2020. február 16., vasárnap

Ismeretlen, teljes mértékben lappangó fotók kerültek elő a képesdobozból. Annyira ismeretlenek, hogy papírkép nem is volt róluk, csak kis sötétszürke negatív filmkockák. Gondoltam, azért biztos, ami biztos,   alaposan átvilágítom én ezeket, mielőtt kidobnám. Azért arra nem számítottam, hogy találok köztük néhány sosem látott képet, de próba-szerencse alapon betettem a szkennerbe, hogy ott jobban lássam. És csodák csodájára nemhogy átvilágította, hanem egyből pozitív képet csinált belőlük!  Így derült fény - szó szerint - többek közt erre a két fotóra:

Ágika kb. ötévesen a kerítés mögött, az ott a nagyszoba ablaka, alatta a pinceablak:


A következő képen a piros kardigán (igen, piros volt!) kicsit még nagy rám,  ami csak az ujja ráncolódásából látszik. De két év múlva, másodikos koromban még mindig azt hordtam, mert összetéveszthetetlenül abban fényképeztek le az iskolai fotózáskor.  Addigra belenőttem. Valamint felhívom a figyelmet a szolíd eleganciájú flórharisnyára is.


De számomra a legnagyobb meglepetést a következő kép szerezte, mert egész kicsi koromból ugyan elég sok fényképem van, de valahogy abból az időszakból, amikor ekkora és ilyen voltam, nem maradt egy sem.
Élmény volt, amikor a szkenner erős lámpája előtt egyszerre csak megjelent ez a kép: az ablakban ülök, Anyu jobboldalt az ablakfélfa mögött áll (nem volt szívem levágni őt a tökéletesebb képszerkesztés kedvéért ), de tessék megnézni azt a cipőt! Mikor láttunk utoljára ilyen cipőtalpat? Igen, kérem, vasalt sarok, vasalt orr. Ma az ilyen sarok- és orrvasakat múzeumban mutogatják, például Putnokon. Ahogy látom, elvétve még most is lehet kapni, bár alig hiszem, hogy a cipészek tömegei alkalmaznák.
És igen, az ilyen blogbejegyzések szerintem is elsősorban a szerző számára fontosak.
 

2020. február 9., vasárnap

Mutatok valami érdekeset (és szomorút).



Ez egy a sok elsüllyesztett templom közül Oroszországban, a Vologda megyei Krohino falu helyén. 1788-ban épült és egészen az 1930-as évekig Isten házaként működött, attól kezdve pedig hol klubháznak, hol műhelynek, hol meg szénaraktárnak használták. Aztán 1940-ben tervbevették az egész falu lerombolását és a terület elárasztását a Volgát a Balti tengerrel összekötő csatorna építése miatt. Erre végül csak a 60-as évek elején került sor, bár a templom legalább a lebontástól megmenekült, mert eleinte még szükség volt rá világítótoronyként. 

Ilyen volt az 1900-as évek elején - ez egyébként Prokugyin-Gorszkij felvétele, akiről valamikor egyszer én is írtam, ő végigfényképezte - kis túlzással szólva - az egész akkori Oroszországot, nem csoda hát, hogy még Krohinót is (ráadásul saját fejlesztésű különleges színes technikával dolgozott).



Egy 1956-ban készült fotón látszik, hogy a falu már eltűnt körülötte, csak a templom áll:



Néhány évvel ezelőtt jótékonysági alapítványt hoztak létre a templomnak mint az orosz kulturális örökség részének megmentésére és további romlásának megállítására. Az adományok ugyan még csak lassan csordogálnak, de már komoly tervek készültek, a parttól az épületig gátat építenek, melyen megközelíthető lesz a templom. Tornyát óratoronynak és jelképes világítótoronynak akarják kialakítani, belső terében pedig emlékhelyet rendeznek be. 

Így képzelik el a jövöjét, ez a látványterv:




Itt egy videó a helyről és az alapítvány önkénteseiről, de oroszul nem értőknek is érdemes megnézni akár elnémítva is, a látvány miatt. Ilyet közelről nemigen látunk, Krohino hűlt helyére meg szinte biztos, hogy egyikünk se jut el soha. 







2020. január 29., szerda

Ha van húsz perced és érdekel, mekkora közelről és milyen belülről egy szélkerék, nézd meg ezt a videót, mert ilyet a való életben úgysem tapasztalhatunk meg. Amikor a nyugati országrészben bizonyos tájakon az országútról látjuk ezeket a légies, nagy fehér alkotmányokat, nem is gondolnánk, hogy azok a vékony, könnyed forgólapátok milyen hatalmasak, konkrétan hosszabbak, mint egy tízemeletes ház magassága, valamint azt sem képzeljük, hogy a belsejükben egészen a tetejükig fel lehet menni. Hát ilyesmit is megmutat ez a kisfilm, érdemes megnézni.



2020. január 26., vasárnap

Pár nappal ezelőtt betettem az oldalsávba egy kis térképet, ami azt mutatja, hogy honnan látogatják a blogot. Ma rákattintottam és látom, hogy Afrika alatt ott egy kis piros pötty. Az nem lehet, gondoltam, az óceánból senki nem olvas engem - persze hajóról is lehet netezni, dehát elég valószínűtlen, hogy pont az én blogom hiányzik neki ott a nagy vízen. 

Ám perceken belül kiderült, hogy mégis van ott szárazföld, mégpedig a Dél-Afrikai Köztársasághoz tartozó Prince Edward szigetek. Két kicsi szigetből áll, a 17. században fedezték fel őket, de állandó lakosuk nincs. Néhány felfedező (például Cook) ugyan később is megtalálta, de a zord időjárás miatt még partra szállni sem tudtak.
 
Ma a két sziget közül a nagyobbikon, a Marion-szigeten kb. 50 fős meteorológiai és biológiai kutatóállomás működik. A Marion-sziget tulajdonképpen az egyik csúcsa egy tenger alatti vulkánnak, melyet sokáig kialudtnak hittek, de 1980-ban és azóta is produkált már gyengébb kitöréseket, legutóbb most decemberben. 
 
Tudom, eléggé nyilvánvaló, hogy nem egy dél-afrikai kutató olvasgat engem onnan, a Jóreménység fok és az Antarktisz közt félúton fekvő pici szigetről, aki időnként idekattint és csalódottan látja, hogy mennyire ritkán frissül a blogom. Sokkal valószínűbb, hogy  valami automatikusan működő robot talált rám, de azért mégis érdekes.

2020. január 2., csütörtök

Visszatérve az előző múltidéző bejegyzésemre: meglehet, hogy tévedek, és 1979 Szilveszterén mégsem a Ványadt bácsi, hanem a Három nővér paródia volt műsoron. 

Bár biztos voltam benne, hogy én a Három nővért nem abban a bizonyos szilveszteri buliban, hanem otthon láttam, de teljesen elbizonytalanít, hogy a neten kivétel nélkül mindenhol azt említik szilveszteri műsorszámként - ami persze elég ingatag bizonyíték, hiszen elég, ha csak egyetlen internetes cikkíró téved, a többi átveszi és attól kezdve  végeláthatatlanul terjed a fals információ. Hiába próbáltam mindenféle létező trükkel rákeresni, hogy pontosan mikor mutatta be először a tévé ezeket, egyetlen forrást találtam, ahol világosan leírják az MTV1  december 31-i egész napi műsorát, és ott a Ványadt bácsi szerepel az este 21:20-kor kezdődő Alfonzó Világszínház című műsor egyik jeleneteként:

21:20 Alfonzó Világszínház (sz)
  - Lélektra
- Szegény embernek semmi sem sikerül
- Ványadt bácsi
Szereplők: Alfonzó, Kovács Zsuzsa, Markos György, Pécsi Ildikó, Raksányi Gellért, Szemes Mari

Valamikor régen, a freeblogos őskorban egyszer már említettem ezt a két paródiát a blogomban és emlékszem, akkor Kapitány Gabi kiderített róluk valamit, amit aztán kommentekben meg is tárgyaltunk. De a freeblog elmúltával elmúltak a kommentek is, és hiába varázsoltam át másik szolgáltatóhoz a régi blogomat, a kommenteket nem lehetett megőrizni. És már Gabitól sem kérdezhetem meg. Furcsa az emlékezés anatómiája: volt valamikor egy emlékezetes este, és miközben azt hiszem, hogy pontosan emlékszem, milyen műsorokon szórakoztunk akkor este, lehet, hogy mégsem úgy volt. Ezért aztán egyelőre nem tudjuk meg, mit is láttam én azon a bizonyos szilveszteren a tévében. De bárhogy is volt, az biztos, hogy azóta már mindkét jelenet a magyar paródiatörténelem nagy klasszikusai közé emelkedett, akár szilveszterkor láttuk először, akár korábban.

2019. december 31., kedd

Szilveszteri múltidézés kerek évforduló ürügyén

Amikor a közös blogunkban az 1979-es év volt a témánk, akkor én arról írtam, hogy életemben egyszer szilvesztereztem, 1979. december 31-én.  Mivel ennek ma éppen 40 éve, és azért is, mert jelenlegi életemben az erre való visszaemlékezésnek némi aktualitása is lett, ezért ideteszem azt a bizonyos régi bejegyzésemet.


"Az év, melyben életemben egyszer szilveszterezni kényszerültem

Ez itt én vagyok, amint a párommal (akit a saját blogomban NagyonRégiSzerelem néven szoktam emlegetni) táncolunk 1979 szilveszter éjszakáján. Ez volt életem eddigi egyetlen olyan szilvesztere, amikor úgymond "szilvesztereztem". 

Nem szerettem soha ezt a napot, nem értettem, miért kell kötelezően mulatni, bulizni, őrjöngeni, trombitát fújva masírozni az utcán, de akkor az ő kedvéért beleegyeztem, hogy szilveszterezzünk egy baráti házaspárnál még néhány vendéggel együtt. Bár eleinte mégis úgy tűnt, nem lesz semmi az egészből, mert ő valami félreértés folytán karácsony óta nem jelentkezett és azt hittem, nem jön el értem 31-dikén (ugye nem kell mondanom, hogy telefonunk - értsd: vezetékes - egyikünknek sem volt). Magamban már le is mondtam az egészről, olyannyira, hogy emlékszem, délután nekiálltam varrni, lepakoltam mindent a nagy asztalról, szabásmintát szerkesztettem és elkezdtem kiszabni valami anyagot, amikor is csengettek és beállított, én meg ott álltam a szétbarmolt nagyszobában a szabásmintáim darabjai fölött. Aztán persze összekaptam magam és a csikorgó hidegben nyakunkba vettük a várost, előbb hozzá Óbudára, majd a célállomásra, Újpestre, ahol egy lakótelepi kétszobás lakásban zajlott aztán a buli.

És mivel a mulatság közepette mintegy háttérszórakoztatóul a tévé is működött, ott láttuk azt a bizonyos zenés paródiát, mely Disco, disco címen futott és benne az akkori népszerű külföldi dalok paródiáját adták elő magyar szereplők, színészek, tévések. Most, hogy próbáltam visszaemlékezni, mi is volt a műsorban, csak a Demis Roussost alakító Márkus László jutott eszembe és Harsányi Gábor, amint Amanda Learként búg és vonaglik, de persze youtube a barátom és onnan már kiderülnek egyéb szereplők is, utána lehet nézni. Mindenesetre akkor, 1979-ben nagyon jól szórakoztunk ezen a paródián.

Valamint az azóta már ezerszer látott Ványadt bácsi című jeleneten is visítva nevettünk, Alfonzóval, Raksányi Gellérttel, Szemes Marival, pedig akkor még nem tudhattuk, hogy egyes kifejezések örökre megmaradnak belőle, az Orvos Orvosovics, meg a Galuska Galagonyovics, na meg a "de nem érte meg, dadus!", melyet a legváratlanabb pillanatokban lehet idézni némely hétköznapi élethelyzetben. Nem véletlenül lett ez a műsorszám az egyik legtöbb ismétlést megért klasszikussá vált kabaréjelenetek egyike."


Ez ma negyven éve történt, most pedig pillanatokon belül itt van 2020. Kívánok mindenkinek békés,  egészségben, boldogságban bővelkedő új esztendőt!

2019. december 25., szerda




2019. december 12., csütörtök

Elgondolkodtató.  😟





2019. december 2., hétfő


Megállapítom, hogy idén se marad el a tél, pedig ami engem illet, nem lenne rá igényem.


2019. november 21., csütörtök

Ne végződjön már a november úgy, hogy semmit sem írok, de nehezen kapaszkodom vissza a blogírásba, pedig írni kell. Akármiről, de írni. Már látom,  hogy nehezemre esne egyetlen műfajhoz tartanom magam, tehát vegyesfelvágott lesz, ahogy épp kedvem tartja.

Most így hirtelen csak  egy tévéműsort ajánlok, az Ízőrzők egyik  kisfilmjét, amely Gátérről szól, a Kiskunfélegyházához közeli 8-900 fős településről, ahol a postás lovaskordén hordja ki a tanyavilágba a leveleket és újságokat. Van citerazenekaruk, népdalkörük, láthatjuk a természeti környezetet és közben sok finom étel receptjét is megtudhatjuk. Akinek van rá fél órája, érdemes megnézni.



2019. október 5., szombat

Holnap lesz tizenöt éve, hogy belekezdtem a blogírásba azt se tudva, mi fán terem a blog, napló-e vagy valami más, de hozzáfogtam. És hogy mi a blog, ma sem tudom biztosan, ráadásul maga a műfaj is annyira kinőtte már magát - jó és rossz értelemben egyaránt - hogy ember legyen a talpán, aki erre pontos definíciót tud adni. De azt tudom, hogy ha már egyszer folyamatosan, hosszabb ideig kitettük önmagunkat, gondolatainkat a nyilvánosság elé, ez bizonyos mértékig kötelez. Engem például arra, hogy ha már hónapok óta egyetlen betűnyi írás sem fogadta itt a reménykedő látogatót, akkor ennyi idő után legalább nyilatkozzam: írok-e még valaha valamit, vagy végleg abbahagyom.

Ilyenkor aztán vívódik az ember. Ingadozik, gondol mindenfélét. Olyanokat például, hogy annyi mindenről írtam már, elég volt,  és ha ennyire teher az írás, akkor meg mire jó ez az egész? Kínomban műfajt váltottam, amit én magam lelkesen műveltem, minden egyes bejegyzésben rengeteg munkám feküdt, de 2-3 olvasón kívül a kutyát sem érdekelte. Megelégeltem, nem írtam tovább, de valahányszor csak elhatároztam, hogy végleg abbahagyom, mindig felötlött fejemben a gondolat, hogy akkor meg hiányozni fog, legalábbis nekem biztosan.  Haladékot adtam magamnak, arra gondoltam, legalább a tizenötéves évfordulót megvárom és majd akkor eldöntöm, mi legyen.

És tessék, eljött a pillanat, eltelt a tizenöt év, itt az idő, dönteni kell. Nem tudom elszánni magam, hogy bezárjam a blogot, de fogalmam sincs, milyen lesz, ha folytatom. Énblog lesz, vagy ismeretterjesztő, szórakoztató vagy elmélkedő, nem tudom. A legvalószínűbb, hogy hol ilyen, hol olyan, hol meg amolyan. Meglátjuk. Hogy is mondja Zorba abban a filmben? "Táncolni kell, uram, majdcsak megjön a zene is!" 



2019. március 6., szerda

Hogy színesben is láthassuk a környezetet, megmutatom, hogy ugyanazon a helyen ma reggel ilyen volt az élet: egy szarvaspár eszegette az odakészített eledelt, a hordó mellett pedig egy róka szedegette a hóból a kihullott kukoricaszemeket. Aztán a szarvasok szépen komótosan elvonultak, nemsokára a róka is elment, és abban a pillanatban megjelentek a hordó körül a madarak, mert pontosan tudták, hogy számukra is van ott még maradék. Miután a madársereg is elröppent, nagyjából vége is lett a nappali forgalomnak, újabb jövés-menés majd csak este 7 óra felé várható, amikor megjelenik az első medve és a rókák.







2019. március 5., kedd

Így eszegette ma este a maci a Gyergyószentmiklós melletti medveles kamerája előtt a kukoricát a láncra kötött hordóból. Több medve is jár az etetőre, de csoportosan sosem jönnek, mindig csak egyedül. Egy-egy róka is odaszemtelenkedik, egészen közel megy és nem is nagyon tart a medvétől egyik sem, csak akkor ugrik hátra, amikor a mackó rámordul. 
Pár méterre onnan őzek, szarvasok számára is kitesznek élelmet, ott nagyobb forgalom szokott lenni, de természetesen inkább a medvékre koncentrál a kamera, amit érezhetően  célzottan irányít is valaki. A medvék egyébként jóval sötétedés után jönnek, helyi idő szerint úgy este 7 óra (nálunk 6 óra) felé. Sötétedéskor a kamera átáll fekete-fehérre, napközben színes a kép.




A medvelesről többet is megtudhatunk az oldalukon, sőt megnézhetjük az odajáró mackók fotóit és nveét is. A youtube oldalon a közvetítés melletti chat-ablakban a törzsnézők már rutinosan közlik, hogy éppen melyik maci látható a képen, ma már járt itt Balu, közvetlenül utána pedig egy másik, akinek a neve ugyan nem derült ki, de valóban más termete volt, mint az előtte távozó Balunak.

Ha a kamera éppen nem működne, a jobb oldalsávban általában megtalálható egy ugyanolyan felirattal ellátott kép, arra kattintva lehet nézni ugyanazt egy másik oldalon. Ez sok kamerával előfordul, valami okból a youtube-on gyakran változik az élő közvetítések helye. Például most ezen az oldalon is látni ugyanezt a kamerát.

2019. február 22., péntek

Alaszkában még nagyon is tél van, itt az ideje az északi fénynek. Fairbankstól északnyugatra  egy obszervatórium tetején működő kamera mutatja az északi fényt, más néven aurora borealist. A kamera folyamatosan működik, kivéve felhős ég vagy hóvihar esetén. 

Ezt az összeállítást a mára virradó éjszaka kamerafelvételéből rögzítettem (négyszeresére felgyorsítva). Este 10 körül besötétedett, majd kicsivel 11 óra után lassan megjelent az északi fény és körülbelül másfél óráig ott is maradt, változó intenzitással és formákkal mutatkozva. Éjjel 1 óra felé aztán virradni kezdett és a zöldes fény egyre jobban elhalványult.

A sarki fényről rövid, egyszerű ismertetőt találunk a Varázsbetű oldalon.




2019. február 2., szombat

Milyen a véletlen, ugyanazon a napon, amikor Rózsa blogjában az akráziáról olvastam, egy másik oldalon elémkerült ez az idézet: Nulla dies sine linea. A hagyomány szerint ez Nagy Sándor udvari festője, Apelles mondása volt a saját mesterségére vonatkoztatva: egy nap se teljék el vonás nélkül.  A későbbi századokban aztán átvitt értelmezése terjedt el: minden napnak legyen meg a dolga, egy nap se teljen el értelmetlenül, céltalanul, valamilyen tevékenység nélkül, stb. Titusz császár állítólag jelmondatának is választotta. 

Ami a konkrét vonásokat illeti, ezt a héten egészen véletlenül betartottam, mert hónapok óta először fordult elő, hogy minden nap rajzoltam. Igaz, nem Apelles hatására tettem (még nem is ismertem a fenti bölcsességet), hanem  bizonyos vállalások miatt szorít az idő, de úgy látszik, szükség(em) van ilyen kényszerítő erőre, mert már félő volt, hogy lassan azt se tudom, melyik végén kell megfogni a ceruzát vagy a krétát.  A mondás átvitt értelmének alkalmazása pedig... nos, az nálam még várat magára, egyelőre csak az a fontos, hogy sine linea ne teljenek a napok, aztán majd előbb-utóbb jöhet a mélyebb értelmezés is.

2019. január 30., szerda

Nem áll szándékomban, hogy médiablogba menjek át, de valahogy úgy adódott, hogy mostanában több figyelemreméltó műsorral is találkoztam. Például itt ez a rövidke riport egy 94 éves marosvásárhelyi könyvkötő mesterről, akitől megtudhatjuk többek közt azt is, hogyan lehet menekülési lehetőség a hosszú életen át magas fokon művelt mesterség.




2019. január 29., kedd

Még egy videó azoknak, akiket érdekelnek egy különleges mesterség részletei:

https://www.mediaklikk.hu/video/eltuno-oroksegek-a-cesa-teaskanna-2/


2019. január 27., vasárnap

Programajánló következik: ha van szabad 50 perced, érdemes megnézni a 81 éves olimpiai bajnok, sebészorvos Kamuti Jenőről készült filmet.

https://www.echotv.hu/videok/2019/01/26/dr-kamuti-jeno-vivo/7804

2019. január 22., kedd

"Nem szabad nem írni, mert alig tud az ember visszakapaszkodni" - olvasom egy blogban, és mennyire igaza van a szerzőnek! 
Ami engem illet, pillanatnyilag  csak a felismerésnél tartok, mármint hogy valóban nehéz újra visszatérni az íráshoz, ha az ember napokig-hetekig elhanyagolta, vagy épp csak amúgy érintőlegesen gondozta a blogját, valamint az elhatározás született meg bennem a visszakapaszkodásra, de előbb-utóbb elkezdek  majd kapaszkodni is. 


2019. január 5., szombat

Elgondolkodtató mondatok Vámos Miklóstól:


"Az írás a legolcsóbb pszichoanalízis, mindenkinek javaslom, nem okvetlenül regényt kell írni, lehet naplót is. Ez a meditációnak egy nagyon egyszerű, viszont hatásos formája. Reggel vagy este öt percet arra kell szánni, hogy leírja az ember, hogy mondjuk a tegnapi napjában mi sikerült, mi nem, és mik az aznapi tervei. Ez ad az életnek egy keretet és főleg akkor hasznos, ha valakinek éppen egy nagy érzelmi drámája van."

"Van bennem valami gyerekes tanulási vágy, amit én röviden halálfélelelemnek fordítanék: gyorsan még ezt is kipróbálni, amíg még élek."

2019. január 1., kedd

Ilyenek voltak az új év első percei és első órája Sydneyben, Szevero-Kurilszkban, TokyóbanKusatsuban  és Habarovszkban - aszerint, ahogy ott a messzi Keleten az időzónák szerint sorrendben odaért hozzájuk az éjfél.
(Ajánlatos teljes képernyősre állítani, és hangja is van!)

(ABBA - Happy New Year)

Az Antarktiszon a Casey kutatóállomáson pedig úgy köszöntött be az új esztendő, hogy az utóbbi két nap alatt még csak be sem sötétedett és ez egy jó darabig így is lesz.



2018. december 31., hétfő

2018. december 24., hétfő

2018. november 25., vasárnap

És ismét a nyelvről: ez a rövid műsorrészlet arra jó példa, hogy milyen nagyon nehéz is a magyar nyelv egy idegen, ez esetben egy francia számára, aki  1990 óta itt él, és még mindig olyan tündéri aranyosan töri a magyart, hogy élvezet hallgatni.
David Balazic cipőkészítő mesterről több helyen is lehet olvasni, például itt, itt és itt.






2018. november 13., kedd

Ma van a magyar nyelv napja, az országgyűlés 1844-ben ezen a napon fogadta el azt a törvényt, amely a magyar nyelvet államnyelvvé nyilvánította.



Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, –
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér…
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol”, elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
– Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg…
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?
Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet…!

2018. október 6., szombat

Ma 14 éve annak, hogy elkezdtem blogot írni - persze akkor még freeblogost, de az mindegy, a folyamatosság megvolt és megvan, bárki legyen is a szolgáltató. Most, hogy egy ideje már profilt váltottam és főleg webkamerákról írok, kíváncsi voltam, maradtak-e azokból a kamerákból, melyeket annak idején mutattam. Magam is meglepődtem, mennyi kamera megmaradt máig is, ideteszek néhányat.

Az előző bejegyzésemben említett ausztrál Casey kutatóállomás kamerája az Antarktiszon azóta is ugyanott áll és ugyanazt mutatja - akkor ugyan nem vettem észre azt a naponta váltogatott köszöntő táblát.

A kanadai Prince Edward szigeti Charlottetown város kamerája ma már egészen máshol áll, mint régen. Akkor a városházára irányult, most pedig egy utcát mutat. De ugyanazon a lapon van egy másik kamera is, amelyikről tavaly írtam már, a szigetre vezető híd forgalmát látni rajta.

És megvan a liechtensteini Malbun kamerája is, igaz, a kép másképpen működik, mint régen. Akkor csak egy kicsi állóképet mutatott, most pedig jobbra-balra lehet amolyan panorámakép-szerűen odébbhúzni (bár panorámának csak kis túlzással nevezhetjük). A jobb felső sarokban üsd ki a négyzetet, akkor eltűnik balról a fölösleges rész.

A new yorki Times square kamerája ma is nagyon jó minőségű, a réginél nagyobb mozgóképet ad, és most már hangja is van.

jeruzsálemi Siratófalat mutató kamera is működik, sőt mérsékelten irányítható is (nagyítható és jobbra-balra, fel-le mozgatható) a bal alsó sarokban lévő gombok segítségével.

És ma is megvannak abban a bizonyos, nem tudjuk hol álló amerikai magánlakásban a kamerák, azzal a különbséggel, hogy most már nem tudjuk a szobák és a konyha különféle lámpáit irányítani, ahogy régen.

Ha keresgélnék még egy kicsit, biztosan találnék a régi kamerák közül néhány ma is működőt, bár közben eszembe jutott olyan is, amelyik azóta megszűnt már: a moszkvai GUM kamerája. Pedig milyen jó kis vetítést lehetett az elmentett pillanatfelvételekből készíteni annak idején! :)

Az évforduló alkalmából valami  blogot illető, komoly elhatározást kéne tennem, de nem fogok. Hol írok, hol nem, ahogy eddig. De azért igyekezni fogok. :)

2018. szeptember 2., vasárnap

Lehet választani,  mi a jobb: hogy visszavonhatatlanul véget ért a nyár és jön az ősz (a későbbiekről nem is beszélve), vagy az, ami a Déli-sarkon van, például a Casey kutatóállomáson. Szívesen cserélnénk velük? Én biztosan nem, de azért az érdekesség kedvéért innen a 23 Celsiusból nézegetni egészen más.

A Casey a három állandó antarktiszi ausztrál kutatóállomás egyike, Perth-től 3880 km-re fekszik, nevét Lord Richard Casey volt főkormányzóról kapta. A jelenlegi állomást az 1980-as évek végén emelték: a "Vörös Pajta" nevű központi épület az Antarktisz legnagyobb önálló építménye, körülötte a "Zöld Pajta" az élelmiszerraktár, a "Sárga Pajta" pedig a konyha.  A nyári időszakban 150-160 ember él az állomáson, télen ez 15-20 főre csökken.

Így változtak a fények a  kutatóbázis körül az elmúlt két nap alatt tízpercenként, de nézd csak a bal alsó sarokban azt a -25-28 Celsius fokot! Éjszaka 28° körül volt,  de délben is csak 2-3 fokkal lett melegebb.
(Ezt is, mint a többi ilyent is,  tényleg érdemes  teljes képernyős módban nézni, úgy az igazi!)


Csak amikor már betettem a videót, akkor vettem észre itt elöl azt a táblát, mármint hogy valami írás van rajta. Kinagyítottam és ez volt ott: Happy birthday, Rueben. Erre aztán figyelmesebben átfuttattam az egészet és hol ilyen, hol olyan név volt a táblán, tehát úgy látszik, mindig aktualizálják a nevet, mert a két nap folyamán többször is változott. De vajon ki lehet Alexandra, Rueben, Jenifer és a többiek, vajon kiknek szól a köszöntés? Talán a kamera segítségével így üzennek az otthon lévő és épp születésnapos rokonnak, ismerősnek, kedvesnek? Az egyik képkockán el lehet csípni, amint egy ember éppen ügyködik a táblánál, háttal áll, és amikor eltűnik onnan, akkorra már Rueben helyett Jenifernek szól a happybirthday. :)




De hogy a ma délutáni még újabb felirat kinek szól, azt talán csak az üzenő tudja, mert mielőtt besötétedett, a táblán ez volt látható: Happy birthday Devil Skin. :)))





2018. szeptember 1., szombat




Amit a kamera mutat, első pillantásra nem túl érdekes: hosszabbnál hosszabb vasúti szerelvények, személyszállítók és tehervonatok haladnak el előttünk éjjel-nappal elég nagy gyakorisággal, általában lassan mennek, zúgnak, zörögnek, időnként sivítva-csikorogva fékeznek. Ez mint látvány így önmagában unalmasnak tűnhet, viszont a valóságban nagyon is figyelemre méltó hely ez, a Pennsylvania állambeli Altoona várostól 8 kilométerre lévő úgynevezett Patkó-kanyar.
  
Az Államokban mindig is nagy gond volt a hatalmas távolságok áthidalása keletről nyugatra és vissza. A XIX. században a vasúttársaságok versengtek a minél gyorsabb közlekedési megoldásokért, a Patkó-kanyar vasútvonalának megépítése abban az időben igazi műszaki bravúrnak számított. A hegyek miatt kénytelenek voltak minden vasútépítésnél sok kanyart beiktatni, de a legimpozánsabb a Patkó-kanyar vasútvonala lett, ahol a hegyoldalban a sínek három víztároló tavat kerülnek meg. A Patkó-kanyar vasútja 3 évig épült, 1854-ben készült el, az építkezésen kb. 450, többségében ír munkás dolgozott, akik napi 12 óra munkáért 25 cent bért kaptak.
Akkoriban keletkezett egy ma is élő legenda a közelben lévő közúti alagút szelleméről. Eszerint annak idején az alagút másik végén egy ír munkás felesége várta haza férjét, ám az soha nem érkezett meg, az asszonyt pedig valaki megölte. Azóta rengeteg hír terjedt el arról, hogy az alagúton átkelők egy fehér ruhás nő alakját vélik látni, illetve autósok tapasztalják, hogy az alagútban ütést éreznek a kocsijukon, mások pedig a karosszérián tenyérnyomokat találnak.

A Patkó-kanyar vasútja kezdettől fogva nem mindennapi látványosságnak számított, ezért már 1879-ben kialakítottak a ”hurok” belsejében egy megfigyelő platót, hogy mindenki a sínektől biztonságos távolságból szemlélhesse a különleges látványt. A hely ma is évente több ezer látogatót vonz, akik vagy a 194 lépcsőfokon gyalog, vagy pedig siklóval jutnak fel a kilátóterületre, ahol kellemes, parkosított környezetben egyszerű pihenőhelyek és tájékoztató feliratok várják őket, de a kilencvenes évek óta már látogatóközpont is van a közelben.

A kamerát időnként irányítják, olyankor valamivel nagyobb területet is mutat, illetve ráközelít az éppen haladó vonatra, de aztán mindig megállapodik nagyjából ugyanazon a pihenőhelyen. Viszont nagy előnye, hogy kb. 4 órányi időszakot rögzít, amit a csúszka tologatásával vissza lehet nézni a videón és azon belül mindig akadnak változatosabb jelenetek is.

A Patkó fentről nézve - balra lent a világosabb zöld sáv a látogatók pihenő- és nézelődőhelye
Középen a sikló pályája és a cikkcakkban felfelé emelkedő lépcsősor - balra fent a "szellemes" közúti alagút bejárata
A sikló egyik kocsija

Sztereó-kép 1907-ből


2018. augusztus 20., hétfő




2018. augusztus 19., vasárnap

Bajor Gizi Színészmúzeum, ma:





Kút állott, most... virágtartó   :)

A régi Nemzeti Színház makettje



A királyi páholy berendezése a régi Nemzeti Színházban

A Három nővér jelmezei a Katona József Színház 1985-ös előadásából

Előadások és próbák kézikönyve 1932-ből (érdemes beleolvasni, mert érdekes!)

Az Országos Színháztörténeti Múzeum elég nehézkesen szétszórva helyezte el a tudnivalókat a házról és a múzeumról, mutatok belőlük hármat: itt és itt, meg itt is.