A múltkor igértem, hogy majd kifejtem, miért nézek időnként megdöbbentő tapasztalatokkal szolgáló műsorokat. Nagyon röviden megfogalmazva azért, mert érdekelnek az emberi tulajdonságok és az emberi viselkedés. Ezért néztem valamikor régen az egyik nevezetes valóságshow, a Való Világ első évadait, talán az első hármat, ha jól emlékszem. Az összezártságba kényszerített, saját komfortzónájukból kiszakított, viselkedni próbáló, ráadásul versenyhelyzetben lévő ismeretlen, nagyon különböző emberek hogyan mutatják meg a saját természetüket – mert előbb-utóbb megmutatják – ennél nincs érdekesebb, ha az emberre mint olyanra vagyunk kíváncsiak. Ez érdekelt azokból a műsorokból, nem az, hogy ki nyer a végén, és valóban nagyon érdekes is volt tanulmányozni az emberi viselkedést, átalakulást, az egymással való kötődéseket, ellenszenveket, érzelmi változásokat. Aztán a későbbi szériákat már nem néztem, addigra annyira eltolódott egészen más irányba a műsor jellege, hogy lemondtam róla.
De az Észbontók teljesen más kategória. Nem ismertem, pedig már évek óta fut, a mostanában vetített epizódok ismétlések, de én csak pár hónapja futottam bele véletlenül az egyikbe, és nem akartam hinni sem a szememnek, sem a fülemnek. Az elején még azt próbáltam feltételezni, hogy ezek a fiatalok csak megjátsszák a hülyét. De aztán túl meggyőző lett a teljes sötétség az arcokon. Nem, nem megjátszás ez, mondtam magamban, tényleg nem tudják – illetve, tényleg teljesen tévesen gondolják azt, ami... És itt jött a pillanat, amikor arra gondoltam, hogy te jó ég, ha elmúlt pályámnak abban a néhány (tan)évében ilyen arcok ültek volna velem szemben, szemükben ennyi értelemmel! Mert minden osztályban volt és van egy-egy nehéz eset, akiben alig látszik az értelemnek valamicske szikrája, de ilyenekből ekkora gyűjteményt! Ennyit ér hát az oktatás? – gondoltam magamban, és reméltem, hogy volt tanáraik nem néznek ebből a műsorból egyetlen adást sem. Ennyi marad meg? Hogy a magán- és mássalhangzókat még véletlenül se tudják megkülönböztetni, hogy a vaktérképen szinte soha nem találják meg az országokat, még a velünk szomszédosakat sem, hogy a kontinensekről fogalmuk sincs, és a hét vezér közé simán berakosgatják Szundit, Morgót, Vidort és Kukát?
Miközben gondosan ügyelnek arra, hogy kifejezzék, ők még véletlenül se olvasták az iskolai "alapműveket", János vitéz, Pál utcai fiúk, Légy jó mindhalálig,Toldi, stb. "Amúgy persze nem olvastam végig..." – mondta múltkor egy lány, a másik meg gyorsan kifejtette, hogyan írt olvasónaplót a János vitézből az internetről leszedett szöveggel, "...dehogy olvastam én, nem olvasok ilyeneket!" – mondta, nehogy egy pillanatig is azt higgye valaki, ő ilyenhez egyáltalán hozzáér! Mintha az szégyen lenne.
Elkeserítő, hogy mennyire nem ismerik a közmondásokat, szólásokat, meggyökerezett magyar kifejezéseket. Például, hogy az anyámasszony katonája egy kifejezés, jelentése van, erről fogalmuk sem volt. Nem ismerték az egy fecske nem csinál nyarat szólást, csak ki kellett volna egészíteniük, hogy hány fecske nem csinál nyarat, ez volt a kérdés, erre ők hosszas tanakodás után eldöntötték, hogy "legyen kettő". Simán elhitték, hogy a jégcsapretek a tősgyökeresek osztályába tartozó növény, sőt meg is magyarázták, hogy azért, mert van töve és gyökere is. Volt egy kérdés, szó szerint így: a szólás szerint mi a puding próbája? Tehát a kérdésben benne volt, hogy ez egy szólás, de látszott, hogy azt egyikük se ismeri, erre kitalálták, hogy biztos az a próba, hogy a kevergetés közben megáll-e már benne a fakanál.
Kurucok és labancok együtt harcoltak Magyarország szabadságáért, ez az állítás igaz-e vagy sem, az volt a kérdés. Erre a lány megkérdi a versenyzőtársától: "kik azok a kurucok meg labancok?" Mit ünneplünk március tizenötödikén – erre az volt a válaszuk, hogy a honfoglalást, amiről végül hosszas tanakodás után kiötölték, hogy 1939-ben volt, amikor nemzeti vágtában jöttek be a magyarok. Teljes a káosz a fejükben, miközben ők felnőttnek számító fiatalok.
Elhitték, hogy az etelközi vérszerződést Tamás bátya kunyhójában kötötték meg, még szabályos történetet is kreáltak hozzá, mely szerint az a Tamás bácsi(!) szervezte meg az egészet titokban, azért kellett menniük a lovagoknak(!) az ő kunyhójába, hogy az egész ki ne tudódjon. Ez is mutatja, hogy néha egészen őrült sztorikat gyártanak magyarázatképpen, mert valahogy úgy érzik, a kérdésre a választ meg is kell magyarázniuk, ebből aztán képtelenebbnél képtelenebb történeteket hordanak össze.
Elég a példákból? Tudom, még sok is. Ja, egyiket sem én találtam ki, ezek mind egytől egyig elhangzottak, és nem egy-két kivételesen buta fiatal örökbecsűi voltak, hanem sok fiú és lány szájából hangzottak el, tehát nem ugyanaz az egy-két ember volt ennyire tudatlan, hanem sok-sok, (néhány kivételtől eltekintve) húsz év körüli, az iskolából mindössze pár évvel ezelőtt kikerült fiatal felnőtt. És bocs', de egyik példamondat végére sem vagyok képes mosolygó/röhögő emojit tenni. Mert egyáltalán nem vicces (viszont rettentően szomorú).