Napra pontosan aktuális

Egy régi bejegyzésem abból az alkalomból, hogy idén a január tizenkettedike ismét hétfőre esik, ugyanúgy, ahogy ama bizonyos sokat emlegetett ezerkilencszáznyolcvanhetes nagy havazás idején. Ezt tehát 2017. január 12-én írtam:

Harminc évvel ezelőtt (őrület még kimondani is: harminc év!) 1987. január 12-dike hétfőre esett és arra ébredtünk, hogy nincs közlekedés. Akkor már vagy két napja szinte folyamatosan esett a hó, aztán hétfő reggelre elállt, de a mínusz tizenvalahány fok a magas hóval együtt megbénította a várost. Nekem bizonyos okból a Bosnyák térre kellett volna mennem reggel 8-ra, ami tekintve, hogy Rákosliget felől sem járt a busz befelé a városba, lehetetlen volt. Odatelefonáltam, az az egy szem ember, aki eljutott oda, megnyugtatott, ott lesz délutánig, majd ha tudok, menjek. 

Nagyon nagy volt a csend. Egész délelőtt tisztogattam a havat a teraszról, a lépcsőről, a ház körüli betonjárdáról, meg az utcáról is (saroktelek volt, jó sok méternyi járdával) és körös-körül minden   utcából a hólapátolás jellegzetes zörejei hallatszottak. Ha egy-egy ember szemtávolságba került, nevetve kiabáltunk  át egymásnak, a hó felerősítette a hangokat. Akkor még szerettem havat lapátolni és a nagy havat taposni, valami semmihez se hasonlítható hangulata volt a havas reggeleknek, ez pedig még a szokásosnál is különlegesebb helyzet volt.

Körülbelül dél lett, amikor nekiindultam befelé a városba, addigra elkezdtek araszolgatni a 76-os buszok. Nem emlékszem, mennyi idő alatt értünk az Örs vezér térre és hogy aztán hány percig vonszolódott a 32-es busz a Bosnyákig, de egyszer valamikor odaértem. Majd pedig kezdődött minden visszafelé. Ebből már csak arra emlékszem, ahogy a Bosnyákon állunk sok-sok emberrel együtt a buszmegállóban, amit egyébként csak úgy hozzávetőlegesen, emlékezetünkre hagyatkozva lehetett belőni, mivel a járdaszegély nem volt sehol, az úttest és a járda, ameddig a szem ellátott, egyetlen nagy, összefüggő hómezőt alkotott. És ott is csend volt, nagy-nagy csend. Autó egyáltalán nem mutatkozott, a busz pedig csak nagyon sokára került elő. De valahogy hazajutottam.

Azokból a napokból csak ez a két fekete-fehér fotóm maradt, Buksi kutyánk négyhónapos volt és a legmagasabb hókupacokon bukdácsolt keresztül-kasul. 

Ilyen magas hóhegyek voltak a kertben és az utcán is

Miért...

Mi a bánatért kattintok rá naponta a közös blogra? Semmi újabb nincs ott, nem is várható, akkor meg minek? Mire számítok, tán hogy történt valami tegnap óta? Nem történt, nem is történhetett, egy holt felület az egész,  teletöltött  tároló, tizenöt év raktára.

Már húsz éve!

Az utóbbi három hét alatt valószínűleg elvesztettem pár olvasót, akik bosszankodva elfordultak, amikor újra és újra csak régi bejegyzést találtak itt. A többiek pedig mostanra már nyilván rájöttek, hogy mit jelentettek a címek, hát ezt: első év, második év... huszadik év, és ugye az is világos már, mi volt ez a három hétig tartó tömény múltidézés? Ezzel próbáltam megünnepelni a blogomat, pontosabban azt, hogy immár húsz éve írok blogot. Pontosan ma 20 éve kezdtem, akkor még persze a freeblogon, amit akár szerettünk, akár nem, az volt az őskorunk, a platform, mely grafomán hajlamainknak  lehetőséget adott a megnyilvánulásra.

A válogatásban nem követtem meghatározott szempontokat. Lehetett volna másképp, például, hogy minden napra az illető évre legjellemzőbb bejegyzést választom ki. De kérdem én, hogyan lehet 12 hónap  bejegyzéseiből ezt megállapítani? Meg aztán egy egész évre mi lehet  jellemző? Egy év alatt annyi minden ér bennünket, ilyen is, olyan is, nincs egyetlen, sterilen meghatározható jellemző, fogalom, tulajdonság, aminek alapján válogathatsz. Úgyhogy maradt ez a konfúz, pillanatnyi hangulatra épülő választás, mindig azt a posztot emeltem ki, amiről úgy gondoltam, mutathatja, mit gondoltam akkor, mi foglalkoztatott, mi történt éppen akkor. És mivel soha nem is volt egyetlen körülírható, meghatározható profilja a blogomnak, ezért a válogatás is ilyen mindenféle lett. Meg kell mondjam, több esetben is kiválasztottam ugyanazon évből két bejegyzést is, mondván, hogy majd élesben eldöntöm. Hát... legtöbbször nagyon nehezemre esett dönteni egyik vagy másik javára, egy alkalommal meg is szegtem ezt a "szabályomat", amikor két misibuszos bejegyzést nem volt szívem elszakítani egymástól, mivel annak idején többször is írtam hasonlókat, és ha már az összeset nem emelhettem ki, legalább ezt a kettőt fel akartam idézni.

Ahogy mostanában  olvasgattam a régi bejegyzéseimet, meglepve tapasztaltam, hogy eleinte milyen rengeteget írtam, voltak napok, amikor két-három bejegyzést is elkövettem, mindenféle terjedelműeket, egy-kétmondatosakat is, de esetenként hosszabb okfejtéseket is betettem ugyanarra a napra. Nagyon gyakran írtam számtech témákról, napi informatikai, hálózati problémákról, bármiről, de hogy ez mennyire érdekelte az olvasóimat? Mai eszemmel azt gyanítom, hogy édeskevéssé, de már mindegy, leírtam, kitettem, ott van.  Találtam olyan kifejezéseket is, amelyekre már egyáltalán nem emlékeztem, elsőre fogalmam se volt, mit takarnak.  Például, hogy mi az az iframe??? Aztán tovább olvastam az illető posztot és kiderült, hogy a blográdióhoz volt rá szükség (merthogy annak idején még blográdiót is feltettem az oldalsávba), egy bizonyos html-elem az iframe, ha jól rémlik. 

És elég gyakran megváltoztattam a dizájnt is, azt nagyon élveztem, hátteret kigondolni, színeket választani, sőt html-ben megírni a sablont, főleg a betűszínek, betűtípusok miatt, fejlécet megszerkeszteni, oldalsávba extra modulokat megtervezni, de szép is volt! Emlékszem olyan időszakra is, amikor egy fekete macska csóválta a farkát az oldalsáv tetején, de például nagy gonddal kiválasztott óra szinte mindig volt a blogomon, vagy visszaszámláló valamilyen várható jeles naphoz, és egyéb ilyesmi, a legtöbb extrára már nem is emlékszem.

Egyszer még áprilisi tréfára is vállalkoztam, egész pontosan 2006 április elsején. Kitaláltam, hogy eltüntetem a blogot, persze csak úgy, hogy aztán egy mozdulattal vissza lehessen állítani. Először úgy gondoltam, csak a fejléc maradjon a blog címével és semmi több, de aztán kicsit módosítottam, tehát  a fejléc alatt a tiszta fehér oldal közepére ezt írtam: volt, nincs, fene bánja.  A blog látszólag teljesen eltűnt, több oldal nem volt, lapozni nem lehetett. Aki arra járt, értetlenül állt a nagy semmi előtt, ráadásul ez a nóta-sor is eléggé rejtélyes és félrevezető volt. Néhányan aggódtak, páran még emailt is írtak, érdeklődtek, hogy mi történt. Alig bírtam ki éjfélig (mert akkor még jól tűrtem az éjszakázást, nagyon is), akkor aztán visszaállítottam az egész tartalmat, és egy bejegyzésben megkövettem a nagybecsű publikumot az okozott izgalmakért. 😊

Mi mindenről írtam! Különösen az első két-három év alatt, még politikáról is. És mennyi blogot olvastam, és mennyi ismerős blogger lett hirtelen! Sokuknak már alig emlékszem a nevére, csak ilyen visszatekintős kutakodás közepette merül fel egy-egy név, vagy előkerül egy-egy régi emailcím, akkor a fejemre csapok, hogy jé, tényleg, volt ő is, meg ő is! És azóta közülük mennyien eltűntek a blogvilágból, vagy az én látókörömből, és jónéhányan már a földi életből is örökre eltávoztak...

Hogy kiket olvastam, az nagyon változatos volt, mindenki más miatt érdekelt. Fura, de mindig volt egy-két blog, amelynek a szerzőjével egyáltalán nem tudtam azonosulni vagy rokonszenvezni, mégis olvastam, ne kérdezd, miért, nem tudom.

Ez alatt a húsz év alatt minden megváltozott. A blogvilág, a stílus, az egész műfaj hatalmas átalakuláson ment keresztül. A hőskorban gyakran pufogtattuk a már akkor is elcsépeltnek számító "megszelidítettedfelelősvagy" szólamot, ma már fel sem merül. És mivel  az egész blog-konglomerátum is tulajdonképpen egyfajta közösségi média, bárki úgy garázdálkodik benne,  ahogy csak akar. 

És én is változtam, rengeteget.  Pillanatnyi hangulattól vezérelve, egy-egy  pillanatfelvételt rögzítve csak nagyon elvétve írok. Nem írok már politikáról egyáltalán, nem vagyok hajlandó még csak érinteni sem olyan témát, ami bármiféle továbbragozásra, közéleti, politikai árnyalattal színezett következtetések levonására adna alkalmat, mert manapság már mindenről és bármiről, de tényleg bármiről képesek a hozzászólók egy pillanat alatt teljesen váratlanul és indokolatlanul elkanyarodni politikai ösvényekre, hogy az ember nem érti, hogy sikerült odáig eljutni? Hát kell ez nekem, a saját blogomban?  

Hányszor akartam abbahagyni! De végül mindig folytattam, mert tudtam, hogy nekem hiányozna. Ma már nem vagyok annyira biztos benne, hogy hiányozna. Mégis, nem most, ilyen kerek évforduló alkalmából akarom kipróbálni, hiányozna-e vagy sem. Inkább hagyom, éljen még, amíg lehet. 

Köszönöm az olvasók látogatását, a régiekét és az időnként megjelenő ismeretlenekét, azt, hogy ennyi évig a megtorpanásaim ellenére is sokan kitartottak a blogom mellett és még mindig ide-idelátogatnak.  Kívánjatok szerencsét, hogy még egy darabig megmaradjunk, a blog és én.

A huszadik

A végén említett titkos tematikus blogból azóta se lett semmi, illetve megszületett ugyan, de nem tudok vele mit kezdeni. 

2024. január 7., vasárnap

Miről írjon a blogger, aki ugyebár éppen most igyekszik visszatérni a blogvilágot jelentő deszkákra, de nincs igazán ütős téma-ötlete? Napi eseményekről – nem történt vele semmi leírni való. Saját mélyfilozófiai töprengéseiről – ma nem gondolkodott semmiről annyira mélyen. Nagy hatású élményeiről – nem érte ma egyetlen ilyen  hatás sem. Az időjárásról – na hiszen, még az is olyan semmilyen, meg hát a szóban forgó blogírót mindenekfelett az érdekli, hogy lesz-e hideg, de főleg, hogy lehullik-e valami, ami aztán csúszhat. Írhatna még arról, hogy mi  okból hagyta árván a blogját olyan hosszú időre, mint még soha, vagy ekkora szünet után miért nem hagyta inkább abba végleg – de ez a lerágott gumicsont annyira untatja már magát az illető bloggert is, hogy az csak na.

Írhat például a rajzolásról. 

Most már lassan négy éve, hogy egyáltalán nem rajzolok. Nemrég  volt ugyan lehetőségem kiállításra képet beadni, végül  összesen negyvenen be is adtunk egyet-egyet, de én a sajátomat régi rajzaimból állítottam össze, szóval, az nem számít alkotásnak. Tehát azt lehet mondani, a Nulla dies sine linea mondást nem tartottam be az utóbbi négy év alatt, legalábbis ha a mondat konkrét értelmét tekintjük, mert bizony sok-sok nap telt el anélkül, hogy "vonást" tettem volna a papíron. Nem tudom pontosan megmondani, miért hagytam abba, de azt addigra már rég felismertem, hogy nekem feladatra van szükségem, kell, hogy valami célja legyen a  firkálásomnak. Csak úgy, magamnak nem rajzolok, legfeljebb akkor, ha egy pasztellkréta- vagy ceruzakészletet akarok kipróbálni, hogy felidézzem, milyenek a tulajdonságai egyik-másik márka eszközeinek. Ilyenkor minden színnel satírozok egy-egy tízforintosnyi területet,  közben érzem az anyagát, látom, hogy elmosódik-e vagy sem a papíron hagyott nyom, és hogy a színek mennyire élénkek és hogyan viselkednek, ha keverni akarom őket. De ezeken a technikai tesztelgetéseken kívül is támad néha ötletem, hogy ezt vagy azt a látványt megpróbáljam visszaadni  papíron, aztán mindig csak ötlet marad megvalósítás nélkül. 

Kellene egy felület, ahol minden kötelezettség nélkül megjeleníthetném azt, amit (végre majd egyszer) megalkotok. Kellene egy felület, amit véletlenül megtalál egy, kettő, három... na jó, tíz, húsz ember, belép, nézi, tetszik neki vagy nem, aztán odébbáll. Véletlenül találjanak rá, ez lényeges! Ne legyen semmiféle kötelezettség, semmiféle prekoncepció, főleg részemről, mert a blogban is ez a legkényesebb tényező, a megfelelés másoknak. És még valamire jó lenne: hozzá lehetne tenni a kép keletkezésének hátterét, indítékát, technikáját – persze ha volt neki háttere. Kellene tehát egy felület, mondjuk, egy titkos tematikus blog.

A tizenkilencedik

2022-ben összesen 2 (azaz kettő) bejegyzésre futotta az erőmből, ez volt az egyik, inkább csak jelzés gyanánt, hogy még megvan a blog. A következő évben már ennyire sem erőltettem, az az egész év egyszerűen kimaradt.

2022. január 7., péntek

Saját tulajdonú, tehermentes, jellegtelen kékeslila színű Pille-székemet ráfizetéssel elcserélném a szemközti második emeleti erkély gyönyörű égszínkék Pille-székére. 

(Örkény után nagyon szabadon)

A tizennyolcadik

A szemközti első emeleti bácsiról ez volt az utolsó bejegyzésem a blogban. A következő évben egyszer-kétszer még láttam, de azóta egyáltalán nem. Ha jól számolom, kilencvenhét éves lehet...  vagy lenne, ki tudja?

2021. június 6. vasárnap 

Most, hogy végre itt a nyár, a szemközti bácsit minden délután kigurítja a lánya az erkélyre. Ha a szomszéd házbeli földszinti új lakó éppen a kertben tevékenykedik, jó napja van a bácsinak, mert régi ismerősökként társalognak. "De régen láttam, hogy tetszik lenni?" - kérdezi a fiatal nő. "Hát látja, azóta már székben vagyok, dehát a kilencvennegyedikben vagyok..." Aztán szó esik mindenféléről. A kutyáról, aki most csak vendégségben van a lánynál, és a bácsi régi kutyáiról, akik közt mindenféle, még vizsla is volt! A házbeli lakótársakról, akik bezzeg az ő kertjüket nem tartják rendben, és a szebbnél szebb, magas fákról, melyekre "szép a kilátás". Meg persze a betegségéről, ami miatt "nem működik" a lába, pedig tudja ám mozgatni, és ezt mindjárt szépen be is mutatja amúgy ülve. 

Nyár van. Kerekesszékben és a kilencvennegyedikben.

A tizenhetedik

2020. május 2., szombat

Gyerekszáj 2020 május:

Dávid (6 éves, elkeseredett hangon): "Menjen már el a francba ez a koronavírus, ne menjen senki kórházba, ne legyen lélegeztető, menjen a koronavírus a francba!"

***

A szemközti házak erkélyei, melyeken eddig szinte soha nem látszott élet, az utóbbi hetekben megelevenedtek. 

A harmadikon az asszony, akit évek óta csak arra a pár pillanatra lehetett látni, amikor kilépett és bevitt a lakásba egyet az erkélyen tárolt ásványvizes készletből, nemrég vidám kék színű napernyőt szerelt föl és délutánonként kiül napozni fürdőruhában. 

Szemben az első emeleti bácsinál két-háromnaponként megjelenik az erkélyen az asszony, kiteregeti a mosott ruhaneműt, a korlátra csipeszekkel odacsíptet 3-4 pár gumikesztyűt, időnként letörölgeti a kis asztalkát és az ablakokat. A bácsi pedig délutánonként kiáll és nézelődik, vagy leül  és egy darabig sütkérezik a napon.  Mindig mellényben van, alatta legtöbbször valami ujjatlan trikót visel még hűvös időben is, úgy látszik, a háta vagy dereka érzékeny, de a karja nem fázik.

Kettővel fölötte a harmadikon, ahol eddig soha nem mozdult senki, nemrég megjelent egy sötét színű, zárt babakocsi, amolyan  egészen pici babának való. Néha a szülőket is látni, amint föléhajolnak és gyönyörködnek a gyermekben, az anyuka egy darabig ottmarad, aztán hagyja aludni a kicsit a nyitott erkélyajtó előtt.

A legfelső emeleten, ahol nem erkély, hanem nagyobb terasz-féle van, de tető nélkül, múltkor egy hatalmas fekete ponyvát szereltek föl, ami ugyan nem bizonyult hosszú életűnek, mivel két nap múlva hidegfront érkezett nagy széllel, úgyhogy a remek napellenzőt el is távolították, de lesz még kánikula, visszakerül majd az az árnyékoló - ha nem is amiatt, hogy karanténba kényszerülnek a lakók és levegőzni az utca helyett a teraszra mennek.

Hogy "békeidőben" is lesz-e élet az erkélyeken, majd kiderül. Csak már ott tartanánk.

A tizenhatodik

2019. február 2., szombat

Milyen a véletlen, ugyanazon a napon, amikor Rózsa blogjában az akráziáról olvastam, egy másik oldalon elémkerült ez az idézet: Nulla dies sine linea. A hagyomány szerint ez Nagy Sándor udvari festője, Apelles mondása volt a saját mesterségére vonatkoztatva: egy nap se teljék el vonás nélkül.  A későbbi századokban aztán átvitt értelmezése terjedt el: minden napnak legyen meg a dolga, egy nap se teljen el értelmetlenül, céltalanul, valamilyen tevékenység nélkül, stb. Titus császár állítólag jelmondatának is választotta. 

Ami a konkrét vonásokat illeti, ezt a héten egészen véletlenül betartottam, mert hónapok óta először fordult elő, hogy minden nap rajzoltam. Igaz, nem Apelles hatására tettem (még nem is ismertem a fenti bölcsességet), hanem  bizonyos vállalások miatt szorít az idő, de úgy látszik, szükség(em) van ilyen kényszerítő erőre, mert már félő volt, hogy lassan azt se tudom, melyik végén kell megfogni a ceruzát vagy a krétát.  A mondás átvitt értelmének alkalmazása pedig... nos, az nálam még várat magára, egyelőre csak az a fontos, hogy sine linea ne teljenek a napok, aztán majd előbb-utóbb jöhet a mélyebb értelmezés is.

A tizenötödik

Ez az az eset, amikor hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni, mire gondoltam hat évvel ezelőtt, amikor a bejegyzés egy-két mondatát leírtam. Mire akartam felhasználni "hamarosan" valami keresgélésnek az eredményét? És egyáltalán, milyen témakörben keresgéltem? (Talán a Ladoga-tó Valaam kolostoregyütteséhez kerestem információkat, legalábbis akkoriban arról írtam a blogban.)

2018. február 21., szerda

- Nahát, milyen jól tudja még írni a cirill betűket!- mondja ma a postán a pult mögött ülő férfiú rácsodálkozva a Moszkvába címzett borítékomra. És persze nem tudhatta, miért felelem rá, hogy na hiszen szép is lenne, ha nem tudnám.

Azt már nem tettem hozzá, hogy szerencsére nem látszik a borítékon, mennyire nem áll már rá a kezem a cirill írásra - sőt, lassan a magyar kézírásra se áll rá, annyira elszoktam az írószerszámmal való betűvetéstől. Ami pedig az oroszt illeti, abban nem is azt sajnálom legjobban, hogy írni nehezemre esik, hanem hogy lassan elfelejtem úgy általában a nyelvet, pedig kár lenne azt a sok évet veszni hagyni. Mostanában ugyan sokat olvasgatok oroszul, utánanézek tényeknek, adatoknak, eseményeknek, egyebeknek, igaz, hogy mindezt nem könyvekben, hanem itt a neten, de így sokkal produktívabb, mintha ehhez lexikonokat, egyéb könyveket kellene felhajtanom, ami szinte lehetetlen is lenne. Mit tegyek, szépirodalom olvasására semmi motivációm nincs, egy időben próbálkoztam vele, de semmire se jutottam. Keresgélek tehát, mindig éppen abban a témakörben, ami felkeltette a kíváncsiságomat és ezt nagyon élvezem, ráadásul fel is fogom majd használni. Hamarosan. De motiváció mindenhez kell, még ahhoz is, hogyan ne felejtsünk el egy sok fáradsággal egyszer már megtanult nyelvet.

A tizennegyedik

2017. március 20., hétfő

Többször is elsírtam már e hasábokon, milyen kár, hogy mindig csak utólag szerzek tudomást egy-egy flashmobról, de most nem úgy lett, mert tegnap végre életemben először részt vettem egy ilyen megmozduláson. Az alkalom Bach születésének 332. évfordulója volt, ami ugyan csak kedden lesz, de mi egy kicsi, lelkes, énekelni szerető csapattal már vasárnap délután megünnepeltük. Stílusosan a BACH-csomóponton és környékén  zajlott az esemény, kezdésként a buszmegállóban, majd pedig megszálltuk az arra közlekedő menetrend szerinti autóbuszokat és száguldoztunk egy-két megállónyit, majd leszállva ugyanezt visszafelé is, többször egymás után. És persze minden járművön meglepetésszerűen elénekeltük ugyanazt a két darabot: a h-moll mise vezérkorálját és a Parasztkantáta legismertebb dalát, miközben egyikünk egy nagy bekeretezett Bach-portrét tartott maga elé, vezetőnk pedig a produkció végén bemondta, hogy mindezt milyen alkalomból adtuk elő. 

Az utazóközönség jól fogadta a váratlan műsort, legtöbben mosolyogtak, sokan megtapsoltak, némelyek megköszönték, volt, aki fényképezett és voltak, akik integettek a tovahaladó buszból, miután mi leszálltunk. Egy kis életet vittünk a vasárnap délutáni punnyadásba. Máris törhetjük a fejünket a jövő évi 333. születésnapon, mert annak aztán igazán ütősnek kell lennie.

A tizenharmadik

Ma már tudjuk, hogy a későbbi kapcsolattartás csak részben és csak rövid ideig sikerült, nagyjából addig, amíg tartott a lelkesedés. De ennél sokkal szomorúbb, hogy egy osztálytalálkozón  ma már ennyien sem tudnánk összejönni, mert a még élők közül is megdöbbentően sokan meghaltak azóta. 

2016. november 9., szerda

Az már jó jel, hogy időnként megint blogolok fejben. Például arról, hogy az utóbbi két hónap egy tömény időutazás nálam. Szeptemberben ötvenéves gimnáziumi osztálytalálkozónk volt, nemrég pedig öregdiák-találkozó nekünk, 50 éve érettségizetteknek, az egész 1966-os negyedikes évfolyamnak. 

A szeptemberi összejövetelünkre tizennyolcan gyűltünk össze az eredetileg harmincötös osztálylétszámból még élő 26-ból. Mindig megrázó egy ilyen szembesülés. Legtöbbjükkel kb. 40 éve találkoztam utoljára. És hiába látja az ember sajátmagán az eltelt évtizedek szembeötlő nyomait, a többiek látványán mégis megdöbben. Aztán a sokk múltával pillanatok alatt ugyanolyanok leszünk, mint tizennyolcéves korunkban. Fölemlegetjük a régi sztorikat, az akkori beceneveken szólítjuk egymást és elfelejtjük, hány évesek is vagyunk. A beszámolókban életek elevenednek meg, elhangzanak persze fájdalmak, gyászok, betegségek, műtétek is, de mivel ennyi idősen már mindenkinek vannak hasonló tapasztalatai, ezeket értő bólogatással és kellő empátiával nyugtázzuk, de a hangulatot nem zavarják meg.

Voltak meglepő tapasztalatok is, mert azért mégse maradtunk ugyanolyanok. Amikor azt látod, hogy F-ből micsoda tudálékos, mindenkinél mindent jobban tudó, örökké vitázó, kötekedő pasas lett és próbálod visszaidézni, vajon látszott-e ez benne ötven évvel ezelőtt és arra jutsz, hogy nem látszott. Vagy amikor H-ról egyértelműen kiderül a sunyiság és bár sok illúzióm nem volt vele kapcsolatban régen sem, de azért ez mégis megdöbbent. Vagy például J., a régi nagy mókamester, aki ugyan alkatra-arcra mondhatni ugyanolyan maradt, csak a haja lett fehér, de a nevetése mögött van valami szomorúság és amikor utóbb a bulin készült pillanatfelvételeket nézed, kivétel nélkül mindegyiken szinte sötéten komor az arca. Meg ott van S., aki az osztálytalálkozón, amikor sorban felállva mindenki elmondja az életét, azzal kezdi a saját beszámolóját, hogy ő nem tud "ilyen nagy dolgokról" beszélni, akkor visszaemlékszel, hogy igen, már régen is volt benne valami kisebbrendűségi érzés - nem tudom, akkoriban mi volt ennek az oka, - most pedig itt van körülötte a sok diplomás... és másnap már nagyon sajnálod, hogy nem kerested az alkalmat, hogy külön is beszélgess vele. 

Aztán alig két hete megint összejöttünk az öregdiák-találkozón, most már a régi iskolánkban, majdnem ugyanazok, akik szeptemberben is együtt voltunk. A saját régi osztálytermünkben gyülekeztünk és töltöttünk el egymással három órát a "hivatalos" program kezdetéig. Felidéztünk emlékezetes eseteket, intőket, botrányokat, lebukásokat és örültünk, hogy bizonyos sztorikra mindannyian ugyanúgy és ugyanolyan elevenen emlékszünk. Például azt senki nem felejtette el, amikor másodikban egy szó szerint jéggé fagyott reggelen F. Ildi lábán korcsolyával suhant be a kapun, egyenesen Pécelről! A folyosón végignéztük volt tanáraink fényképeit, beszélgettünk a másik három párhuzamos osztály "gyerekeivel", akik némelyikéről - kölcsönösen - azt se tudtuk, kicsoda. A hivatalos ünnepségen, ami egyébként igazán nagyon jó hangulatúra sikerült, megkaptuk az arany érettségi bizonyítványt, egy aranybetűs oklevelet.

És ott volt mindkét találkozón az osztályfőnökünk, 91 évesen, teljes szellemi frissességben, kedvesen mosolyogva és őszintén örülve a találkozásnak. Mi pedig viccesen megállapítottuk, hogy viszonylagosan, már ami az ő életkorát és a mi korunkat illeti, tulajdonképpen ő tartja magát  a legjobban köztünk. 😊

Az időutazás persze ilyenkor nem korlátozódik arra a bizonyos pár órára. Mert vannak már előtte, a szervezés közben is telefonbeszélgetések, címcserék, aztán a találkozó után fotók körbe-szerteküldése és levelek oda-vissza, meg ismét telefonok, örömködések, hogy milyen jó volt együtt, fogadkozások, hogy most majd gyakrabban, és megint, és egyébként is... Aztán hogy ebből igazából  mi valósul meg, majd meglátjuk.

A tizenkettedik

2015. augusztus 17., hétfő

Ma még nem volt sem alkalmam, sem okom a nevetésre, sőt. De az előbb akkorát nevettem itt magányomban, nyitott ablakok mellett, hogy direkt jólesett. Az történt, hogy kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, visszatettem oda egy kis mindentudó füzetkét és ezzel a mozdulattal kicsit odébb is taszajtottam ott minden bedobált holmit. És abban a pillanatban nagy hangerővel megszólalt valamiféle ének, ha jól sejtettem, szlovák népzene. Döbbenten meredtem a fiókba bele, telefonok egész másutt, rádió szintén, a tévé meg velem szemben a másik falnál... de akkor ki ordít onnan a fiókból szlovák népdalt???

Aztán rájöttem. Hagyhatnám, hogy tippelgessetek kicsit, de úgyse találja ki senki, mi történt. A fiók mélyén leghátul ott lapul egy hetvenes évekből származó Szokol rádió. Amolyan igazi régi Szokol, benne a több éve beléhelyezett elemmel, barna bőrtokban, csavarható két gombbal az oldalán és persze csak középhullámot meg hosszúhullámot tud, de azt nagyon. Nyilván a mozdulatommal meglökhettem ott hátul valami mást, ami hozzáért az oldalsó bekapcsoló tárcsához, még föl is nyomta a hangerőt, aztán zumek, jött a danászás. Hát, ilyet tud a retró Szokol. 

A miénk 1975 óta szolgál nálunk hűségesen, ha jól számolom, ez kemény negyven év. A fogantyúja, a bőrszíj már elvásott, pár éve vágtam le róla. De egyébként tökéletes. Csak éppen ma már nemigen használja senki a középhullámot sem, mert alig van ott adó – a hosszúhullámon meg régen is főleg csak Moszkva jött be –, de például az MR4 (a Magyar Rádió nemzetiségi adásai) csak középhullámon fogható, ezért is volt odatekerve a skálája, valószínűleg egy korábbi áramszünet idején hallgattam a horvát vagy német műsort, jobb híján.

A Szokol elnyűhetetlen valóban. Azon kívül, hogy a potenciométere (az a kis alkatrész, ami az egyik tárcsához csatlakozik belül) már kicsit elhasználódott és emiatt recseg a kapcsoló, más baja semmi sincs. Ámbár úgy emlékszem, a potmétert már cseréltük benne valamikor régebben, mert bizony ilyesmiket lehetett ám kapni az ántivilágban, mégpedig a rádióalkatrész boltokban vagy Ezermester boltban. A Rákóczi úton a Hauer cukrászdának is otthont adó házban pedig ott volt az egyik Tungsram márkabolt, ami alkatrészeket is  árusított, tehát ha a tévé, rádió belsejében kiégett egy bigyó  –  mert hát a régi tévékben még csövek voltak, meg ellenállások, meg diódák, ilyen ma már ismeretlen holmik  – akkor felírtuk a pontos számát az illető kütyünek és irány a bolt. Na, azt a potenciométert is ott szereztem be, aztán apám beleforrasztotta a Szokolba. Ja,  természetesen a Leningrádban vett forrasztópákával,  ami még ma is megvan valahol és működik is, csak az én kezem már nem alkalmas az ilyen finomműszerészi műveletekre.

A szovjet műszaki cikkek többsége általában elnyűhetetlen volt, Rakéta porszívó, VEF táskarádió, hirtelen ezekre emlékszem, no meg az 1975-ben Moszkvából hozott ventilátoromra, ami olyan nehéz volt, mint egy többkilós súlyzó, de legalább 30 évig használtuk és végül csak azért dobtam ki, mert már úgy zörgött, mint egy traktor, nem lehetett elviselni a lármáját.

Viszont nagyritkán azért kifogott az ember egy-egy kevésbé tartós szovjet gyártmányú gépet is. Például 1982-ben vettem a Nyevszkijen lévő Passzázs áruházban egy Шмель (=dongó) nevű kis kézi porszívót, olyasmi volt, mint ma az autós porszívók, de rendes 220 voltos áramra gyártva. Na, az kis mérete ellenére szívott rendesen, szőnyeg nem maradt a helyén, ha belelendült, olyan ereje volt, mint egyetlen porszívónknak se. De pár év múlva egyszercsak teljesen váratlanul úgy leégett a motorja, hogy csak úgy füstölt! Nagyon sajnáltuk, mert tényleg praktikus és erős jószág volt, de azért azt nem vállaltuk, hogy áttekercseljük vagy áttekercseltessük.

A Szokol viszont úgy látszik, nem a selejtes áruk közül való, mindenkit túl fog élni és néha kiordibál a fiókból, lehetőleg akkor, amikor nemzetiségi népzene szól az MR4-en. Hát ilyen a retró Szokol. 😊

 

A tizenegyedik

Azóta persze még több típussal tudnám gazdagítani a  felsorolást, például a poszt hangulatát figyelembe nem vevő kommentelővel, aki ha kell, ha nem, mindig kiegészít. Nem tévedést szimatol, csak azt hiszi, az író nem tud eleget a leírt dolog hátteréről (ámbár az alap-indíték ugyanaz, mint amiről a poszt szól: Ő tudja, Ő megmondja!). Abba nem gondol bele, hogy a blogger nem véletlenül írt annyit és úgy, ahogy tette, amögött koncepció  volt, netán a stílust is szándékosan alkalmazta, és noha ő is tisztában van a háttéradatokkal, tényekkel, de jelen esetben éppen nem ismeretterjesztés volt a célja. A kommentelő jön, és egyetlen mozdulattal agyonvágja a poszt hangulatát adatokkal és tényekkel.  Hangulat és mély gondolatok, huss, máris elszálltak.

2014. július 8., kedd

Kellene már egy mélyenszántó poszt a netes kommentelőkről, de most nincs hozzá türelmem, hogy mélységekbe szántsak bele. Mert akkor minden műfajban érintettekről kellene értekeznem: blogokhoz, hírekhez, cikkekhez, no és persze facebook-os oldalakhoz kommentelőkről is. Mert a kommentelő egy külön állatfaj.

Például arról is írnék egy ilyen mélyenszántóban, hogy nekem mennyire elveszi a kedvem, amikor egy bejegyzéshez hozzászólók között pillanatokon belül megjelennek a kételkedők. Akik nem hiszik. Akik jobban tudják.  Akik rögtön nekiesnek a guglinak, kikurkásszák az akármit/bármit/mindent és azt hiszik, a wikipédia, az index, meg a ki tudja miféle oldal mindentudó és csalhatatlan. És akkor magyarázkodni kell, indokolni kell, bizonygatni kell – és az embernek attól a pillanattól kezdve már megkeseredik a szájaíze. Addig csak örvendezett, hogy volt 5-6, vagy 129 olvasó, akinek tetszett a bejegyzés, a tartalom, a gondolat, a kép, az akármi, amit odatálalt eléjük, de jött egy okostojás és okosabb akart lenni mindenkinél. Nem tudom, de gyanítom, vannak olyan teremtmények, akik csak azért bolyonganak a neten, hogy találjanak valamit, amibe beleköthetnek. És találnak, mert mint tudjuk, aki keres... Persze nem a nyilvánvaló tárgyi kiigazításokról beszélek, az rendben van, az jogos. De amikor látszik, hogy az illető eleve úgy állt hozzá a bejegyzéshez, hogy na, ennek utánanézek és  majd én megmondom! Miért nem lehet élvezni azt, amit más tisztán jószándékból odarak eléjük, miért kell mindjárt kikeresni, utánajárni,  hátha téved az a másik?

Hát... ilyenekről kellene mélyenszántani. 

A tizedik

És ez már akkor is foglalkoztatott! Hát... azóta sok év eltelt, de még ma sem jutottam dűlőre a kérdésben.

 

2013. október 9., szerda

Ahogy jött velem a busz visszafelé az öregdiák-találkozóról szombat este, volt időm gondolkodni és mint mostanában már annyiszor, ismét felmerült bennem a kérdés, kell-e foglalkozni a múlttal? Pontosabban: jó-e, ha foglalkozom vele? Az utóbbi időben észreveszem magamon, hogy egyre gyakrabban van elegem a retróból, a retrózásból, hogy bármilyen furán hangzik, de talán nem tesz jót a múlt felidézése, hogy sok ez már nekem. Itt ez a blog, végül is ebben profilt válthatnék, csak elhatározás kérdése, írhatnék bármiről, jöhetnének a hétköznapi kis életképek, szösszenetek jelenségekről, lelkes vagy kritikus megjegyzések kultúrtémákról, vidám vagy komoly benyomások megosztása az olvasókkal, csak el kellene dönteni, hogy ezentúl így legyen. És ott a másik blog, ami ugye kifejezetten a múltra épül, az emlékezésre van kitalálva, mint ama bizonyos tévéműsor-sorozat is, melyből az egész ötlet eredt. Abban a blogban nem lehet profilt váltani, meg kell várni, míg elfogynak az évek – ami akkor, amikor kezdtük, képtelenségnek tűnt, de már látom, előbb-utóbb tényleg elfogynak majd, azért is vegyítem őket tematikus írnivalókkal. Abban a blogban kötelező visszagondolni, muszáj emlékezni, aztán hogy ez kinek-kinek nem árt-e, az nyilván teljesen egyéni alkat kérdése. Én néha sokallom a saját "visszagondolásaimat", annyiszor felidéztem már ezt is, azt is. Azt pedig inkább hagyjuk, hogy a múlt-jelen-jövő trióból miért az egyikkel vagy a másikkal foglalkozik az ember (jelen esetben én), mert elkerülhetetlenül komor következtetésre juthatnék, nevezetesen, hogy a jelen még csak-csak számításba jöhetne, de a jövő... ugyan már!

Ugyanakkor pedig nagy ritkán az is eszembe jut, hogy vannak még évek óta kerülgetett leírnivalók, melyeket most már lassan ideje lenne kiengedni, elengedni, bele a nagyvilágba. Hát akkor most hogy is van ez? Kell a múlt, vagy nem? 

A kilencedik

Amikor még kihasználtam szeptemberenként a Kulturális Örökségnapok hétvégéjét... régi szép idők! Cikáztam a városban ide-oda, előre eltervezett logisztika szerint, esetenként 4-5 helyszínt is érintve egy nap alatt. Ez is de régen volt!

2012. szeptember 20., csütörtök

Lassan már a következő hétvége közeleg és még az előzőről sem írtam, csak képeket mutogattam.
Ahhoz képest, hogy az idén már tényleg minden gyaloglással járó tevékenységet meg kell(ene) gondolnom, elég sok örökségnapok-programot abszolváltam. Legtöbbjük maradandó és tartalmas élmény volt, de akadt csalódás is, essünk túl mindjárt az elején a csalódás kategórián:  

Petőfi Irodalmi Múzeum. Már eleve nem illett a sorba, mert igyekeztem olyan helyszíneket válogatni, melyek csak ilyenkor látogathatók (és hát ugye egy múzeum nem ilyen), de ennek mégis nekilódultam, mert a Gárdonyi-kiállítás hamarosan bezár, valamint az új Petőfi-kiállításukra is kíváncsi voltam. És nem tetszett, egyik sem tetszett. A Petőfi tartalmában még csak-csak, de szegény Gárdonyit jól elintézték két kicsi helyiséggel, a kiállított anyagból pedig szerintem egyetlen tárló (személyes irataival, vasúti bérleteivel) és az íróasztal-írógép-szék együttes adott valamelyes hangulatot. De mindkét kiállítást végigbosszankodtam amiatt a  manapság dívó megoldás miatt, ami lerontja az egész élményt, nevezetesen, hogy sötét van a termekben! Bordó, fekete, sötét falak, csak a kiállított tárgyakra irányul valamicske célzott fény, de például a melléjük helyezett vagy függesztett táblácskák, amelyeken a feliratok, magyarázatok stb. vannak, semmi fényt nem kapnak. Botorkálsz a sötétben és ami meg van világítva, azt látod, de nem tudod, mi az, csak ha odahajolsz, leguggolsz, hogy kisillabizáld a szöveget, ha ugyan sikerül – hát ez bizony totálisan tönkrevágja a legjobb kiállítást is.   Az utóbbi években csupa ilyen sötétben botorkálós kiállításélményt fogtam ki, például az óriási reklámot és visszhangot kapott Van Gogh is ilyen volt, emlékszem, ott is a sötét termeken botladoztunk keresztül-kasul és egymástól kérdezgettük, hogy ez a félhomály vajon mi célt szolgál?

Úgyhogy részemről igen örülök, hogy életemben néhányszor már volt szerencsém Egerben, a helyszínen, a Gárdonyi-házban látni az író tárgyait, környezetét, mert az legalább valóban Gárdonyit  mutatja be, míg  ez az onnan kölcsönkért anyagból  "megkomponált" kiállítás nem.

A többi helyszín már jóval több kellemes élményt nyújtott. Mindjárt az elején beúszott némi magyar valóság is,  mondhatni, szembejött a kultúra, amikor a Medgyaszay-házak előtt (három hatalmas, többemeletes társasházról van szó), ahol csodálni kellett a szépen megőrzött és felújított falfestményeket, tulipán motívumos erkélyeket, egy asszony, látva a kerítésre kitett alkalmi tájékoztató képeket, azt kérdezte, "ezek eladók?" - mármint a házak. Nesze neked, kulturális örökség. 

De aztán a fogaskerekű végállomásán lévő kocsiszínben  egy fiatal munkatárs mutatott be közelről és a hely iránti szeretettől átfűtött lelkesedéssel és szaktudással két régi felújított  kocsit: az egyik 1928-ból való, a másik pedig igazi matuzsálem, 1874-ben készítették.

A Festetics-palota lépcsőháza, termei gyönyörűek, a piarista gimnáziumban pedig olyan vezetést kaptunk, ami önmagában is maradandó és lélekvidító volt. Két diák, egy kilencedikes és egy tizenkettedikes fiú kalauzolta a népes csoportot – voltunk legalább nyolcvanan, vagy még többen – tökéletes felkészültséggel, pedig ebben aztán semmi gyakorlatuk nem lehetett, a piarista gimnázium most először nyitott kaput a közönségnek. Minden kérdésre kapásból, magabiztosan tudtak válaszolni és minden szavukból érződött, mennyire magukénak érzik az iskolájukat.  "Amikor 1953-ban ki kellett költöznünk", ilyeneket és hasonlókat mondtak, mindig többes szám első személyben, mintha legalábbis már akkor is idejártak volna, pedig meg sem születtek még a szüleik sem.

Aztán vasárnap jártam a Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti épületében, ahol mindössze öten-hatan bolyongtunk a folyosókon, igaz, magunkra vessünk, amiért nem szombaton  mentünk, akkor állítólag vezetés is volt. Az épület belső kialakítása, részletei, díszei csodaszépek és még szebbek lennének felújítva, megtisztítva, felfrissített színekkel, reménykedjünk, hátha majd egyszer...

Mivel az idén az örökségnapokkal egy időben kezdődött az Ars Sacra Fesztivál (azelőtt Szakrális Művészetek Hete),  voltak templomi rendezvények is a hétvégén, nekem ebből egy jutott, a  Kékgolyó utcai (pontosabban Ráth György utcai) kórházkápolna. Nagyszerű, komoly kutatásokon alapuló, tartalmas előadást kaptunk a kórház és a kápolna történetéről, majd pedig a kápolna tavaly elkészült orgonáját mutatta be egy végtelenül kedves orgonaművész fiatalember, akinek személy szerint a hangszer megtervezésében is nagy szerepe volt. A bemutatás "testközelben" történt, a publikum felkaptatott a karzatra és az orgonista köré ülve-állva pár centi távolságról figyelhettük az orgona részleteit, működését, sőt valamelyest még a belsejébe is beleshettünk (és a végén d-moll toccatát és fúgát is kaptunk élőben). Nekem, mint kántortanító-származéknak különösen nagy élmény volt ez, régen láttam már közelről orgonát, közben persze  arra is gondolnom kellett, hogy apám ezt most  mennyire élvezné.

Tegnap pedig, mivel még mindig tart az Ars Sacra, elmentem a Papnövelde utcába a pálos könyvtárba, amit ugyan láttam már néhány évvel ezelőtt, de annyira különleges, hogy nem akartam kihagyni most sem. A portán azt mondták, hogy "Diós páter nagyon pontos, amikor elüti a toronyóra a tizenegyet, akkorra itt lesz" - és valóban, pontban 11-kor megjelent a kapuban a könyvtár őre és fölvezetett bennünket a második emeletre. A pálos könyvtár tényleg kuriózum, nem mesélem el a történetét, inkább pár képet mutatok.

 

 

Az utolsó képen az egyik "munkaállomás" látható, ugyanilyen ismétlődik minden polc előtt: két kihajtható asztallap, tőlük jobbra és balra pedig a kihúzható lúdtoll- és tintatartó fiókok. És igen, jól látod, az asztallapok közül az egyik sakktáblának van kialakítva. 😊

A képek pedig azért ilyen gyenge minőségűek (beleszámítva, hogy telefonos felvételek), merthogy ebben a könyvtárban nincs semmiféle világítás, ugyanis nincs bevezetve a villany, nem lenne biztonságos.

A nyolcadik

2011. június 14., kedd

Ezt ma olvastam, és persze rögtön a mi műfajunkra vonatkoztattam. Lehet találgatni, hogy szerintem melyik mondatban van a lényeg.

"A helyzet az, hogy ha megvan, ki kell adni. Bármi író bármi érdekes szövegét. Nem szeretném, ha engedélyem nélkül megjelenne a naplóm, borzasztó volna, de leírtam és nem töröltem ki, nem égettem el, úgy kell nekem. Ha most hirtelen meghalok és kiadják, akkor az van. Ha félsz, ne írj. Nem kell leírni, vagy nem kell meghalni. Vagy valami így együtt."

(Kukorelly Endre)

A hetedik

Vidéki tél - amikor még volt tél.

2010. január 30., szombat 

Amikor felébredtem, rögtön sejtettem, hogy hóesés esete forog fenn. Olyankor szoktam ilyen mélyen aludni, sőt jó későig elaludni. Nyolc óra tíz, feltápászkod, ablakhoz támolyog, redőnyt felhúz és lám, esik a hó sűrűn és átláthatatlanul, mintha fizetnének neki érte. Nosza, semmi flanc, semmi reggeli, csak beöltözés és gyerünk tolni!

Déli egy órával bezárólag háromszor mentem ki és takarítottam a havat. Amikor harmadszor kint voltam, a fél utca ügyködött már, de kellett is, mert addigra például előttem a járda két oldalán térdig érő hegy- és dombvidék keletkezett és hiába volt már plusz négy fok, csak esett és esett. Aztán egy óra tájban egyszercsak abbahagyta és nagyon remélem, ez most már így is marad és nem kezdi újra. 11 óra 44 perckor bekövetkezett a nagy esemény, mely igazán a helyi krónikába kívánkozna, ugyanis ebben a téli szezonban (nem az idén, hanem beleértve a decembert is!) először fordult elő, hogy végigment az utcán egy hókotró és igazolhatom, hogy le is volt eresztve a kotrója és kotort. Legalább egyszer, ez is valami.

Az előbb pedig elrohant itt egy igazi lovas szán, nem is akármilyen, hanem utánfutós, ugyanis a rendes nagy szán mögé egy normál szánkó volt kötve és mindkettő telistele volt csivitelő gyerekhaddal.

Szóval, tél van, akárki meglássa.

A hatodik

Mezővárosunkból két buszos életkép ugyanabból az évből. Így együtt kicsit hosszú, mert nem tudtam megállni, hogy két összefüggő bejegyzést  össze ne kapcsoljak.

2009. augusztus 10., hétfő

Úgy élünk itt mi, helyi buszjáraton utazók, mint egy nagy család. Most nem beszélek a péntek délelőtti, piaclátogatás céljából a buszt elözönlő, babakocsival, nagymamával, népes rokonsággal felkapaszkodókról, csak rólunk, törzsutasokról.

Van ugye, Karcsi, a 10 év körüli gyerek, aki így vakáció idején minden nap megy valahová, hol a nagymamájához, hol pedig anyjával a Sparba, néha testvérestül-apukástul, de leggyakrabban egyedül. Csöndes, mosolygós, udvarias fiú, mindenki szereti. Aztán van egy asszony, mindig csinosan öltözve, dolgozni megy, vagy munkából jön, megtárgyalja a napi eseményeket a szomszédjával, pár hete gyászol valakit, tiszta feketében jár. Van egy másik asszony is, aki általában a Sparból jön és mindig talál partnert, akinek mutogathatja zsákmányait, a 160 forintos zacskós mogyorót, vagy az akciós ropit.

A tömbházaknál – így hívják a közeli két panelházat – rendszerint felszáll a bácsi, akiről tudom, mert egyszer hosszan mesélt nekem, hogy Hargita megyébe valósi, a felesége meg Maros megyei, már vagy húsz éve itt élnek, minden termékbemutatós rendezvényre elmegy a művházba vagy az étterembe, és boldogan viszi haza az asszonynak az ott kapott ajándék habfürdőt, kenőcsöt, miegyebet.

Gyakran utazik velünk egy férfi – nagymamám úgy mondaná: úriember – akit mindenki ismer (csak én nem tudom, kicsoda, pedig a helyi régi vágású értelmiség tagja lehet), egy szépen rendbehozott házban lakik a Széchenyi utca sarkán, és mindig talál beszélgetőpartnert, akivel eltársaloghat a város múltjáról és kifejtheti nézeteit arról, mitől nincs itt rendben annyi, de annyi minden. No és hát vannak a nénik, akik az sztk-ba járogatnak.

Meg persze vannak buszvezetők, ketten váltják egymást, Attila és Miska. Miska pár hónappal ezelőtt még nagyon morcos volt, folyton zsörtölődött mindenkivel, az iskolás gyerekekkel kiabált, a felnőttekhez se volt valami barátságos. Nem köszönt vissza – mert itt szokás ám köszönni, ha felszállsz a buszra – és hangos megjegyzéseket tett, melyeknek állandóan visszatérő tartalma az volt, hogy ő mennyire utálja és legszívesebben itthagyná már "ezt az egészet". Aztán egyszercsak Miska eltűnt, egyesek azt híresztelték, hogy vissza se jön, merthogy ő a Volánbusznál volt azelőtt és nem bírja megszokni ezt a kisvárosi sok megállós járatot. De néhány hét múlva Miska mégis megjelent, megszelidült, nem morog (annyit), néha még viccelődik is, és ugyanúgy hajlandó gyakorlatilag bárhol megállni, ha megkérik rá, mint Attila. Mert megállnak ők bárhol, csak szólni kell. Ma is, mint már annyiszor, előreóvakodtam és megkérdeztem: "Megállna nekem a saroknál, mert akkor nem szállok most le?" "Meg én!" - felelte Miska vidáman. És megállt, megköszöntem, elbúcsúztunk, nekem meg így legalább kétszáz méterrel kevesebb volt a gyalogutam hazáig. Miska valószínűleg rájött, hogy nem is olyan rossz ez a belterjes utaztatás, barátságos népek közt lehet, mindenki szereti (sőt akkor se kapott egy rossz szót se, amikor még undok volt), hát Istenem, gyakrabban kell fékezni, megállni és ajtót nyitni, de örülhet, hogy van munkája. Hogy aztán szeptembertől a rosszcsont iskolásokkal hogy jön ki, az majd elválik.

2009. december 28., hétfő

Kies mezővárosunkban csak lassan indul be az élet az ünnep elmúltával. A buszon odafelé mindössze ketten voltunk, majd pedig felszállt Karcsi egy másik hasonló korú kis sráccal. Ők persze sose ülnek le, sőt hátrébb se mennek, hanem a vezető mellé állva társalognak vele. Miska kiokította őket, hogy holnap és holnapután nem ő jön, hanem Balázs bácsi. "Balázs bácsival kiabálni kell, tudjátok, kicsit rosszul hall, jó hangosan beszéljetek neki!" - mondta halálosan komoly képpel. (Szerintem a helyettes kolléga holnap imáiba foglalja majd Miskát, ha ezek a kölkök gyanútlanul elkezdenek ordibálni vele, holott arra semmi szükség...) Majd pedig hallom ám, hogy  szóba kerül a katapult, és ekkor vált világossá számomra, hogy Miska bizony már egy ideje elhitette a kis muksókkal, hogy a másik buszon a vezető alatt katapult van. Ezen a mostanin nincs, mondta, de egyébként is – és ekkor kezdtem visszafojtva vihogni – "Balázs bácsi nem tudna katapultálni, mert mindig rajta van a Surda-kalap, attól nem férne ki".  😀

Hazafelé pedig egyenesen különbusszal jöttünk Karcsival, ugyanis csak ketten szálltunk fel a központban az üresen érkező járgányra és ez mindvégig így is maradt. Ezért aztán Miskával hármasban társalogtunk, valahogy szóba kerültek a hidak. Karcsi mondta, hogy ha Budapesten járnak, fél átmenni a Dunán egy hídon, majd szégyenlősen elárulta, mindig attól fél, hogy a híd leszakad. Persze megnyugtattuk, majd szó szót követett és a hátralevő úton szépen (pedagógiailag, hmm...) végigsoroltattuk Karcsival a budapesti hidakat. Egész jól ment neki, csak a Szabadság hidat és az Erzsébet hidat hagyta ki elsőre, de kis segítséggel végül szépen abszolválta a feladatot. Karcsi még csak harmadikos, úgyhogy ez nem kis teljesítmény tőle. Hozzáteszem, hogy persze a szonieriksszon telójának tévedhetetlenül tudja a típusszámát, valamint az összes extráit is, dehát Istenem, ő már a huszonegyedik század gyermeke. Aztán Miska elhozott a sarokig – ha már különbusz, ugye – ott én leszálltam, Karcsi pedig még ment két megállónyit. Vakációs busz, vidéki idill.

Azt pedig még el is felejtettem mondani, hogy újabban a jármű saját, egyedi névvel bír, az ám! Valódi, címfestő által szakszerűen készített tábla van a szélvédő mögé szerelve, rajta csupa nagy betűvel a felirat: MISIBUSZ. Hát, így megy ez itt mifelénk.

Az ötödik

Ekkor már nyugdíjas voltam, de még elvétve előfordultam a munkahelyemen. Minden alkalommal érdekes volt megfigyelni, ki hogyan  viselkedik, mennyire őszinte (amit persze vagy  reálisan lát az ember, vagy nem), de ugyanígy érdekes volt megérezni, nekem magamnak mit jelentett a találkozás, nő-e már a távolság tőlük... és persze a távolság folyamatosan nőtt, és egyre kevésbé igényeltem a vissza-visszalátogatást. De 2008-ban még élmény volt.

 

2008. április 22., kedd

Felkiáltás örömteli, éneklő hangsúllyal: "Ááá, sziaaa!" ... majd pedig: "... hogy vagy?" Na, ilyenekből kaptam ma sokat. És mit lehet erre válaszolni? Vigyorgok, mint a vadalma – mert azért az őszintének látszó öröm nem esik rosszul – de nem kezdhetem felsorolni, hogy hogy is vagyok konkrétan. Hogy mitől vagyok jól, mitől rosszul, minek örülök, mint egy gyerek, vagy mi a bajom, mitől félek, mi hoz ki a sodromból és mi keserít el végtelenül, hogy mit látok reménytelennek és mitől fog el a teljes kétségbeesés, valamint hogy mikor érzem értelmesnek az életemet és mikor teljesen haszontalannak.

Ezzel szemben én végighallgattam X, Y, Z és a többiek szóáradatát, volt, hogy egyszerre kettőjükét is, részletekbe menően tájékozott lettem emberi kapcsolatok, szakmai gondok, szakítások, gyereknevelési problémák, személyes tervek és még ki tudja mi minden tárgyában - és még azt se mondhatom, hogy untam őket, vagy nem érdekelt, amiről beszéltek, mert ha így lett volna, akkor nem csak órák múlva, délután háromkor nézek először az órámra, hanem már jóval hamarabb. Csak a hazafelé úton jutott eszembe, hogy jé, már megint többet tudtam meg másokról, mint ők énrólam. Ez a végzetem, ez az, ami végigkíséri az életemet, mindig így van már évtizedek óta és úgy látszik, így is marad.

Lelki szemetesláda, az vagyok. De csókolom, én az enyémet hova öntsem, he?

A negyedik

Ez egyike a  kies mezővárosbeli szokásos életképeimnek.  Amolyan kis színes, de legalább rövid. 😁

 

2007. szeptember 24., hétfő

Kérdések merülnek fel sorban.
Például, hogy aki kint az utcán a fűben mekeg (vagy béget?), az most akkor kecske, vagy birka? Lusta vagyok felkelni és odamenni az ablakhoz, hogy megnézzem, de valamilyen állat (a második szomszédékhoz tartozó jószág) nagyon legel és nagyon szenvedő hangokat ad közben.

Aztán, hogy mitől kékek a porcicák a szobában? Nem viccelek, szabályos szilvakékek. Na mármost, az eszembe jutott, hogy az éjszakára használatos takaróm valóban szilvakék, de bé van húzva huzatba, nem gondolnám, hogy kimász belőle a színes szösz. A porcicák viszont már vagy két hét óta szilvakékek, na. Szeretem a szilvakéket, de nem porcicában.

Meg hogy miért nem tud bekúszni a lakásba az a 24 Celsius, ami odakint van a hőmérőben, he? Mert idebent feszt csak 18 fok van, akármennyire tárva-nyitva az ablak és én lassan megfagyok. Három réteg cuccban, beleértve a polár felsőt is. Nem szeretem én ezt, nagyon nem szeretem.
Hát, ezek foglalkoztatnak manapság. A fontos kérdéseken kívül, persze.

Most pedig feltápászkodom és kiderítem, miféle állat az ottan, mert most már bőg is. Majd jövök és tudósítom a publikumot.

***
Jelentem, kecske az az állat. Fájdalmasan mekegett mindaddig, míg a gazdája ki nem ült mellé az árokpartra. Hát igen, a magány a kecskének sem jó.