2017. június 24., szombat

Vigyázat, régi és hosszú!

Ha már ilyen régóta hallgatok és újat nem írok, beteszek ide saját régit, ám el nem évülőt, tessék:

2011. április 5., kedd

Az kommenteknek és kommentelőknek természetjérűl való beszély

Előre szólok, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát és ne bombázzon kérdésekkel, hogy _rám gondoltál-e, amikor ezt meg ezt írtad arról a bizonyos kommentelőfajtáról?_ vagy hasonlók, mert ad egy: nem fogok válaszolni, ad kettő: semmi jelentősége, ha netán rá gondoltam. A blogírás és a kommentelés nem könnyű műfaj, mindkettő veszélyes üzem, aki blogot ír, kiteríti magát a publikum elé, aki kommentet ír, nemkülönben. Tessék vállalni. Úgy is mondhatnám: tetszett volna megmaradni a fiókba rejtett kis kockás füzetbe írogatásnál. De nem maradtunk meg annál, hanem idejöttünk és hol írunk, hol meg kommentelünk, közben pedig maradunk olyanok, amilyenek vagyunk, ettől aztán időnként egymás idegeire megyünk, de az nem (olyan nagy) baj és előbb-utóbb (inkább utóbb...) feledésbe is merül. :)
Tehát van a blog és vannak a kommentelők. Az évek során megfigyeltem, hogy a kommentelőknek többé-kevésbé elkülöníthető típusai vannak, ezért is lényegtelen, hogy én kire gondolok, vagy egyáltalán gondolok-e egyetlen konkrét személyre, amikor most jellemzem őket. Mellesleg megjegyzem, hogy magam a saját eddigi blogjaimban nem találkoztam az itt említett összes típussal, hanem olyanok is vannak köztük, melyek jellemzőit mások blogjainak kommentjeiből szűrtem le a hét év alatt, mióta kapcsolatban állok a blogvilággal.

Van a bólogatós: majd' minden bejegyzéshez hozzászól, de mindig egyetért, helyesel, vigasztal, együttérez, mosolygós-puszilós szmájlikkal teletűzdelt kommenteket gyárt, mikor mire van szükség, de az biztos, hogy soha nem fűz kritikai megjegyzést semmihez. Ennek szélsőséges alfaja a túlnyalizós, aki egyenesen dicsőíti az illető bloggert, de mindig és mindenért, olyankor is, amikor más normális olvasónak esetleg már viszket a tenyere a blogger mentalitása láttán.
Aztán létezik ennek ellentettje, a kritikus: ha hozzászól, kivétel nélkül mindig kritizál, semmivel soha nem ért egyet, mindenre van ellenvéleménye és azt meg is mondja.
És van a beszólós (nem azonos a kritikussal): kipécéz a bejegyzésből egyetlen mondatot vagy gondolatot és arra mérsékelten vagy vadul, de azonnal támad. Megkérdőjelez, meghazudtol, fejére olvas, beleköt az élő fába is és betonba döngöli a bloggert, sőt az összes addig kommentelő olvasót is.
Meg kell említeni még a kiegészítős-hivatkozóst: a bejegyzés témájához azonnal hozzáolvas, hozzákutat, kiegészíti az ott tárgyaltakat és vagy bemásolja a szöveget, amit talált, vagy linkeket illeszt be. Meg sem fordul a fejében, hogy a bloggazda is megtalálta ugyanazokat az adatokat, képeket, szövegeket, de szándékosan nem írta bele a bejegyzésébe, hiszen nem akadémiai székfoglalónak szánta a pósztot. Sőt azt sem érzi, hogy a kiegészítő kommentjével egy pillanat alatt sikerült tönkrevágnia a tudatosan szerkesztett bejegyzés hangulatát.
Van még az egykommentes: valamilyen keresőkifejezés révén talál a blogra, életében először jár ott és ha már ott van, megmondja a véleményét, mely lehet pozitív vagy negatív, aztán nem jön többé soha.
És végül a némán olvasó: képes évekig olvasni egy blogot anélkül, hogy kommentet írna. Ez általában azért van így, mert az illető blog kommentjeiből azt látja, hogy ott már egy összeszokott társaság cseveg és ő nem akar befurakodni közéjük. Aztán hosszú idő után mégis reagál egy bejegyzésre, attól kezdve felbátorodik, egyre kevésbé érzi már kívülállónak magát és egyenrangú tagja lesz az összeszokott társaságnak.

Nagyjából ennyi így hirtelen. Lehet találgatni, hogy közülük melyiktől szaladok ki leginkább a világból, de ehhez eléggé jól kell ismerni engem. És ha a kommentelőknek ennyi elkülöníthető típusa van, mennyi lehet a bloggereknek, hajjaj! :)



2013. február 3., vasárnap

Most van az, hogy egyetlen halovány ötletem sincs, mi legyen itt a mai poszt, így aztán alighanem saját csapdámba esem, mert kénytelen vagyok nekirugaszkodni a régóta ígérgetett blogos fejtegetésnek. Slágvortjaim vannak már hozzá, ettől úgy érzem magam, mint valamikor régen, amikor vázlatot kellett készítenem egy dolgozathoz. Ez a mostani vázlat viszont jobban hasonlít egy lelki tükörhöz, csak itt egy műfajt állítottam tükör elé és nem egy ember lelke a vizsgálat tárgya... vagy mégis?
Ha jól sejtem, nem fogok én itt semmi nagy újdonságot felfedezni, mert hiszen hányan és hányszor filozofáltak már magáról a blogról és tulajdonképpen mindenki nagyjából ugyanolyan vagy hasonló felismerésekre  szokott jutni, valamint ugyanolyan következtetéseket szokott levonni. 

Az első, már-már elcsépelt  kérdésre nem is érdemes sok szót vesztegetni, nevezetesen, hogy miért ír blogot az ember? Mert ma már erre a legegyszerűbb válaszolni, még ha sokféle is a válasz aszerint, amilyen sokféle blog létezik: napló helyett, dokumentáció céljából, önkifejezésből, exhibicionizmusból, ismeretterjesztő céllal, terápia gyanánt, és a sor tetszés szerint bővíthető. De azt hiszem, a legtöbb ember terápiának használja a blogját, mert ki akar írni magából valamit, meg akar mutatni valamit, mert attól neki jobb lesz, könnyebb lesz és ettől jobban érzi magát. 
Rólunk szól a blog és nemcsak az énblog szól a szerzőjéről, hanem a gasztroblog, a kézműves blog, a villamos-vonatrajongó blogja, a várostörténeti blog, a könyvesblog, meg a latinos blog is, mindegyik, kivétel nélkül. Amit itt leírunk, az mind nagyon személyes, mert bennünket tükröz. Nincs nem személyes bejegyzés, mert az, hogy valamiről hogyan tudósítunk, hogy valamiről mi a véleményünk, hogy valamihez hogyan viszonyulunk, az is mind személyes, bármennyire semlegesnek is látszik. Hogy aztán mennyire adjuk ki magunkat és milyen mélységig tesszük ki, tárjuk a világ elé a saját belső világunkat, az már egyéni elbírálás kérdése. De ennek mértéke egyetlen blogszerzőnél is változhat, alakulhat. Ha éppen olyan hangulatom van, akkor belezúdítom a bejegyzésembe a lelkemet, máskor meg visszafogom magam.

És itt jön mindjárt a következő kérdés: kinek írjuk a blogot? Hát, ez jó kérdés. Amikor több, mint nyolc évvel ezelőtt elkezdtem blogot írni, fogalmam sem volt, hogy mi ez tulajdonképpen. Olyan naplóféle, nosza, írjunk naplót a neten. És bár tudtam, hogy amit írok, kikerül a világhálóra, el sem tudtam képzelni azt, ami pillanatok alatt bekövetkezett, hogy napokon belül olvasóim lesznek. Jönnek, olvasnak, szólnak hozzám írásban a különféle emberek, ismeretlenek, innen-onnan, mindenfelől. Kialakult egy olvasói kör, egyre jobban megismertük egymást, egyelőre csak a virtuális térben, aztán később többekkel személyesen, a valóságos világban is találkoztunk. Ezért nem hiszek én abban a sokat hangoztatott félelemben, hogy az internet elmagányosít, de ezt már néhányszor elmondtam itt.
Azt nem tudtam ugyan, hogy kinek írom, de azt igen, hogy kinek nem. Nagyon vigyáztam, hogy a munkahelyemen senki ne tudjon róla. Soha, egyetlen kollégának sem mondtam el még magát a tényt sem, nemhogy a hozzáférést megadtam volna bárkinek. A baráti körömből - munkahelyen kívüli barátok - ketten tudták a blog címét, helyét és egy ideig olvasták is. Nálam rokonok nem jöhettek számításba, mint olvasók, de másokat elnézve megmondom őszintén, sose értettem, hogy valakinek miért jó az, ha rokonai is olvassák a blogját. Ezt inkább csak úgy érzem, mintsem meg tudnám magyarázni az okát.

Nagy kérdés aztán az is, hogy mennyire számít mások véleménye? Mondhatnám úgy is, fontos-e, hogy mindig mindenki szeressen? Ez  már bonyolultabb dolog és összefügg sok egyébbel is. Például azzal, hogy minél hosszabb ideje létezik a blog körül egy olvasói kör, egy közösségszerű társaság, annál többet tudunk már egymásról, tehát a blogszerző is egyre alaposabban megismeri az állandó olvasóit. És azt veszi észre magán, hogy írás közben tekintettel akar lenni rájuk: erről inkább nem írok, mert X-nek nem esne jól, arról meg inkább mégse, mert tudom, Y-nak milyen kategorikus ellenvéleménye lenne, amazt meg inkább elhallgatom, nehogy Z csalódjon bennem, és így tovább. Egyre inkább tekintettel vagyunk a többiekre, meg akarunk felelni nekik, és ez szerintem nagy veszély, már ami a blogírást illeti. Elvész ugyanis az őszinteség, mert olyan nincs, hogy egy nagyobb társaságban mindenki ugyanúgy érez, ugyanúgy vélekedik, ugyanazt igényli, tehát mindenkinek nem tudok megfelelni, csak ha lefaragok magamból, nem teszem oda a valódi gondolataimat, a valódi lelkemet, akkor meg már minek az egész? Még bloggerségem kezdetén egy bejegyzésem miatt belekeveredtem egy komoly konfliktusba, aminek következtében abba akartam hagyni az egészet pontosan az előbb említett okból. Végiggondoltam, hogy ha ettől kezdve állandóan kontroll alatt kell tartanom magam és folyton latolgatom majd, mit írhatok és mit nem, akkor az egész nem ér semmit, inkább abbahagyom. Aztán mégis folytattam és igyekeztem minél kevesebbet cenzúráznom magam írás közben, de ez az évek előrehaladtával egyre kevésbé sikerült. Néha, amikor visszakeresek valamit a régi blogomban,  rácsodálkozom, hogy akkoriban mennyivel magától  értetődőbben dobtam oda a bejegyzésbe bármit, szó szerint bármit.
Emlékeztetőül a magam és mások számára is idevetem azt a Kukorelly-idézetet, amit már egyszer régebben említettem és ami ugyan nem blogról, hanem könyvről és annak kiadásáról szól, de ránk is érvényes:
"...leírtam és nem töröltem ki, nem égettem el, úgy kell nekem... . Ha félsz, ne írj. "

Súlyos tapasztalat, hogy a sokáig hallgató bloggertől elpártol a közönség. Írjunk-e naponta, vagy legalábbis rendszeresen, ez itt a kérdés. Azt mondom erre, hogy igen, nagyon ajánlatos, mert mindenki tudja saját magáról, hogy akihez nap mint nap odakattintunk és sorozatosan nem találunk új bejegyzést, arról lassan leszokunk. Aztán amikor az illető mégis megtáltosodik és újra gyakrabban kezd írni, már nem vesszük észre, mert feléje se nézünk, hát honnan tudnánk, hogy megint vannak ott új posztok?
Eme általunk ironikusan írói válságnak emlegetett hangulatok megszaporodását a blogvilág szakértői elég sötéten magyarázzák, mondván, hogy a blog mint műfaj "kifújt", ennyi volt benne, lankad iránta az érdeklődés, lassan elhal majd, vége lesz. Nem tudom, de remélem, nem lesz igazuk, bár azért elgondolkodtató, hogy a régóta blogolók közt miért üti fel a fejét ilyen gyakran és ilyen sokaknál ez az írói válság vagy akárhogy nevezzük. Mi vagyunk a blogvilág, és ha mi akadozunk, akkor tényleg elhalhat a műfaj - na persze nem a mi életünkben, hanem majd egyszer, valamikor. :)
Ezzel szorosan összefügg a statisztika kérdése, mármint hogy figyeljük-e a látogatottságot, és vonjunk-e le belőle következtetést. Számít-e, hogy mennyien olvasnak, hányan jártak erre tegnap, ma pedig kevesebben voltak-e?  A látogatásoknak is megvan a maga ritmusa, ezt az ember kitapasztalja a saját blogján. Én úgy látom, hogy hét végén általában mindig kevesebben olvasnak, aztán vasárnap késő este megnő a látogatók száma, mert addigra vége a családi programoknak, az olvasó lezuhan a gép elé és végigszalad a rendszeresen olvasott blogokon. De ami engem illet, sose nézem meg a blogspotos statisztikát, csak a blogomon lévő számlálóra pillantok rá. Eléggé tanulságos volt, hogy amikor előadtam itt a naponkénti posztolás tervét mint újévi fogadalmamat, január elsejétől nagyságrenddel megnőtt a napi látogatóim száma, hiába, ez is lélektan. :)

A kommentelőkről már régebben írtam egy szösszenetet, nem fejtem ki újra. Ennél érdekesebb kérdés, hogy kell-e mindig kommentelni, de főleg, hogy kommenteljünk-e első lendületből? Persze amikor egy bejegyzés pozitív, lelkesítő hatással van az olvasóra, akkor nem olyan nagy baj azt a lelkesedést rögtön közölni a kommentdobozban. De ha ellenérzést, netán erős indulatot kelt bennünk a poszt, olyankor nehéz megállni, hogy ne írjuk be rögtön, azon melegében azt az ellenvéleményt. Meg aztán nem is biztos, hogy mindig kell kommentelni, bár vannak blogírók, akiknek létszükséglet, hogy lássanak kommentet/kommenteket a bejegyzésük végén és ha nincs, azt kisebb kudarcként élik meg. Nem vagyunk egyformák, én például nem keseredem el, ha egy írásomhoz senki sem szól hozzá, attól még nem hiszem azt, hogy nem olvasták. Mint ahogy én sem írok mindenkinél minden bejegyzéshez véleményt. Idetartozik az is, hogy kell-e válaszolni minden kommentelőnek?  Ebben sem vagyunk egyformák, én nem szoktam válaszolni minden kommentre, csak ha van hozzáfűznivalóm, akár kiegészítés, akár köszönet, bármi.

És még valamiről, amit ugyan nem írtam be a vázlatomba, de fontos: az abbahagyásról.  Azon már túl vagyunk, amit sok évvel ezelőtt még előszeretettel emlegettünk ilyenkor, az a bizonyos kisherceges idézet a megszelídítésről. Igen, az olvasókkal szemben is van kötelezettsége a bloggernek. De nézzük most csak az ő oldalát: aki egyszer már hosszabb ideig írt blogot, ha abbahagyja, hiányozni fog neki. Körülbelül kétszer, vagy tán háromszor akartam abbahagyni, de abban a pillanatban éreztem, hogy nagy hiányérzetem lesz nélküle. Ez persze még nagyon korán, az első egy-két évben történt, amikor még óriási lelkesedéssel, szinte folyamatos fejben-blogolással írtam, vagyis a napjaimhoz valóban szorosan hozzátartozott a blog maga. Ma már annak a lelkesedésnek csak a töredéke van bennem, az is ritkán. Az utóbbi egy-két évben módszereket kellett kitalálnom, hogy rászorítsam magam az írásra, és már csak nagyon elvétve fogalmazok nap közben fejben blogbejegyzést. Talán tényleg kifújt a blog mint olyan, már csak az a kérdés, hogy érdemes-e harcolni érte és meddig. Nem optimista zárszó, tudom.

----------------------------------------------

Hát kérem... ilyeneket írtam néhány évvel ezelőtt és ahogy most végigolvastam, megállapítottam, hogy ma is ugyanez a véleményem.  A különbség csak annyi, hogy ma már sokkal kevésbé érdekel az egész. Ma már nem venném a fáradságot, hogy ezt így átgondoljam. "Kifújt" valami: vagy a blog mint műfaj, vagy... ki tudja?

(Ha valaki az akkori kommentekre is kíváncsi - voltak szép számmal! - a dátumokra kattintva elérheti azokat is.)

2017. április 19., szerda


Egy kép a dokumentáció kedvéért. Készült 2017. április 19-dikén.




2017. március 28., kedd

Ilyen volt az iskolánk 1936-ban, amikor még polgári iskola volt:

Aztán ilyen volt a 2000-es évek elején, már bezárva:

Most pedig - miután három évvel ezelőtt lebontották - ez épül a helyén:
Úgy hírlik, az emeleten lakások lesznek benne, a földszinten pedig üzletek. Ahogy elnézem, csak a tűzcsap és a fák a régiek. A hely szelleme nem öröklődik.

2017. március 27., hétfő

Nosztalgiatúra Rákosligeten

Ebben a házban szenvedtem annak idején a hegedűórákon...

... némelyik tanévben pedig ebben. De itt volt a könyvtár is, ahonnan sorban kölcsönöztem a Verne-regényeket, Lányok évkönyvét, Dékány András-regényeket, meg még ki tudja, mi mindent.
Akkoriban is teniszpálya volt előtte, amit minden télen jégpályává alakítottak át, oda jártunk korcsolyázni. Magasszárú cipőre felcsavarozott korcsolyával, természetesen.

És átugrottam Keresztúrra is, hogy még mielőtt újra eladják a Vigyázó-kastélyt, lefotózzam az utcai homlokzatot, mert a net csak az udvari front képeivel van tele, utcai képet alig találni. A nagy autóforgalom miatt alig tudtam pár másodperces szünetekben kattintgatni, hogy a barokk-eklektikus épület látványába minél kevésbé rondítson bele a huszonegyedik század.

Összefonódó családi címerek és barokk kori szobrocskák:

2017. március 20., hétfő

Többször is elsírtam már e hasábokon, hogy mindig csak utólag szerzek tudomást egy-egy flashmobról, de most nem, mert tegnap végre életemben először részt vettem egy ilyen megmozduláson. Az alkalom Bach születésének 332. évfordulója volt, ami ugyan csak kedden lesz, de mi már vasárnap délután megünnepeltük. Stílusosan a BACH-csomóponton és környékén  zajlott az esemény, kezdésként a buszmegállóban, majd pedig letámadtuk az arra közlekedő menetrend szerinti autóbuszokat és mint a mérgezett egerek száguldoztunk egy-két megállónyit, majd leszállva ugyanezt visszafelé is, többször egymás után. És persze minden járművön meglepetésszerűen elénekeltük ugyanazt a két darabot: a h-moll mise vezérkorálját és a Parasztkantáta legismertebb dalát, miközben egyikünk egy nagy bekeretezett Bach-portrét tartott maga elé, vezetőnk pedig a produkció végén bemondta, hogy mindezt milyen alkalomból adtuk elő. 

A közönség jól fogadta a váratlan műsort, legtöbben mosolyogtak, sokan megtapsoltak, némelyek megköszönték, volt, aki fényképezett és voltak, akik integettek a tovahaladó buszból, miután mi leszálltunk. Egy kis életet vittünk a vasárnap délutáni punnyadásba. Máris törhetjük a fejünket a jövő évi 333. születésnapon, mert annak aztán igazán ütősnek kell lennie.

2017. március 10., péntek

Maradjunk még egy kicsit a várostörténetnél, annál is inkább, mert már szégyenletesen régen volt az a pillanat, amikor megígértem egy kedves olvasómnak, hogy mutatok még érdekességet a szívéhez oly közel álló környékről, az Astoria-kereszteződésről. Meg aztán nem is tudom, van-e ebben a városban még egy útkereszteződés, amelynek épületeiről ennyit lehet mesélni. Szóval, maradjunk még egy kicsit az Astoria-kereszteződésnél.

Volt ott az Astoria szállodával átellenben egy ház, a Vigyázó-ház, 1837-ben építtette Vigyázó Antal gróf. Ilyen volt:


A ház egy egész évszázadig állt azon a helyen. Földszintjét kereskedők bérelték, az emeleti szobákban pedig az éppen aktuális Vigyázó-leszármazottak laktak, legutoljára Vigyázó Ferenc. Sosem nősült meg, szülei halála után csak két szobát - hálót és dolgozószobát - használt a házból, a többit lezáratta. A közélettől teljesen visszavonultan, egyszerű életet élt, inasával a szomszédos kifőzdéből hozatta az ételt. Mivel utódja nem volt, tudta, hogy vele a család férfiágon kihal, ezért - és néhai szülei akaratát is követve - végrendeletében vagyona nagy részét a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. 

Amikor 1928-ban meghalt, az Akadémia a vagyon mellé éveken át húzódó pereskedést is kapott, mert az oldalági rokonság természetesen megtámadta a végrendeletet. Úgyhogy csak a pereskedés lezárulta után, 1935-ben jutott minden az Akadémia birtokába. Többek között az egyemeletes Vigyázó-ház is.

1935-ben a ház mellett felépült a Georgia biztosítótársaság bérháza, úgy tessék érteni, hogy ami a mai képen itt a piros vonaltól jobbra van, eredetileg az volt a Georgia-ház:
(forrás: kep-ter.blogspot.hu)
A kis egyemeletes Vigyázó-ház még három évig állt, aztán 1938-ban lebontották, ott a jobb felső sarokban már jól látszik a Georgia-ház:



A Vigyázó-ház helyére az Akadémia egy év alatt a Georgia-házhoz illeszkedő épületet emeltetett. Így tehát az a bizonyos hatalmas, a mai Rákóczi út és Károly körút sarkán álló épület tulajdonképpen nem egy ház, hanem kettő, egymáshoz ragasztva.

Majd máskor mesélek még a Vigyázó-családról, Rákoskeresztúrról, meg az Akadémiáról, így együtt erről a háromról.
 

2017. március 7., kedd

Most van az a pillanat, hogy döntenem kell: vagy írok ide, vagy búcsút veszek a blogomtól, de végleg. Hmm... hmm... tán akkor mégis inkább írok.

Kezdem is egy rejtvénnyel, igaz, a Budapestet ismerők lesznek előnyben, ezért előre is elnézést kérek. Találtam ma egy cikket, Kodály Zoltán életének budapesti helyszíneiről szól. Amikor mindjárt az elején beleütköztem ebbe a fotóba, arra gondoltam, igazán odaírhatták volna, hogy melyik utca ez. Aztán kinagyítottam és megvilágosodtam. Mert van egy részlet, ami eligazít. Na, kedves olvasó, hajrá!

És ráadásként egy szorgalmi feladat: miből lehet pontosan, hitelt érdemlően megnevezni, milyen fajta kocsik láthatók a képen?

(Aztán ha majd sikerül kijavítanom a gépemen a szövegbevitelért felelős illesztőprogramot vagy akármit, ami pillanatnyilag ide-odaugráltatja gépelés közben a betűket, akkor megint jövök, de jelenleg halkan sikítozom ettől a használhatatlan izétől - azért ti addig csak találgassatok.)