Idézgetni akartam belőle, de egyszerűbb, ha ideteszem az egészet, nem hosszú, és sajnos aktuális.

Gyerekszáj 2020 május:

Dávid (6 éves, elkeseredett hangon): Menjen már el a francba ez a koronavírus, ne menjen senki kórházba, ne legyen lélegeztető, menjen a koronavírus a francba!

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

A szemközti házak erkélyei, melyeken eddig szinte soha nem látszott élet, az utóbbi hetekben megelevenedtek. 

A harmadikon az asszony, akit évek óta csak arra a pár pillanatra lehetett látni, amikor kilépett és bevitt a lakásba egyet az erkélyen tárolt ásványvizes készletből, nemrég vidám kék színű napernyőt szerelt föl és délutánonként kiül napozni fürdőruhában. 

Szemben az első emeleti bácsihoz két-háromnaponként jön az asszony, rokon vagy takarító, kiteregeti a mosott holmit az erkélyen, a korlátra kicsipeszel 3-4 pár gumikesztyűt, időnként letörölgeti a kis asztalkát és az üvegablakokat. A bácsi pedig délutánonként kiáll és nézelődik, vagy leül  és egy darabig sütkérezik a napon.  Mindig mellényben van, alatta legtöbbször valami ujjatlan trikót visel még hűvös időben is, úgy látszik, a háta vagy dereka érzékeny, de a karja nem fázik.

Fölötte a harmadikon, ahol eddig soha nem mozdult senki, nemrég megjelent egy sötét színű, zárt babakocsi, amolyan  egészen pici babának való. Néha a szülőket is látni, amint föléhajolnak és gyönyörködnek a gyermekben, az anyuka egy darabig ottmarad, aztán hagyja aludni a kicsit a nyitott erkélyajtó előtt.

A legfelső emeleten, ahol nem erkély, hanem nagyobb terasz-féle van, de tető nélkül, múltkor egy hatalmas fekete ponyvát szereltek föl, ami ugyan nem bizonyult hosszú életűnek, mivel két nap múlva hidegfront érkezett nagy széllel, úgyhogy a remek napellenzőt el is távolították, de lesz még kánikula, visszakerül majd az az árnyékoló - ha nem is amiatt, hogy karanténba kényszerülnek a lakók és levegőzni az utca helyett a teraszra mennek.

Hogy "békeidőben" is lesz-e élet az erkélyeken, majd kiderül. Csak már ott tartanánk.

Lassan május lesz és most látom, hogy március végén írtam ide utoljára. Pedig ha valamikor, hát mostanság időmből igazán kitelne bármi, akár írhatnék is.

Most viszont nem sokat szövegelek, csak mutatok valamit, a Mindenki Akadémiája sorozatból a Kodály-módszerről szóló előadást. Az előadó Tóth Árpád zenepedagógus, karnagy, aki a Kodály-módszer kapcsán az utolsó néhány percben a szolmizálás jelentőségéről beszél közérthetően és szemléletesen és persze szemléltetve is.

Az egész előadást érdemes megnézni, de a szolmizálást kb. a 15. percnél kezdi tárgyalni.

(Magáról Tóth Árpádról több helyen is lehet olvasni, például ebben az interjúban.)

Életkép, 2020 március, Magyarország. Derült ég, ragyogó napsütés.

Noel (kb. 5 éves): Dáviiid!

Dávid (6 éves): Szia, Noel!

N.: Gyere át, beszélgessünk!

D.: Nem szeretnétek koronavírusos lenni, ugye?

N.: (kis gondolkodás után) Neeem...

D.: Most koronavírus van, úgyhogy sajnos, nem mehetek át.

N.: …. (szomorú arcot vág)
D.: (oktató stílusban) Tudod, hogy ha koronavírusos leszel, elvisz a mentő? Hallod, most is megy a mentő, az ott mind koronavírusos. De mindjárt vége lesz, megmondjam, hány hét? Két hét, az ugye, nem sok idő? Majd akkor átmegyek, jó?

N.: Jóóó...

D.: Na, megyek a kutyámhoz, csá!

Dávid pár nappal ezelőtt ugyancsak Noelhez:

- Nem mehetek át, bemondták, hogy egymástól egy vagy két méterre kell lenni. Nálatok elég szűkös a hely, nem tudnánk két méterre lenni. De majd ha elmúlik a koronavírus, akkor elmegyünk a  vasúti (sic!) történeti parkba. A vasúti történeti parkban föl lehet szállni a mozdonyra, tudod? Te is jöhetsz velünk! Kérdezd meg anyukádat, jöhetsz-e! 

Noel megkérdezi, anyuka igent mond, Noel közvetíti Dávidnak, mindenki boldog. Most már csak az kell, hogy elmúljon a koronavírus. Két hét -  jó is lenne, ha ez nem csak egy hatéves álma volna.

December óta vívódtam, hogy otthagyjam-e a rajzkört, ahová már négy éve járok. Szívem szerint otthagynám, de angolosan, szó nélkül mégse illene, viszont ha végleg elköszönök, valami magyarázatot adnom kell, amivel azért nyilván megbántanám a tanárnőt, ezt pedig nem akartam. 

A szenior egyetem művészettörténet kurzusát januárban szabályosan ráerőltettem magamra, bár a téma nem nagyon érdekelt, viszont a két előadó, akik felosztották maguk közt ennek a félévnek az anyagát, hát ők a legjobbak a  tanszéken, de tényleg. Beiratkoztam, kifizettem, elkezdődött a félév, de már az első előadáson be kellett látnom, hogy ez rossz döntés volt, akármilyen jó a tanár, akkor is. Semmi kedvem nem volt az egészhez, legközelebb már nem mentem el, aztán a következő héten sem, kész, elkönyveltem veszteségnek.

Ki hitte volna, hogy hamarosan tőlem teljesen független okból mindkettő megoldódik. Nincs rajzkör, nincs egyetem, és ma a csendes utcán a szembejövő ismeretlen asszony - látva, hogy nagyjából egykorúak lehetünk, túl a hetvenen - azt kérdezte: "Tessék mondani, szabad nekünk itt kint sétálni?"

Hát... mit mondjak? Inkább járnék a rajzkörbe, meg a művészettörténetre is.

Önkéntes karantén idején jártam egy jó nagyot a szabad levegőn, mert legalább a levegő még nem fertőz.

Ötvenes házaspár sétál felém a járdán, közben a férfi megáll és odanyúl egy fa törzséhez. Az asszony rászól, jönnek tovább, és amikor ideérnek, hallom: "... aztán meg azzal a kézzel hozzányúlsz az orrodhoz" - "nem nyúlok semmihez..." - mondja a férfi - "jó, jó, csak mondom, hogy nem nyúlkálunk sehova..." - magyarázza az asszony.  Megyek tovább, akkor látom, hogy a fa résébe kis sokszorosított szórólapok vannak tűzve, rajtuk valaki valamilyen szolgáltatását hirdeti, nyilván arra volt kíváncsi a férfi. Dehát ilyen idők járnak, jobb, ha nem nyúlkálunk sehova.

******************
Ha  ez a helyzet eltart egy darabig, még a végén az emberek visszaszoknak az erkélyekre. Mert az erkélyt már jószerivel másra nem használták, mint raktározásra, a korlátján virágok tartására és locsolgatására, esetleg néha kiállt a dohányos lakó és elszívott egy cigarettát. De az erkélyen ücsörgés, napozás, ott pihengetés megfigyelésem szerint már rég nem szokás. Most viszont több erkélyen is láttam, hogy ketten beszélgettek, nézelődtek, szerintem éppen most fedezik fel az erkélyes lakásokban lakók, hogy jééé, van erkélyünk!

******************

A városháza előtt ücsörög a napon egy idősebb házaspár, odaköszön nekik, majd leáll beszélgetni egy ismerős idős úr. Tisztes távolságban áll tőlük. Az asszony kérdezi: "És most gyalog mész egész hazáig?" - mire a bácsi nagy hévvel: "Gyalog, gyalog, nem szállok fel semmire!" Hát...  ilyen idők is járnak mostanság.

******************

A Vízművek 1882 óta működő telepén viszont békésen  áll a napsütésben a gépház a maga szép tégláival és stukkóival.  Előtte egy hatalmas műtárgy, ami talán a régi szivattyúnak egy kimetszett, az utókornak megőrzött és bemutatásra szánt darabja. Rajta a felirat: Schlick féle Vasöntöde és Gépgyár RT. Budapest, és az évszám: 1893

A Magyar Közlekedési és Műszaki Múzeumban őrzött és nemrég feldolgozott Eötvös-hagyatékról beszélt egy múzeumi munkatárs pár nappal ezelőtt a tévében. A hagyaték 2800-nál is több  felvételből áll, melyeket Eötvös Loránd készített a legkülönbözőbb helyszíneken, Budapesten, kirándulásokon, családja (főleg lányai) körében, vagy éppen hegymászás közben.

A képekből annak idején Eötvös néhány vetített képes előadást is tartott. Munkatársa, Pekár Dezső szerint a felvételek olyan élesek voltak, hogy 5x5 méter nagyságban is élvezhető minőségben sikerült kivetíteni.

Számomra persze a budapesti felvételek a legérdekesebbek, sőt még egy hibát is kiszúrtam, mégpedig azt, hogy az Akadémia épületéből a bazilika irányában fotózott képet fordítva tették föl az oldalra (szóltam is nekik, majd kijavítják). Ja kérem, nem lehet engem megtéveszteni az Akadémia környékével, minden métert álmomból felébresztve is ismerek, például, hogy a palotából kitekintve a bazilika nem lehet balra, csak jobbra. :) Az a kis utca pedig a mai Vigyázó Ferenc utca.

Itt lehet megnézni a gyűjteményt, érdemes az egyes "fejezetek" szöveges bevezető cikkét is elolvasni. A képek elég kicsik, de nem kell megijedni, a jobb egérgombbal meg lehet jeleníteni nagyobb változatban, ami aztán még tovább nagyítható, tehát alaposan megnézhetjük a részleteket. 

Az ominózus kép immár helyesen:

*****************************

Felmerült, hogy mi lehet ott balra hátul az a nyomott trapéz alakú tető azzal a két bütyökkel a tetején. Az első ötletem az Operaház volt, mert az irány nagyjából megfelel. Viszont azt hittem, ez túlságosan kimagaslik az őt megelőző házak mögül, az nem lehet, hogy az Opera magasabb, mint az Andrássy úti 5-6 emeletes házak. De tévedtem, a Google-térképen most megnéztem a fentről készült felvételt és abból (ha gondolatban levesszük a sok feliratot) kiderül, hogy pontosan olyan alakú az épület mellékutcai oldala, rajta a két nagy izével.

És a két nagy izé, amit nemes egyszerűséggel bütyöknek neveztem, nem kémény, hanem a szellőzőcsatornák teteje. Két szellőzőt építettek be annak idején, egyet a nézőtér közepe, a csillár, a másikat pedig a színpad fölé, és ezek a tetőn ilyen szépséges tornyocskákban végződnek:

Egy százhuszonkét éves kórház épületeinek tégláin kincseket találhat az ember.  Vastag grafitceruzával, tintaceruzával írták, de némelyikük maradandóra szánva bevéste a nevét (vajon mivel?), még a betűtípust is következetesen szépen díszítve.

Csak nevek, dátumok, néha a falu, ahonnan idekerültek, semmi több, de a szavak és számok mögött emberek és sorsok.

Bejöttem 1903 július..... kimentem augusztus 17-én 

Gyurinszky .... (talán Antal)

Vizi János 1929 I 13

Makádi Erzsike

Botka Erzsike

Tóalmás 1944 szept. 8. 

Elszánt lélek vagyok én.  - és lendületesen alákanyarította a nevét

Zority Lajos

Szabó Béla

Gyurik nagy szamár

Kovács Ferencz  Piliscsaba 1927

Szemothi Ferencz

Ozsváth József asztalos

Lakner János 1900. VII.

Itt voltam Küller István 1913

Haitzinger János 

Róla a Budapest téglái FB-csoportban ezt írják:  Az 1910-es "Budapesti Czim- és Lakásjegyzék"-ben az van írva, hogy a foglalkozása üzletvezető és a címe Gizella-út 40. 

Kiss Dániel
Nagy Sárika
 Gyoma 1910
 Vajon szerelem lett-e a kórházi ismeretségből? Vagy már szerelem volt, aztán egyikük idekerült a kórházba, a másik meg felutazott Gyomáról és meglátogatta?

A klinkertéglát nem szokták vakolni, de ha a kórházat egyszer majd tényleg felújítják és a falakat letisztítják, a bevésett nevek kivételével ezek a feliratok mind eltűnnek, kár lenne értük.

Itt  a párja a múltkori képnek, ugyanaz a pöttyös napozó, ugyanaz a cipő, ugyanaz a labda, ugyanaz az ablak, és persze ugyanaz a gyerek. És biztos, hogy akkor még nem volt tériszonyom! :)))

Ismeretlen, teljes mértékben lappangó fotók kerültek elő a képesdobozból. Annyira ismeretlenek, hogy papírkép nem is volt róluk, csak kis sötétszürke negatív filmkockák. Gondoltam, azért biztos, ami biztos,   alaposan átvilágítom én ezeket, mielőtt kidobnám. Azért arra nem számítottam, hogy találok köztük néhány sosem látott képet, de próba-szerencse alapon betettem a szkennerbe, hogy ott jobban lássam. És csodák csodájára nemhogy átvilágította, hanem egyből pozitív képet csinált belőlük!  Így derült fény - szó szerint - többek közt erre a két fotóra:

Ágika kb. ötévesen a kerítés mögött, az ott a nagyszoba ablaka, alatta a pinceablak:

A következő képen a piros kardigán (igen, piros volt!) kicsit még nagy rám,  ami csak az ujja ráncolódásából látszik. De két év múlva, másodikos koromban még mindig azt hordtam, mert összetéveszthetetlenül abban fényképeztek le az iskolai fotózáskor.  Addigra belenőttem. Valamint felhívom a figyelmet a szolíd eleganciájú flórharisnyára is.

De számomra a legnagyobb meglepetést a következő kép szerezte, mert egész kicsi koromból ugyan elég sok fényképem van, de valahogy abból az időszakból, amikor ekkora és ilyen voltam, nem maradt egy sem.

Élmény volt, amikor a szkenner erős lámpája előtt egyszerre csak megjelent ez a kép: az ablakban ülök, Anyu jobboldalt az ablakfélfa mögött áll (nem volt szívem levágni őt a tökéletesebb képszerkesztés kedvéért ), de tessék megnézni azt a cipőt! Mikor láttunk utoljára ilyen cipőtalpat? Igen, kérem, vasalt sarok, vasalt orr. Ma az ilyen sarok- és orrvasakat múzeumban mutogatják, például Putnokon. Ahogy látom, elvétve még most is lehet kapni, bár alig hiszem, hogy a cipészek tömegei alkalmaznák.

És igen, az ilyen blogbejegyzések szerintem is elsősorban a szerző számára fontosak.
 

Mutatok valami érdekeset (és szomorút).

Ez egy a sok elsüllyesztett templom közül Oroszországban, a Vologda megyei Krohino falu helyén. 1788-ban épült és egészen az 1930-as évekig Isten házaként működött, attól kezdve pedig hol klubháznak, hol műhelynek, hol meg szénaraktárnak használták. Aztán 1940-ben tervbevették az egész falu lerombolását és a terület elárasztását a Volgát a Balti tengerrel összekötő csatorna építése miatt. Erre végül csak a 60-as évek elején került sor, bár a templom legalább a lebontástól megmenekült, mert eleinte még szükség volt rá világítótoronyként. 

Ilyen volt az 1900-as évek elején - ez egyébként Prokugyin-Gorszkij felvétele, akiről valamikor egyszer én is írtam, ő végigfényképezte - kis túlzással szólva - az egész akkori Oroszországot, nem csoda hát, hogy még Krohinót is (ráadásul saját fejlesztésű különleges színes technikával dolgozott).

Egy 1956-ban készült fotón látszik, hogy a falu már eltűnt körülötte, csak a templom áll:

Néhány évvel ezelőtt jótékonysági alapítványt hoztak létre a templomnak mint az orosz kulturális örökség részének megmentésére és további romlásának megállítására. Az adományok ugyan még csak lassan csordogálnak, de már komoly tervek készültek, a parttól az épületig gátat építenek, melyen megközelíthető lesz a templom. Tornyát óratoronynak és jelképes világítótoronynak akarják kialakítani, belső terében pedig emlékhelyet rendeznek be. 

Így képzelik el a jövöjét, ez a látványterv:

Itt egy videó a helyről és az alapítvány önkénteseiről, de oroszul nem értőknek is érdemes megnézni akár elnémítva is, a látvány miatt. Ilyet közelről nemigen látunk, Krohino hűlt helyére meg szinte biztos, hogy egyikünk se jut el soha. 

Ha van húsz perced és érdekel, mekkora közelről és milyen belülről egy szélkerék, nézd meg ezt a videót, mert ilyet a való életben úgysem tapasztalhatunk meg. Amikor a nyugati országrészben bizonyos tájakon az országútról látjuk ezeket a légies, nagy fehér alkotmányokat, nem is gondolnánk, hogy azok a vékony, könnyed forgólapátok milyen hatalmasak, konkrétan hosszabbak, mint egy tízemeletes ház magassága, valamint azt sem képzeljük, hogy a belsejükben egészen a tetejükig fel lehet menni. Hát ilyesmit is megmutat ez a kisfilm, érdemes megnézni.

Pár nappal ezelőtt betettem az oldalsávba egy kis térképet, ami azt mutatja, hogy honnan látogatják a blogot. Ma rákattintottam és látom, hogy Afrika alatt ott egy kis piros pötty. Az nem lehet, gondoltam, az óceánból senki nem olvas engem - persze hajóról is lehet netezni, dehát elég valószínűtlen, hogy pont az én blogom hiányzik neki ott a nagy vízen. 

Ám perceken belül kiderült, hogy mégis van ott szárazföld, mégpedig a Dél-Afrikai Köztársasághoz tartozó Prince Edward szigetek. Két kicsi szigetből áll, a 17. században fedezték fel őket, de állandó lakosuk nincs. Néhány felfedező (például Cook) ugyan később is megtalálta, de a zord időjárás miatt még partra szállni sem tudtak.

 

Ma a két sziget közül a nagyobbikon, a Marion-szigeten kb. 50 fős meteorológiai és biológiai kutatóállomás működik. A Marion-sziget tulajdonképpen az egyik csúcsa egy tenger alatti vulkánnak, melyet sokáig kialudtnak hittek, de 1980-ban és azóta is produkált már gyengébb kitöréseket, legutóbb most decemberben. 

 

Tudom, eléggé nyilvánvaló, hogy nem egy dél-afrikai kutató olvasgat engem onnan, a Jóreménység fok és az Antarktisz közt félúton fekvő pici szigetről, aki időnként idekattint és csalódottan látja, hogy mennyire ritkán frissül a blogom. Sokkal valószínűbb, hogy  valami automatikusan működő robot talált rám, de azért mégis érdekes.

Visszatérve az előző múltidéző bejegyzésemre: meglehet, hogy tévedek, és 1979 Szilveszterén mégsem a Ványadt bácsi, hanem a Három nővér paródia volt műsoron. 

Bár biztos voltam benne, hogy én a Három nővért nem abban a bizonyos szilveszteri buliban, hanem otthon láttam, de teljesen elbizonytalanít, hogy a neten kivétel nélkül mindenhol azt említik szilveszteri műsorszámként - ami persze elég ingatag bizonyíték, hiszen elég, ha csak egyetlen internetes cikkíró téved, a többi átveszi és attól kezdve  végeláthatatlanul terjed a fals információ. Hiába próbáltam mindenféle létező trükkel rákeresni, hogy pontosan mikor mutatta be először a tévé ezeket, egyetlen forrást találtam, ahol világosan leírják az MTV1  december 31-i egész napi műsorát, és ott a Ványadt bácsi szerepel az este 21:20-kor kezdődő Alfonzó Világszínház című műsor egyik jeleneteként:

21:20 Alfonzó Világszínház (sz)

  - Lélektra
- Szegény embernek semmi sem sikerül
- Ványadt bácsi
Szereplők: Alfonzó, Kovács Zsuzsa, Markos György, Pécsi Ildikó, Raksányi Gellért, Szemes Mari

Valamikor régen, a freeblogos őskorban egyszer már említettem ezt a két paródiát a blogomban és emlékszem, akkor Kapitány Gabi kiderített róluk valamit, amit aztán kommentekben meg is tárgyaltunk. De a freeblog elmúltával elmúltak a kommentek is, és hiába varázsoltam át másik szolgáltatóhoz a régi blogomat, a kommenteket nem lehetett megőrizni. És már Gabitól sem kérdezhetem meg. Furcsa az emlékezés anatómiája: volt valamikor egy emlékezetes este, és miközben azt hiszem, hogy pontosan emlékszem, milyen műsorokon szórakoztunk akkor este, lehet, hogy mégsem úgy volt. Ezért aztán egyelőre nem tudjuk meg, mit is láttam én azon a bizonyos szilveszteren a tévében. De bárhogy is volt, az biztos, hogy azóta már mindkét jelenet a magyar paródiatörténelem nagy klasszikusai közé emelkedett, akár szilveszterkor láttuk először, akár korábban.

Szilveszteri múltidézés kerek évforduló ürügyén

Amikor a közös blogunkban az 1979-es év volt a témánk, akkor én arról írtam, hogy életemben egyszer szilvesztereztem, 1979. december 31-én.  Mivel ennek ma éppen 40 éve, és azért is, mert jelenlegi életemben az erre való visszaemlékezésnek némi aktualitása is lett, ezért ideteszem azt a bizonyos régi bejegyzésemet.

"Az év, melyben életemben egyszer szilveszterezni kényszerültem

Ez itt én vagyok, amint a párommal (akit a saját blogomban NagyonRégiSzerelem néven szoktam emlegetni) táncolunk 1979 szilveszter éjszakáján. Ez volt életem eddigi egyetlen olyan szilvesztere, amikor úgymond "szilvesztereztem". 

Nem szerettem soha ezt a napot, nem értettem, miért kell kötelezően mulatni, bulizni, őrjöngeni, trombitát fújva masírozni az utcán, de akkor az ő kedvéért beleegyeztem, hogy szilveszterezzünk egy baráti házaspárnál még néhány vendéggel együtt. Bár eleinte mégis úgy tűnt, nem lesz semmi az egészből, mert ő valami félreértés folytán karácsony óta nem jelentkezett és azt hittem, nem jön el értem 31-dikén (ugye nem kell mondanom, hogy telefonunk - értsd: vezetékes - egyikünknek sem volt). Magamban már le is mondtam az egészről, olyannyira, hogy emlékszem, délután nekiálltam varrni, lepakoltam mindent a nagy asztalról, szabásmintát szerkesztettem és elkezdtem kiszabni valami anyagot, amikor is csengettek és beállított, én meg ott álltam a szétbarmolt nagyszobában a szabásmintáim darabjai fölött. Aztán persze összekaptam magam és a csikorgó hidegben nyakunkba vettük a várost, előbb hozzá Óbudára, majd a célállomásra, Újpestre, ahol egy lakótelepi kétszobás lakásban zajlott aztán a buli.

És mivel a mulatság közepette mintegy háttérszórakoztatóul a tévé is működött, ott láttuk azt a bizonyos zenés paródiát, mely Disco, disco címen futott és benne az akkori népszerű külföldi dalok paródiáját adták elő magyar szereplők, színészek, tévések. Most, hogy próbáltam visszaemlékezni, mi is volt a műsorban, csak a Demis Roussost alakító Márkus László jutott eszembe és Harsányi Gábor, amint Amanda Learként búg és vonaglik, de persze youtube a barátom és onnan már kiderülnek egyéb szereplők is, utána lehet nézni. Mindenesetre akkor, 1979-ben nagyon jól szórakoztunk ezen a paródián.

Valamint az azóta már ezerszer látott Ványadt bácsi című jeleneten is visítva nevettünk, Alfonzóval, Raksányi Gellérttel, Szemes Marival, pedig akkor még nem tudhattuk, hogy egyes kifejezések örökre megmaradnak belőle, az Orvos Orvosovics, meg a Galuska Galagonyovics, na meg a "de nem érte meg, dadus!", melyet a legváratlanabb pillanatokban lehet idézni némely hétköznapi élethelyzetben. Nem véletlenül lett ez a műsorszám az egyik legtöbb ismétlést megért klasszikussá vált kabaréjelenetek egyike."


Ez ma negyven éve történt, most pedig pillanatokon belül itt van 2020. Kívánok mindenkinek békés,  egészségben, boldogságban bővelkedő új esztendőt!

Elgondolkodtató.  😟

Megállapítom, hogy idén se marad el a tél, pedig ami engem illet, nem lenne rá igényem.

Ne végződjön már a november úgy, hogy semmit sem írok, de nehezen kapaszkodom vissza a blogírásba, pedig írni kell. Akármiről, de írni. Már látom,  hogy nehezemre esne egyetlen műfajhoz tartanom magam, tehát vegyesfelvágott lesz, ahogy épp kedvem tartja.

Most így hirtelen csak  egy tévéműsort ajánlok, az Ízőrzők egyik  kisfilmjét, amely Gátérről szól, a Kiskunfélegyházához közeli 8-900 fős településről, ahol a postás lovaskordén hordja ki a tanyavilágba a leveleket és újságokat. Van citerazenekaruk, népdalkörük, láthatjuk a természeti környezetet és közben sok finom étel receptjét is megtudhatjuk. Akinek van rá fél órája, érdemes megnézni.

Holnap lesz tizenöt éve, hogy belekezdtem a blogírásba azt se tudva, mi fán terem a blog, napló-e vagy valami más, de hozzáfogtam. És hogy mi a blog, ma sem tudom biztosan, ráadásul maga a műfaj is annyira kinőtte már magát - jó és rossz értelemben egyaránt - hogy ember legyen a talpán, aki erre pontos definíciót tud adni. De azt tudom, hogy ha már egyszer folyamatosan, hosszabb ideig kitettük önmagunkat, gondolatainkat a nyilvánosság elé, ez bizonyos mértékig kötelez. Engem például arra, hogy ha már hónapok óta egyetlen betűnyi írás sem fogadta itt a reménykedő látogatót, akkor ennyi idő után legalább nyilatkozzam: írok-e még valaha valamit, vagy végleg abbahagyom.

Ilyenkor aztán vívódik az ember. Ingadozik, gondol mindenfélét. Olyanokat például, hogy annyi mindenről írtam már, elég volt,  és ha ennyire teher az írás, akkor meg mire jó ez az egész? Kínomban műfajt váltottam, amit én magam lelkesen műveltem, minden egyes bejegyzésben rengeteg munkám feküdt, de 2-3 olvasón kívül a kutyát sem érdekelte. Megelégeltem, nem írtam tovább, de valahányszor csak elhatároztam, hogy végleg abbahagyom, mindig felötlött fejemben a gondolat, hogy akkor meg hiányozni fog, legalábbis nekem biztosan.  Haladékot adtam magamnak, arra gondoltam, legalább a tizenötéves évfordulót megvárom és majd akkor eldöntöm, mi legyen.

És tessék, eljött a pillanat, eltelt a tizenöt év, itt az idő, dönteni kell. Nem tudom elszánni magam, hogy bezárjam a blogot, de fogalmam sincs, milyen lesz, ha folytatom. Énblog lesz, vagy ismeretterjesztő, szórakoztató vagy elmélkedő, nem tudom. A legvalószínűbb, hogy hol ilyen, hol olyan, hol meg amolyan. Meglátjuk. Hogy is mondja Zorba abban a filmben? "Táncolni kell, uram, majdcsak megjön a zene is!" 

Hogy színesben is láthassuk a környezetet, megmutatom, hogy ugyanazon a helyen ma reggel ilyen volt az élet: egy szarvaspár eszegette az odakészített eledelt, a hordó mellett pedig egy róka szedegette a hóból a kihullott kukoricaszemeket. Aztán a szarvasok szépen komótosan elvonultak, nemsokára a róka is elment, és abban a pillanatban megjelentek a hordó körül a madarak, mert pontosan tudták, hogy számukra is van ott még maradék. Miután a madársereg is elröppent, nagyjából vége is lett a nappali forgalomnak, újabb jövés-menés majd csak este 7 óra felé várható, amikor megjelenik az első medve és a rókák.

Így eszegette ma este a maci a Gyergyószentmiklós melletti medveles kamerája előtt a kukoricát a láncra kötött hordóból. Több medve is jár az etetőre, de csoportosan sosem jönnek, mindig csak egyedül. Egy-egy róka is odaszemtelenkedik, egészen közel megy és nem is nagyon tart a medvétől egyik sem, csak akkor ugrik hátra, amikor a mackó rámordul. 

Pár méterre onnan őzek, szarvasok számára is kitesznek élelmet, ott nagyobb forgalom szokott lenni, de természetesen inkább a medvékre koncentrál a kamera, amit érezhetően  célzottan irányít is valaki. A medvék egyébként jóval sötétedés után jönnek, helyi idő szerint úgy este 7 óra (nálunk 6 óra) felé. Sötétedéskor a kamera átáll fekete-fehérre, napközben színes a kép.

A medvelesről többet is megtudhatunk az oldalukon, sőt megnézhetjük az odajáró mackók fotóit és nveét is. A youtube oldalon a közvetítés melletti chat-ablakban a törzsnézők már rutinosan közlik, hogy éppen melyik maci látható a képen, ma már járt itt Balu, közvetlenül utána pedig egy másik, akinek a neve ugyan nem derült ki, de valóban más termete volt, mint az előtte távozó Balunak.

Ha a kamera éppen nem működne, a jobb oldalsávban általában megtalálható egy ugyanolyan felirattal ellátott kép, arra kattintva lehet nézni ugyanazt egy másik oldalon. Ez sok kamerával előfordul, valami okból a youtube-on gyakran változik az élő közvetítések helye. Például most ezen az oldalon is látni ugyanezt a kamerát.

Alaszkában még nagyon is tél van, itt az ideje az északi fénynek. Fairbankstól északnyugatra  egy obszervatórium tetején működő kamera mutatja az északi fényt, más néven aurora borealist. A kamera folyamatosan működik, kivéve felhős ég vagy hóvihar esetén. 

Ezt az összeállítást a mára virradó éjszaka kamerafelvételéből rögzítettem (négyszeresére felgyorsítva). Este 10 körül besötétedett, majd kicsivel 11 óra után lassan megjelent az északi fény és körülbelül másfél óráig ott is maradt, változó intenzitással és formákkal mutatkozva. Éjjel 1 óra felé aztán virradni kezdett és a zöldes fény egyre jobban elhalványult.

A sarki fényről rövid, egyszerű ismertetőt találunk a Varázsbetű oldalon.

Milyen a véletlen, ugyanazon a napon, amikor Rózsa blogjában az akráziáról olvastam, egy másik oldalon elémkerült ez az idézet: Nulla dies sine linea. A hagyomány szerint ez Nagy Sándor udvari festője, Apelles mondása volt a saját mesterségére vonatkoztatva: egy nap se teljék el vonás nélkül.  A későbbi századokban aztán átvitt értelmezése terjedt el: minden napnak legyen meg a dolga, egy nap se teljen el értelmetlenül, céltalanul, valamilyen tevékenység nélkül, stb. Titusz császár állítólag jelmondatának is választotta. 

Ami a konkrét vonásokat illeti, ezt a héten egészen véletlenül betartottam, mert hónapok óta először fordult elő, hogy minden nap rajzoltam. Igaz, nem Apelles hatására tettem (még nem is ismertem a fenti bölcsességet), hanem  bizonyos vállalások miatt szorít az idő, de úgy látszik, szükség(em) van ilyen kényszerítő erőre, mert már félő volt, hogy lassan azt se tudom, melyik végén kell megfogni a ceruzát vagy a krétát.  A mondás átvitt értelmének alkalmazása pedig... nos, az nálam még várat magára, egyelőre csak az a fontos, hogy sine linea ne teljenek a napok, aztán majd előbb-utóbb jöhet a mélyebb értelmezés is.

Nem áll szándékomban, hogy médiablogba menjek át, de valahogy úgy adódott, hogy mostanában több figyelemreméltó műsorral is találkoztam. Például itt ez a rövidke riport egy 94 éves marosvásárhelyi könyvkötő mesterről, akitől megtudhatjuk többek közt azt is, hogyan lehet menekülési lehetőség a hosszú életen át magas fokon művelt mesterség.

Még egy videó azoknak, akiket érdekelnek egy különleges mesterség részletei:

Programajánló következik: ha van szabad 50 perced, érdemes megnézni a 81 éves olimpiai bajnok, sebészorvos Kamuti Jenőről készült filmet.

"Nem szabad nem írni, mert alig tud az ember visszakapaszkodni" - olvasom egy blogban, és mennyire igaza van a szerzőnek! 

Ami engem illet, pillanatnyilag  csak a felismerésnél tartok, mármint hogy valóban nehéz újra visszatérni az íráshoz, ha az ember napokig-hetekig elhanyagolta, vagy épp csak amúgy érintőlegesen gondozta a blogját, valamint az elhatározás született meg bennem a visszakapaszkodásra, de előbb-utóbb elkezdek  majd kapaszkodni is. 

Elgondolkodtató mondatok Vámos Miklóstól:

"Az írás a legolcsóbb pszichoanalízis, mindenkinek javaslom, nem okvetlenül regényt kell írni, lehet naplót is. Ez a meditációnak egy nagyon egyszerű, viszont hatásos formája. Reggel vagy este öt percet arra kell szánni, hogy leírja az ember, hogy mondjuk a tegnapi napjában mi sikerült, mi nem, és mik az aznapi tervei. Ez ad az életnek egy keretet és főleg akkor hasznos, ha valakinek éppen egy nagy érzelmi drámája van."

"Van bennem valami gyerekes tanulási vágy, amit én röviden halálfélelelemnek fordítanék: gyorsan még ezt is kipróbálni, amíg még élek."

Ilyenek voltak az új év első percei és első órája Sydneyben, Szevero-Kurilszkban, Tokyóban,  Kusatsuban  és Habarovszkban - aszerint, ahogy ott a messzi Keleten az időzónák szerint sorrendben odaért hozzájuk az éjfél.
(Ajánlatos teljes képernyősre állítani, és hangja is van!)

(ABBA - Happy New Year)

Az Antarktiszon a Casey kutatóállomáson pedig úgy köszöntött be az új esztendő, hogy az utóbbi két nap alatt még csak be sem sötétedett és ez egy jó darabig így is lesz.