Képzelt riport magammal

- Most akkor már nem is fogsz írni?

- Ha én azt tudnám! Nem terveztem előre ilyen hosszú szünetet, de így alakult, aztán ahogy telik az idő, egyre nehezebb visszaállni.

- Esetleg az is felmerült, hogy végleg abbahagyod?

- Ez már annyiszor felmerült az évek folyamán, de mindig elhessegettem a gondolatot - hogy miért, pontosan nem is tudnám megmondani. Régebben úgy gondoltam, nekem magamnak hiányozna, ezért aztán újra és újra folytattam. Ma már egyáltalán nem hiszem, hogy hiányozna.

- Profilváltásra nem gondoltál?

- Ó, dehogynem, sokszor. Időnként voltak a "főblog" mellett tematikus blogjaim, egy a régi apróhirdetések anyagából, meg egy másik a webkamerákról, és hát valamikor nagyon-nagyon régen vezettem egy képes blogot is, de ez még tényleg a blog-őskorban volt. 

- És most, a blog-újkorban? Teljes váltás?

- Csak második blogként. Évek óta gondolkozom azon, hogy kellene egy titkos blog: attól lenne titkos, hogy senkinek, de tényleg senkinek se szólnék róla. Éppen ez lenne a lényege, írnám, ami eszembe jut, aztán majd megtalál, aki megtalál. Vadonatúj publikum, olyan közönség, aki még nem ismer, semmit sem tud rólam, és csak abból alkot  véleményt, amit ott leírok, na, ez nagyon fontos lenne. 

- Ez még csak ötlet, vagy már folyamatban van a projekt?

- Csak ötlet, nem kezdtem még hozzá, és nem is biztos, hogy lesz belőle valami. Minek nekem még egy blog, mikor ezzel az eggyel se bírok? 

- Tehát akkor mi várható a főblog háza táján? Megmozdul  itt végre valami?

- Előbb-utóbb visszakapaszkodom, legalábbis igyekszem. 

Digitális tartalomkészítő

Valaki magyarázza már el nekem, mit jelent, amikor az írja valaki a közösségi oldalán saját adatai közé,  hogy digitális tartalomkészítő. Ezt a saját foglalkozásának gondolja, vagy legfőbb jellemzőjének, vagy mi ez? Mert ha egy úgynevezett influenszer ír ilyet magáról, az rendben van, őrá ez a legjobb meghatározás. De ma már boldog-boldogtalan egyszerű FB-használó digitális tartalomkészítőként határozza meg magát, tehát akkor kérdem én, hogy mi, akik blogot írunk, mi is azok vagyunk?

Segítség vagy kioktatás, ahogy tetszik

Szándékosan ide, a saját blogomba írom, de mindazoknak szánom, akik szintén blogspotosok, mert most már annyira gyakran  találkozom a jelenséggel, hogy érdemes foglalkozni vele. És hogy ne érjen a kioktatás vádja, csak arról lesz szó, hogy én hogyan csinálom.

A jelenség: ha a saját  (ez lényeges!) blogomban egy kommentben valamit elírok, kihagyok, netán nem elég érthetően fogalmazok, majd pedig észreveszem a saját hibámat, nem úgy oldom meg, hogy írok egy új kommentet, amelyben megmagyarázom, kijavítom az előzőt. A saját blogomban, de csakis a saját blogomban sokkal egyszerűbben megoldható: belépek a megjegyzések szerkesztőjébe, kimásolom a kommentemet, hogy ne kelljen újra elölről megfogalmaznom. Ezután törlöm a rossz kommentet, mégpedig a "végleges törlés" gombbal, ami csak a saját blogunkban opció. Most pedig az előbb kimásolt kommentet beillesztem és ott helyben kijavítom, amit eredetileg elrontottam benne. 

Még egyszer hangsúlyozom, ez mindenkinek a saját blogjában működik, de ha más blogjában elhibázom a kommentemet, tudom ugyan törölni, de ott nincs a "végleges törlés" lehetőség, tehát a komment helyén megjelenik egy mondat, miszerint a megjegyzést a szerzője törölte. Tehát idegen blogban tényleg nincs más lehetőség, mint hogy ha fontosnak tartom a magyarázkodást,  írok egy újat azzal, hogy bocs', rosszul írtam, kihagytam, elírtam, stb.

Persze aki ezt kezdettől fogva tudta, az most csak legyint, de hátha van, akinek ezzel újat mondtam. Ilyen a blog, mindig kiderül belőle valami új. 🙂

Kínos...

...bár nem tudom, tényleg kínos-e. A napokban egy blogban kommenteltem, és csak jóval később kezdtem gyanakodni, egyáltalán ismerjük-e a szerzőjével egymást blogszinten, pontosabban, tudja-e, hogy létezem, még pontosabban: kommenteltem-e azelőtt valaha is nála? Én pár év óta már követem a blogját, de talán (ha jól emlékszem) még soha nem reagáltam egyik bejegyzésére sem. Másokkal is vagyok így, és amikor aztán valakinél legelőször szólok hozzá egy bejegyzéshez, oda szoktam írni mintegy köszönés- és bemutatkozásképpen, hogy "Ági vagyok, zugolvasód". 

Dehát megláttam nála egy olyan légifelvételt - valóban az, repülőgép ablakából készült - ami annyira fellelkesített, hogy  illett vagy sem, kénytelen voltam reagálni rá és közben nem jutott eszembe, hogy itt még sose kommenteltem. Térkép-, alaprajz- és légifelvételfan vagyok, tehát bocs', Vera, Ági voltam, zugolvasód. 🤗

Ez nekem új

Meglepett, és nem is tudom, jól értem-e, de most már a Facebook-oldalon rendszeresen posztolást is blognak kell hívni? Nem tudom, ez mennyire általános, de csak ma reggel hirtelen kettőről szereztem tudomást, amelyeket következetesen blognak neveztek rádióműsorban  és blognak tituláltak cikkben. Kíváncsi voltam rájuk, ezért keresgélni kezdtem a neten, előbb az egyiket, aztán a másikat, de sehol az égvilágon nem találtam, legalábbis úgy mint blogot. Találtam viszont az egyikről néhány írást, ahol volt egy link – és ekkor lepődtem meg először, mert az a link a FB-ra mutatott. Aztán rákerestem a másikra is és ugyanez történt, link a FB-ra. Ezek szerint ma már blognak nevezik azt is, ha valaki a Facebook-oldalára viszonylag rendszeresen beteszi az írásait, bejegyzéseit ugyanúgy, mint ahogy a "rendes"  blogoknál megszoktuk.

Furcsa ez nekem. Ahogy mondani szokták, mindenki magából indul ki,  tehát valószínűleg azért furcsállom, mert ami engem illet, nem szeretnék FB-on blogot írni, sőt nagyon nem szeretnék. Nem szeretném azt sem, hogy valaki a saját FB-oldalán utalást tegyen az én blogomra, bármit, amiből rá lehet találni. Nem véletlenül nem hirdetem a FB-oldalamon a blogomat, sem a sajátomat, sem a többszerzőst, amihez közöm volt/van,  nem akarom, hogy vegyes ismeretségi körömben  blogos ismerőseimen kívül mások is rátaláljanak.  Nem véletlenül nem írok blogot saját nevemen, viszont a FB-on valódi névvel szerepelek, ezért nem is szoktam olyan posztokhoz kommentelni, amit a szerzője már saját blogján is közzétett. És még így is tartok tőle, hogy egyszer valahogy valaki összekapcsolja a nevemet valamelyik blogommal, csak némi odafigyelés és kombinációs képesség kell hozzá, és már meg is van. 

Lehet ezen csodálkozni, hogy ugyan már, mi történhet, de tessék elfogadni, hogy én így állok  ehhez az egész jelenséghez. Tizenöt éve használom a nagy közösségi hálót, nem félek tőle, pedig nem veszélytelen, de  igyekszem ésszel használni, megfelelő beállításokkal, és eddig mindössze két esetben lett gondom miatta. Hasznosnak tartom, de nem kapcsolom össze a blogommal. Volt tanítványok, lakóhelyi és egyéb ismerősök, de főleg a volt kollégák, nos, rájuk aztán tényleg nem tartozik a blogomban írt tartalom. Annak idején, amikor elkezdtem, a dolog természeténél fogva bátran kitettem a nyilvánosságra, megtalálták ismeretlenek, de kizárólag csak ismeretlenek, akiknek csak töredékét ismertem meg később jobban, némelyekkel máig tartva a kapcsolatot, többekkel akár a való életben is. De számomra más dolog a nagy nyilvánosságnak írni, és teljesen más lenne a régebbi, blog előtti életemből származó személyes ismerősökkel is megosztani ugyanazokat a gondolatokat, ez utóbbit soha nem akartam és továbbra sem akarom.  

Úgyhogy én sosem fogok a személyes blogommal átköltözni  a nagy közösségi oldalra, maradok a réginél. Ha pedig általánosabb tanulságot szeretnék levonni, hát bizony  szomorúan meg kell állapítanom, hogy mára a blog műfaját túlhaladta az idő vagy mi, az eredetileg blogmotor alapú személyes vagy bármilyen blogokat lassan elnyeli a közösségi háló, sőt hálók világa  – ha már egy facebook-oldal is blognak számíthat (pedig nem az). 

Megcsináltuk

Vigyorogtam magamban hétfőn, hogy a blogvemberezők közül a legtöbben, magamat is beleértve, milyen megkönnyebbülten hagyták/hagytuk ki a december elsejét. A blogvember megvót, pipa... 

Blogvember 2025/14

Remek ötletet láttam Aliznál, aki megkérdezte a saját blogjáról az AI-t, ez nekem még sose jutott eszembe. Most viszont vérszemet kaptam, és beindítottam az egyik applikációt. Meglepetésemre óriási hülyeségeket mondott: mintha 2009 óta nem is írnám (hogy miért éppen 2009, rejtély...),  de még azt se tudta megállapítani, mikor született a legutolsó bejegyzés (tegnap), valamint nem talált statisztikát sem a látogatottságról (ősidők óta rajta van a ShinyStat). Szóval, úgy általában semmi értelmes és valós információt nem tartalmaz a leírása.

Ekkor már tényleg kíváncsi voltam, egyáltalán látja-e valamelyik szuperintelligencia a blogomat. Beindítottam a másik alkalmazást, és láss csodát, az mindent tudott róla. A pontos indulását ugyan nem, de azt igen, hogy melyik címről költöztettem át ide, valamint a tartalmáról, témáiról, hangulatáról olyan jellemzést írt, hogy semmit nem tudnék rajta kifogásolni. Aztán írt egy rövid stílusportrét (így nevezte) a szerzőről, az is teljesen jó lett. 

Viszont amikor a végén felajánlotta, hogy ír egy mintabejegyzést a szerző helyett a szerinte megfelelő stílusban, az már nem sikerült neki, olyan bejegyzést én biztos soha nem írtam volna. Dehát ő se tudhat mindent, pedig a blog jellemzőit, a részleteket remekül látta, de amikor azokból valódi "művet" kellett összehoznia, az már nem ment. 

Hát ezért nem az AI írja a blogot, hanem én. 😄

Blogvember 2025/4

Mindenki próbálkozik. Az egyik kitűzi minden hétnek ugyanazt a napját, amikor röviden felsorolja, milyen hatások érték az elmúlt héten, a másik elhatározza, hogy minden posztjába betesz egy képet, a harmadik évek óta  igyekszik naponta írni valamiről, bármiről. Némelyek meg belevágnak egy kihívásba és vállalják, hogy az év egyik hónapjának minden egyes napján posztolnak valamiről.

Feszegetjük, kalapálgatjuk a műfajt, a blogműfajt. Mert én ugyan nem akartam hinni a vészmadaraknak, akik már pár évvel ezelőtt megpendítették, hogy a blog mint műfaj kezd elhalni, de azóta már én is kezdek tartani tőle, hogy előbb-utóbb igazuk lesz. Annak idején a blogvembert sem véletlenül találták ki, hanem az volt a cél, hogy a blogírók rászorítsák magukat az írásra, ösztönözzék a kihívással egymást és önmagukat, mert már akkor is látszott a... nem is tudom, micsoda, talán az elkedvetlenedés? És valljuk be, megette a fene, ha feladatnak, kötelességnek kell éreznünk, amit valamikor régen teljesen önként, örömmel vállaltunk, pedig akkor még fogalmunk sem volt, mi lesz belőle.

Aztán ez lett, kihívással igyekszünk magunkat lökdösni az írásra, majd meglátjuk, mi lesz belőle. A november menni fog, hogy utána kitart-e a lendület, majd kiderül. Bár ami engem illet, nekem tavaly nagyon bevált, egy darabig még decemberben se tudtam abbahagyni. Hátha  most is...

Miért...

Mi a bánatért kattintok rá naponta a közös blogra? Semmi újabb nincs ott, nem is várható, akkor meg minek? Mire számítok, tán hogy történt valami tegnap óta? Nem történt, nem is történhetett, egy holt felület az egész,  teletöltött  tároló, tizenöt év raktára.

Kategóriák

Nem tudom rendesen kezelni a blogban a címkéket, pedig ha már kategorizálok, akkor következetesnek kell lennem, mégpedig nagyon. Ehhez képest most már kezd az egész címkegyűjteményem káoszba fulladni, megírok egy posztot és ülök, nézem, ugyan milyen címkét ragasszak rá. Túl sok új címkét nem vezethetek be csak úgy, gondolomformán, mert azokba az "újakba"  nagyon sok régi is beleillene, és kész a kavarodás. Átgondolni és következetesen átkategorizálni akkora munka lenne, tekintve az évek és bejegyzések mennyiségét, hogy meg se merném kísérelni, képtelenség lenne végrehajtani.  Abbahagyni a címkézést, ez se igazán jó megoldás. Így aztán marad ez a konfúz, következetlen kategóriagyűjtemény, és majd ugyanígy gyarapszik, szaporodik tovább. Ahogy lesz, úgy lesz, ennél nagyobb gondom sose legyen.
Árva magyar blogger siralmai című szösszenetemet olvasták.

Statisztika

Nézem a statisztikát és csodálkozom. Az idelátogatások száma folyamatosan nő, főleg az utóbbi napokban. Mintha a blogvember végére többen találtak volna ide, most pedig, hogy hivatalosan vége a kihívásnak, mintha figyelnék, vajon leállok-e,  vagy írok tovább. Én úgy vagyok ezzel, hogy eleinte azt hittem, megunjuk majd ezt, böcsületből teljesítjük, ha már elkezdtük, de a végére kifulladunk, és boldogan szünetelünk egy darabig, legalábbis ritkítjuk a posztolást. Most meg, hogy vége, igyekszem nem elhanyagolni az írást, mert tapasztalatból tudom, hogy ha gyakran hagyok nagy szüneteket, akkor már tényleg nehezen találok magamra és vissza a bloghoz. Olyankor, amikor már hetek óta nem írtam, mind gyakrabban legyintettem: már mindegy, már ennyi napja meg annyi hete nem írtam, már nem is számítanak rá, már el is szoktak innen, minek írjak, meg már semmi kedvem... És tényleg, akkor már  nem  is volt kedvem írni semmiről, ebből aztán féléves, legutóbb meg kétéves szünet lett.

Szóval, hacsak nem muszáj, nem szeretnék elkövetni megint ilyen hosszú kihagyást, de azért nem kell félni, nem fogok ám naponta írni továbbra is! Csak ha fecsegni támad kedvem, vagy netán magvas gondolatom támad, vagy ha valami engem nagyon érdeklő témát találok – aztán hogy az mást is érdekel-e, majd kiderül.

Jön a blogvember

Állítólag megint lehet blogvemberre vállalkozni, úgyhogy most igyekszem nem lemaradni róla úgy, mint tavaly. Annál is inkább, mert már megint kezdek elkedvetlenedni a blogírást illetően, tehát a blogvembert motivációnak szánom saját magamnak.  Hogy aztán sikerül-e, vagy belebukom, az majd november folyamán kiderül.

A mai nap meglepetése...

 ... amikor sok évnyi olvasás után egy blog szerzőjéről kiderül számomra, hogy nem bloggerina, hanem blogger.

Mutantur – mutamur

Úgy adódott, hogy visszaolvastam valaki blogjának kezdeti bejegyzéseit, sok-sok évvel ezelőttről. Mennyire másképp írt akkor! Mindenről írt, a napi eseményekről, saját gondolatairól, hirtelen támadt megosztani valóról, bármiről. Igazolva láttam saját megfigyelésemet a saját blogommal kapcsolatban is, azaz hogy mennyire más volt az én  blogom is annak idején. Mindenről írtam, pillanatnyi érzésekről, eseményekről, gondolataimról, bármiről, ahogy éppen adódott. Nem mérlegeltem, kinek fog tetszeni és kinek nem. Lassan húsz éve lesz már ennek, húsz év! Nagyon más volt  minden, a blog műfaja is. És talán én is nagyon más voltam akkor. Nem is talán, hanem biztosan.
Tempora mutantur, et nos mutamur in illis, igen, az idők is, közben pedig mi is változunk, nagyon.

Mi lesz itt?

Az emberek ilyenkor év elején mindenfélét elhatároznak, fogadalmakat tesznek: lefogyni, dohányzásról leszokni, ennyi és ennyi könyvet elolvasni, eljutni egy bizonyos helyre, hetenként bizony számú napon edzőterembe menni, hetenként ennyi és ennyi alkalommal futni, naponta/kétnaponként/hetenként blogot írni... és így tovább, a variáció végtelen, mindenkinek más és más a célkitűzése az új évre.
Nem szoktam év eleji fogadalmakat tenni, nem tudom, miért, ez valahogy nem alakult ki nálam. Most viszont majdnem kitűztem magamnak azt a bizonyos januári mindennapi posztolást, mondom, majdnem kitűztem. Arról a novemberi blogvember néven indított kihívásról csak harmadika körül értesültem véletlenül, sajnáltam is, hogy itt lett volna a nagy alkalom az újraakezdésre, én meg elpuskáztam. A hónap vége felé pedig még jobban sajnáltam, amikor naponta olvastam azok blogját, akik abszolválták a feladatot és valóban naponta írtak. Akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen kitűzhetném ezt magamnak  januárra, hátha sikerül. 

Hát... nem úgy néz ki, hogy sikerülne, de nem is gondoltam komolyan, úgyhogy jól van ez így is, akkor írok, amikor van miről. Néha előfordul, hogy rákeresek valamilyen időpontra, eseményre a régi blogomban (a blog mint adatbázis, ugyebár...), ehhez pedig olyankor el kell olvasnom pár bejegyzést a múltból, és mindig elcsodálkozom, mennyi mindenről képes voltam akkoriban írni. Semmiségekről, apróságokról, eseményekről, élményekről, tapasztalatokról, felfedezésekről, jelentéktelen dolgokról és hirtelen támadt gondolataimról,  bármiről, sőt, előfordult, hogy ugyanazon a napon kétszer-háromszor is találtam írnivalót. Ezt a megoldást kellene most is választanom, semmiségek, gondolatok, apróságok, megtapasztalások, élmények, spontán gondolatok, bármi, ami a műfajba belefér.

Kérdezném, hogy mi is fér bele ebbe a műfajba, de szerintem nincs ember manapság, aki ezt pontosan körülírhatóan meg tudná határozni. Elmúlt tizenkilenc év, mióta blogot írok, és a blog mint olyan ez alatt az idő alatt megváltozott, de nagyon. Sokan temették is már, mégse halt el, él tovább, kinél így, kinél úgy. Mondhatjuk azt is, hogy minden belefér, minden és bármi. 

Na, akkor ez lesz benne, minden és bármi. Bármi IS.

Újra vagy folytatva

Hónapok óta időről időre felmerülő dilemmám: megvárjam-e, amíg két (azaz kettő!) év eltelik a legutóbbi bejegyzésem óta és  pontban a fordulónapon vonuljak be ide zengő harsonaszóval, vagy megpróbáljak visszakapaszkodni valami más apropót megragadva csendben, sunnyogva. Mivel a fordulónap február 8-a lenne, ma pedig január elseje van, látható, hogy az utóbbi megoldást választottam. Új év, új elhatározás, itt az alkalom, megkísérlem az újrakezdést. November végén ugyan  felmerült bennem az ötlet, hogy mi lenne, ha – a többeknél nagy sikert aratott blogvember nevű kihívás mintájára – bloguár néven kitűznék magam elé egy napi célt januárra, de ennek teljesítését illetően kétségeim vannak. 

Egy biztos: minden olvasónak, aki a hosszú  szünet ellenére netán erre téved, boldog, békés, szép új esztendőt kívánok Arany János néhány sorával, melyek talán ennyi év után is aktuális óhajt fogalmaznak meg.
...
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? –
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
...
Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben. 

 (Arany János: Alkalmi vers)

Holnap lesz tizenhét éve, hogy elkezdtem blogot írni, persze akkor még az ős-freeblogon.  Nem kerek évforduló, mindenesetre hihetetlen, hogy már tizenhét év eltelt azóta. És amennyire minden megváltozott ezek alatt az évek alatt az én életemben, legalább annyira megváltozott a blogvilág is, más lett a stílus, mások lettek a témák, meg az olvasói igények is, és alig van már életben blog azok közül, amelyeket annak idején, a kezdet kezdetén olvastam, ráadásul a megmaradtak is általában másképp és másról írnak, mint régen. De a legtöbben rég abbahagyták az írást, és amikor valami elfelejtett mappából elémkerül az akkoriban olvasott blogírók emailcímeinek listája. rádöbbenek, hogy tényleg, mennyien voltak és mennyire feledésbe merültek! Így múlik el a blogvilág dicsősége... mint ahogy elmúlik az írói kedv, legalábbis az enyém biztosan. Az, hogy hónapokra elkerülöm a saját blogomat, nem csak lustaságból ered, hanem főleg abból, hogy nincs már kedvem mesélni. Annyi mindent elmondtam, leírtam már, véleményt mondtam jelenségekről, kiírtam magamból helyzeteket, érzéseket, pillanatképeket festettem (már a címkéje sem jutott eszembe, meg kellett néznem a kategóriák közt, valójában életképeknek neveztem az ilyeneket), épp elég volt. Ilyeneket szoktam gondolni, amikor visszaemlékszem az elmúlt blogírós évekre, és már csak ritkán érzem szükségét, hogy valamit megfogalmazzak és közzétegyek.

Amikor profilt váltottam, azt talán ha 4-5 olvasóm értékelte igazán – no meg persze én, mert számomra kifejezetten élvezetes volt a világ webkameráit felfedezni,  minél több érdekességet megtudni a látható és a tágabb környezetükről és persze mindezt közzétenni, hátha másokat is érdekel. De a legnagyobb siker az volt, amikor egy ismeretlen névtelen olvasó megköszönte, hogy kicsit többet megtudhatott arról a városkáról, ahol a 60-as években Svédországba disszidált édesapja élt. Kamerákat azóta is keresek és követek, de egy ideje már nem gyűjtöttem anyagot hozzájuk, legfeljebb magam számára. Ráadásul az évek folyamán összeszedett sok adat, érdekesség, ismertető, rögzített videó mind elveszett egy tavaly nyári vírusfertőzés következtében. 

Próbáltam leszoktatni magam arról, hogy az olvasók szemével figyeljem a dolgokat és az ő szempontjaikat képzeljem magam elé, amikor írni akarok valamiről:  mit gondolnak erről vagy arról, amikor olvassák, mit fognak szólni ehhez vagy ahhoz, de főleg, hogy érdekel-e valakit, amiről majd írok. Pedig sokkal jobban tenném, ha csak a magam szemével, saját ízlésem, érdeklődésem szerint választanék témát, arról írnék, amiről akarok, amiről úgy érzem, írnom kell. És ha akár csak két-három olvasót érdekel majd az illető bejegyzés, akkor máris megérte. 

Tehát miért is írunk blogot?  Kicsit átköltve a latin mondást (navigare necesse est, vivere non est necesse): scribere necesse est... írni muszáj. De a blogra alkalmazva és nagyon leegyszerűsítve: mert valamit el akarunk mondani, és az hátha érdekel valakit. Ez a két szempont. Ha pedig éppen nem írunk, annak már ezer oka lehet. Ilyen bonyolult ez a műfaj. És ilyen bonyolult az ember, aki mellesleg blogger – már persze amikor ír. 😏

Három hónap kihagyás után most már tényleg vagy visszakapaszkodom a blogíráshoz, vagy végleg abbahagyom. Egyelőre kezdődjön a kapaszkodás!

Először is egy műsort ajánlok annak figyelmébe, akit érdekel, vajon ma hogyan készül a magyar zászló. Három különböző színű anyagot varrnak egymás mellé? Egy anyagot festenek, mondjuk, filmnyomással háromszínűre? Netán piros, fehér és zöld textilszálakból szövik? 

Nos, egyik sem. Előbb speciális papírra nyomtatják a három színt, ha címer is van rajta, akkor azzal együtt, majd pedig a papírról szublimációs technológia segítségével szilárd halmazállapotból gőz halmazállapotban kerül át a festék a textilre. 

A műsor egyik epizódja a Mesterember című sorozatnak, amelyet eredetileg pályaválasztás előtt állóknak szánnak, bemutatva benne ismert vagy kevésbé ismert szakmákat – de bárki számára érdekes lehet a műsor, mivel a legtöbb ilyen szakma  részleteiről nekünk, átlagembereknek a legtöbb esetben fogalmunk sincs. Sőt, némelyikről azt se tudjuk, hogy létezik, vagy egyáltalán mit fed egy szakma hivatalos elnevezése. Ha van szűk 20-25 perced, érdemes megnézni, amelyikre kíváncsi vagy. 

Sajnos, a Médiaklikk gyűjteményben csak a legutóbbi néhány epizód van fent, de a youtube-on a mesterember szóra  rákeresve  sokkal több videót meg lehet találni az elmúlt évek felvételeiből. (Nekem például kedvencem a faápoló szakmáról szóló, melyből többek közt megtudhattam, hogyan lehet megállapítani műszerrel a fatörzs belsejének állapotát.)

A zászlókészítés folyamatáról, a zászlókészítő üzem és a különleges gépek működéséről ITT találod a nagyon érthető és szemléletes videót. 

Ne végződjön már a november úgy, hogy semmit sem írok, de nehezen kapaszkodom vissza a blogírásba, pedig írni kell. Akármiről, de írni. Már látom,  hogy nehezemre esne egyetlen műfajhoz tartanom magam, tehát vegyesfelvágott lesz, ahogy épp kedvem tartja.

Most így hirtelen csak  egy tévéműsort ajánlok, az Ízőrzők egyik  kisfilmjét, amely Gátérről szól, a Kiskunfélegyházához közeli 8-900 fős településről, ahol a postás lovaskordén hordja ki a tanyavilágba a leveleket és újságokat. Van citerazenekaruk, népdalkörük, láthatjuk a természeti környezetet és közben sok finom étel receptjét is megtudhatjuk. Akinek van rá fél órája, érdemes megnézni.

Holnap lesz tizenöt éve, hogy belekezdtem a blogírásba azt se tudva, mi fán terem a blog, napló-e vagy valami más, de hozzáfogtam. És hogy mi a blog, ma sem tudom biztosan, ráadásul maga a műfaj is annyira kinőtte már magát - jó és rossz értelemben egyaránt - hogy ember legyen a talpán, aki erre pontos definíciót tud adni. De azt tudom, hogy ha már egyszer folyamatosan, hosszabb ideig kitettük önmagunkat, gondolatainkat a nyilvánosság elé, ez bizonyos mértékig kötelez. Engem például arra, hogy ha már hónapok óta egyetlen betűnyi írás sem fogadta itt a reménykedő látogatót, akkor ennyi idő után legalább nyilatkozzam: írok-e még valaha valamit, vagy végleg abbahagyom.

Ilyenkor aztán vívódik az ember. Ingadozik, gondol mindenfélét. Olyanokat például, hogy annyi mindenről írtam már, elég volt,  és ha ennyire teher az írás, akkor meg mire jó ez az egész? Kínomban műfajt váltottam, amit én magam lelkesen műveltem, minden egyes bejegyzésben rengeteg munkám feküdt, de 2-3 olvasón kívül a kutyát sem érdekelte. Megelégeltem, nem írtam tovább, de valahányszor csak elhatároztam, hogy végleg abbahagyom, mindig felötlött fejemben a gondolat, hogy akkor meg hiányozni fog, legalábbis nekem biztosan.  Haladékot adtam magamnak, arra gondoltam, legalább a tizenötéves évfordulót megvárom és majd akkor eldöntöm, mi legyen.

És tessék, eljött a pillanat, eltelt a tizenöt év, itt az idő, dönteni kell. Nem tudom elszánni magam, hogy bezárjam a blogot, de fogalmam sincs, milyen lesz, ha folytatom. Énblog lesz, vagy ismeretterjesztő, szórakoztató vagy elmélkedő, nem tudom. A legvalószínűbb, hogy hol ilyen, hol olyan, hol meg amolyan. Meglátjuk. Hogy is mondja Zorba abban a filmben? "Táncolni kell, uram, majdcsak megjön a zene is!"