téren.  Nem vagyok százas, tudom. :)
Egyébként csak arról van szó, hogy nem tudok semmi értelmeset írni, de nem akartam a mai napot is üresen hagyni itt a blogban. A meglévő 5 azaz öt darab piszkozatom pedig kivétel nélkül mind olyan, amivel még sok munka lenne, úgyhogy inkább összeraktam ezt a picinyke képsorozatot. Pillanatfelvétel a messzi távolból.

Néhány kép szombat estéről az ortodox karácsony központi istentiszteletének élő közvetítéséről a moszkvai Megváltó Krisztus templomból. Ezt a templomot  1931-ben lerombolták és helyére hatalmas uszodát építettek, majd pedig a 90-es években az eredeti dokumentáció és fényképek alapján a régivel egyező formában újjáépítették.

A világ másik felén már 2018-at írnak:

*********************

És most, amikor nálunk még csak délután 4 óra van, Japánban beköszöntött 2018 - a Shibuya kereszteződést elárasztotta a tömeg:

Mutatok webkamerákat, bár a karácsonynak semmi jele rajtuk. 

Az első a Confederation Bridge, Kanada leghosszabb hídja, mely a  Prince Edward szigetet köti össze a kontinenssel immár 20 éve. Kb. 12 kilométer hosszú és 11 méter széles. A két irányban egy-egy sávból áll, és bár én nem tudok vezetni, de még néznem is félelmetes. Képzeld el, amint ráhajtasz a hídra, előtted van 12 kilométer és közben semmilyen körülmények között sehova sincs menekülés. (Csak úgy halkan kérdem, ti tudtátok, hogy nemcsak a Balaton, hanem a tenger is zajlik??? Nekem ez új, meglepve látom, még ha "csak" 12 km széles vízfelületről is van szó. Vagy mert ez annyira északon van, hogy ott ilyen hidegben már kezdődik a jegesedés?)

Egyébként térképen így kell elképzelni a híd helyét, ott középen az a sárga vonal, rajta a platánlevéllel:

A kövekező pedig a régi kedvencem, Liechtenstein, azon belül Malbun. Most legalább látszanak rajta élő emberek is, mert ilyen képet eddig még sosem sikerült kifognom.

És egy harmadik ráadásnak, Tokyo, Shibuya kereszteződés,  amelyet a világ legforgalmasabb útkereszteződésének tartanak. Hihetetlen látványt nyújt így fentről, zebrák minden irányból, nemcsak négyzetesen, hanem átlósan is, és körben mindenfelől várakoznak az átkelni vágyó tömegek. Aztán a lámpák zöldre váltanak és a várakozók hada mint a bolyból kiáramló hangyacsapatok, megindulnak. Nem ér át mindenki időben, az utolsók szaladnak, de úgy látszik, általában mindenki megússza. :)

Ha nincs témád, ötleted, és attól tartasz, lassan meghal a blogod, nézz körül a világban. Körülnéztem és jelentem, ilyen most Malbun:

Aztán kíváncsiságból rákerestem, mit is írtam napra pontosan 13 évvel ezelőtt, 2004. október 24-dikén az ős-blogomba. És mit is? Hát, teljesen véletlenül ezt ni:

2004/10/24
Ilyen Malbun, amikor süt a Nap Liechtensteinben, például most, ebben a percben:

Már nagyon régen emlegettem itt webkamerákat, azelőtt, a blog hőskorában gyakran lelkendeztem róluk. Sokszor tértem vissza például a liechtensteini Malbun kameráihoz, aztán azok is feledésbe merültek nálam, mint ahogy a többi is. Most, hogy az áttelepített freeblogos blogom posztjaiba szívós munkával rakosgatom be a képeket, megint rákerestem a malbuni új kamerára, mert persze a régi már nincs sehol, minden megváltozott, de a hegyek, azok még most is a régiek. 

Hát tessék, ilyen szép ma az ősz Malbunban:

(ha rákattintasz, nagyítani is lehet, mert a részleteket is érdemes megnézni)

Ma ilyen levelet írt nekem a Booking.com: "2017 az év, amikor Ágnes álomútjai valósággá válnak!"

Hát... nem valószínű. Sem 2017-ben, sem máskor. Mert milyen álomútjaim is vannak / voltak énnekem? Régen, tizenéves koromban például Japán, aztán később és még most is nagyon érdekel Izland, a nyolcvanas években pedig komolyan tervezgettem, hogy Kazanyba megyek levéltári kutatómunkára, de aztán mégse. Japán, Izland, a Volga menti Kazany*...

Ehhez képest látni kellett volna, amint tegnap ketten, előzetes időpontegyeztetés után, halált megvető bátorsággal kinyomultunk a társasház ajtaján és - minden lépésre gondosan ügyelve - a jég-hó tömkeleg szélén, majd pedig a virágágyáson L-alakban haladva odaaraszoltunk  a szemetes kukákhoz, hogy két nap bezártság után legalább a háztartási szeméttől megszabaduljunk. Mert azt ugye tudtuk, hogy összekapaszkodni nem szabad, akkor van a legnagyobb baj, ha egymást elrántva zuhanunk el. Csütörtökön reggel még, kissé kalandosan ugyan, de eljutottam egy szakrendelésre a két hónappal (!) ezelőtt szerzett időpontra. Ámbár a (kissé bénácska, pedig élemedett korú) taxis már akkor sem volt hajlandó bejönni az utcába, nekem kellett az éjszaka esett, szó szerint vegyes halmazállapotú csapadékréteg tetején kisasszéznom a főútvonalra, ő pedig rémülten vette tudomásul, hogy majd még a Diós árkon is föl kell hajtania, hűha és jajj, de végül sikerült, hurrá. Szóval, ugyanezt pénteken már tényleg nem tudtam volna megtenni, mert az akkori útviszonyok mellett már taxi se lett volna, meg addigra a Diós árok is tényleg járhatatlan lett. 

Tehát harmadik napja itthon héderelek. Úgyhogy mit nekem Japán, Izland vagy a Volga! Elég nagy kaland az élet itt a városban is. :-)




*Az Ozone Network-ön nemrég láttam egy útifilmet Tatárföldről, rengeteg érdekességet tudtam meg belőle, többek közt Kazanyról is. Nekem nagyon tetszett, érdemes megnézni.

Tokyo Shibuya kerületében már hömpölyög a tömeg, ott már csak bő félóra és 2017-et írnak. Ausztráliában már másfél órája túl vannak az éjfélen, az új-zélandiak meg már rég alszanak. Kazanyban az Amaks hotel recepciósai alig győzik a munkát, folyamatosan özönlenek a csoportok, tömegek nyüzsögnek a pult előtt, pedig még csak fél hat lesz. A floridai Key West utcái szinte üresek, a Sloppy Joe bárba még egy vendég se tért be, a székek, asztalok katonás rendben sorakoznak a helyükön, nem csoda, még csak reggel fél 10 van.

Ilyen (is) a világ így az év utolsó napján. Aki nem mulat, akár nézegethet webkamerákat is.

A Google-térkép és a világon keresztülguruló Google-autó segítségével kalandoztam egyet, mégpedig a Kalinyingrádi körzetben, melynek már elhelyezkedése sem mindennapi. A korábbi kelet-poroszországi terület egy részét ugyanis 1945 után a Szovjetunióhoz csatolták. Ma Oroszországhoz tartozik, de az anyaországgal nincs közös határa, hanem beékelődik Lengyelország és az időközben önállóvá lett Litvánia közé.

Csak úgy találomra elindultam Zarecsje (Заречье) felé és a településre beérve máris az óvoda előtt találtam magam, ott a tábla a falon, miszerint ez a négyes számú Cseppecske óvoda (ez a Капелька talán rajzfilmfigura is lehet, nem tudom). Meszelt fal, az ablakok fölött kacskaringós stukkódíszek, az ablakokon függönyök, némelyik mögött cserepes virágok, az ajtó olyan, mintha évek óta nem nyitottak volna be rajta. 

 

Továbbgurulunk, az utca néptelen, de ott messze van valaki, aztán közelebb érve kiderül, hogy egy frissen festett ház ablakkeretét vagy ablakpárkányát tisztogatja egy fiatal nő, ő az egyetlen élőlény közel s távol. Kihozott egy állványfélét, meg vödröt, öltözékéről pedig úgy látszik, 2012 szeptemberében, amikor a felvétel készült, nyárias meleg volt ott északon.

 

A másik utcán hosszú épület, néhányan állnak előtte, két parkoló autó is látszik, ez valamilyen intézmény lehet, nevezzük tanácsházának. És nézd csak, mellette a fűben egy oszlopon nyilvános telefon.

 

De a tanácsházával szemközti épület is érdemel egy kis figyelmet. Vajon milyen célt szolgálhatott, amikor még nem üres szemekkel bámultak az ablaknyílásai?

Már megyünk kifelé a faluból, itt egy magányos kicsi ház, valami üzlet lehet, az ajtó fölött a tábla: nyitva 6-21 óráig. Jó lenne tudni, megéri-e este kilencig nyitva tartania, van-e ember, aki olyankor betér vásárolni.

És aztán tényleg itt a település vége, egy árva buszmegálló-tábla bújik meg a fák mellett, mielőtt még az országút kiszaladna a faluból.

 

Az egyik közeli falu Trosztnyiki (Тростники)*, mindjárt a falu szélén ott a temető. Kerítése alacsony meszelt fal, benne csupa kékre festett ráccsal kerített sír, sőt némelyik síremlék is ugyanolyan kék, pedig ezek nem is régiek, hanem a ma divatos ferde geometrikus formájú sírkövek.

 

A temetőben a fák közül kiemelkedik egy rom:  templom a XIV. századból, a teuton lovagrend  építette, később evangélikus templom lett, oltárát nürnbergi mesterek készítették. Fénykorában három harangja volt, többször átépítették, utoljára 1852-ben. Mára csak a torony falai maradtak, ott meredeznek tető nélkül, bár 2007-ben a régió kulturális örökségének részévé nyilvánították.

A temetővel szemben ez talán iskola lehet, kapuja mellett autóbusz Gyerekek felirattal, talán más iskolából érkeztek vendégtanulók. A kertbe is benézhetünk, a fa alatt éppen valami zajlik, de milyen kár, hogy sose tudjuk meg, kik ők és éppen mit is csinálnak.

 

 

No kérem, odautazás nélkül és a net, meg a Google-autó nélkül valaha is benézhettünk volna a kalinyingrádi körzet falvaiba? Jól sejted, a kérdés költői. :)


*Trosztnyiki településről a névre kattintva megnyíló oldalon lehet olvasni oroszul

Valamelyik nap valamelyik tévén belefutottam egy dokumentumfilmbe, pontosabban csak az utolsó néhány percét láttam, aminek alapján aztán muszáj volt felkutatnom a helyet, ahol az egészet megnézhetem. Ajánlom azoknak, akiknek netán még volt idegen országbéli - pl. orosz - levelezőpartnerük, meg azoknak is, akik még nem is éltek akkoriban, amikor ez dívott nálunk. Ajánlom azoknak is, akiket érdekel a 30-40 évvel ezelőtti élet nálunk és a nagy keleti szomszédnál, meg azoknak is, akiket érdekel a mai élet a nagy keleti (márnemközvetlen) szomszédnál. Mindez, meg még sok más is benne van, ha csak félmondatnyi, villanásnyi képekkel is ebben a filmben, érdemes megnézni. Aki ért oroszul, annak külön is érdekes lesz.

A film címe A szovjet levelezőpajtás, készítője Papp Gábor Zsigmond, aki iskolásként 1980-1983 között egy moszkvai kislánnyal levelezett, aztán 30 év elteltével elindult, hogy  megkeresse levelezőpartnerét.

Évekkel ezelőtt már kétszer is írtam a floridai Key West Duval Street-i webkameráiról, de azóta szinte egyszer sem nézegettem őket, pedig van belőlük kültéri utcai és beltéri is. Magában a Sloppy Joe bárban forog például folyamatosan körbe egy kamera és mutatja a szórakozóhely életét éjjel-nappal: a nyitvatartási időben a szórakozást, amikor pedig zárva van - hajnali 4-től reggel 9-ig -, akkor a takarító személyzet tevékenységét.

Ma reggel például ilyen képet mutatott a bár, a székeket, asztalokat rendezték, a bárpult mögött rakodtak, egy férfi pedig nagy flakonnal a kezében járt végig és minden egyes széket, asztalt, pultot lefújt valami tisztítószerrel, majd pedig letörölgette a bútorokat. 

Aztán reggel 9 előtt pár perccel jött egy fiatal nő, rakosgatott ezt-azt, pontban 9-kor pedig kitárta az összes ajtót és jöhettek az első vendégek. 

Most, amikor nálunk este van, ott pedig a délután közepén járnak, ül a sok vendég az asztaloknál és a bárpultoknál, pörögnek a mennyezeti ventilátorok, a színpadon pedig egy nő, kezében gitárral, énekel. 

Külön pozitívum, hogy az összes kamerának, az utcaiaknak és a beltérinek is van hangja, tehát az utcai forgalom zaját, a járókelők beszédét, a bárban a színpadi műsort, mindent hallhatunk is. Ma kora reggel, az ottani 7 óra tájban, amikor az utca még teljesen néptelen volt, percekig még egy autó se gördült be a képbe és csak nagy ritkán haladt el egy-egy korai futó vagy biciklis, egy kakas (!) sétálgatott a kamera látóterében és lelkesen kukorékolt néhányszor, aztán átment az úton, befordult a sarkon és kukorékolva eltűnt. :) Hogy honnan keveredett oda, elképzelni sem tudom, mert a környezet egyáltalán nem vidékies, de úgy látszik, valahol a közelben egy melléképületben mégis csak nevel valaki (esetleg egy panzió, fogadó) baromfit.

Ilyeneket lehet látni és hallani, szóval, akit érdekel, itt vannak a címek: EZ a belső kamera, EZ pedig az utcai, ITT pedig szemből látható a bár utcai frontja és a forgalom. Jó szórakozást! :)

Ez az a pont, amikor leszokom a közösségi oldal látogatásáról. Pedig már terveztem egy posztot a fb védelmében, érvekkel, ellenérvekkel és saját indokaim kifejtésével, de ami mostanában ott van, az már minden, csak nem közösségi. A jelen helyzet mindenkit kifordít önmagából. A kommentekben kollégáim esnek egymásnak, vadidegen emberek hordják el mindennek a másikat, megosztások röpködnek mindkét véglet képviselőitől és akámelyik nézetet vallja a posztoló, abban a pillanatban ott terem az ellenoldal és fröcsög, a gyűlölködés burjánzik oda-vissza, szóval, nekem ebből elegem van.

Sajnálom, hogy meg kell vonnom magamtól egy folyamatos információforrást, mert én erre használtam a fb-ot és nem arra, hogy ismerőseim összes feltett szelfijét, családi fényképét és állapotmegosztását gondolkodás nélkül lájkoljam, majd pedig körbenyaljam őket gyönyörű vagy, illetve puszillak titeket, valamint de cuki és hasonló kommentekkel, szivecskékkel és tapsikoló szmájlikkal. Információkat szereztem ott, tudomásomra jutott rengeteg olyan ismeret, esemény, melyeknek csak töredékét lennék képes összeszedni más módon, de ahhoz egy személyben kéne lexikonnak, sajtófigyelőnek és programszemlézőnek lennem. 

Hogy a helyzet - "a" helyzet - miképpen oldódik meg, fogalmam sincs. Hogy a közösségi oldal mikor tér vissza abba az állapotjába, amiért odaszoktam, arról még kevésbé. De nem ma lesz és holnap sem, azt látom. :(

Hogy én a való életben soha nem tudok belefutni ilyen flashmobba! Igaz, egyszer láttam valami flashmobfélét tavaly a Keleti pályaudvar előtt, bár ott zene nem volt, csak pár tizenéves gyerek rendeződgetett ide-oda, de vagy tíz perc alatt se derült ki, mi is akart lenni, és nemcsak én nem jöttem rá, hanem a többi járókelő sem, úgyhogy nem volt az igazi.

Ez viszont itt nagyon is igazi. Egy spanyolországi városban, Sabadell-ben történt egy komoly szimfonikus zenekar és két kórus részvételével.

És itt van még egy - mert mondanom se kell, a youtube igen gazdag tárhelye az ilyeneknek, beírod, hogy flashmob, aztán csak győzzél válogatni.

Ez Valladolid-ban történt a városi könyvtár olvasótermében, ahol egy gospel-együttes eleinte olvasóknak látszó tagjaiból  lett  gyönyörűen éneklő  kórus.

De rájöttem, hogy nem lenne szerencsés, ha véletlenül egy ilyen helyszínen találnám magam. Mert akár hiszed, akár nem, én az ilyeneket végig szoktam bőgni, nem könnyezni, bőgni.  

Hogy miért, azon már gondolkodtam és azt hiszem, azért, mert valami hihetetlenül megrendítő, ahogy a váratlanul megjelenő emberek hangszeréből vagy torkából felhangzó zene hatalmába keríti a környezetet. Ahogy a gyanútlan járókelő felfigyel, meglepődik - de csak pár másodpercig, mert máris sodorja az élmény, akkor is, ha sietne, akkor is, ha netán botfülű és ettől kezdve nincs más, csak a minden jelenlévőn eluralkodó hatás, a muzsika hatalma. 

Szép ez nagyon.  És kell az embernek, annak is, aki ott van és annak is, aki a felvételt nézi.

Tudtátok, hogy Izland megtermeli magának a banánt, kávét, narancsot? Persze mindezt melegházban, jól kihasználva különleges természeti adottságát, a rengeteg melegvízforrást. Ugyanezt használják fel például olyasmire is, ami a mi szemünkben luxusnak számít: melegvizes csöveket vezetnek a házak kocsibejárói alá, hogy ne fagyjon le az út. 

Sok érdekességet lehetett megtudni az Izland mozgásban című filmből, mely három fiatalember háromhetes izlandi utazásáról készült. Például amikor a nagy semmiben autózva egy kis boltocskába tértek be, az ajtó nyitva, sehol senki és ott egy írás az árustól: "Ha venni akar valamit, hívjon nyugodtan, itt lakom nem messze."   Meg arról, hogy a hajléktalanok saját bankterminállal (!)  felszerelkezve  járnak, az adományozó csak lehúzza a kártyáját és kész.  Valamint arról is, hogy Izlandon gyakorlatilag mindenki rokon valamilyen fokon, ezért már a párkapcsolatok kezdetén használható mobiltelefon-alkalmazást is kifejlesztettek a rokonsági fok megállapítására. És hát persze a gejzírek, a gleccserek, a mindössze 1 százaléknyi erdő, a szigeten végigfutó, Amerikát és Eurázsiát elválasztó, évente 2 centit táguló törésvonal, mindenről szó esik és mindent be is mutatnak a filmben. 

Izland mindig is vonzott, talán mert régen elég keveset lehetett róla tudni, Izland volt a rejtélyes, egzotikus sziget ott fenn északon a tenger közepén, a mindenféle különleges természeti jelenségeivel, meg azért is, mert annyira eltért a mi nagy, stabil (hmm...?), megismerhető kontinensünktől. Azt is mindig nagyon különlegesnek találtam, hogy az emberek vezetéknevét meghatározott szabályok szerint a szülők, leggyakrabban az apa keresztnevéből képezik úgy, hogy a szülő keresztnevéhez hozzáragasztják a lánya (dóttir),  illetve a  fia (son)  szót is. Például  ha egy apának Jóhann a keresztneve, akkor a fia vezetékneve  Jóhansson, a lányáé pedig Jóhannesdóttir lesz. Mintha itt nálunk egy János nevű apának a fiát mondjuk Jánosfia Péternek, a lányát meg Jánoslánya Évának hívnák. 

Hát nem érdekes ez a világ?  Az a világ is ott, az az izlandi, no meg a nagyvilág úgy, ahogy van, az egész.

Fantasztikus oldal ez a Flightradar, mert - azon túl, hogy a látvány azt sugallja, kész csoda, hogy innen a földről egyáltalán látjuk az eget, annyi gép nyüzsög a légtérben - majdnem olyan, mintha az irányítótoronyban ülnék. Láttam 11 órakor, hogy az a bizonyos gép most lendül neki a kifutópályának, aztán egyszercsak elkezdett nőni az altitude érték, és arra gondoltam, valaki szóljon nekik, hogy ahová tartanak, nem északnyugatra van, hanem épp ellenkezőleg. :) De persze Pest fölött leírt egy nagy hurkot és máris délnek fordult a Csepel-szigetnél.

Hamar elhagyta a déli országhatárt, átrepült Bulgária, Görögország fölött, kicsit a tengert is látták, és most mindjárt Izmir fölé érnek. Magasság 10668 méter, sebesség 865 km/óra.

Majd a leszálláshoz közeledve lesz érdekes, amikor változik az altitude és a vertical speed is. Addig csak nyugi, tessék szépen tartani ezeket a paramétereket. :) Egyébként most vannak éppen Rodosz fölött.

Update 13:11 - most húznak el Ciprus mellett, és ha a föld nem lenne gömbölyű - izé... tudom, nem gömbölyű, hanem geoid -, akkor akár láthatnák is Tel-Aviv repülőterét. Most már hamar odaérnek.


Update 13:24 - kezdődik, a magasság már csak 7551 méter, és most már  a vertical speed is szépen növekszik, lassan ereszkedik a gép lefelé.


Éééés... tádámmm, leszállt. Nem tudom, divat-e még a fedélzeten tapsolni a földet érés pillanatában, de innen küldök most egy kis egyszemélyes tapsvihart.

Hiába, nekem már örökre a csodával egyenlő marad, ha a neten saját szememmel láthatom, amint  Key Westen ráérősen sétálgatnak a nyaraló népek, fordul be a sarkon a városnéző busz, megáll a zebra előtt az autó, gurulnak a turisták szállítására szakosodott triciklik vagy micsodák, és ezeknek hallom a hangját is (mert persze hangja is van a kamerának), ahogy csenget a tandem a zebra előtt, telefonál a férfi a járdán, beszélgetve bandukol a család, és így tovább. De az egészben az a legnagyobb csoda, hogy mindez most, éppen most történik Floridában, én pedig itt, a világ másik oldalán látom és hallom.

Az meg, hogy az emberek kivétel nélkül mindannyian a leglengébb nyári öltözékben flangálnak, hát az már a sárga irígység kategória. :))

(A kamerához a képre kattintva juthatsz. Adobe Flash Player szükséges, de letölthető az oldalról.)