Mára évértékelőt terveztem ide, és nem a közös blogba, merthogy oda se tudtam volna írni másról, mint a tavalyi év  engem érintő leglényegesebb változásáról, ugyanis ma egy éve költöztem. De már látom, semmi sem lesz a tervből, az agyam, mint a szita, egyetlen ép gondolatom sincs, ellenben nagyon, de nagyon álmos vagyok.

Annyit tudok, hogy egy éve ilyenkor már felfűtöttem a lakást lakhatóra, a bútorok nagyjából a helyükre kerültek,  megtaláltam és előszedtem az ágyneműt, hálócuccot, hogy nyugovóra térhessek, megszámoltam a sarkokat és halálosan fáradtan elaludtam. Hihetetlen, hogy már egy év eltelt azóta.

Tegnap volt egy éve annak, hogy Vackorral telefonon beszélgetve lakáshirdetéseket nézegettünk. Ezt úgy kell érteni, hogy köztünk a 40 kilométer, fülünkön a kagyló, előttünk a gépen megnyitva ugyanaz a hirdetés szöveggel, képpel, tokkal-vonóval és értékeltünk. Túl nagy, túl kicsi, túl drága, és így tovább. Aztán találtam egy hirdetést, valami olyasmi volt benne, hogy csendes, árnyas utcában eladó ilyen meg ilyen lakás - küldöm át a linket, nézzük a képet és egyszercsak ő megszólal: "Légy erős... ez a mi házunk." Mondom: "Mi van???" - erre megismétli, hogy ez az a ház, amiben ő lakik, csak a hirdetett lakás két szinttel lejjebb van, és amit látunk a fotón, az a kert felőlí látvány. Szó  bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik - nagyjából ilyen volt a hatás. 

Hát így kezdődött pontosan egy évvel ezelőtt az, amit megszervezni sem tudtunk volna jobban, hogy éppen abban az utcában, éppen abban a házban teljesen véletlenül (hmm?) rátaláljunk arra... pontosabban: erre a lakásra. Így tudunk manapság csak úgy, hirtelen ötlettől vezérelve együtt gofrit sütni,  vagy átszaladni a másikhoz fűszerért, majonézért, kapcsos tortaformáért, akármiért.

Ja, az utcában egyetlen árva fa sincsen, nemhogy árnyas lenne. De ez semmit sem von le a lakás értékéből.

(Folyt. köv.)

Mekkora hülyeség már, hogy elpakoltam a lakásban fellelhető összes rádiót, úgyhogy ha nem lenne net, ülhetnék itt a csöndben. Így viszont szól a rádió a gépről - huszonegyedik századi szájbernéni mit hagy utoljára költözés fennforgása esetén? Naná, hogy a laptopot, és milyen jó, hogy így van! :)

Jószomszéd azt mondta tegnap, hogy "már látszik rajtad, hogy elköltözöl, egész más vagy, sokkal mosolygósabb" - pedig komolyan mondom, máskor se vagyok savanyú, szóval lehet, hogy kissé túlképzelődi ő ezt, nem tudom.

Odakint pedig szakad a hó, ajjaj, a hórukkemberek de nagyon össze fogják járkálni a szépen föltakarított padlómat, hát nem örülök én ennek.

Tegnap este egy órámba került, mire a téhómnál nem a zenét hallottam  a vonal másik végéről, hanem élő embert. Közös erővel elindítottuk a vonaláthelyezést, kb. 10 napra ígérte, hát majd meglátjuk. Addig pedig most már tényleg elköszönök, tartsatok meg jó emlékezetetekben, hogy klasszikust idézzek: mingyár gyüvök, dógomvan.

Arra gondoltam, milyen érdekes érzés lesz majd kedden este, ha tudatosodik bennem, hogy nem kell visszajönnöm a vonattal.
Tegnap utaztam utoljára a busszal, már nem vettem bérletet, mert minek? Józsival, a sofőrrel elköszöntünk egymástól, kölcsönösen minden jót kívánva, a többieknek pedig leszálláskor  úgy köszöntem, ahogy szoktam, a viszontlátásra, és csak én tudtam, hogy ez nem igaz. Aztán becsöngettem Csöpihez, akinek a múltkor megígértem, hogy költözés előtt még találkozunk. Csöpi nálam 15 évvel idősebb és épp a busznak köszönhetően barátkoztunk össze, ő ugyanis az itteni buszmegállónál lakik. Őt például kicsit szívfájdító érzés volt itthagyni, tudva, hogy minden valószínűség szerint sose találkozunk már, mint ahogy nekem mindig kicsit szívfájdító minden változás, néha még a rossztól való elválás is, maga a soha már érzése. A hely iránt még nem érzem ezt, és aligha tévedek, ha úgy vélem, hogy soha nem fogom érezni.

Most van az a pont, amikor a teljes káosz látszik eluralkodni a lakáson. Na, innen szép nyerni. :)

Kezdődik, kezdődik, kezdődik! Tizedike, kedd, kilenc óra. Már látom a fényt az alagút végén (és még csak nem is dudál). :))))

Azért mégse éltem tán hiába, legalábbis ha azt tekintem, hogy világítanak az utcai lámpák, yesss! A huszonegyedik század második évtizedében még egy heti kitartó telefonálgatás se kellett ehhez (á, csak múlt szerdától kezdve minden este, bagatell).  Tegnap már azt mondtam a kisasszonynak, hogy ez egy város, nem tanya.  Na de mindegy, spongyát rá, ma este már van, van közvilágítás, el se hiszem.

Én pedig már akárhová nézek a lakásban, minden tárgyról csak az jut eszembe, hogy hogyan fogom majd becsomagolni. A szekrényben a kiszedett polcok helyén pedig bezsákolt cuccok állnak. És méretekkel, szélességgel-hosszúsággal-magassággal álmodom. Úgyhogy épp ideje költözni, a visszaszámlálás elkezdődött, gondolatban már vágom a centit.