A szekunder szégyen fogalmáról először mindössze néhány éve hallottam, valamilyen beszélgetésben említették, és mivel ott se értette mindenki, el is magyarázták, mi ez. Nálunk állítólag 2017 óta terjedt el egy angol kifejezés fordításából.
Azt hiszem, ezek olyan esetek, amire azt szokták mondani vagy gondolni: én kérek elnézést. Amikor jelenlétünkben valaki olyat tesz, úgy viselkedik, hogy mi szégyenkezünk miatta, pedig esetleg nem is ismerjük az illetőt.
Nekem most hirtelen két eset jut eszembe, amire illik a szekunder szégyen kifejezés. Amikor egyetemi előadás közben, jó negyedórás késéssel becsörtet valaki, és teljes nyugalommal megkeresi a számára legalkalmasabb helyet. Nem ül le a legközelebbi székre, hogy minél kisebb feltűnést keltsen, hanem pofátlanul jön-megy, keresi a helyét, meg sem próbál láthatatlanná válni. Volt egy tanárunk, akit láthatóan nagyon zavart minden elkésett hallgató, ezért minden alkalommal elhallgatott és megvárta, amíg az illető leült - miközben az fel sem fogta, hogy miatta van csend. Rettentően zavaró volt a helyzet, idegesítő volt az a feszült csend, és igen, volt az emberben egy bizonyos fajta szégyenérzet.
A másik eset hasonló: szintén oktatási intézmény, szintén előadás, remek előadó, figyelmet lekötő téma és lebilincselő előadásmód. És akkor megszólal egy telefon. A tulaj rémülten ragadja meg, azt hinnéd, kinyomja, és csend lesz, de nem, csak zenél és zenél tovább. Már minden körülötte ülő noszogatja, mire kétségbeesetten megszólal: "nem tudom kikapcsolni!" Előadónk nagyvonalúan kezelte a helyzetet, tett valami vicces megjegyzést, mégis nagyon kellemetlen volt. Bennem a szekunder szégyen érzéséhez ilyenkor bizonyos fokú harag is társul az illető iránt, aki ilyen ostoba módon megzavarta az élményt és persze az előadót is, holott minimális odafigyeléssel - nevezetesen, hogy mielőtt leül, kikapcsolja azt a nyüves telefont - elkerülhette volna a kínos helyzetet.