1991-ben pontosan ugyanígy estek a naptári napok, mint idén. Április elsején volt húsvéthétfő, munkaszünet, ezért aztán kedden, másodikán léptem be az új munkahelyemre. Megrázó élmény volt.
Bementem abba a szobába, ahol majd dolgozom, összeismerkedtünk a munkatársakkal, de egyelőre várnom kellett a vezetőkre, akik majd körülvisznek mint véres kardot. Leültem, körülöttem cikáztak jövendőbeli kollégáim (éppen zűrösek is voltak a körülmények, fűtésátalakítás, gépzaj, kosz, stb.), elnéztem őket, és ma is élénken emlékszem arra az érzésre: atyavilág, ezekkel fogok dolgozni! EZEKKEL??? Nem velük volt bajom, nem tehettek ők semmiről, hanem magammal volt bajom, minek jöttem én ide? Sok évvel később, amikor persze már oda-vissza jól ismertük egymást és nagyon összeszoktunk, felidéztem nekik az akkori lelkiállapotomat keresetlen szavakkal emígyen: "hogy én akkor mennyire utáltalak titeket!" Röhögtünk nagyon. 😄
Borzasztó helyzet, amikor azonnal, egy-két nap után pontosan tudod, hogy elhibázott lépést tettél, sőt arra a bizonyos munkakörre is alkalmatlannak érzed magad, amire idejöttél. A munkakörtől hamarosan meg is szabadultam, és aztán már igazán nekem való munkát végezhettem mindvégig, de akkor, 1991 tavaszán még nagyon nehéz volt, és nem hittem volna, hogy végül összesen tizenhat évet töltök ott, tévedésem helyszínén.
1 megjegyzés:
Egyszer én is dolgoztam egy ilyen helyen, ahol a belépés pillanatában ezt éreztem. :) Mondjuk én mindösszesen egy hónapot töltöttem ott, addigra teljesen világossá vált, hogy az első megérzésemre kellett volna hallgatni. :)
Megjegyzés küldése