2018. október 6., szombat

Ma 14 éve annak, hogy elkezdtem blogot írni - persze akkor még freeblogost, de az mindegy, a folyamatosság megvolt és megvan, bárki legyen is a szolgáltató. Most, hogy egy ideje már profilt váltottam és főleg webkamerákról írok, kíváncsi voltam, maradtak-e azokból a kamerákból, melyeket annak idején mutattam. Magam is meglepődtem, mennyi kamera megmaradt máig is, ideteszek néhányat.

Az előző bejegyzésemben említett ausztrál Casey kutatóállomás kamerája az Antarktiszon azóta is ugyanott áll és ugyanazt mutatja - akkor ugyan nem vettem észre azt a naponta váltogatott köszöntő táblát.

A kanadai Prince Edward szigeti Charlottetown város kamerája ma már egészen máshol áll, mint régen. Akkor a városházára irányult, most pedig egy utcát mutat. De ugyanazon a lapon van egy másik kamera is, amelyikről tavaly írtam már, a szigetre vezető híd forgalmát látni rajta.

És megvan a liechtensteini Malbun kamerája is, igaz, a kép másképpen működik, mint régen. Akkor csak egy kicsi állóképet mutatott, most pedig jobbra-balra lehet amolyan panorámakép-szerűen odébbhúzni (bár panorámának csak kis túlzással nevezhetjük). A jobb felső sarokban üsd ki a négyzetet, akkor eltűnik balról a fölösleges rész.

A new yorki Times square kamerája ma is nagyon jó minőségű, a réginél nagyobb mozgóképet ad, és most már hangja is van.

jeruzsálemi Siratófalat mutató kamera is működik, sőt mérsékelten irányítható is (nagyítható és jobbra-balra, fel-le mozgatható) a bal alsó sarokban lévő gombok segítségével.

És ma is megvannak abban a bizonyos, nem tudjuk hol álló amerikai magánlakásban a kamerák, azzal a különbséggel, hogy most már nem tudjuk a szobák és a konyha különféle lámpáit irányítani, ahogy régen.

Ha keresgélnék még egy kicsit, biztosan találnék a régi kamerák közül néhány ma is működőt, bár közben eszembe jutott olyan is, amelyik azóta megszűnt már: a moszkvai GUM kamerája. Pedig milyen jó kis vetítést lehetett az elmentett pillanatfelvételekből készíteni annak idején! :)

Az évforduló alkalmából valami  blogot illető, komoly elhatározást kéne tennem, de nem fogok. Hol írok, hol nem, ahogy eddig. De azért igyekezni fogok. :)

2018. szeptember 2., vasárnap

Lehet választani,  mi a jobb: hogy visszavonhatatlanul véget ért a nyár és jön az ősz (a későbbiekről nem is beszélve), vagy az, ami a Déli-sarkon van, például a Casey kutatóállomáson. Szívesen cserélnénk velük? Én biztosan nem, de azért az érdekesség kedvéért innen a 23 Celsiusból nézegetni egészen más.

A Casey a három állandó antarktiszi ausztrál kutatóállomás egyike, Perth-től 3880 km-re fekszik, nevét Lord Richard Casey volt főkormányzóról kapta. A jelenlegi állomást az 1980-as évek végén emelték: a "Vörös Pajta" nevű központi épület az Antarktisz legnagyobb önálló építménye, körülötte a "Zöld Pajta" az élelmiszerraktár, a "Sárga Pajta" pedig a konyha.  A nyári időszakban 150-160 ember él az állomáson, télen ez 15-20 főre csökken.

Így változtak a fények a  kutatóbázis körül az elmúlt két nap alatt tízpercenként, de nézd csak a bal alsó sarokban azt a -25-28 Celsius fokot! Éjszaka 28° körül volt,  de délben is csak 2-3 fokkal lett melegebb.
(Ezt is, mint a többi ilyent is,  tényleg érdemes  teljes képernyős módban nézni, úgy az igazi!)


Csak amikor már betettem a videót, akkor vettem észre itt elöl azt a táblát, mármint hogy valami írás van rajta. Kinagyítottam és ez volt ott: Happy birthday, Rueben. Erre aztán figyelmesebben átfuttattam az egészet és hol ilyen, hol olyan név volt a táblán, tehát úgy látszik, mindig aktualizálják a nevet, mert a két nap folyamán többször is változott. De vajon ki lehet Alexandra, Rueben, Jenifer és a többiek, vajon kiknek szól a köszöntés? Talán a kamera segítségével így üzennek az otthon lévő és épp születésnapos rokonnak, ismerősnek, kedvesnek? Az egyik képkockán el lehet csípni, amint egy ember éppen ügyködik a táblánál, háttal áll, és amikor eltűnik onnan, akkorra már Rueben helyett Jenifernek szól a happybirthday. :)




De hogy a ma délutáni még újabb felirat kinek szól, azt talán csak az üzenő tudja, mert mielőtt besötétedett, a táblán ez volt látható: Happy birthday Devil Skin. :)))





2018. szeptember 1., szombat




Amit a kamera mutat, első pillantásra nem túl érdekes: hosszabbnál hosszabb vasúti szerelvények, személyszállítók és tehervonatok haladnak el előttünk éjjel-nappal elég nagy gyakorisággal, általában lassan mennek, zúgnak, zörögnek, időnként sivítva-csikorogva fékeznek. Ez mint látvány így önmagában unalmasnak tűnhet, viszont a valóságban nagyon is figyelemre méltó hely ez, a Pennsylvania állambeli Altoona várostól 8 kilométerre lévő úgynevezett Patkó-kanyar.
  
Az Államokban mindig is nagy gond volt a hatalmas távolságok áthidalása keletről nyugatra és vissza. A XIX. században a vasúttársaságok versengtek a minél gyorsabb közlekedési megoldásokért, a Patkó-kanyar vasútvonalának megépítése abban az időben igazi műszaki bravúrnak számított. A hegyek miatt kénytelenek voltak minden vasútépítésnél sok kanyart beiktatni, de a legimpozánsabb a Patkó-kanyar vasútvonala lett, ahol a hegyoldalban a sínek három víztároló tavat kerülnek meg. A Patkó-kanyar vasútja 3 évig épült, 1854-ben készült el, az építkezésen kb. 450, többségében ír munkás dolgozott, akik napi 12 óra munkáért 25 cent bért kaptak.
Akkoriban keletkezett egy ma is élő legenda a közelben lévő közúti alagút szelleméről. Eszerint annak idején az alagút másik végén egy ír munkás felesége várta haza férjét, ám az soha nem érkezett meg, az asszonyt pedig valaki megölte. Azóta rengeteg hír terjedt el arról, hogy az alagúton átkelők egy fehér ruhás nő alakját vélik látni, illetve autósok tapasztalják, hogy az alagútban ütést éreznek a kocsijukon, mások pedig a karosszérián tenyérnyomokat találnak.

A Patkó-kanyar vasútja kezdettől fogva nem mindennapi látványosságnak számított, ezért már 1879-ben kialakítottak a ”hurok” belsejében egy megfigyelő platót, hogy mindenki a sínektől biztonságos távolságból szemlélhesse a különleges látványt. A hely ma is évente több ezer látogatót vonz, akik vagy a 194 lépcsőfokon gyalog, vagy pedig siklóval jutnak fel a kilátóterületre, ahol kellemes, parkosított környezetben egyszerű pihenőhelyek és tájékoztató feliratok várják őket, de a kilencvenes évek óta már látogatóközpont is van a közelben.

A kamerát időnként irányítják, olyankor valamivel nagyobb területet is mutat, illetve ráközelít az éppen haladó vonatra, de aztán mindig megállapodik nagyjából ugyanazon a pihenőhelyen. Viszont nagy előnye, hogy kb. 4 órányi időszakot rögzít, amit a csúszka tologatásával vissza lehet nézni a videón és azon belül mindig akadnak változatosabb jelenetek is.

A Patkó fentről nézve - balra lent a világosabb zöld sáv a látogatók pihenő- és nézelődőhelye
Középen a sikló pályája és a cikkcakkban felfelé emelkedő lépcsősor - balra fent a "szellemes" közúti alagút bejárata
A sikló egyik kocsija

Sztereó-kép 1907-ből


2018. augusztus 20., hétfő




2018. augusztus 19., vasárnap

Bajor Gizi Színészmúzeum, ma:





Kút állott, most... virágtartó   :)

A régi Nemzeti Színház makettje



A királyi páholy berendezése a régi Nemzeti Színházban

A Három nővér jelmezei a Katona József Színház 1985-ös előadásából

Előadások és próbák kézikönyve 1932-ből (érdemes beleolvasni, mert érdekes!)

Az Országos Színháztörténeti Múzeum elég nehézkesen szétszórva helyezte el a tudnivalókat a házról és a múzeumról, mutatok belőlük hármat: itt és itt, meg itt is.


2018. augusztus 10., péntek

Ajánlom mindenki figyelmébe a Szentegyházi Gyermekfilharmónia ének- és zenekar tavalyi turnéjáról szóló filmet, érdemes rászánni egy szabad órát. Az együttest támogató alapítvány honlapján pedig a sok tudósításon, cikken kívül rengeteg rövidebb-hosszabb videó is található a videótárban.



2018. augusztus 4., szombat


Még mindig Skandinávia, még mindig Norvégia, de most nem a fjordok vidékéről. Lindesnes a skandináv medve orrán fekvő viszonylag fiatal település, 1964-ben jött létre három falu egyesülésével. De ezen a helyen, Norvégia legdélibb pontján már a 17. században is állt világítótorony, mely a Balti-tenger és az Északi-tenger közti Skagerrak szoroson átkelő hajósoknak segített tájékozódni.  A mai lindesnes-i világítótorony  1915-ből való, gránit alapra vasbetonból készült. Elektromos világítást csak az ötvenes években kapott, fénye 20 másodpercenként villan fel és kb. 17 tengeri mérföldnyire (~38 km) jut el. Természetesen ma már korszerű  ködkürttel is rendelkezik, amely a régi szirénát váltotta fel. 

A II. világháború idején a németek kis erődöt alakítottak ki körülötte betonból, föld alatti járatokkal, négy lövegállással. Az építmény és alagútrendszere ma is látható és bejárható. Lindesnesben ma 22 fok van, ragyogó napsütés, a látogatók jönnek-mennek, felkapaszkodnak a toronyba, leereszkednek a bunkerek alagútjaiba, amint ez a következő felvételen is látható. (A zene Tron Syversen norvég zeneszerző műve.)


Amolyan igazi éjszakai felvételt mostanában elég nehéz elcsípni, mert ott így augusztus elején még mindig későn sötétedik, de tegnap este 10 után  ilyen volt:

Lindesnes helye a térképen:



2018. július 31., kedd


Ismét egy alapvetően hideg éghajlatú helyet mutatok, Európa legészakibb területét, a Spitzbergák szigetcsoportot. A kamera a főváros, Longyearbyen kikötőjét pásztázza teljesen körbeforogva. 

A Spitzbergákról itt a kontinens belsejében nem sokat tudunk, pedig egyedülállóan érdekes hely. A sarkkörön jóval túl, az északi szélesség 78. foka körül elterülő szigeteket már a 12. században felfedezték a vikingek, de a norvégül Svalbardnak nevezett terület egészen 1920-ig a senki földjének minősült. Akkor egy nemzetközi egyezmény alapján Norvégia birtokába került,  ugyanakkor kimondták, hogy az egyezményhez csatlakozó többi állam (többek közt Magyarország is!) jogosult ott a természeti kincsek és erőforrások kitermelésére és használhatja a szigeteket  halászati, hajózási célból. Ezután még sokáig orosz tulajdonban maradt néhány bányatelepülés, melyek közül ma már csak egy él, a ma is orosz lakosságú Barentsburg. Egy azóta elnéptelenedett másik orosz városba, Pyramidenbe látogatásokat szerveznek a turisták számára, a helyi idegenvezető pedig Szása, az egyetlen hotel igazgatója. Egy ilyen kirándulásról szól az origo érdekes és vicces beszámolója, a világ legészakibb Lenin-szobráról, a csak a mólónál működő mobiltelefonról  és a kizárólag a hegytetőn létesíthető internetkapcsolatról, meg még sok más, nekünk hihetetlen körülményről.)

A Spitzbergákon áprilistól augusztus közepéig nem megy le a nap, így állandóan világos van - és nem is csak a fehér éjszakák módján, hanem úgy igazán - bizonyság erre a tegnap egész naptól ma reggelig óránként 1-1 képet rögzítő bemutató a főváros kikötőjéről:




A fővárosban, Longyearbyen-ben él a teljes lakosság többsége, mintegy 2000 fő - az egész szigetegyüttes lakossága 2800 körül van. A népesség 60 százaléka norvég, a fennmaradó 40% orosz, így nem meglepő, hogy két hivatalos nyelv van, a norvég és az orosz. A települések között nincs úthálózat, hajóval, repülővel, illetve hómobillal lehet közlekedni. 

Hogy miért van mindenkinek fegyvere, miért nem szülnek és miért nem temetnek a szigeten, valamint hogy milyen a négy hónapig tartó sötétség és a négy hónapig tartó világosság - mindezekről lehet olvasni az origo másik cikkében. 
Akinek pedig a fentiek annyira felkeltették az érdeklődését, hogy még többet szeretne megtudni a Spitzbergákról, válogathat a cikkek közt itt.

A Spitzbergák, vagyis Svalvard helye a térképen:





2018. július 24., kedd

A tévé német nemzetiségi műsora most 40 éves, és ez alkalomból ma bejátszották 1994-ben készült rövidke filmjüket egy hetvehelyi bognármesterről. Nekem apai ágon nagyapám, sőt dédapám is bognár volt, mégis mindig egy töredékmásodpercig tisztáznom kell gondolatban, mit is készít a bognár - aztán szerencsére  mindig beugrik, hogy nem hordót, mert az a kádár dolga. 😉 Péterrévén a régi házban ott volt hátul a műhely, én is jártam benne nem egyszer, de már más szerszámokkal volt tele,  mert nagyapám után több bognár nem lett a családban, a műhelyben legfeljebb asztalosmunkákat végzett az egyik nagybátyám. 
Én meg szégyenszemre sose tudtam pontosan, hogyan is dolgozott a nagyapám, hogyan dolgozik a bognár, hogyan készül a kocsikerék, vagy a szekér más egyéb része. Ma viszont, ha röviden is, végre láthattam közelről egy bognár munkáját. Épp ideje volt már.


(Az egész műsor a MédiaKlikk oldalon található.)


2018. július 13., péntek

Tegnap ennyien gyűltek össze a Péter-Pál erőd főterén az operafesztivál első estéjén -  állva, vagy magukkal  hozott székeken a füvön ülve figyelték a fesztivál első előadását. Sajnos, a színpad elhelyezése elég szerencsétlenre sikerült, mert a nap ilyenkor még sokáig a pénzverde fölött áll és az ellenfény nagyon zavaró, de a többség úgyis a hatalmas kivetítőn nézte a műsort. Rimszkij-Korszakov zenéje nem tartozik a könnyen élvezhetők közé, mégis azt mondják, a Cári menyasszony című műve a szentpétervári zenei élet egyik legnépszerűbb operája. 

A kamera persze a megszokott módon, automatikusan forog körbe, tehát nem mutatja külön a színpadot, de úgyis csak az érdekesség és a hangulat kedvért teszek ide egy pici részletet (én sem néztem sokkal hosszabban).