A napok csak szaladnak, szaladnak

Telik az idő, és már megint nem írtam ide napok óta. Aztán majd a napok után telnek a hetek, meg a hónapok, és akkor már csak legyintek, hogy úgyse néz ide senki, minek törjem magam. Így szokott lenni, ebből lesznek aztán a szégyenletes féléves, meg kétéves pauzák. De majd most... most nem így lesz, legalább valami heti összefoglalót megkövetelnék magamtól, bár nehéz lenne betartani, mert visszatekintve az elmúlt hétre nem biztos, hogy tudnám, mi is volt akkor, és mi volt régebben. Egyébként úgyis teljesen mindegy, írnivalót mindig lehet találni.
***********************

Régi osztálytársam meséli, hogy az egyik unokája olyan szakgimnáziumba jár, ahol textilműves képzést és az ahhoz tartozó sokféle tudást adnak a gyerekeknek, és sorolja, hogy divattervezést, divatrajzot, és persze  varrást, jelmeztervezést, divattörténetet, minden ilyesmit. Istenem, divattervező, divatrajzoló... hogy én mennyire szerettem volna abba az iskolába járni, ami ennek a szakgimnáziumnak az elődje volt! De hiába szerettem volna, mert ekkor már a gimnáziumi évek vége felé tartottam, amikor egyáltalán tudomásomra jutott, hogy van ilyen szakközépiskola. Mondjuk, az mindvégig bosszantott, hogy a politechnika keretében legalább mi, lányok nem varrni tanultunk, hanem azt az ostoba mezőgazdasági képzést verték át rajtunk. Divattervező, divatrajzoló, textiltervező – ahogy most hallottam ezeket a szavakat, szakmákat, ennyi év után is belesajdult a szívem.
************************

Stand up humorista fiatalember mondja, hogy ő  huszonhat éves, hivatalosan nyolc éve felnőtt, de elég volt, kipróbálta, neki ez nem jött be, mert olyan nehéz felnőttnek lenni.  Nevetünk rajta, pedig mennyire igaza van. Amíg kicsik vagyunk, még beszélni is alig tudunk, de már magunk akarunk mindent csinálni, ellökjük a segítő kezet, "nem! én! én!" Aztán felnövünk, és már tudjuk, mennyivel jobb volt gyereknek lenni.
************************

Nemrég írtam itt egy régi könyvsorozat emlékéről gyerekkoromból.  Aztán alkalmam volt megszerezni belőle az egyik kötetet, a Titkok és talányok címűt, erre emlékszem legjobban abból az időből. De ha már benne voltam, vérszemet kaptam a keresgélésre, és ugyanott megtaláltam az ipari rajz elemei tankönyvünket is, meg a negyedikes művészettörténetet is, amit a mi generációnk csak "a Dombi" néven szokott emlegetni.  Most van nekem három könyvem a múltból, és – ezért sokan teljesen lököttnek fognak tartani – néha fellapozom például az ipari rajz tankönyvet, meglátom a dőlt szabványbetűk oldalát, meg a mértani testek vetületeit, a lépcsősre csonkolt kocka rajzát, és ellágyulok. Mintha tegnap lett volna minden. Pedig nem, nagyon is nem.
************************

Heti összefoglaló júl. 4-10.


Hétfő
A Rejtőzködő Budapest c. könyvről beszélt Tóth József, az egyik szerző, aki egyébként fotóművész. Hogy mennyi érdekesség van a városban, amit nem vesz észre az ember, illetve, aminek a történetéről, keletkezéséről semmit sem tudunk. Hozzá kell majd valahogy jutnom, az biztos.

A meggymagozás céljára tudományos-tapasztalati alapon kidolgozott védőöltözékem egész jól bevált, gondolkodom a szabadalmaztatásán. Mert ugyan így meg úgy fogadkoztam, hogy ne lássak több meggyet az idén, dehát emlékezetembe idézvén tavalyi és tavalyelőtti meggylekvár és meggykompót igényemet (és akkor még a sütéshez szükséges meggyet nem is számítom), jobb belátásra tértem és mégis folytattam a meggyfeldolgozást. Tehát: minden ruházat tetejére egy már csak porrongynak alkalmas póló, a két csuklóm fölé pedig szorosan odakötözve egy-egy összehengergetett vileda-kendő. Mert ugyebár eddig magozás közben cirka öt perc után a karomon könyékig folyt a meggylé, most viszont nem. Ezek az előkészület lényeges újításai, majd pedig jön a legalább ennyire fontos: a kezdéskor a két kezemre egy-egy uzsonnás zacskót húztam és úgy fejtettem a gyümölcsöt. Így vége a napokig el nem tüntethető gyászkeretes körmöknek és az emberek közé nem vihető, bőrpórusokba beleivódott feketeséget hordozó ujjaknak. Gumikesztyűben én sosem tudtam semmit dolgozni, mert vagy szorította az ujjaimat, vagy lötyögött, vagy egyszerűen csak nem éreztem benne, amit fognom kellett. Ezt a vékony zacskós manipulációt pedig percek alatt meg lehet szokni és attól kezdve vígan dudál a portugál... akarom mondani, vígan magoz az ember lánya.

Bevittem a szobába a hősugárzót és egy szűk órácskára be is kapcsoltam. Ettől 20 fok lett és már nem fáztam annyira, mint előtte. Legyen már nyár, jó? Mert úgyis mindjárt itt az augusztus, amikortól is már megette a fene az egészet, elkerülhetetlenül jön az ősz, borzasztó.


Kedd
Nem mentem el a termékbemutatóra, másképp alakult, kifutottam az időből. Úgyhogy nem tudtam meg, hogyan hatott az esemény Rózsikára, Marikára, Csöpire, vagy a tömbházból Jani bácsira, pedig nagyon fentem a fogam az élményre. Nem baj, majd máskor.

Nem tudom, mi történhetett a szomszéd kislánnyal, de szombat óta valami egészen különösen viselkedik: ahogy hazajön valakije a családból (addig a szomszédasszony vigyáz rá a mellettük lévő házban), attól kezdve ordítozik a saját kutyáikkal, mindig ugyanúgy, ugyanazokkal a szavakkal, sőt ugyanazzal a hanglejtéssel-dallammal parancsolgat nekik, illetve ordítozva rohangál. Biztosra veszem, hogy ennek van valami előzménye, fogalmam sincs, mi lehet az, de ok nélkül egy gyerek nem produkál ilyet egyik napról a másikra. Óvodába most nem jár, mert ilyenkor ott rövidített nyitvatartás, összevont csoport vagy mi van, de mint megtudtam, iskolába se fog menni szeptemberben, mivel júniusi születésű. Hát, ha korábbi lenne, akkor se lenne iskolaérett, mert szerintem tavaly óta semmit nem fejlődött értelmileg. Én például - pedig igazán jól szoktam érteni a kisgyerekeket - sokszor a felét sem értem annak, amit mond, azért hatéves korban ez szokatlan. Mondjuk, úgy sejtem, az apja kamaszfiú-szinten megrekedt flegma, alig nyitott szájú hangképzését veszi át és ettől ilyen érthetetlen a beszéde. Nem tudom, milyen fejlesztés van abban az óvodában (az itthoni, ahogy látom, említést sem érdemel), de hogy ezzel a kislánnyal nem dicsekedhetnek, az biztos. Szegény gyerek, csak azt lehet mondani.

A buszvezető ma leszálláskor megkérdezte, nem voltam-e valamikor kalauz távolsági buszon. Mint kiderült, a bordó nadrágom miatt hitte ezt - nekem ugyan fogalmam se volt eddig, hogy a távolsági kalauzok bordó egyenruhát hordtak. És bár a valamikor kicsit rosszul esett (na jó, ez csak vicc), mégis hazáig vigyorogtam az eseten.


Szerda
A kakukkot már napok óta nem hallom, áttehette a székhelyét valami más környékre. Viszont sok a fecske errefelé, mindig csapatokban keringenek és közben csivitelnek, de még több a rozsdafarkú, ez utóbbiak kettesével röpködnek, csettegnek, nagyon érdekes a hangjuk. A rozsdafarkú első látásra elég jelentéktelen kinézetű kis madár, szürkésfekete-szürkésbarna, csak az oldalsó farktollai rozsdavörösek. Valahol a közelben több fészkük is lehet, mert ma például ahányszor csak kiléptem az ajtón, minden alkalommal felröppent egy-kettő a kerítésről, vagy egy faágról. Sőt tegnap egy tengelic is járt itt, hát az valami gyönyörű szép madárka!


Csütörtök
Kezd meleg lenni, ma itt 32 fok volt. Azt hittem, ha a tízes busszal bemegyek a faluba és a 11-essel hazajövök, még megjárom a nagy hőség előtt, de nem úgy volt - megjárni megjártam, de már fél 10-kor is égetett a nap. Délután elaludtam egy fél órára, pedig ez nemigen fordul elő velem. Holnap vagy elmegyek 7 után, vagy ha nem sikerül addigra útrakésszé tuningolnom magam, akkor már semmikor sehova, mert még a mainál is nagyobb hőség várható. Azt jósolják, szerdáig ilyen lesz, sőt egyre fülledtebb, hajjaj. Látom már, hogy a benti elfoglaltságokra fogok ráfanyalodni, legalább azokkal is haladok előbbre, eddig úgyse fűlt hozzájuk a fogam.
Na, most akkor mi a jobb, az-e, hogy hétfőn be kellett kapcsolnom a hősugárzót, vagy ez a meleg? Hát, ha választanom kellene, én ezt a rekkenőt jobban szeretem.


Péntek
A ma éjszakai három óra alvás még nekem is kevés, de ehhez képest egész tűrhetően abszolváltam a napot, csak este fél 6 körül jött rám a mélypont. Akkor viszont szundikálás helyett inkább felráztam magam, mert tudtam, hamarosan kezdődik az a szűk másfél órányi mozizás, amit hétköznaponként megengedek magamnak úgy is, mint heti összes tévézésemet. Na persze nem mintha az indiai-brazil, vagy az utána vetített amerikai sorozat nélkül értelmetlennek látnám az életem, dehát ezt tűztem ki magamnak szórakozásul. A brazil egyébként bő két hét múlva véget ér, most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a hónapok óta csigalassúsággal csörgedező cselekményben (óh, minő alliteráció!) vajon hogyan oldódik meg a hátralevő néhány epizódban az a rengeteg szálon kialakult számos bonyodalom.
Ma láttam a Sparban egy Orion set-top-boxot olcsón, de egyelőre agyilag még ott tartok, hogy nemigen fog nekem hiányozni januártól a tévézés (ha ugyan valóban beindul akkor a kizárólagos digitális adás és tényleg megszűnik a földi sugárzás).

Már nem először hallom rádióban a bemondóktól, hogy aszongya: dzsímél! Most mi van??? Ugye nem igaz, hogy így kell mondani a gmail-t?


Szombat
Egész nap alig járt valaki az utcán.Délután a bejáratnál a hőmérő 35 fokot mutatott. Este 8-ra, amikor 10-15 perc múlva lebukik a nap a szemközti házak, fák mögött, már a lakásban is elfogyott a levegő. És még azt mondja az időjós, hogy holnap még melegebb lesz, nyár van, nyár, röpke lepke száll virágra, meg minden.

Kivégeztem a városi könyvtár állományában található Wodehouse-könyvek közül az utolsó előttit, ez is tetszett. Csak a fordításon bosszankodtam helyenként. Ezt ketten fordították, nem tudom, ilyenkor hogy megy ez, gondolom, megosztják egymás közt a fejezeteket, mert nem valószínű, hogy összedugják a fejüket és úgy hozzák össze a szöveget. Szóval, volt a nem-tetszők közt olyan szóhasználati baki is például, hogy "akkor nyúljon hát a flaskóért és kezdjen tölteni". Ha szóviccelni akarnék, azt mondanám, hogy az üveg az flaska és ha helyette flaskót mondunk, az bizony fiaskó. És mivel Révbíró Tamásról nemigen tudom elképzelni, hogy akkora gyakorlattal a háta mögött ilyen hibákat ejtene, csak azt hihetem, hogy azokat a fejezeteket, melyekben feltűnően sok volt a félrefordítás, a másik fordító követte el.

Találtam egy cikket a hangoskönyvekről és abban véletlenül épp Révbíró Tamás fejti ki véleményét, melyben a magaméra ismertem. Kezdetben én is ugyanígy álltam a műfajhoz, mint ő, vagyis a hangoskönyv számomra kizárólag a látássérültek, csökkentlátók, vakok igényéhez kapcsolódott. Aztán teltek az évek és már jó ideje tapasztalom, hogy hangoskönyvet mindenki használ, sokan például autózás közben hallgatnak ilyet.

Este van, levél se rezdül, 10 óra lesz 5 perc múlva, most trappolt el itt a sötétben Laci, az utcabeli mozdonyvezető, rövid nadrág, hátizsák, megy a tízes vonathoz, éjszakai szolgálatra indul.


Vasárnap
Ma túlélés volt, semmi egyéb. Hajnali felkelés, keresztül-kasul nyitogatás, hogy amíg még van valami levegő odakint, abból jöjjön valami be is, aztán csak lötyögés. Estére lett a legrosszabb, a szobában 28 fok és semmi, de semmi levegő. Holnapra legyen valami elviselhetőbb hőmérséklet, mert barackbefőzés lesz, legalábbis reményem szerint.

Hallom, hogy az utcában az elmúlt éjszakákon sorban kilopkodták a hátsó veteményesekből, üvegházakból amit csak tudtak, krumplit, zöldséget, paradicsomot, mindent, mégpedig úgy, hogy kihúzkodták a földből. Hát végül is úgy gyorsabb, nem?

***************
És ezzel nálam bezár a bazár, feladom ezt a heti írogatást, megkísérlem ismét a régi módszert, hátha majd visz tovább a lendület és ha nem is feltétlenül naponta, de majdnem naponta sikerül bejegyzést produkálnom. Доживем - увидим, ahogy az orosz mondja: ha megérjük, meglátjuk. :)

Heti összefoglaló június 27 - július 3.

Hétfő
Kezd hatni a gyógyszer, hajnalban ugyan még felébresztett a lábam, de nap közben már lényegesen javult a helyzet. Azért még nem bízom el magam, meg különben is, megette a fene, ha ezentúl majd csak a gyógyszer segítségével tudom magam járóképessé tenni. Az pedig, hogy éjszaka nem hagy zavartalanul pihenni, különösen megterhelő, ettől nagyon ki tudok készülni. Nem mondom, egyre csúnyább kilátásokat vizionálok e témában, már persze csak rossz pillanataimban, mert általában elhessegetem eme gondolatokat, mint a strucc.
Tettem egy kört a faluban, a buszsofőr udvarolt kicsit, mondván, hogy ugye nem csak bevásárolni jöttem, hanem azért is, hogy őt lássam. Ezen elévődtünk két mondat erejéig. Nagyon rendes pasas, azt lehet mondani, hogy jobb, mint Miska, illetve ez így túl igazságtalanul hangzik: szóval, egész más kategória a két ember, na. A múlt héten szabadságon volt és helyettesítette valaki, de az a pilóta nem lopta be magát az utazóközönség szívébe.

Kedd
Budapestre mentem ma reggel és a 173-as buszon egy éles, nyávogós hangú néni hangosan, folyamatosan beszélt, jaj, két hosszú megálló is sok volt belőle. Azért csak annyi, mert beszélgetőtársa, egy férfi ott leszállt.
A körtéren egy háztetőn hatalmas McDonald's neont látni, a közvetlenül alatta lévő lakás erkélyén nagy piros-fehér-zöld zászló lobog - micsoda kontraszt: a globalizációs multi az ő I'm lovin' it-jével és a magyar nemzeti zászló.
A 74-es troli vonalán megint (vagy még mindig?) az ősrégi, lepusztult, épp hogy szét nem eső kocsik járnak, aztán ahogy átértünk a körúton, meglepve láttam, hogy a Híradó mozi helyén a Golgota Rádió központja működik. Mondjuk, nem kellett volna meglepődnöm, hiszen ma már nincs filmhíradó, minek lenne hát mozi a híradóknak (ahol folyamatos vetítés volt és bármikor be lehetett ülni), de ez csak később jutott eszembe.
Visszafelé jövet pedig ünnepélyesen átmentem az új zebrán az Astoriánál. Egyre több helyen létesítenek az aluljárók mellett felszíni átkelőt, hogy ne csak lépcsőn lehessen közlekedni, mely tényt részemről csak lelkesen üdvözölni tudom - persze ez is nyilván az előírt akadálymentesítés miatt valósul meg, dehát időnként már én is a célcsoport periférikus tagjának számíthatom magam.
Nagyon kifogtam ma a hangos embertársakat: hazafelé a vonaton egy ugyanazon faluból való két nénit hallgathattam végig a Délitől, míg csak itthon le nem szálltam, ráadásul az egyik simán keverte a folyamatos beszédében a svábot és a magyart. Rémes volt hallgatni, látszott, hogy egyszerűen nem bír ki fél percet úgy, hogy befogja a száját (arra se volt tekintettel, hogy az útitársa, a másik asszony eleinte olvasni próbált), nekem meg ilyenkor minden rejtett mizantróp hajlamom felhorgad és egész úton szenvedek.

Szerda
Befejeztem a Vágó-könyvet. Tulajdonképpen kellemes csalódás, mert nem néztem ki Bárdosból, hogy egész élvezhetően összehozza. Vágó pedig? Hát, olyan sok újat nem tudtam meg róla, de azt megállapítottam, hogy bizonyos jelenségekről nagyon jól gondolkodik.

Csütörtök
Lekvárfőzés, cukkini feldolgozása - és amennyi mosogatás ezzel jár, ez mind nekem jutott ma. De úgy vagyok vele, hogy nekem jobb érzés inkább több mindent dolgozni és ugyan totál elfáradni, mint ha úgy érzem, a semmivel telt el a nap. Azért néha a semmit is jó tenni, de ez nem az a nap volt.
Majd' elfelejtettem: megszűnt a több helyen, de nagyjából azonos formában 43 év óta élő műsor, a Ki nyer ma? utóda, ami az utóbbi 4 évben a Katolikus Rádióban szólt Mi ez a szép? címmel. A mai adásban az utóbbi éveknek mind a négy műsorvezetője részt vett és elbúcsúzott a hallgatóktól. Szomorú, hogy erre sincs pénz, de már meg sem lepődöm.

Péntek
Thurzó Gábor: Belváros és vidéke - ebből olvasnak fel novellákat a rádióban minden nap 1-től. Érdekes, hogy így meghallgatom, sőt élvezem is, pedig a hangoskönyv műfajtól mindig idegenkedtem és tudom is, miért.
Aztán délután megint tanultam valamit. Átmentem utcabéli barátnémhoz, látom ám, hogy kezd virágozni nála a sor cínia, kérdem tőle: - Fogsz majd nekem magot arról a cíniáról?
- Miről? - kérdi kicsit értetlenül. Megmutatom, melyik virágra gondolok. - Ja, a legénykéről?
Egyébként pedig, mint kiderült, a hivatalos neve rézvirág. Nekem cínia, mert régen mi otthon mindig úgy hívtuk. Az pedig csak nüansz, hogy már én is úgy mondom, ahogy itt szokták: magot fognak valamiről, amit jövőre vetni akarnak.

Szombat
Ugyanúgy járok el Wodehouse-zal, mint gyerekkoromban a Verne-könyvekkel: azokat is sorban szedtem le a rákosligeti pedagógus klubház könyvtárának polcáról és kölcsönöztem ki egyiket a másik után. Na, most a Wodehouse-okat veszem ki ugyanígy sorban a városi könyvtárból. Nem tudom, a pultnál ülő kolléganők mit gondolhatnak rólam (nem mintha számítana).

Vasárnap
Eine grosse Überraschung: mint reggel a pénztárnál kiderült, nincs ám már 20 százalékos utazási kedvezmény elseje óta, minek is az, nem igaz? Eddig is sokba került, hogy beutazzam a nagyvárosba, ezután még többe fog, hurrá, lassan tényleg ide fogok betonozódni ebbe a mocsok városba vagy minek hívjákba.

Heti összefoglaló* június 20-26.

Hétfő
Miután nemrég megkezdődött évi rendes bedaráltatásom az egészségügy gépezete által, ez most meg is szakadt. Reumadoktornéni ugyanis leállította a kezeléseimet, annyira lerobbantam. Ismét előhozta a szokásos nemsegítmáscsakaprotézis témát, mire biztosítottam őt, hogy az eszemmel fölfogom ám én ezt, de ennél többre pillanatnyilag nem vagyok képes. Ebben maradtunk.

Kedd
Holnap vendég jön, végre van kire főznöm, úgy értem, különös gonddal. Mert főzök én magamra rendesen, ezt szilárdan elhatároztam annak idején, amikor magam maradtam, de vendégre sütni-főzni, az mégis más. Tehát sütöttem is, mégpedig meggyes piskótát, saját meggyből természetesen.

Szerda
Kegyetlenül kellemetlen meleg volt, már délelőtt fél 11-kor 33,5 fokot mutatott a hőmérő árnyékban. A vendég jött, kaptam tőle egy tő levendulát, amire már régóta vágytam. Nem is mertem kiültetni, csak egy nagyobb cserépbe tettem, mert mi van, ha az aktívan ügyködő vakond, az a gyönyörű, bájos, rózsaszíntappancsos tündibündi jószág kifordítja nekem a földből? Na, akkor nagyon morc lennék. Közben esz a sárga irígység, mert észrevettem, hogy a kultúrház előtti virágágyásban már virágzik a levendula (igaz, az már több éve tenyészik ottan). De mikor hoz virágot az enyém?

Csütörtök
Elvonszoltam magam, meg a nyuggertankom a zöldségeshez és a kis közértbe, már ez is sok volt nekem, de aztán délután még nekiálltam meggyet magozni, kifulladásig. Most ott figyel két nagy tál meggy, valami majd lesz belőle, vagy lekvár, vagy megy a fagyasztóba, ez még eldöntendő.
Este fél 11-től pedig olyan vihar kezdődött, amilyen ez után a kutyameleg után várható volt.

Péntek
Az egyik közeli utcában épp két tűzoltó autó parkolt le, amikor arra mentem. Néztem, mi történt, hát egy útszéli fáról lógott az úttestre egy, azaz egy darab vastag ág. Amiatt vonult ki a városi tűzoltóság, nevetséges.
A piacról kijövet előbb megpihentem a panelház kapuja mellé szerkesztett padon - tudod, épp mint faluhelyen, pad a kiskapu mellett - és egy ismeretlen bácsival beszélgettem. A bácsi valahol ott lakhat a központban, mert már sokszor találkoztam vele és mindig köszön, bár nem ismerjük egymást. Most viszont leállt és jót társalogtunk az időről, a pékről, a drágaságról, egyebekről. Aztán bementem a kultúra szent csarnokába, ha már a könyvtár ott van pár lépésnyire a piactól. Némi tájékozódás után megállapítottam, hogy Dücső Csilla is egész jól fordítja Wodehouse-t, úgyhogy legott kikölcsönöztem a Kirabol a komornyikom című opuszt, de előbb még kiolvastam a Tiszatájból és a Magyar Naplóból az engem érdeklő írásokat.
De délután sem henyélhettem, merthogy az a sok meggy nem poshadhatott már tovább, ezért aztán lekvárfőzés következett. Finom lett nagyon, de én kész vagyok, végem van, lépni is alig, nekem annyi.

Szombat
Ma fogyott el a türelmem, mármint hogy eddig tűrtem gyógyszer nélkül, hogy második hete minden éjszaka megkeseríti az életemet a lábamnak az ő fájása, na meg aztán nappal is egyre fájdalmasabb a mozgás. Elkezdtem a gyógyszert szedni, meglátjuk, mi lesz.

Tegnap este ugyan szentül eltökéltem, hogy ezek után szombat-vasárnap semmi munka, csak a punnyadás, ám végül minden másképp lett. Mert délelőtt nagymostam, aztán délután jószomszéddal nekiálltunk meggyet szedni, ő mászott, én segítettem, amiben tudtam (nem a mászásban), és lett újabb sok meggyem, puff neki, holnap magozhatok megint.

Vasárnap
Hajnali fél 4-től ébren voltam a fájdalom miatt, majd pedig 5-ig reménykedtem, hogy vissza tudok aludni, de nem sikerült. Ötkor már reggeliztem, hétkor pedig nekifogtam - na, minek? Igen, a meggymagozásnak. De ebből nem lesz lekvár, megy a fagyasztóba. És egy ideig most nem akarok meggyet látni.
Délután négy körül kidőltem, hiába próbáltam olvasni, leragadt a szemem. Telefont kikapcs, ablakot becsuk (mert azért annyira nem csendes nappal ez a vidék) és aludtam fél 7-ig. Normális körülmények közt nekem nem szabad nap közben aludnom, soha nem is szoktam ilyesmire vetemedni, mert az a tapasztalatom, hogy ilyen alvás után egyszerűen az élettől is elmegy a kedvem és a napom hátralevő része romokban hever. De ez a mai nem volt a normális napok közé sorolható azzal az éjszakai összvissz négy és fél óra alvással, szóval, ki kellett valahogy pótolni a hiányt. Most már rendben vagyok, legalábbis ami az alvásigényemet illeti.

*Kísérletképpen megpróbálkozom írni valamiféle visszatekintőt az előző hétre, nem tudom, mi lesz belőle. A baj csak az, hogy ehhez minden nap fel kéne jegyezni, amit majd arról a napról írandó vagyok, szóval, máris kétségeim vannak a módszer sikerét illetően.