Holnap lesz tizenöt éve, hogy belekezdtem a blogírásba azt se tudva, mi fán terem a blog, napló-e vagy valami más, de hozzáfogtam. És hogy mi a blog, ma sem tudom biztosan, ráadásul maga a műfaj is annyira kinőtte már magát - jó és rossz értelemben egyaránt - hogy ember legyen a talpán, aki erre pontos definíciót tud adni. De azt tudom, hogy ha már egyszer folyamatosan, hosszabb ideig kitettük önmagunkat, gondolatainkat a nyilvánosság elé, ez bizonyos mértékig kötelez. Engem például arra, hogy ha már hónapok óta egyetlen betűnyi írás sem fogadta itt a reménykedő látogatót, akkor ennyi idő után legalább nyilatkozzam: írok-e még valaha valamit, vagy végleg abbahagyom.
Ilyenkor aztán vívódik az ember. Ingadozik, gondol mindenfélét. Olyanokat például, hogy annyi mindenről írtam már, elég volt, és ha ennyire teher az írás, akkor meg mire jó ez az egész? Kínomban műfajt váltottam, amit én magam lelkesen műveltem, minden egyes bejegyzésben rengeteg munkám feküdt, de 2-3 olvasón kívül a kutyát sem érdekelte. Megelégeltem, nem írtam tovább, de valahányszor csak elhatároztam, hogy végleg abbahagyom, mindig felötlött fejemben a gondolat, hogy akkor meg hiányozni fog, legalábbis nekem biztosan. Haladékot adtam magamnak, arra gondoltam, legalább a tizenötéves évfordulót megvárom és majd akkor eldöntöm, mi legyen.
És tessék, eljött a pillanat, eltelt a tizenöt év, itt az idő, dönteni kell. Nem tudom elszánni magam, hogy bezárjam a blogot, de fogalmam sincs, milyen lesz, ha folytatom. Énblog lesz, vagy ismeretterjesztő, szórakoztató vagy elmélkedő, nem tudom. A legvalószínűbb, hogy hol ilyen, hol olyan, hol meg amolyan. Meglátjuk. Hogy is mondja Zorba abban a filmben? "Táncolni kell, uram, majdcsak megjön a zene is!"
