Megállapítom, hogy idén se marad el a tél, pedig ami engem illet, nem lenne rá igényem.

Ne végződjön már a november úgy, hogy semmit sem írok, de nehezen kapaszkodom vissza a blogírásba, pedig írni kell. Akármiről, de írni. Már látom,  hogy nehezemre esne egyetlen műfajhoz tartanom magam, tehát vegyesfelvágott lesz, ahogy épp kedvem tartja.

Most így hirtelen csak  egy tévéműsort ajánlok, az Ízőrzők egyik  kisfilmjét, amely Gátérről szól, a Kiskunfélegyházához közeli 8-900 fős településről, ahol a postás lovaskordén hordja ki a tanyavilágba a leveleket és újságokat. Van citerazenekaruk, népdalkörük, láthatjuk a természeti környezetet és közben sok finom étel receptjét is megtudhatjuk. Akinek van rá fél órája, érdemes megnézni.

Holnap lesz tizenöt éve, hogy belekezdtem a blogírásba azt se tudva, mi fán terem a blog, napló-e vagy valami más, de hozzáfogtam. És hogy mi a blog, ma sem tudom biztosan, ráadásul maga a műfaj is annyira kinőtte már magát - jó és rossz értelemben egyaránt - hogy ember legyen a talpán, aki erre pontos definíciót tud adni. De azt tudom, hogy ha már egyszer folyamatosan, hosszabb ideig kitettük önmagunkat, gondolatainkat a nyilvánosság elé, ez bizonyos mértékig kötelez. Engem például arra, hogy ha már hónapok óta egyetlen betűnyi írás sem fogadta itt a reménykedő látogatót, akkor ennyi idő után legalább nyilatkozzam: írok-e még valaha valamit, vagy végleg abbahagyom.

Ilyenkor aztán vívódik az ember. Ingadozik, gondol mindenfélét. Olyanokat például, hogy annyi mindenről írtam már, elég volt,  és ha ennyire teher az írás, akkor meg mire jó ez az egész? Kínomban műfajt váltottam, amit én magam lelkesen műveltem, minden egyes bejegyzésben rengeteg munkám feküdt, de 2-3 olvasón kívül a kutyát sem érdekelte. Megelégeltem, nem írtam tovább, de valahányszor csak elhatároztam, hogy végleg abbahagyom, mindig felötlött fejemben a gondolat, hogy akkor meg hiányozni fog, legalábbis nekem biztosan.  Haladékot adtam magamnak, arra gondoltam, legalább a tizenötéves évfordulót megvárom és majd akkor eldöntöm, mi legyen.

És tessék, eljött a pillanat, eltelt a tizenöt év, itt az idő, dönteni kell. Nem tudom elszánni magam, hogy bezárjam a blogot, de fogalmam sincs, milyen lesz, ha folytatom. Énblog lesz, vagy ismeretterjesztő, szórakoztató vagy elmélkedő, nem tudom. A legvalószínűbb, hogy hol ilyen, hol olyan, hol meg amolyan. Meglátjuk. Hogy is mondja Zorba abban a filmben? "Táncolni kell, uram, majdcsak megjön a zene is!" 

Hogy színesben is láthassuk a környezetet, megmutatom, hogy ugyanazon a helyen ma reggel ilyen volt az élet: egy szarvaspár eszegette az odakészített eledelt, a hordó mellett pedig egy róka szedegette a hóból a kihullott kukoricaszemeket. Aztán a szarvasok szépen komótosan elvonultak, nemsokára a róka is elment, és abban a pillanatban megjelentek a hordó körül a madarak, mert pontosan tudták, hogy számukra is van ott még maradék. Miután a madársereg is elröppent, nagyjából vége is lett a nappali forgalomnak, újabb jövés-menés majd csak este 7 óra felé várható, amikor megjelenik az első medve és a rókák.

Így eszegette ma este a maci a Gyergyószentmiklós melletti medveles kamerája előtt a kukoricát a láncra kötött hordóból. Több medve is jár az etetőre, de csoportosan sosem jönnek, mindig csak egyedül. Egy-egy róka is odaszemtelenkedik, egészen közel megy és nem is nagyon tart a medvétől egyik sem, csak akkor ugrik hátra, amikor a mackó rámordul. 

Pár méterre onnan őzek, szarvasok számára is kitesznek élelmet, ott nagyobb forgalom szokott lenni, de természetesen inkább a medvékre koncentrál a kamera, amit érezhetően  célzottan irányít is valaki. A medvék egyébként jóval sötétedés után jönnek, helyi idő szerint úgy este 7 óra (nálunk 6 óra) felé. Sötétedéskor a kamera átáll fekete-fehérre, napközben színes a kép.

A medvelesről többet is megtudhatunk az oldalukon, sőt megnézhetjük az odajáró mackók fotóit és nveét is. A youtube oldalon a közvetítés melletti chat-ablakban a törzsnézők már rutinosan közlik, hogy éppen melyik maci látható a képen, ma már járt itt Balu, közvetlenül utána pedig egy másik, akinek a neve ugyan nem derült ki, de valóban más termete volt, mint az előtte távozó Balunak.

Ha a kamera éppen nem működne, a jobb oldalsávban általában megtalálható egy ugyanolyan felirattal ellátott kép, arra kattintva lehet nézni ugyanazt egy másik oldalon. Ez sok kamerával előfordul, valami okból a youtube-on gyakran változik az élő közvetítések helye. Például most ezen az oldalon is látni ugyanezt a kamerát.

Alaszkában még nagyon is tél van, itt az ideje az északi fénynek. Fairbankstól északnyugatra  egy obszervatórium tetején működő kamera mutatja az északi fényt, más néven aurora borealist. A kamera folyamatosan működik, kivéve felhős ég vagy hóvihar esetén. 

Ezt az összeállítást a mára virradó éjszaka kamerafelvételéből rögzítettem (négyszeresére felgyorsítva). Este 10 körül besötétedett, majd kicsivel 11 óra után lassan megjelent az északi fény és körülbelül másfél óráig ott is maradt, változó intenzitással és formákkal mutatkozva. Éjjel 1 óra felé aztán virradni kezdett és a zöldes fény egyre jobban elhalványult.

A sarki fényről rövid, egyszerű ismertetőt találunk a Varázsbetű oldalon.

Milyen a véletlen, ugyanazon a napon, amikor Rózsa blogjában az akráziáról olvastam, egy másik oldalon elémkerült ez az idézet: Nulla dies sine linea. A hagyomány szerint ez Nagy Sándor udvari festője, Apelles mondása volt a saját mesterségére vonatkoztatva: egy nap se teljék el vonás nélkül.  A későbbi századokban aztán átvitt értelmezése terjedt el: minden napnak legyen meg a dolga, egy nap se teljen el értelmetlenül, céltalanul, valamilyen tevékenység nélkül, stb. Titusz császár állítólag jelmondatának is választotta. 

Ami a konkrét vonásokat illeti, ezt a héten egészen véletlenül betartottam, mert hónapok óta először fordult elő, hogy minden nap rajzoltam. Igaz, nem Apelles hatására tettem (még nem is ismertem a fenti bölcsességet), hanem  bizonyos vállalások miatt szorít az idő, de úgy látszik, szükség(em) van ilyen kényszerítő erőre, mert már félő volt, hogy lassan azt se tudom, melyik végén kell megfogni a ceruzát vagy a krétát.  A mondás átvitt értelmének alkalmazása pedig... nos, az nálam még várat magára, egyelőre csak az a fontos, hogy sine linea ne teljenek a napok, aztán majd előbb-utóbb jöhet a mélyebb értelmezés is.

Nem áll szándékomban, hogy médiablogba menjek át, de valahogy úgy adódott, hogy mostanában több figyelemreméltó műsorral is találkoztam. Például itt ez a rövidke riport egy 94 éves marosvásárhelyi könyvkötő mesterről, akitől megtudhatjuk többek közt azt is, hogyan lehet menekülési lehetőség a hosszú életen át magas fokon művelt mesterség.

Még egy videó azoknak, akiket érdekelnek egy különleges mesterség részletei:

Programajánló következik: ha van szabad 50 perced, érdemes megnézni a 81 éves olimpiai bajnok, sebészorvos Kamuti Jenőről készült filmet.

"Nem szabad nem írni, mert alig tud az ember visszakapaszkodni" - olvasom egy blogban, és mennyire igaza van a szerzőnek! 

Ami engem illet, pillanatnyilag  csak a felismerésnél tartok, mármint hogy valóban nehéz újra visszatérni az íráshoz, ha az ember napokig-hetekig elhanyagolta, vagy épp csak amúgy érintőlegesen gondozta a blogját, valamint az elhatározás született meg bennem a visszakapaszkodásra, de előbb-utóbb elkezdek  majd kapaszkodni is. 

Elgondolkodtató mondatok Vámos Miklóstól:

"Az írás a legolcsóbb pszichoanalízis, mindenkinek javaslom, nem okvetlenül regényt kell írni, lehet naplót is. Ez a meditációnak egy nagyon egyszerű, viszont hatásos formája. Reggel vagy este öt percet arra kell szánni, hogy leírja az ember, hogy mondjuk a tegnapi napjában mi sikerült, mi nem, és mik az aznapi tervei. Ez ad az életnek egy keretet és főleg akkor hasznos, ha valakinek éppen egy nagy érzelmi drámája van."

"Van bennem valami gyerekes tanulási vágy, amit én röviden halálfélelelemnek fordítanék: gyorsan még ezt is kipróbálni, amíg még élek."

Ilyenek voltak az új év első percei és első órája Sydneyben, Szevero-Kurilszkban, Tokyóban,  Kusatsuban  és Habarovszkban - aszerint, ahogy ott a messzi Keleten az időzónák szerint sorrendben odaért hozzájuk az éjfél.
(Ajánlatos teljes képernyősre állítani, és hangja is van!)

(ABBA - Happy New Year)

Az Antarktiszon a Casey kutatóállomáson pedig úgy köszöntött be az új esztendő, hogy az utóbbi két nap alatt még csak be sem sötétedett és ez egy jó darabig így is lesz.

És ismét a nyelvről: ez a rövid műsorrészlet arra jó példa, hogy milyen nagyon nehéz is a magyar nyelv egy idegen, ez esetben egy francia számára, aki  1990 óta itt él, és még mindig olyan tündéri aranyosan töri a magyart, hogy élvezet hallgatni.
David Balazic cipőkészítő mesterről több helyen is lehet olvasni, például itt, itt és itt.

Ma van a magyar nyelv napja, az országgyűlés 1844-ben ezen a napon fogadta el azt a törvényt, amely a magyar nyelvet államnyelvvé nyilvánította.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, –
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér…
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol”, elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
– Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg…
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet…!

Ma 14 éve annak, hogy elkezdtem blogot írni - persze akkor még freeblogost, de az mindegy, a folyamatosság megvolt és megvan, bárki legyen is a szolgáltató. Most, hogy egy ideje már profilt váltottam és főleg webkamerákról írok, kíváncsi voltam, maradtak-e azokból a kamerákból, melyeket annak idején mutattam. Magam is meglepődtem, mennyi kamera megmaradt máig is, ideteszek néhányat.

Az előző bejegyzésemben említett ausztrál Casey kutatóállomás kamerája az Antarktiszon azóta is ugyanott áll és ugyanazt mutatja - akkor ugyan nem vettem észre azt a naponta váltogatott köszöntő táblát.

A kanadai Prince Edward szigeti Charlottetown város kamerája ma már egészen máshol áll, mint régen. Akkor a városházára irányult, most pedig egy utcát mutat. De ugyanazon a lapon van egy másik kamera is, amelyikről tavaly írtam már, a szigetre vezető híd forgalmát látni rajta.

És megvan a liechtensteini Malbun kamerája is, igaz, a kép másképpen működik, mint régen. Akkor csak egy kicsi állóképet mutatott, most pedig jobbra-balra lehet amolyan panorámakép-szerűen odébbhúzni (bár panorámának csak kis túlzással nevezhetjük). A jobb felső sarokban üsd ki a négyzetet, akkor eltűnik balról a fölösleges rész.

A new yorki Times square kamerája ma is nagyon jó minőségű, a réginél nagyobb mozgóképet ad, és most már hangja is van.

A  jeruzsálemi Siratófalat mutató kamera is működik, sőt mérsékelten irányítható is (nagyítható és jobbra-balra, fel-le mozgatható) a bal alsó sarokban lévő gombok segítségével.

És ma is megvannak abban a bizonyos, nem tudjuk hol álló amerikai magánlakásban a kamerák, azzal a különbséggel, hogy most már nem tudjuk a szobák és a konyha különféle lámpáit irányítani, ahogy régen.

Ha keresgélnék még egy kicsit, biztosan találnék a régi kamerák közül néhány ma is működőt, bár közben eszembe jutott olyan is, amelyik azóta megszűnt már: a moszkvai GUM kamerája. Pedig milyen jó kis vetítést lehetett az elmentett pillanatfelvételekből készíteni annak idején! :)

Az évforduló alkalmából valami  blogot illető, komoly elhatározást kéne tennem, de nem fogok. Hol írok, hol nem, ahogy eddig. De azért igyekezni fogok. :)

Lehet választani,  mi a jobb: hogy visszavonhatatlanul véget ért a nyár és jön az ősz (a későbbiekről nem is beszélve), vagy az, ami a Déli-sarkon van, például a Casey kutatóállomáson. Szívesen cserélnénk velük? Én biztosan nem, de azért az érdekesség kedvéért innen a 23 Celsiusból nézegetni egészen más.

A Casey a három állandó antarktiszi ausztrál kutatóállomás egyike, Perth-től 3880 km-re fekszik, nevét Lord Richard Casey volt főkormányzóról kapta. A jelenlegi állomást az 1980-as évek végén emelték: a "Vörös Pajta" nevű központi épület az Antarktisz legnagyobb önálló építménye, körülötte a "Zöld Pajta" az élelmiszerraktár, a "Sárga Pajta" pedig a konyha.  A nyári időszakban 150-160 ember él az állomáson, télen ez 15-20 főre csökken.

Így változtak a fények a  kutatóbázis körül az elmúlt két nap alatt tízpercenként, de nézd csak a bal alsó sarokban azt a -25-28 Celsius fokot! Éjszaka 28° körül volt,  de délben is csak 2-3 fokkal lett melegebb.
(Ezt is, mint a többi ilyent is,  tényleg érdemes  teljes képernyős módban nézni, úgy az igazi!)

Csak amikor már betettem a videót, akkor vettem észre itt elöl azt a táblát, mármint hogy valami írás van rajta. Kinagyítottam és ez volt ott: Happy birthday, Rueben. Erre aztán figyelmesebben átfuttattam az egészet és hol ilyen, hol olyan név volt a táblán, tehát úgy látszik, mindig aktualizálják a nevet, mert a két nap folyamán többször is változott. De vajon ki lehet Alexandra, Rueben, Jenifer és a többiek, vajon kiknek szól a köszöntés? Talán a kamera segítségével így üzennek az otthon lévő és épp születésnapos rokonnak, ismerősnek, kedvesnek? Az egyik képkockán el lehet csípni, amint egy ember éppen ügyködik a táblánál, háttal áll, és amikor eltűnik onnan, akkorra már Rueben helyett Jenifernek szól a happybirthday. :)

De hogy a ma délutáni még újabb felirat kinek szól, azt talán csak az üzenő tudja, mert mielőtt besötétedett, a táblán ez volt látható: Happy birthday Devil Skin. :)))

Amit a kamera mutat, első pillantásra nem túl érdekes: hosszabbnál hosszabb vasúti szerelvények, személyszállítók és tehervonatok haladnak el előttünk éjjel-nappal elég nagy gyakorisággal, általában lassan mennek, zúgnak, zörögnek, időnként sivítva-csikorogva fékeznek. Ez mint látvány így önmagában unalmasnak tűnhet, viszont a valóságban nagyon is figyelemre méltó hely ez, a Pennsylvania állambeli Altoona várostól 8 kilométerre lévő úgynevezett Patkó-kanyar.
  

Az Államokban mindig is nagy gond volt a hatalmas távolságok áthidalása keletről nyugatra és vissza. A XIX. században a vasúttársaságok versengtek a minél gyorsabb közlekedési megoldásokért, a Patkó-kanyar vasútvonalának megépítése abban az időben igazi műszaki bravúrnak számított. A hegyek miatt kénytelenek voltak minden vasútépítésnél sok kanyart beiktatni, de a legimpozánsabb a Patkó-kanyar vasútvonala lett, ahol a hegyoldalban a sínek három víztároló tavat kerülnek meg. A Patkó-kanyar vasútja 3 évig épült, 1854-ben készült el, az építkezésen kb. 450, többségében ír munkás dolgozott, akik napi 12 óra munkáért 25 cent bért kaptak.
Akkoriban keletkezett egy ma is élő legenda a közelben lévő közúti alagút szelleméről. Eszerint annak idején az alagút másik végén egy ír munkás felesége várta haza férjét, ám az soha nem érkezett meg, az asszonyt pedig valaki megölte. Azóta rengeteg hír terjedt el arról, hogy az alagúton átkelők egy fehér ruhás nő alakját vélik látni, illetve autósok tapasztalják, hogy az alagútban ütést éreznek a kocsijukon, mások pedig a karosszérián tenyérnyomokat találnak.

A Patkó-kanyar vasútja kezdettől fogva nem mindennapi látványosságnak számított, ezért már 1879-ben kialakítottak a ”hurok” belsejében egy megfigyelő platót, hogy mindenki a sínektől biztonságos távolságból szemlélhesse a különleges látványt. A hely ma is évente több ezer látogatót vonz, akik vagy a 194 lépcsőfokon gyalog, vagy pedig siklóval jutnak fel a kilátóterületre, ahol kellemes, parkosított környezetben egyszerű pihenőhelyek és tájékoztató feliratok várják őket, de a kilencvenes évek óta már látogatóközpont is van a közelben.

A kamerát időnként irányítják, olyankor valamivel nagyobb területet is mutat, illetve ráközelít az éppen haladó vonatra, de aztán mindig megállapodik nagyjából ugyanazon a pihenőhelyen. Viszont nagy előnye, hogy kb. 4 órányi időszakot rögzít, amit a csúszka tologatásával vissza lehet nézni a videón és azon belül mindig akadnak változatosabb jelenetek is.

A Patkó fentről nézve - balra lent a világosabb zöld sáv a látogatók pihenő- és nézelődőhelye

Középen a sikló pályája és a cikkcakkban felfelé emelkedő lépcsősor - balra fent a "szellemes" közúti alagút bejárata

A sikló egyik kocsija

Sztereó-kép 1907-ből