2024. március 17., vasárnap

Kritizáljak?

Mivel a hosszú szünet alatt teljesen elszoktam a kategorizálástól, átnéztem, hogy egyáltalán milyen címkéket  szoktam én itt használni. Miből van a legtöbb, na miből? A kritizál elnevezésűből. Egyáltalán nem vagyok meglepve, ismerem magam. De bárhogy is, kritizálni mindig van mit, akár kritikus szemléletű valaki, akár nem. Nézed az embereket, nézel filmet, videót, tévéműsort, nézed a reklámokat, ennyi már  bőven elég, hogy találj bírálni valót, nem tetszőt (mert persze azt rögtön észrevesszük, ami nem tetszik). 

Például a reklámok. Mikor nem tetszik egy reklám? Hát kérem, nekem például akkor, ha felelőtlen. Felelőtlenség például azt állítani, hogy a reklámozott fájdalomcsillapító gyógyszer "a fájdalom okát, magát a görcsöt szünteti meg" – nem, a fájdalom oka nem a görcs, mivel a görcs csak a fájdalomnak egy bizonyos fajtája és mint ilyen, egy tünet, ami valamilyen okból kialakult, ezt az okot kell kideríteni. Persze lehet előbb a fájdalmat csillapítani, de azzal nincs megoldva, hiába sugallja ezt felelőtlenül a reklám. Valamint felelőtlenség azt mondani egy reklámban, hogy "biztos vashiányod van, szedj xyz tablettát" – előbb ki kell deríteni, hogy tényleg van-e vashiánya az illetőnek, vagy valami más miatt fáradt állandóan, hiszen annak rengeteg oka lehet. És hiába kötelező mindennek a végére odabökni, hogy kérdezze meg orvosát... stb., azt már senki nem figyeli, hanem elhiszi, amit hallott, és rohan megvenni a mindent megoldó tablettát. 

Régi szép idők! Amikor a publikum szegény FluimucilÁbelt szedte ízekre és ki-ki vérmérséklete szerint gyűlölte vagy sajnálta, vagy cukinak tartotta!  És emlékeztek még a gumicsirkés fickóra, aki ült a kanapén és sorolta, hogy ő milyen filmeket szeret, partraszállós, üldözős, maffiás, tankos-romantikus, stb. – közben pedig hadonászott és időnként sípolt a kezében tartott gumicsirkével? Akkoriban futott ez a tévében, amikor kezdő blogger voltam, élénken emlékszem, mennyien kihasználtuk és ennek mintájára tettünk föl kérdéseket, sőt ennek mintájára harapózott el a "szerintem" mint mondat is. De a legnagyobb klasszikusra már csak a legöregebbek emlékeznek, a Müszi reklámra, amiről ugyan azt se tudtuk, mit reklámoz, de egy ország várta lélegzet-visszafojtva, hogy a megjelenő pasas az ujjával csettintsen és azt az egyetlen, rejtélyes szót kimondja. Igazi régi szép idők!

2024. március 7., csütörtök

Bejegyzésem a múltból – 2010 október

A néni, aki odajött hozzám, miközben a végállomáson a busz indulására várakoztunk, azt kérdezte, mennyi az idő? Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy még csak 3 óra van és soká lesz még 5 óra, merthogy akkor kezdődik a mise ott a szemben lévő templomban. Kérdi tőlem: "Akkor addig mehetek én még egyet ezzel a busszal, ugye?" – és ebben megnyugodva leült mellém. Kiderült, hogy minden nap ötre elmegy itt a szemközti templomba misére, mert közel van a lakásához – aztán rámnézett és mosolyogva azt mondta: "Mert valahova köll tartozni, igaz-e?" Rábólintottam, hogy hát igen, kellene bizony. 
Felszálltunk a buszra, ő meg tovább mesélt. Hogy amikor hazautazik, mindig elmegy a plébániára, hogy rendezze az adóját... közel van, csak kifordul a kapun, hamar odaér, köszön szépen, dicsértessék a Jézus Krisztus, az esperes meg azt mondja neki: "Budapesti asszony, hát hazajött?" Amikor a mesélés közben a néptanácsot említette, már gyanítottam, hogy az a haza kicsit odébb lehet, hát rákérdeztem, hová valósi. "Zetelaki vagyok!" – mondta büszkén, aztán elbeszélte még, hogy ő valamikor dolgozott a néptanácsban és akkoriban bizony nem ment el mindig a templomba, nehogy meglássák. Még egy darabig szőtte a szavakat, míg valahogy újra oda lyukadt ki, hogy "valahova köll tartozni, igaz-e?" Aztán elindult velünk a busz és attól kezdve már nem beszélt, csak nézett ki az ablakon.

Én a Délinél elköszöntem tőle és leszálltam. Baktattam a járdán és kicsit fájt a szívem. Sose fogom megtudni, ki is ez a zetelaki néni és miért megy csak úgy, céltalanul egy kört az ugyanide visszatérő  harminckilences busszal még az esti mise előtt. És egyáltalán, hogy valakinek így nyolcvan körül, fejkendősen, takaros sötétkékballonkabátosan, fényesre suvickolt feketecipősen a valahova-kell-tartozni-érzés ennyire fontos, központi gondolat, hogy egy vadidegennel is azonnal megosztja, ez megrendítő. És vajon tartozik-e ő valahová úgy, ahogyan szeretné? És tartozunk-e mi... én... és szeretnénk-e? Úgy, ahogyan ő?

2024. február 21., szerda

Homo ludens

Azt mondja Csíki Lóránt kézműves népművész: "Nem szabad felnőni az embernek. Tanítóképzős lányoknak szoktam mondani, hogy sose komolyodjanak meg... maradjanak mindig fiatalok és gyermekek, mert játszani kell." Ő ugyan továbbviszi ezt a gondolatot a tanítókra vonatkoztatva, de akár ennyit is megfogadhatna az ember  önmagára értve – nem kellene megkomolyodni, ott kezdődik a gond, ha már nem tudunk belül  fiatalok maradni. Mert bizony nem mindig sikerül, pedig de jó lenne!

2024. február 18., vasárnap

Mutantur – mutamur

Úgy adódott, hogy visszaolvastam valaki blogjának kezdeti bejegyzéseit, sok-sok évvel ezelőttről. Mennyire másképp írt akkor! Mindenről írt, a napi eseményekről, saját gondolatairól, hirtelen támadt megosztani valóról, bármiről. Igazolva láttam saját megfigyelésemet a saját blogommal kapcsolatban is, azaz hogy mennyire más volt az én  blogom is annak idején. Mindenről írtam, pillanatnyi érzésekről, eseményekről, gondolataimról, bármiről, ahogy éppen adódott. Nem mérlegeltem, kinek fog tetszeni és kinek nem. Lassan húsz éve lesz már ennek, húsz év! Nagyon más volt  minden, a blog műfaja is. És talán én is nagyon más voltam akkor. Nem is talán, hanem biztosan.
Tempora mutantur, et nos mutamur in illis, igen, az idők is, közben pedig mi is változunk, nagyon.

2024. február 8., csütörtök

Retró múlt

Időnként megnézem az Odesszában élő Marina videóit, melyekben rendszeresen hétköznapi dolgokat oszt meg a saját életükről. Múltkor éppen a kislányával járta végig az egyik hosszú utcát, ahol a járda mindkét szélén emberek árulják rendszeresen a saját felesleges tárgyaikat takarókra, abroszokra szétterítve. Ő ugyan рынок-nak nevezi, piacnak, de sokkal  inkább zsibvásárnak lehet mondani, apróságok és kisebb-nagyobb holmik kirakva, dísztárgyak, használati tárgyak, konyhai eszközök, egyebek. A kislány legfeljebb ötéves lehet, megáll egy "gyűjtemény" előtt, rámutat valamire és azt mondja,  "будильник!"(vekker) – a tárgy ismerős nekem, egy jellegzetes, nyolcvanas években használatos telefon az, ugyanilyen volt a moszkvai, meg a leningrádi szállodai szobákban is a nyocvanas évek elején, amikor ott jártam. Vajszínű, kissé elsárgult, a tárcsa a hosszúkás doboznak nem a közepén, hanem az egyik felén helyezkedik el. "Нет, телефон" – mondja Marina nevetve, és lehajolva meg is mutatja, hogyan kellett tárcsázni azzal az érdekes kerékkel, ami a doboz tetején van. 

A kicsi lány sose látott ilyet, még hasonlót sem, és hogy egy telefonon a számokat nem nyomogatva kell előhozni, az végképp ismeretlen számára. Nekünk retró, neki érdekes újdonság.

 

2024. január 31., szerda

Érthetetlen

Mi már reményeink szerint kifelé megyünk a télből, de pár nappal ezelőtt Finnországban bizony még  kemény mínuszokat mutatott a hőmérő. Legalábbis Rovaniemi mellett a Mikulás falujában. Ezekben a hónapokban rengeteg ott a turista, leginkább a Mikulás miatt mennek, és a webkamerán követhető mozgásuk tanúsága szerint az ott álló hatalmas hőmérőt választják a fotózkodás helyszínéül ahelyett, hogy a pár méterre lévő sarkkörön fényképeztetnék magukat. Megérkeznek, körülnéznek, és azonnal megrohanják a hőmérőt, majd pedig sorban lefotózzák egymást. És olyankor is ugyanígy zajlik ez, amikor a kijelző plusz fokokat mutat, tehát nem az extrém hideg jelenti számukra a látványosságot. Érthetetlen, mi lehet annyira érdekes abban a hőmérőben, mikor pár méterre tőle ott húzódik az északi sarkkör, világosan kijelölve oszlopokkal, azokra nagy betűkkel ráírva: Arctic Circle.

Ha én odautaznék és úgy döntenék, hogy megörökíttetem magam, biztos nem érdekelne az a hőmérő,  hanem egyik lábammal a sarkkör elé lépnék, a másikat meg áttenném rajta és így fotóztatnám le magam, hogy megmaradjon a pillanat, amikor átléptem a sarkkört. Nem értem én az embereket. 😊


2024. január 29., hétfő

Elfelejtett, megőrzött szavak

Azt mondja a filmben a székely kovácsember, hogy "a vassal ugyanúgy lehet dolgozni, mint annak idején az óvodában a plasztelinnel, ugyanúgy lehet formálni, gyurmázni..." És ekkor beugrott, hogy tényleg, gyerekkorunkban azt a gyurmát, amit ő plasztelinnek mond, nálunk plasztilinnek nevezték, szerintem nem is mondtuk rá, hogy gyurma, mindig csak plasztilin. Emlékszem, annak a plasztilinnek sajátos illata volt, mondhatjuk szagnak is, de nem volt kellemetlen.  Azóta se hallottam ezt a szót, mert később, amikor felnőttként naphosszat gyerekek közt mozogtam, a gyurma csak gyurma néven futott, és nem emlékszem a szagára sem. Most pedig a kimondott szó hallatán még a régi plasztilin  jellegzetes illatát is az orromban érzem, mintha itt lenne a kezemben.

És ha már elnosztalgiázgattam, rákerestem: vajon van-e különbség? A plasztilin a gyurma egyik fajtája? Vagy csak arról van szó, hogy hatvan-hetven évvel ezelőtt plasztilinnek nevezték, most meg már nem?

A lényeg, hogy vannak vizes alapú és olaj (glicerin) alapú gyurmák, ez utóbbi a plasztilin. Az etimológiai szótár meg is magyarázza:  olasz márkanév (plastilina) a görög eredetű plasti- (lásd plasztika) és a latin linere (‘ken’) elemekből.
Ma persze ennél már sokkal árnyaltabb a kép, van intelligens gyurma, kiégethető gyurma, sőt homokgyurma, modellező gyurma, meg még ki tudja, miféle (és persze van a sógyurma, amit kreatív szülők és gyerekek gyártanak). Én csak egyet ismerek, a gyurmaradírt, amiből nekem is van itthon néhány, a rajzoláshoz sokkal jobb, mint a klasszikus radír.
Gyanítom, hogy ezek egyike sem plasztilin.

Nos, némely szavak így működnek, elfelejtve és mégis megőrizve.

2024. január 27., szombat

Lifelong learning

A tévében egy Békésszentandrásról szóló kisfilmben egyszer csak feltűnnek valami nagyon érdekes tárgyak, fityegők, szinte csipkeszerűek, csak épp nem fehérek, hanem sötét színűek, de mindenképpen gyönyörűek. Aztán elkezd beszélni róluk a készítőjük, Bolgár István kézműves, és kiderül, hogy ezek sallangok, keskeny bőrszíjakból készíti őket fonással, csomózással, rojtozással, aprólékos munkával. Sallang... eddig csak az átvitt értelmű szót ismertem, de ezek szerint vannak ilyen tárgyak is, ami nem is csoda, az átvitt értelmű kifejezések megfogható dolgokból erednek. Utánanéztem: a sallangokat főleg lószerszámok vagy ostorok díszítésére használták és használják ma is, az illető kézművest pedig a helyi újságban úgy említik, hogy bőrdíszműves sallangos.

Ilyenek a sallangos kézműves munkái:


Aztán ma valahol elém került egy másik szó: zsomboly. A hozzá tartozó képen amolyan kráterforma talaj-képződmény látszott. Elbizonytalanodtam, mert nekem erről  a szóról halványan ugyan, de valami növényzethez kapcsolható dolog jutott eszembe, viszont a képen növényzetnek nyoma sem volt. Mit mond az értelmező szótár?

zsomboly: lefelé táguló, olykor 100 m mély, aknaszerű üreg, barlang. Karsztos hegységekben fordul elő.
Ezek szerint a fejemben összekeverem valamivel. Meg is van, nyilván a zsombékkal. Arról pedig így szól az értelmező szótár szócikke:
 
zsombék: 1. Sűrű csomókban növő lápi növényeknek a lápból gyakran egy méter magasságig is kiemelkedő, oszlop- v. kéveszerű, erős, vastag fonadéka. [...]
2. Ingoványos, vizenyős lapályból imitt-amott kiálló gyepes hant, domb.
 
Vajon honnan lehet ismerős ez a szó? A Toldiból, természetesen, valamikor régen, hatvanvalahány éve találkozhattam vele először:
"Toldi a vadaktól így megmenekülvén, Megpihent kevéssé egy zsombékra ülvén..." Szóval, ahová Toldi Miklós leült, az a zsombék, az olyan terület pedig, ahol sok a zsombékká összeállt növénycsomó, az a zsombékos.

Így aztán ma is tanultam valamit, nem is egyet. Lehet, hogy a lifelong learning nem pontosan erre az esetre  használatos, de a "jó pap is holtig tanul" szólás éppen ideillik. Mindig tanulunk valamit, ha akarunk, és miért ne akarnánk, ugye?
 

2024. január 16., kedd

HA8KW

Rövid tudósítást láttam egy magyar gyorstávírász rádióamatőrről, aki valahol az Alföldön él egy tanyán, és onnan tartja a kapcsolatot a világ rádióamatőreivel. Morzejelekkel kommunikál velük, és már rengeteg QSL-lapja van, mert lényeges, hogy nem csak a naplóba írja be a megtalált "kolléga" azonosítóját, hanem az igazoló lapot is megkapja tőle. Ez minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az összeköttetés valóban létrejött. Olyan mindentudó készülék előtt ül, hogy annak láttán a sárga irígység foghatja el az összes rádióőrültet.

Amint blogos múltam során többször is említettem, már kora gyerekkoromtól kezdve izgatott a rádióamatőrök élete. Akkoriban úgy gondoltam, ha felnövök, majd rádióamatőr leszek, mert azt hittem, az egy foglalkozás – akkor még nem volt ilyen profitorientált a világ, eszembe se jutott az a szempont, hogy vajon abból meg lehet-e élni. Úgy képzeltem, a rádióamatőr olyan ember, akinek csak az a dolga, hogy ül a csodagép előtt, fölötte a háztetőn antennaerdő, ő meg csavargatja a gombot és a vijjogó, sistergő, recsegő hangok közül kiszűri a világ másik feléről bejelentkező kolléga hangját. Éjszakánként majd ülök egy sötét szobában a rádiókészülék előtt, fejemen a fülhallgató, csavargatom a gombokat és kapcsolatba lépek a világ másik végén éppen gombokat csavargató kollégával, elbeszélgetünk, aztán csavargatom tovább, megint bejön az éter hullámain egy másik amatőr, és így telik az élet. Milyen érdekes lesz! – gondoltam. Mert az egészben ennek volt a legnagyobb varázsa: ugyanakkor, egyazon időben beszélni olyasvalakivel, aki sokezer kilométer távolságban ül egy ugyanolyan készülék előtt és ugyanúgy tekergeti a gombokat (megjegyzem, pontosan ugyanez az oka az én webkamerák iránti lelkesedésemnek is: lehetőség a valós idejű megfigyelésre). Ugyanez az indítéka a műsorban szereplő magyar rádióamatőrnek is, hogy a világnak olyan részén élő emberekkel tud beszélni,  ahová talán soha nem fog eljutni.

Aztán évekkel később rájöttem, hogy ez nem szakma, hanem kedvtelés, sport, szenvedély, és nem fizetnek érte. De ahányszor rádióamatőrökről hallok, vagy még inkább, ha filmen, tévéműsorban igazi, élő rádióamatőrt látok, mindig megjelennek előttem apám rádiós újságjai, melyek lapjain a frekvenciákat böngésztük, meg a QSL-azonosítókat nézegettük, és a világ minden táján élő amatőrök élményeiről, nagy fogásairól olvastunk. Ma már az engedéllyel rendelkező amatőrök oklevelet, diplomát is szerezhetnek,  a világ rádióamatőr szervezetei kibocsátanak ilyeneket. Persze vannak feltételei, például az illetőnek  bizonyos meghatározott számú  összeköttetést   kell igazolnia, sőt, a diplomáknak fokozataik is vannak. Micsoda jövő állt volna előttem, ha a gyerekkori késztetésem nem nyomom el! 😀

Akit érdekel a téma, és szán rá kb. 3 percet, itt a videó a műsorról, 34:25-nél kezdődik a riport:
https://mediaklikk.hu/almarium/video/2024/01/15/almarium-2024-01-15-i-adas-1-resz

2024. január 12., péntek

Korral jár ez is, az is

Egy tévéműsorban egy kutatásról beszélgettek. Időseket kérdeztek arról, hogy mit bántak meg leginkább az életükben, és élettapasztalatuk alapján elsősorban mire hívnák fel a fiatalok figyelmét.

A válaszokban azt emelték ki, hogy sokkal nagyobb figyelmet fordíthattak volna az egészségmegőrzésre, családi és baráti kapcsolataikat jobban kellett volna ápolniuk, és túl sok időt töltöttek olyasmiken való aggódással, melyekre nem volt igazán hatásuk és esetleg nem is voltak annyira fontosak. Ezeken kívül még azt tanácsolják a fiataloknak, hogy  igyekezzenek  körülvenni magukat olyan emberekkel, akik boldoggá teszik őket.(!)

"Bárcsak tudtam volna fiatal koromban, milyen értékes a fiatalság..." – mondta egyikük. Amikor az ember fiatal, azt hiszi, ez örökké fog tartani, nem értékeli a saját fiatalságát. Bár tudja, hogy egyszer majd ő is megöregszik, dehát az még annyira messze van! Amikor a fiatal hallja az öregek panaszkodását a mindenféle bajaikról, számára az nem válik megtapasztalássá, ezért nem is tudja átérezni. Nem tudja jobban értékelni, milyen jó, hogy nem fáj a csípője, egyebe, hogy fel tud kelni az ágyból fájdalom nélkül stb., hiszen az a körülmény, hogy nem fáj, természetes, ezért nem válik értékké.

És ekkor a műsor egyik résztvevője elképzelt egy jelenetet: egy nyolcvanötéves találkozik egy húszévessel, és a  fiatal azt mondja: "
Nem tudok értékelni olyasmit, aminek az ellenkezőjét nem tapasztalom meg. Ahhoz, hogy átérezzem, meg kell tapasztalnom, milyen az." Mire az öreg azt javasolja, hogy "cseréljünk egy napra, tapasztald meg!" Vajon mi lenne ennek az elképzelt élethelyzet-cserének eredménye? Mindenesetre a beszélgetők abban egyetértettek, hogy a húszévessé lett nyolcvanötévest soha nem látná viszont az a szegény,  öreggé lett húszéves, és a végtelenségig tapasztalhatná a fiatalsága ellenkezőjét. 😊

Engem viszont sokkal jobban érdekelne egy kutatás arról, hogy az idősek mennyire értékelik, egyáltalán értékelik-e a saját élettapasztalatukat, és ha lehetőségük lenne azt elcserélni a fiatalságukra, mit választanának? A megszerzett élettapasztalatukat, vagy a fiatal korukat? Bár az élettapasztalat eléggé megfoghatatlan, ugyanakkor szerteágazó fogalom, de mivel a kérdés úgyis teljes mértékben teoretikus, el lehet rajta gondolkodni mindenféle "vételkényszer nélkül", hiszen semmilyen következménnyel sem jár. Ami engem illet, gondolkodás nélkül dobnám a sutba az összes élettapasztalatomat. Nekem többet érne, ha húszéves (na jó, harminc vagy negyven...) lehetnék.

2024. január 7., vasárnap

Nulla dies sine linea

Miről írjon a blogger, aki ugyebár éppen most igyekszik visszatérni a blogvilágot jelentő deszkákra, de nincs igazán ütős téma-ötlete? Napi eseményekről – nem történt vele semmi leírni való. Saját mélyfilozófiai töprengéseiről – ma nem gondolkodott semmiről annyira mélyen. Nagy hatású élményeiről – nem érte ma egyetlen ilyen  hatás sem. Az időjárásról – na hiszen, még az is olyan semmilyen, meg hát a szóban forgó blogírót mindenekfelett az érdekli, hogy lesz-e hideg, de főleg: leesik-e valami, ami aztán csúszhat. Írhatna még arról, hogy mi  okból hagyta árván a blogját olyan hosszú időre, mint még soha, vagy ekkora szünet után miért nem hagyta inkább abba végleg – de ez a lerágott gumicsont annyira untatja már az illető bloggert, hogy az csak na.

Írhat például a rajzolásról. 

Most már lassan négy éve, hogy egyáltalán nem rajzolok. Nemrég  volt ugyan lehetőségem kiállításra képet beadni, végül  összesen negyvenen be is adtunk egyet-egyet, de én a sajátomat régi rajzaimból állítottam össze, szóval, az nem számít alkotásnak. Tehát azt lehet mondani, a Nulla dies sine linea mondást nem tartottam be az utóbbi négy év alatt, legalábbis ha a mondat konkrét értelmét tekintjük, mert bizony sok-sok nap telt el anélkül, hogy "vonást" tettem volna a papíron. Nem tudom pontosan megmondani, miért hagytam abba, de azt addigra már rég felismertem, hogy nekem feladatra van szükségem, kell, hogy valami célja legyen a  firkálásomnak. Csak úgy, magamnak nem rajzolok, legfeljebb akkor, ha egy pasztellkréta- vagy ceruzakészletet akarok kipróbálni, hogy felidézzem, milyenek a tulajdonságai egyik-másik márka eszközeinek. Ilyenkor minden színnel satírozok egy-egy tízforintosnyi területet,  közben érzem az anyagát, látom, hogy elmosódik-e vagy sem a papíron hagyott nyom, és hogy a színek mennyire élénkek és hogyan viselkednek, ha keverni akarom őket. De ezeken a technikai tesztelgetéseken kívül is támad néha ötletem, hogy ezt vagy azt a látványt megpróbáljam visszaadni  papíron, aztán mindig csak ötlet marad megvalósítás nélkül. 

Kellene egy felület, ahol minden kötelezettség nélkül megjeleníthetném azt, amit (végre majd egyszer) megalkotok. Kellene egy felület, amit véletlenül megtalál egy, kettő, három... na jó, tíz, húsz ember, belép, nézi, tetszik neki vagy nem, aztán odébbáll. Véletlenül találjanak rá, ez lényeges! Ne legyen semmiféle kötelezettség, semmiféle prekoncepció, főleg részemről, mert a blogban is ez a legkényesebb tényező, a megfelelés másoknak. És még valamire jó lenne: hozzá lehetne tenni a keletkezés hátterét, indítékát, technikáját – persze ha volt neki háttere. Kellene tehát egy felület, mondjuk, egy titkos tematikus blog.

2024. január 5., péntek

Nem eszi meg a kutya?

Mármint a telet. Pedig már annyira bíztam benne, hogy ha már eddig nem tudott tél lenni, akkor hipp-hopp, most már gyorsan jön a tavasz. De minden jel arra mutat, hogy kénytelenek leszünk megszokni az épp csak fagypont feletti alig-fokokat, és persze  az se hiányzik, hogy lehulljon valamiféle csapadék, aztán  a hideg miatt odafagyjon. 

Szakértő hosszú távú előrejelzések szerint egész januárban jobban fogunk fázni, mint eddig, én legalábbis biztosan. Pedig még azok a hóvégi 5-6 fokos maximumok sem mondhatók túl hidegnek, de elszoktam én már ettől, kérem szépen, és kibírtam volna, ha a tél egészen elmarad. 😞


2024. január 3., szerda

Mi lesz itt?

Az emberek ilyenkor év elején mindenfélét elhatároznak, fogadalmakat tesznek: lefogyni, dohányzásról leszokni, ennyi és ennyi könyvet elolvasni, eljutni egy bizonyos helyre, hetenként bizony számú napon edzőterembe menni, hetenként ennyi és ennyi alkalommal futni, naponta/kétnaponként/hetenként blogot írni... és így tovább, a variáció végtelen, mindenkinek más és más a célkitűzése az új évre.
Nem szoktam év eleji fogadalmakat tenni, nem tudom, miért, ez valahogy nem alakult ki nálam. Most viszont majdnem kitűztem magamnak azt a bizonyos januári mindennapi posztolást, mondom, majdnem kitűztem. Arról a novemberi blogvember néven indított kihívásról csak harmadika körül értesültem véletlenül, sajnáltam is, hogy itt lett volna a nagy alkalom az újraakezdésre, én meg elpuskáztam. A hónap vége felé pedig még jobban sajnáltam, amikor naponta olvastam azok blogját, akik abszolválták a feladatot és valóban naponta írtak. Akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen kitűzhetném ezt magamnak  januárra, hátha sikerül. 

Hát... nem úgy néz ki, hogy sikerülne, de nem is gondoltam komolyan, úgyhogy jól van ez így is, akkor írok, amikor van miről. Néha előfordul, hogy rákeresek valamilyen időpontra, eseményre a régi blogomban (a blog mint adatbázis, ugyebár...), ehhez pedig olyankor el kell olvasnom pár bejegyzést a múltból, és mindig elcsodálkozom, mennyi mindenről képes voltam akkoriban írni. Semmiségekről, apróságokról, eseményekről, élményekről, tapasztalatokról, felfedezésekről, jelentéktelen dolgokról és hirtelen támadt gondolataimról,  bármiről, sőt, előfordult, hogy ugyanazon a napon kétszer-háromszor is találtam írnivalót. Ezt a megoldást kellene most is választanom, semmiségek, gondolatok, apróságok, megtapasztalások, élmények, spontán gondolatok, bármi, ami a műfajba belefér.

Kérdezném, hogy mi is fér bele ebbe a műfajba, de szerintem nincs ember manapság, aki ezt pontosan körülírhatóan meg tudná határozni. Elmúlt tizenkilenc év, mióta blogot írok, és a blog mint olyan ez alatt az idő alatt megváltozott, de nagyon. Sokan temették is már, mégse halt el, él tovább, kinél így, kinél úgy. Mondhatjuk azt is, hogy minden belefér, minden és bármi. 

Na, akkor ez lesz benne, minden és bármi. Bármi IS.


2024. január 1., hétfő

Újra vagy folytatva

Hónapok óta időről időre felmerülő dilemmám: megvárjam-e, amíg két (azaz kettő!) év eltelik a legutóbbi bejegyzésem óta és  pontban a fordulónapon vonuljak be ide zengő harsonaszóval, vagy megpróbáljak visszakapaszkodni valami más apropót megragadva csendben, sunnyogva. Mivel a fordulónap február 8-a lenne, ma pedig január elseje van, látható, hogy az utóbbi megoldást választottam. Új év, új elhatározás, itt az alkalom, megkísérlem az újrakezdést. November végén ugyan  felmerült bennem az ötlet, hogy mi lenne, ha – a többeknél nagy sikert aratott blogvember nevű kihívás mintájára – bloguár néven kitűznék magam elé egy napi célt januárra, de ennek teljesítését illetően kétségeim vannak. 

Egy biztos: minden olvasónak, aki a hosszú  szünet ellenére netán erre téved, boldog, békés, szép új esztendőt kívánok Arany János néhány sorával, melyek talán ennyi év után is aktuális óhajt fogalmaznak meg.
...
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? –
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

...
Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben. 

 (Arany János: Alkalmi vers)

2022. február 8., kedd


Rövid tévéműsort ajánlok: négy festőművész és egy művészettörténész beszél az önarckép rajzolásáról, festéséről – és persze látvány is tartozik a szavakhoz.  Érdekes és elgondolkodtató, nem csak rajzolóknak  vagy festőknek. 


2022. január 7., péntek

Saját tulajdonú, tehermentes, jellegtelen kékeslila színű Pille-székemet ráfizetéssel elcserélném a szemközti második emeleti erkély gyönyörű égszínkék Pille-székére. 

(Örkény után nagyon szabadon)

2021. december 20., hétfő

Cetliket selejtezek, futtában feljegyzett sorok vannak rajtuk. Mutatom és némelyiket megmagyarázom:

 

„A múlt sosem hal meg. Még csak el sem múlik”  (William Faulkner)

"Olyan öreg? Hát... mi 60 fölöttiekkel nem is dolgozunk."  Riporter: "Dehát ez milyen kegyetlen, nem?" az első mondatot egy pszichológus mondta és arra vonatkozott, hogy az ő intézményükben (vagy a szakmában úgy általában?)  nem szokásuk 60 éven felüliekkel terápiát végezni, mert szerintük abban a korban már reménytelen.

Bennehagyta a szabó a tűt. – nagymamám szokta mondani, ha a ruha anyaga valahol "szúrt".

Ablakszellőző előre nyitva, hátra zárva.csak hogy ne kelljen minden évszak elején hosszasan állnom a jól szigetelt ablakok előtt és gondolkodnom, hogy azt a kis fekete billentyűt most merre lökjem. 😊

Felfelé: jobbik kezd, lefelé: rosszabbik kezd.gyógytornász utasítása lépcsőzéshez, így kell elindulni a lépcsőn, ha az egyik láb rendesen működik, a másik viszont alig tud lépni.

Szelén: 55 µg/nap, cink:10 mg/nap

Redőnyös xxxxx László tel.: 06-.......... – őt soha többet!csak hogy el ne felejtsem, hogy ő az, aki úgy szerelte föl a rögzített szúnyoghálót, hogy körben nekem kellett betömítenem mindenféle trükkökkel.

"Van hallgatód? nincsen? Te mondd, ahogy Isten adta mondanod."  (Arany János)

Témák:    rádió múlt internet kreativitás kert .........   – és van alattuk még két ötlet pipa nélkül, de azokat nem árulom el, csak ha majd eljön az ideje.  😊 


2021. november 13., szombat

Nemrég már ajánlottam itt a tévé Mesterember sorozatát, most ismét mutatok belőle egy figyelemre méltó epizódot. Ebben a barlangász foglalkozással ismerkedhet a néző, érdemes megnézni, akkor is, ha valaki nem igazán érez indíttatást barlangokba való leszállásra (én pl. nem érzek...). Viszont a 15. perc táján a riporter és vezetője ellátogat a budai Várnegyed házai alatt húzódó barlangrendszerbe, nekem ettől kezdve lett igazán érdekes. 

2021. október 16., szombat

Szibériában, tőlünk 5600 kilométerre, a Bajkál-tótól északra fekvő Uszty-Kut városában szakad a hó. A vasútállomás mellett az éjszakai vonatról leszállók tapossák az első havat (de lesz az még nagyobb is!), a fából épített jópofa hócsúszdánál kísértésbe esnek az arra járó családok este 10 után és csak úgy egyszerűen, segédeszköz nélkül, fenéken csúszkálnak egyet, szóval, itt a tél. Remélem, még csak Szibériában...

A videót a zebránál és a hócsúszdánál elhelyezett webkameráról szerkesztettem össze. A zebrát éjjel-nappal itt lehet figyelni, a csúszdát pedig itt. A vasútállomást és a buszvégállomás parkolóját is mutatja egy kamera, egyébként is Uszty-Kutban meglepően sok webkamera működik, tapasztalatom szerint világvárosokban nincs annyi, mint ott.  Amikor majd beáll az igazi tél, az a bizonyos szibériai, érdekes lesz látni, hogy miközben 40-45 fokos hideg van, az emberek ugyanúgy járnak az utcán, mint most.

És tudni kell, hogy ott 6 órával vannak előbbre, legalábbis jelenleg, de ha a hónap végén átállítjuk az órát, akkor már 7 óra lesz a különbség (Oroszországban már nincs téli-nyári idő).


2021. október 5., kedd

Holnap lesz tizenhét éve, hogy elkezdtem blogot írni, persze akkor még az ős-freeblogon.  Nem kerek évforduló, mindenesetre hihetetlen, hogy már tizenhét év eltelt azóta. És amennyire minden megváltozott ezek alatt az évek alatt az én életemben, legalább annyira megváltozott a blogvilág is, más lett a stílus, mások lettek a témák, meg az olvasói igények is, és alig van már életben blog azok közül, amelyeket annak idején, a kezdet kezdetén olvastam, ráadásul a megmaradtak is általában másképp és másról írnak, mint régen. De a legtöbben rég abbahagyták az írást, és amikor valami elfelejtett mappából elémkerül az akkoriban olvasott blogírók emailcímeinek listája. rádöbbenek, hogy tényleg, mennyien voltak és mennyire feledésbe merültek! Így múlik el a blogvilág dicsősége... mint ahogy elmúlik az írói kedv, legalábbis az enyém biztosan. Az, hogy hónapokra elkerülöm a saját blogomat, nem csak lustaságból ered, hanem főleg abból, hogy nincs már kedvem mesélni. Annyi mindent elmondtam, leírtam már, véleményt mondtam jelenségekről, kiírtam magamból helyzeteket, érzéseket, pillanatképeket festettem (már a címkéje sem jutott eszembe, meg kellett néznem a kategóriák közt, valójában életképeknek neveztem az ilyeneket), épp elég volt. Ilyeneket szoktam gondolni, amikor visszaemlékszem az elmúlt blogírós évekre, és már csak ritkán érzem szükségét, hogy valamit megfogalmazzak és közzétegyek.

Amikor profilt váltottam, azt talán ha 4-5 olvasóm értékelte igazán – no meg persze én, mert számomra kifejezetten élvezetes volt a világ webkameráit felfedezni,  minél több érdekességet megtudni a látható és a tágabb környezetükről és persze mindezt közzétenni, hátha másokat is érdekel. De a legnagyobb siker az volt, amikor egy ismeretlen névtelen olvasó megköszönte, hogy kicsit többet megtudhatott arról a városkáról, ahol a 60-as években Svédországba disszidált édesapja élt. Kamerákat azóta is keresek és követek, de egy ideje már nem gyűjtöttem anyagot hozzájuk, legfeljebb magam számára. Ráadásul az évek folyamán összeszedett sok adat, érdekesség, ismertető, rögzített videó mind elveszett egy tavaly nyári vírusfertőzés következtében. 

Próbáltam leszoktatni magam arról, hogy az olvasók szemével figyeljem a dolgokat és az ő szempontjaikat képzeljem magam elé, amikor írni akarok valamiről:  mit gondolnak erről vagy arról, amikor olvassák, mit fognak szólni ehhez vagy ahhoz, de főleg, hogy érdekel-e valakit, amiről majd írok. Pedig sokkal jobban tenném, ha csak a magam szemével, saját ízlésem, érdeklődésem szerint választanék témát, arról írnék, amiről akarok, amiről úgy érzem, írnom kell. És ha akár csak két-három olvasót érdekel majd az illető bejegyzés, akkor máris megérte. 

Tehát miért is írunk blogot?  Kicsit átköltve a latin mondást (navigare necesse est, vivere non est necesse): scribere necesse est... írni muszáj. De a blogra alkalmazva és nagyon leegyszerűsítve: mert valamit el akarunk mondani, és az hátha érdekel valakit. Ez a két szempont. Ha pedig éppen nem írunk, annak már ezer oka lehet. Ilyen bonyolult ez a műfaj. És ilyen bonyolult az ember, aki mellesleg blogger – már persze amikor ír. 😏


2021. szeptember 21., kedd

Három hónap kihagyás után most már tényleg vagy visszakapaszkodom a blogíráshoz, vagy végleg abbahagyom. Egyelőre kezdődjön a kapaszkodás!

Először is egy műsort ajánlok annak figyelmébe, akit érdekel, vajon ma hogyan készül a magyar zászló. Három különböző színű anyagot varrnak egymás mellé? Egy anyagot festenek, mondjuk, filmnyomással háromszínűre? Netán piros, fehér és zöld textilszálakból szövik? 

Nos, egyik sem. Előbb speciális papírra nyomtatják a három színt, ha címer is van rajta, akkor azzal együtt, majd pedig a papírról szublimációs technológia segítségével szilárd halmazállapotból gőz halmazállapotban kerül át a festék a textilre. 

A műsor egyik epizódja a Mesterember című sorozatnak, amelyet eredetileg pályaválasztás előtt állóknak szánnak, bemutatva benne ismert vagy kevésbé ismert szakmákat – de bárki számára érdekes lehet a műsor, mivel a legtöbb ilyen szakma  részleteiről nekünk, átlagembereknek a legtöbb esetben fogalmunk sincs. Sőt, némelyikről azt se tudjuk, hogy létezik, vagy egyáltalán mit fed egy szakma hivatalos elnevezése. Ha van szűk 20-25 perced, érdemes megnézni, amelyikre kíváncsi vagy. 

Sajnos, a Médiaklikk gyűjteményben csak a legutóbbi néhány epizód van fent, de a youtube-on a mesterember szóra  rákeresve  sokkal több videót meg lehet találni az elmúlt évek felvételeiből. (Nekem például kedvencem a faápoló szakmáról szóló, melyből többek közt megtudhattam, hogyan lehet megállapítani műszerrel a fatörzs belsejének állapotát.)

A zászlókészítés folyamatáról, a zászlókészítő üzem és a különleges gépek működéséről ITT találod a nagyon érthető és szemléletes videót. 


2021. június 6., vasárnap

Szemközti bácsi update

Most, hogy végre itt a nyár, a szemközti bácsit minden délután kigurítja a lánya az erkélyre. Ha a szomszéd házbeli földszinti új lakó éppen a kertben tevékenykedik, jó napja van a bácsinak, mert régi ismerősökként társalognak. "De régen láttam, hogy tetszik lenni?" - kérdezi a fiatal nő. "Hát látja, azóta már székben vagyok, dehát a kilencvennegyedikben vagyok..." Aztán szó esik mindenféléről. A kutyáról, aki most csak vendégségben van a földszinten és a bácsi régi kutyáiról, akik közt mindenféle, még vizsla is volt! A házbeli lakótársakról, akik bezzeg az ő kertjüket nem tartják rendben, és a szebbnél szebb, magas fákról, melyekre "szép a kilátás". Meg persze a betegségéről, ami miatt "nem működik" a lába, pedig tudja ám mozgatni, és ezt mindjárt szépen be is mutatja amúgy ülve. 

Nyár van. Kerekesszékben és a kilencvennegyedikben.

2021. május 11., kedd

Mindenféle dolgok

Időnként elkapom a tévében az érettségire felkészítő tévés órák valamelyikét. Ott van például a matematika. Mondjuk, az algebrát messze elkerülném, de mivel éppen geometria volt soron,  vagyis az egyetlen terület, ami a matematikából érdekel, hát figyeltem kicsit. Merőleges vetület. Életemben nem hallottam ezt a kifejezést, a vetület fogalmát legfeljebb az Ipari rajz címen futott tantárgyban használtuk a gimnázium első osztályában. De hogy a háromszög átfogója, befogója egyes szakaszainak ilyen-olyan méreteit kiszámolgatva felmerül ilyen, hogy merőleges vetület, ettől egészen elképedtem. És amikor ezt mindenféle műveletekkel, gyökvonással, egyebekkel kiszámolgatta a bemutató tanár, akkor jutott el a Thales-tételig. Azt legalább már értettem, sőt a hozzá előterjesztett feladatból is minden fogalom ismerős volt, még az érintő is. 

Utána irodalomóra következett, egy darabig néztem, de hogy miért kell az érettségire felkészítő irodalomórába belevonni a számmisztikát, ezt azóta sem értem, olyannyira nem, hogy már nem is emlékszem, egyáltalán miről szólt az az óra. 

 *************************

Élő népzene sorozat egyik adása. Néhány kolozsvári és környékbeli házaspár, akik sok éve rendszeresen együtt táncolnak, zenélnek, ők mesélnek arról, hogyan ismerkedtek meg és hogy kezdődött a néptánchoz való vonzódásuk. Szó esik a családról, a gyerekekről, aztán az egyik négygyerekes anyuka ezt mondja:

"– Felmerül a kérdés, hogyan kell gyereket nevelni? Én erre azt szoktam mondani, hogy a gyereket nem kell nevelni, hanem nekünk kell észnél lenni és helyesen élnünk az életünket, és a gyerek része az életnek. Nem azért vagyunk, hogy a gyerekért programokat kitaláljunk, hanem éljük az életünket, ő meg részt vesz ebben."

******************************

Tavaly május elején írtam a szemközti házakon látható megélénkült forgalmat mutató erkélyekről és így zártam a bejegyzést: "Hogy 'békeidőben' is lesz-e élet az erkélyeken, majd kiderül..." – de mint tudjuk, így egy év múltán sincs még békeidő, az erkélyek ennek ellenére a rövid ideig tartó felbuzdulás után ismét kihaltak. Meséltem akkor egy bácsiról ott az első emeleten, akit nyáron és a meleg őszi napokon gyakran lehetett látni ácsorogva-ücsörögve az erkélyen, szóba elegyedett a kertben tevékenykedő új lakókkal, kiderült, hogy az az asszony, aki időnként az erkélyt takarítja vagy mosott ruhát tereget, a lánya. Néha ő is kiült a bácsi mellé és beszélgettek. 

Mostanában, ha néha korán felébredek, úgy hajnali négy óra körül szinte minden alkalommal ég a villany az erkélyajtó mögötti szobában, valamelyikük ébren van már olyankor. Az asszony most, hogy már kitavaszodott, megint kitereget néha, de a bácsit tavaly ősz óta nem láttam, pedig sokszor volt szép napsütéses idő. Épp tegnap jutott eszembe, hogy végül is hónapok teltek el azóta, ahogy bárkivel, vele is történhetett bármi. Aztán ma odanéztem és lám, ott ül a bácsi a napsütésben, kék rövid ujjú pólóban, a fején  fehér vászonsapka, na, gondoltam, minden rendben. És akkor mellette megcsillant a fény a kerekesszék nikkelezett abroncsán. Egy szó mint száz, másképpen ugyan, mint tavaly, de a bácsi megvan.


2021. április 10., szombat

 A nap pillanata

Amikor meglátod a dunavarsányi hősi emlékmű oldalán a fekete márványba vésve a sosem ismert és csak fotón látott nagybátyád nevét, aki honvédként, húszévesen halt meg a Sas-hegyen. 

Emlékszem, hogy a 90-es években anyám  váltott néhány levelet valakivel, aki saját apja és a községből származó többi hősi halott tiszteletére indítványozta az emlékmű felállítását, de hogy ennek végül lett-e eredménye, azt mostanáig nem tudtam. Az utolsó hat név, melyek közt Istvánovits Lászlóé is látható, pótlólag kerülhetett fel, nem illeszkednek az addigi betűrendbe. Az a fontos, hogy felkerültek.




2021. március 28., vasárnap

Azt mondja egy tévébeszélgetésben tegnap Esztergályos Cecília, hogy most, amikor nincs színház, hála Istennek, hogy ő kerámiázik és fest, mert az neki terápia. Merthogy azalatt ki tud kapcsolni, stb. Erre én meg azt gondoltam magamban, hogy ahhoz azért E.C.-nek, vagy bárki ismert személynek kell lenni, hogy értelme is legyen az alkotásnak. Kapcsolatok kellenek olyan emberekkel, akik segítségével részt vesz kiállításokon, sőt saját kiállításai is vannak. Persze lehet alkotni az embernek saját élvezetből, saját örömére is, de azért az az ideális, ha minden együtt van: élvezi is az alkotási folyamatot, meg valamilyen módon közzé is teszi  a munkája végeredményét. De nem csak a művészi alkotással van ez így, hanem például a kézműveskedéssel is: az elkészült tárgy  gyönyörködtessen valakit, ha pedig használati tárgy születik, akkor váljon hasznára valakinek. 

Sőt, az íráshoz sem árt, ha van közönsége, ha olvassa valaki. Ismertem olyat, aki ha felkeltette érdeklődését egy téma, akkor anyagot gyűjtött hozzá, megírt belőle egy cikket, aztán vagy sikerült elfogadtatnia a szerinte alkalmas folyóirattal (ez az őskorban volt, amikor még nem a neten publikáltunk), vagy nem, de ez őt egyáltalán nem zavarta. Engem ez mindig megdöbbentett, én nem tudtam a fióknak írni, hanem csak "megrendelésre", amikor kifejezetten megbíztak vele, de hogy csak úgy írjak valamiről, aztán heverjen nálam, azt soha. Ezért nem írtam például naplót sem, mert nem láttam értelmét, kinek írjam, magamnak? Mondom, ez a szemléletem az őskorból eredeztethető, amikor még írás céljára papír, ceruza, toll, esetleg írógép szolgált. Hol volt még az az idő, amikor az ember a saját blogjában keresgél valamit – merthogy a blog a legautentikusabb forrás az életesemények visszaidézésére – és egyszercsak azon veszi észre magát, hogy jé, már mennyi ideje ülök itt és olvasgatom a ki tudja hányadik régi bejegyzést saját magamtól!  😐

Mindez pedig csak arról jutott eszembe, hogy ami engem illet, az elmúlt egy év alatt egyáltalán nem rajzoltam, a legutolsót tavaly tavasszal, éppen egy évvel ezelőtt készítettem, azóta semmit. Pedig ha valamikor kellett volna és kellene a terápia, az éppen ez a nehéz, túlságosan hosszúra nyúlt időszak. 


2021. február 7., vasárnap

Még valamikor a karanténkorszak kezdetén mutattam már a Vízművek szép régi épületét az Istenhegyi úton. Mostanában megint arra jártam néhányszor, és látom, hogy árulják vagy bérbeadják. De hogy az egészet-e, vagy csak a raktárnak, irodának használható helyiségeit, az nem derül ki a feliratból.

Óbudán az egy az egyben ugyanilyen típusépületet, az úgynevezett Budaújlaki  gépházat mint "egyedi, impozáns rendezvényhelyszínt" hirdetik esküvőkre, csapatépítő tréningekre, konferenciákra bérelhetően. Ami még érdekes a dologban, hogy tudomásom szerint éppen a budaújlakiból kapja az Istenhegyi úti telep is a vizet (mivel itt kút nincs), tehát műszakilag, gépészetileg változatlanul működnie kell és nyilván működik is mindkettő. 

De mindezektől függetlenül a szélvédett kertekben rendületlenül virágzik a hóvirág, sőt néhol hóvirágrengeteg.



2021. február 1., hétfő

Az idei télen ma fordult elő először, hogy a kabátomon keresztül éreztem a Nap melegét. Jön a tavasz, vagy mi.

2021. január 1., péntek

Talán itt a megfelelő pillanat az újrakezdésre vagy folytatásra, nevezzük bárhogy. Az év mindenesetre nem nézte, megfelelő-e a pillanat, hanem elkezdődött, legyen mindenki számára a tavalyinál sokkal szebb!


2020. május 27., szerda

Idézgetni akartam belőle, de egyszerűbb, ha ideteszem az egészet, nem hosszú, és sajnos aktuális.



2020. május 2., szombat

Gyerekszáj 2020 május:

Dávid (6 éves, elkeseredett hangon): Menjen már el a francba ez a koronavírus, ne menjen senki kórházba, ne legyen lélegeztető, menjen a koronavírus a francba!

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

A szemközti házak erkélyei, melyeken eddig szinte soha nem látszott élet, az utóbbi hetekben megelevenedtek. 
A harmadikon az asszony, akit évek óta csak arra a pár pillanatra lehetett látni, amikor kilépett és bevitt a lakásba egyet az erkélyen tárolt ásványvizes készletből, nemrég vidám kék színű napernyőt szerelt föl és délutánonként kiül napozni fürdőruhában. 
Szemben az első emeleti bácsihoz két-háromnaponként jön az asszony, rokon vagy takarító, kiteregeti a mosott holmit az erkélyen, a korlátra kicsipeszel 3-4 pár gumikesztyűt, időnként letörölgeti a kis asztalkát és az üvegablakokat. A bácsi pedig délutánonként kiáll és nézelődik, vagy leül  és egy darabig sütkérezik a napon.  Mindig mellényben van, alatta legtöbbször valami ujjatlan trikót visel még hűvös időben is, úgy látszik, a háta vagy dereka érzékeny, de a karja nem fázik.
Fölötte a harmadikon, ahol eddig soha nem mozdult senki, nemrég megjelent egy sötét színű, zárt babakocsi, amolyan  egészen pici babának való. Néha a szülőket is látni, amint föléhajolnak és gyönyörködnek a gyermekben, az anyuka egy darabig ottmarad, aztán hagyja aludni a kicsit a nyitott erkélyajtó előtt.
A legfelső emeleten, ahol nem erkély, hanem nagyobb terasz-féle van, de tető nélkül, múltkor egy hatalmas fekete ponyvát szereltek föl, ami ugyan nem bizonyult hosszú életűnek, mivel két nap múlva hidegfront érkezett nagy széllel, úgyhogy a remek napellenzőt el is távolították, de lesz még kánikula, visszakerül majd az az árnyékoló - ha nem is amiatt, hogy karanténba kényszerülnek a lakók és levegőzni az utca helyett a teraszra mennek.

Hogy "békeidőben" is lesz-e élet az erkélyeken, majd kiderül. Csak már ott tartanánk.


2020. április 25., szombat

Lassan május lesz és most látom, hogy március végén írtam ide utoljára. Pedig ha valamikor, hát mostanság időmből igazán kitelne bármi, akár írhatnék is.

Most viszont nem sokat szövegelek, csak mutatok valamit, a Mindenki Akadémiája sorozatból a Kodály-módszerről szóló előadást. Az előadó Tóth Árpád zenepedagógus, karnagy, aki a Kodály-módszer kapcsán az utolsó néhány percben a szolmizálás jelentőségéről beszél közérthetően és szemléletesen és persze szemléltetve is.
Az egész előadást érdemes megnézni, de a szolmizálást kb. a 15. percnél kezdi tárgyalni.
(Magáról Tóth Árpádról több helyen is lehet olvasni, például ebben az interjúban.)

2020. március 29., vasárnap

Életkép, 2020 március, Magyarország. Derült ég, ragyogó napsütés.

Noel (kb. 5 éves): Dáviiid!
Dávid (6 éves): Szia, Noel!
N.: Gyere át, beszélgessünk!
D.: Nem szeretnétek koronavírusos lenni, ugye?
N.: (kis gondolkodás után) Neeem...
D.: Most koronavírus van, úgyhogy sajnos, nem mehetek át.
N.: …. (szomorú arcot vág)
D.: (oktató stílusban) Tudod, hogy ha koronavírusos leszel, elvisz a mentő? Hallod, most is megy a mentő, az ott mind koronavírusos. De mindjárt vége lesz, megmondjam, hány hét? Két hét, az ugye, nem sok idő? Majd akkor átmegyek, jó?
N.: Jóóó...
D.: Na, megyek a kutyámhoz, csá!


Dávid pár nappal ezelőtt ugyancsak Noelhez:

- Nem mehetek át, bemondták, hogy egymástól egy vagy két méterre kell lenni. Nálatok elég szűkös a hely, nem tudnánk két méterre lenni. De majd ha elmúlik a koronavírus, akkor elmegyünk a  vasúti (sic!) történeti parkba. A vasúti történeti parkban föl lehet szállni a mozdonyra, tudod? Te is jöhetsz velünk! Kérdezd meg anyukádat, jöhetsz-e! 

Noel megkérdezi, anyuka igent mond, Noel közvetíti Dávidnak, mindenki boldog. Most már csak az kell, hogy elmúljon a koronavírus. Két hét -  jó is lenne, ha ez nem csak egy hatéves álma volna.

2020. március 16., hétfő

December óta vívódtam, hogy otthagyjam-e a rajzkört, ahová már négy éve járok. Szívem szerint otthagynám, de angolosan, szó nélkül mégse illene, viszont ha végleg elköszönök, valami magyarázatot adnom kell, amivel azért nyilván megbántanám a tanárnőt, ezt pedig nem akartam. 

A szenior egyetem művészettörténet kurzusát januárban szabályosan ráerőltettem magamra, bár a téma nem nagyon érdekelt, viszont a két előadó, akik felosztották maguk közt ennek a félévnek az anyagát, hát ők a legjobbak a  tanszéken, de tényleg. Beiratkoztam, kifizettem, elkezdődött a félév, de már az első előadáson be kellett látnom, hogy ez rossz döntés volt, akármilyen jó a tanár, akkor is. Semmi kedvem nem volt az egészhez, legközelebb már nem mentem el, aztán a következő héten sem, kész, elkönyveltem veszteségnek.

Ki hitte volna, hogy hamarosan tőlem teljesen független okból mindkettő megoldódik. Nincs rajzkör, nincs egyetem, és ma a csendes utcán a szembejövő ismeretlen asszony - látva, hogy nagyjából egykorúak lehetünk, túl a hetvenen - azt kérdezte: "Tessék mondani, szabad nekünk itt kint sétálni?"

Hát... mit mondjak? Inkább járnék a rajzkörbe, meg a művészettörténetre is.


2020. március 15., vasárnap

Önkéntes karantén idején jártam egy jó nagyot a szabad levegőn, mert legalább a levegő még nem fertőz.

Ötvenes házaspár sétál felém a járdán, közben a férfi megáll és odanyúl egy fa törzséhez. Az asszony rászól, jönnek tovább, és amikor ideérnek, hallom: "... aztán meg azzal a kézzel hozzányúlsz az orrodhoz" - "nem nyúlok semmihez..." - mondja a férfi - "jó, jó, csak mondom, hogy nem nyúlkálunk sehova..." - magyarázza az asszony.  Megyek tovább, akkor látom, hogy a fa résébe kis sokszorosított szórólapok vannak tűzve, rajtuk valaki valamilyen szolgáltatását hirdeti, nyilván arra volt kíváncsi a férfi. Dehát ilyen idők járnak, jobb, ha nem nyúlkálunk sehova.

******************
Ha  ez a helyzet eltart egy darabig, még a végén az emberek visszaszoknak az erkélyekre. Mert az erkélyt már jószerivel másra nem használták, mint raktározásra, a korlátján virágok tartására és locsolgatására, esetleg néha kiállt a dohányos lakó és elszívott egy cigarettát. De az erkélyen ücsörgés, napozás, ott pihengetés megfigyelésem szerint már rég nem szokás. Most viszont több erkélyen is láttam, hogy ketten beszélgettek, nézelődtek, szerintem éppen most fedezik fel az erkélyes lakásokban lakók, hogy jééé, van erkélyünk!

******************
A városháza előtt ücsörög a napon egy idősebb házaspár, odaköszön nekik, majd leáll beszélgetni egy ismerős idős úr. Tisztes távolságban áll tőlük. Az asszony kérdezi: "És most gyalog mész egész hazáig?" - mire a bácsi nagy hévvel: "Gyalog, gyalog, nem szállok fel semmire!" Hát...  ilyen idők is járnak mostanság.

******************
A Vízművek 1882 óta működő telepén viszont békésen  áll a napsütésben a gépház a maga szép tégláival és stukkóival.  Előtte egy hatalmas műtárgy, ami talán a régi szivattyúnak egy kimetszett, az utókornak megőrzött és bemutatásra szánt darabja. Rajta a felirat: Schlick féle Vasöntöde és Gépgyár RT. Budapest, és az évszám: 1893



2020. március 10., kedd

A Magyar Közlekedési és Műszaki Múzeumban őrzött és nemrég feldolgozott Eötvös-hagyatékról beszélt egy múzeumi munkatárs pár nappal ezelőtt a tévében. A hagyaték 2800-nál is több  felvételből áll, melyeket Eötvös Loránd készített a legkülönbözőbb helyszíneken, Budapesten, kirándulásokon, családja (főleg lányai) körében, vagy éppen hegymászás közben.

A képekből annak idején Eötvös néhány vetített képes előadást is tartott. Munkatársa, Pekár Dezső szerint a felvételek olyan élesek voltak, hogy 5x5 méter nagyságban is élvezhető minőségben sikerült kivetíteni.

Számomra persze a budapesti felvételek a legérdekesebbek, sőt még egy hibát is kiszúrtam, mégpedig azt, hogy az Akadémia épületéből a bazilika irányában fotózott képet fordítva tették föl az oldalra (szóltam is nekik, majd kijavítják). Ja kérem, nem lehet engem megtéveszteni az Akadémia környékével, minden métert álmomból felébresztve is ismerek, például, hogy a palotából kitekintve a bazilika nem lehet balra, csak jobbra. :) Az a kis utca pedig a mai Vigyázó Ferenc utca.

Itt lehet megnézni a gyűjteményt, érdemes az egyes "fejezetek" szöveges bevezető cikkét is elolvasni. A képek elég kicsik, de nem kell megijedni, a jobb egérgombbal meg lehet jeleníteni nagyobb változatban, ami aztán még tovább nagyítható, tehát alaposan megnézhetjük a részleteket. 


Az ominózus kép immár helyesen:


*****************************

Felmerült, hogy mi lehet ott balra hátul az a nyomott trapéz alakú tető azzal a két bütyökkel a tetején. Az első ötletem az Operaház volt, mert az irány nagyjából megfelel. Viszont azt hittem, ez túlságosan kimagaslik az őt megelőző házak mögül, az nem lehet, hogy az Opera magasabb, mint az Andrássy úti 5-6 emeletes házak. De tévedtem, a Google-térképen most megnéztem a fentről készült felvételt és abból (ha gondolatban levesszük a sok feliratot) kiderül, hogy pontosan olyan alakú az épület mellékutcai oldala, rajta a két nagy izével.

És a két nagy izé, amit nemes egyszerűséggel bütyöknek neveztem, nem kémény, hanem a szellőzőcsatornák teteje. Két szellőzőt építettek be annak idején, egyet a nézőtér közepe, a csillár, a másikat pedig a színpad fölé, és ezek a tetőn ilyen szépséges tornyocskákban végződnek:


2020. február 25., kedd

Egy százhuszonkét éves kórház épületeinek tégláin kincseket találhat az ember.  Vastag grafitceruzával, tintaceruzával írták, de némelyikük maradandóra szánva bevéste a nevét (vajon mivel?), még a betűtípust is következetesen szépen díszítve.
Csak nevek, dátumok, néha a falu, ahonnan idekerültek, semmi több, de a szavak és számok mögött emberek és sorsok.

Bejöttem 1903 július..... kimentem augusztus 17-én 
Gyurinszky .... (talán Antal)


Vizi János 1929 I 13

Makádi Erzsike
Botka Erzsike
Tóalmás 1944 szept. 8. 

Elszánt lélek vagyok én.  - és lendületesen alákanyarította a nevét


Zority Lajos
Szabó Béla
Gyurik nagy szamár

Kovács Ferencz  Piliscsaba 1927
Szemothi Ferencz
Ozsváth József asztalos

Lakner János 1900. VII.


Itt voltam Küller István 1913



Haitzinger János 
Róla a Budapest téglái FB-csoportban ezt írják:  Az 1910-es "Budapesti Czim- és Lakásjegyzék"-ben az van írva, hogy a foglalkozása üzletvezető és a címe Gizella-út 40. 



Kiss Dániel
Nagy Sárika

 Gyoma 1910
 Vajon szerelem lett-e a kórházi ismeretségből? Vagy már szerelem volt, aztán egyikük idekerült a kórházba, a másik meg felutazott Gyomáról és meglátogatta?



A klinkertéglát nem szokták vakolni, de ha a kórházat egyszer majd tényleg felújítják és a falakat letisztítják, a bevésett nevek kivételével ezek a feliratok mind eltűnnek, kár lenne értük.

2020. február 18., kedd

Itt  a párja a múltkori képnek, ugyanaz a pöttyös napozó, ugyanaz a cipő, ugyanaz a labda, ugyanaz az ablak, és persze ugyanaz a gyerek. És biztos, hogy akkor még nem volt tériszonyom! :)))



2020. február 16., vasárnap

Ismeretlen, teljes mértékben lappangó fotók kerültek elő a képesdobozból. Annyira ismeretlenek, hogy papírkép nem is volt róluk, csak kis sötétszürke negatív filmkockák. Gondoltam, azért biztos, ami biztos,   alaposan átvilágítom én ezeket, mielőtt kidobnám. Azért arra nem számítottam, hogy találok köztük néhány sosem látott képet, de próba-szerencse alapon betettem a szkennerbe, hogy ott jobban lássam. És csodák csodájára nemhogy átvilágította, hanem egyből pozitív képet csinált belőlük!  Így derült fény - szó szerint - többek közt erre a két fotóra:

Ágika kb. ötévesen a kerítés mögött, az ott a nagyszoba ablaka, alatta a pinceablak:


A következő képen a piros kardigán (igen, piros volt!) kicsit még nagy rám,  ami csak az ujja ráncolódásából látszik. De két év múlva, másodikos koromban még mindig azt hordtam, mert összetéveszthetetlenül abban fényképeztek le az iskolai fotózáskor.  Addigra belenőttem. Valamint felhívom a figyelmet a szolíd eleganciájú flórharisnyára is.


De számomra a legnagyobb meglepetést a következő kép szerezte, mert egész kicsi koromból ugyan elég sok fényképem van, de valahogy abból az időszakból, amikor ekkora és ilyen voltam, nem maradt egy sem.
Élmény volt, amikor a szkenner erős lámpája előtt egyszerre csak megjelent ez a kép: az ablakban ülök, Anyu jobboldalt az ablakfélfa mögött áll (nem volt szívem levágni őt a tökéletesebb képszerkesztés kedvéért ), de tessék megnézni azt a cipőt! Mikor láttunk utoljára ilyen cipőtalpat? Igen, kérem, vasalt sarok, vasalt orr. Ma az ilyen sarok- és orrvasakat múzeumban mutogatják, például Putnokon. Ahogy látom, elvétve még most is lehet kapni, bár alig hiszem, hogy a cipészek tömegei alkalmaznák.
És igen, az ilyen blogbejegyzések szerintem is elsősorban a szerző számára fontosak.