Megosztom veletek egy hasznos módszeremet: újabban piros kötényt magamra öltve eszem a dinnyét (görögöt, persze). Érdemes, mert ilyenkor egy csöpp lé sem fröccsen a kötény mellyére. Míg máskor... pl. zöld póló, halványszürke felső garantáltan kap egy-két pici foltocskát, ami eléggé ront a dinnye élvezeti értékén (igaz, ez semmi a meggymagozás "baleseteihez" képest). A kötényt valamikor egy német érdekeltségű lánc boltjában vettem és bár a feliratának csak az első elemét értettem, reméltem, hogy nem valami illetlenséget nyomtak rá. Ma megnéztem az online szótárban, nem illetlen. Sőt. 

A kötényre az van ráírva: Küchenfee.    :)  

Na, most égettem le (majdnem el) a kelkáposztafőzelékemet. Nincs ebéd, slussz passz. De a lábast megmentettem, pedig az első pillanatban az az ötletem támadt, hogy az egész hóbelevancot úgy, ahogy van, kivágom a szemétbe lábasostul-káposztástul.

Szóval, lábas van, kaja nincs, van viszont hideg,  mert olyan szag lett a lakásban, hogy ész nélkül szellőztetek keresztül-kasul  összes termeimben. Inkább sütöttem volna palacsintát. :(

Kezdem megszokni, hogy nekem egy étel sem sikerül ugyanolyanra, mint amilyenre gyerekkoromból emlékszem. Ma például a túrós zsemle. Kikerestem egy eléggé hagyományosnak látszó receptet a netről és el is készítettem. Túrós töltelék - vanilincukorral, mazsolával, tejföllel, ahogy kell - bele a zsemle hasába, rá a zsemle levágott tetejét, tejjel meglocsolni és be a sütőbe. Meg is sült szépen, illatozott is, kicsit hűlni hagytam, aztán nekiláttam ebédelni.

Csalódás az első pillanatban: nem is hasonlít. Már az első zsemle felénél tartottam, amikor bevillant, hogy szerintem az a bizonyos régi nem is így nézett ki, hanem fél zsemlék voltak kibelezve, beléjük töltve a megfelelően ízesített túró és annak a teteje sült szép barnáspirosra.

Bánatomban a második zsemlének már csak a töltelékét ettem ki, de az legalább finom volt. :)

A főzős tévében olyan süteményt alkottak, amibe 6, azaz hat darab tojás kell. Hat tojás a mai világban? Piskótatekercs aranyárban!

Micsoda élmény! Sok év után először enni nyers sárgabarackot, nyamm! Sajnos nem jutott eszembe előtte elmondani a mondókát, amit még gyerekkoromban Aputól tanultam és így szólt: újság hasamba, hideglelés pokolba! Ezt ugyan igazság szerint akkor kellett skandálni, ha valamit abban az évben először ettünk, de szerintem több év után is érvényes lett volna, ha időben eszembe jut. Már mindegy, remélhetőleg a hideglelés és hasonlók enélkül is elkerülnek. De a barack nagyon jólesett.

És igen igen igen! Megalkottam életem első sárgabarack lekvárját. Ez valahogy eddig mindig kimaradt, tettem el már lekvárt meggyből, őszibarackból, szilvából, vegyes gyümölcsökből, de sárgabarackból még sosem. Persze előbb körüljártam a témát, megnéztem a horváthilonában és a salátává foszlott, negyvenes években kiadott receptfüzetben, meg persze a neten is, valamint telefonos segítséget is igénybe vettem e tárgyban nagy gyakorlattal bíró, utcabéli idős barátnémtól. Aztán mivel a jótanácsok igencsak különböztek egymástól, úgy határoztam, csinálom, ahogy gondolom. És így is tettem, a kész produktumot most az előbb töltöttem üvegekbe. A színe szép, az íze finom, remélhetőleg el is áll, szóval, most elégedetten hátradőlve ejtőzöm kicsit.

Amikor az előbb kicsúszott a kezemből a kedvenc méhecskés fülespoharam és száz darabra csattant szét a konyhakövön, arra gondoltam, tán mégse kellett volna este tízkor elkezdenem süteményt keverni. Nem mintha a pohárnak bármi köze lett volna a sütéshez, épp csak el akartam tenni a helyére, de ugyebár ha nem kezdek sütögetni, akkor nem lennék a konyhában és a pohár se tört volna el. De most, hogy már ki is sült és itt illatozik a keresztmamámnak gyártott túrós-lekváros süti (szigorúan édesítővel és diabetikus hecsedlilekvárral készítve), most már azt mondom, egye fene a poharat. Holnap viszem Mendére a süteményt, hátha ez meghozza Keresztmama étvágyát.

Rövidke süteménysütő pályafutásom alatt kevés sikertelen alkotást vittem véghez - erre büszke is vagyok - de életem első rétese tegnap kifogott rajtam. Pedig a tésztát nem én készítettem, azért ennyire nem vagyok mazochista, bóti réteslap volt a szerencsétlen, dehát be kell ismernem, kábé a felét ki kell dobnom. Azt a felét, ami kemény és nyers lett. Valamit rosszul csináltam, de nem adom fel, rá fogok jönni. Azt nem mondom, hogy holnap rohanok másik nyersanyagért és nekiugrom újból, de majd egyszer, amikor már rájöttem, hogy mit csináljak azzal a rengeteg lappal a vizes konyharuhára terítgetésen kívül. Ellenben a töltelék! Az háromszoros nyamm, olyan finom, hogy ha egyszer bejglit sütök, ezzel fogom kipróbálni. Nem nagy találmány, de saját hirtelen támadt ötletem volt: almát reszel, bele fahéj, dinsztel, bele darált dió, cukor, tovább dinsztel, a végén kövér mazsolákat bele, ekkor már csak pár percig kavargat - és amikor kihűlt, kibírja felfalás nélkül, mert én legszívesebben úgy, ahogy volt, megettem volna az egészet. Kár volt abba a félresikerült rétesbe tenni, de a legközelebbi levelestészta biztos, hogy ezt a tölteléket kapja.

Más: ha esetleg valakinek hiányérzete van, mióta Bornai lezárta a blogját és szívesen hallana egy vele folytatott, kellemes beszélgetést, figyelmébe ajánlom a Kossuth Rádió ma délelőtt leadott Kabarématiné című műsorát (nem kell megijedni, kabaréjelenet alig, tényleg elhanyagolható mennyiségben volt benne, annál több beszélgetés). A hangtárban három hétig még megtalálható, a 9:05-kor kezdődő műsorra kell kattintani.

******************
Update: hezitáltam erősen, hogy csináljak-e hülyét magamból a tisztelt publikum előtt, de úgy döntöttem, hogy ha a sikerekkel dicsekszünk, akkor vállaljuk a kudarcot is. Meg egyébként is, ez egy szórakoztató blog, vagy mi. Szóval, tudom már, mitől lett ehetetlen a rétesem, mert én ugyan előírásszerűen megkentem olvasztott vajjal minden lapot, csakhogy szépen visszateregetve egymásra őket, együtt hagytam, majd pedig, a tölteléket rárakva a legfelsőre, együtt (!) feltekertem a nedves konyharuha segítségével (nem, a konyharuhát nem hagytam rajta a végén, hehe). A fene gondolta, hogy ebből a cuccból sok tekercset kell képezni és nem csak egyet! Na, ettől aztán persze a külső, jó ízűre sült lapon kívül a többi fehér, kemény és nyers maradt. Nem röhög! Mint tudjuk, az okos a más kárán tanul, a buta meg... hát igen.
De sajtos stanglit szuperfinomat tudok sütni, meg túrós-lekváros lepényt is, igenis, bíbibííí. :)

Kellett nekem épp a kókuszos pathét választanom, amikor valami kis aprósüteményre vágytam! De azt mondtam magamban, mégse süthetek hetenként két nagy tepsi sajtos stanglit (a múlt hetin már túl vagyok), mert az nekem duplán-triplán-nyamm kategória (vagyis egy sajtos stangli vagy pogácsa nem tud olyan rosszul sikerülni, hogy én azt meg ne enném), ennek következtében aztán saját magam elől dobozba zárva mindig a szekrény legtetejére kell menekítenem, hogy legalább ne kerüljön folyton az utamba és még így is nagy önmegtartóztatásomba kerül, hogy ne nyúljak föl érte oda a magasba félóránként. Na szóval, akkor süssek hát valami édeset, aprót, de lehetőleg ne kelljen gyúrni, kinyújtani és szaggatni. Találtam is a neten számos aprósütemény-receptet, melyekben csak keverést és apró halmok tepsibe rakosgatását, illetve az anyagnak nyomózsákból való kinyomkodását irányozták elő.
Így esett választásom a kókuszos pathé nevű, a leírás szerint "gyors és egyszerű" teasüteményre. Azt mondja a leírás, hogy miután összekevertük a hozzávalókat, tegyük nyomózsákba és nyomjunk belőle levélformákat a tepsibe. Hát én összekevertem mindent, aztán néztem, néztem azt a masszát és láttam, hogy ez olyan tömör és ragadós, amit nem létezik begyömöszölni abba a csőbe, mert még ha be is megy, ki már biztos nem fog belőle jönni. Ezért aztán golyókat formáztam és lapítottam, illetve vizes kiskanállal halmokat rakosgattam. Minden volt, csak gyors nem. Egye fene, gondoltam, csak ehető legyen a végén.
Sült, közben kicsit fortyogott, kivettem, egyenként kirakosgattam papírtörlőre, ami leitatta róla a fölös zsiradékot - merthogy zsíros lett az eszemadta. Hát még ha az előírás szerinti mennyiségű kókuszreszeléket tettem volna bele, akkor milyen zsíros lett volna? De én csak annak a felét használtam föl, és így is... Na mindegy, mire megszáradt és kihűlt, egész ehetőnek bizonyult, ámbár hogy a "ronda és finom" kategóriába kerülhessen, ahhoz azért kicsit jobb ízűnek kellene lennie. De azért el fog fogyni, azt hiszem, bár vendéget nem hívok rá.
Ez volt édesbús esetem a kókuszos pathéval az Úr 2011-dik esztendeje február havának 7-dik napján.

Arra az elhatározásra jutottam, hogy ezentúl nem fogok én tököt gyalulni, hanem csak feldarabolom és ugyanúgy megfőzöm főzeléknek, mint a gyalultat. Úgy adódott, hogy amikor a jó meleg, töktermő augusztusi-szeptemberi napokon fagyasztásra készítettem elő a nyersanyagot, meguntam a gyalulgatást és attól kezdve a hátralévő mennyiséget csak kockára vágva zacskóztam be. Az utóbbi hetekben került sor egy-egy adagra, melyekről annak idején azt terveztem, hogy majd valami húsos-fűszeres tepsis egybesült frincfrancnak használom el. Hát nem úgy lett, mert rájöttem, hogy a sónak, kapornak, meg a pirosaranynak, sőt a rántásnak is olezánc, hogy gyalult vagy darabolt tököt teszek alája. És tényleg mindegy volt, finom lett így is. Az ujjbegy- és körömgyilkos tökreszelő meg monnyon le!

Mindig is zsigerből fakadó averzióim voltak az ilyenféle ételek iránt, mint répatorta, csirketorta és társaik (tudom, finomak, csak az alakjuk torta, de akkor is, micsoda társítás ez, brrr). De ha így van és ezt tudván tudom magamról, akkor kérdem én, miért próbálkozom olyannal, hogy aszongya, sütőtökös kevert süti? Mert próbálkoztam, ma. Már amikor kevertem bele a tésztába a nagy munkával lereszelt sütőtöktömeget (nehéz ám reszelni azt a kemény kobakot... izé, kabakot), már akkor felvetődött bennem a kérdés, hogy tényleg kell ez nekem? De előérzetemet félretaszítva csak kevertem, kevertem, tepsi kiken, massza belezúdít, sütőbe besuvaszt, oszt' jónapot.

Néhány perc elteltével mint valami sötét előjel, elkezdett szállongani a konyha felől A SZAG. A szag, ami sem a sülő sütőtök, sem a fővő sütőtök illatára nem hasonlított, nem, ezeket én mind nagyon szeretem, de ez nem olyan volt, ez semmire sem hasonlító szag volt. Mivel a tésztában tudtommal csak tojás, liszt, cukor, sütőpor, fahéj, margarin, meg némi mazsola volt, a szag ezekből nem eredhetett, tehát a bűnös nem lehetett más, mint a sütőtök. De hogy mitől bocsát ki ugyanaz a sütőtök más szagot, amikor tésztába keverik és egészen más illatot, amikor önmagában sütik vagy főzik, ez felfoghatatlan.
A tészta végül megsült, látványra gusztusos volt, csak hát a szaga... Vártam, gondoltam, ha kihűl, majd elillan a szag is. De nem illant el. Kezdtem sajnálni, hogy belefeccöltem ebbe az izébe harminc deka lisztet, húsz deka cukrot, meg három tojást, de gondoltam, azért felvágom és megkóstolom. Megkóstoltam. Nem lett volna rossz, csak hát ugye a szaga...
Egy szó, mint száz, meózásra átvittem belőle utcabéli barátnémnak (muszáj volt, én balga, előre bezengtem neki), akihez is azzal léptem be, hogy "nem sértődöm meg, ha kidobod" - nos, ő ott helyben betolt belőle három szeletet és közölte, hogy minél tovább eszi, neki annál jobban ízlik. Magam pedig úgy összegeztem a helyzetet, hogy egész jó kis tészta ez, csak ne lenne benne a tök, majd pedig mindketten levontuk a nagy következtetést, hogy erre a sütire nem fogunk rászokni. Reformkonyhatündér nem leszek, az már biztos.

Ettől függetlenül pedig mostanában már többször is meg kellett állapítanom, hogy sehogyan sem tudom visszahozni a gyerekkori ízeket. Próbálkozom mindenfélével, például előkerestem Anyu sajtos stangli receptjét és pontosan aszerint készítettem el, de az eredmény meg sem közelítette az övét. A múltkor kidarálós kekszet sütöttem (tegye föl a kezét, aki - persze gugli nélkül - tudja, mi az), de az se olyan lett, mint amit ő sütött anak idején, pedig az ő adagolása alapján állítottam össze. Anyu ugyanis a Horváth Ilona-féle 1962-es kiadású szakácskönyvben saját tapasztalatai alapján kiigazított egyes recepteket: a hozzávalók fölé odaírta ceruzával, hogy neki miből hány deka adta a legjobb eredményt, úgyhogy mivel mindig ezeket a mennyiségeket követem, elvben ugyanolyannak kellene lennie az én süteményeimnek is. De nem olyanok, egyik se lett olyan.
Illetve, egy mégis: a vizespiskóta, az éppen olyan lett, amilyen az a régi volt. Emlékszem, mindig a kezembe nyomta a fakanalat és azt a kék tálat, amibe előtte beleütötte a tojásokat, beleszórta a cukrot és kiadta nekem az ukázt, hogy fél órán át keverjem. Időnként odajött, megnézte, mennyire habos, de persze fél órán belül sose volt megfelelő, aztán egyszerre csak jó lett szerinte, akkor mehettem a dolgomra. És igen, abban a bizonyos szakácskönyvben több süteményhez, így a vizespiskótához is tényleg az van írva, hogy fél óra hosszat kell keverni ezt vagy azt.
Ma már persze nem keverem fakanállal fél óra hosszat, hanem előkapom a mixert és tíz perc alatt olyan habos lesz, amilyennek lennie kell. De amíg nem olyan, hogy Anyu azt mondaná rá, hogy jól van, most már abbahagyhatod, addig csak keverem és keverem.
Azért nem adom fel, a 266. oldalon található, ceruzával kijavítgatott mézescsókkal és mézeskaláccsal még majd próbálkozom, hátha sikerül megközelítenem azt a régit.

Sírvafakadok menten, megint esik az eső! Legyen már vége, brühühü!!! :(((
Ez a hét egészében véve orvosos, fizikoterápiás, tornás volt és lesz hátralevő idejében is, mivelhogy megkezdtem évi rendes kezeléseimet, voltak jó kis beszélgetések az esztékás liftes nénivel, fizikós nővérekkel, miközben mélyen elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen örvendetes, ahogy régi jó ismerősökként üdvözöljük egymást liftes nénivel, nővérekkel, ugyanakkor igen lehangoló, hogy ez az ismeretség honnan származik, na de mindegy, azért mégis jók ezek az emberi kapcsolatok, jobban viseli az ember azt is, amiért odajár.
Misibusz is teljes svunggal üzemel, a pilótát ugyan néha kollektíve helyretesszük, mondván: "Korán jött, Miska!" - mire ő előhalássza a menetrendjét, kis bogarászást követően elmorfondírozik saját magán: "...elnéztem vóna az indulást?" - majd pedig belenyugvón megállapítja, hogy "elnéztem, ötvenötkor kellett vóna indulnom, negyvenötkor indultam..." Ezek után leállítja a motort és dekkolunk még tíz percet a főtéren, mindenki egyetértésével övezve, merthogy ahányan vagyunk, mindannyian teljes empátiával gondolunk bele annak helyzetébe, aki, tegyük fel, nyolc perc múlva vágódik ki felcuccolva a Spar ajtaján, azt gondolván, hogy még simán eléri a buszt, miközben mi már a falu másik végén száguldunk csak azért, mert Misibá elnézte az időt. Ám ez a kis intermezzo semmit nem von le Miska iránti szeretetünkből, béke, nyugalom és egyetértés van, igen.
Most pedig megyek az állomásra, esernyővel, mert vendégem jön a nagyvárosból. Még nem tudja, de vegakaját kap, lebbencslevest és brokkolifasírtot krumplival, nyammm. (Azért biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, egyáltalán szereti-e a brokkolit, de azt mondta, nagyon.)

************
Folytatásképpen, mivel felmerült az igény a brokkolis fasírt receptjére, ideírom, hogy én hogyan készítem:

A rózsáira szedett brokkolit sós v. ételízesítős vízben megfőzöm, ezalatt beáztatok langyos vízbe egy zsemlét. A brokkolit szűrőkanállal kiszedem, villával jól összetöröm, majd hozzákeverem a jól kinyomkodott zsemlét és beleütök egy egész tojást. Na mármost, ezen a ponton szokott végképp felhígulni az egész, ezért beleszórok annyi burgonyapelyhet, amennyi szükséges ahhoz, hogy formázható massza keletkezzen. Lehet fűszerezni ízlés szerint, például apróra vágott pirított vöröshagymával, szétnyomkodott fokhagymával, borssal, pirosarannyal, nagyjából úgy, ahogy a húsos fasírtot. Aztán gombócokat formázok, meglapogatom, olajban kisütöm és kész.
Lehet morzsába is forgatni, és lehet egyéb pelyheket is beletenni, de például a zabpehely és a búzapehely kemény marad sütés után is, tehát előbb le szoktam darálni kávédarálón, hogy lisztszerű legyen. Korpák (búzakorpa, zabkorpa) hozzáadásával is lehet kísérletezni, de az sem az igazi, mert megmarad benne a korpáknak a fűrészporhoz hasonló állaga. Nekem a burgonyapehely vált be legjobban, mivel az eleve lisztes, semleges ízű és jól sűrít.
Jó étvágyat!

Vegetálok, ez a legpontosabb kifejezés arra, amiben mostanság vagyok. Kijárkálni nem nagyon merek, miután a karácsonyi nyavalyám kissé a fülemre ment, ezért aztán ebben a piszok hidegben azt is meggondolom, hogy az ajtón kilépjek. Minden este elhatározom, hogy na most már tényleg holnap bemegyek a faluba, aztán eljön a holnap, mert az általában eljön, kidugom az orrom reggel és érzem, hogy még mindig nincs tavasz. És akkor nem megyek sehova, illetve, amikor már nincs itthon tej, kenyér és alma, mint pl. tegnap, hát elhúzom nyugdíjaskocsimat a közeli kisboltba, bepakolok februárig elegendő dobozos tejet, több kiló almát, némi príma zsámbéki kenyeret, beszélgetek a boltosokkal, majd pedig hazaráncigálom a cuccot, miközben megállapítom, hogy igen jól tettem, hogy nem másztam be ma sem a faluba. Egyrészt pénzt takarítottam meg, mert a nagy Sparban biztos nem úsztam volna meg ennyivel, másrészt pedig nem fagyott le a fejem és egyéb kapcsolt részeim a hosszú gyaloglásban.
Főzök is, igen, tökfőzeléket, sárgarépafőzeléket, krumplileveskét, fasírtot krumplival, valamint túrógombócot, nyamm. Ezek közül, mint már említettem vala, a tököt és a sárgarépát nem szeretem, de az egyiket tükörtojással tetéztem meg, a másikat pediglen resztelt májjal és így egészen jólesett mindkettő. Az utóbbi pár napon ebédek után megengedtem magamnak egy kevés itókát is, ugyanis a nagy szilveszteri hámbólkirúgásunk alkalmával nem vált be nekünk a forralt bor, melyet kitaláltunk a hidegre és az ünnepre való tekintettel. Hígítottuk, szegfűszegeltük, forraltuk, cukroztuk, mézeztük, de valahogy nem volt az igazi. A bor pedig jó lett volna, ugyanis eme nagy alkalomra tekintettel felbontottuk a gyerekeimtől a találkozón kapott etyeki juhfarkot, abból kotyvasztottuk a forralt bort. Kár volt, inkább ittuk volna hidegen. Viszont az üvegben marad még egy kevés tiszta bor, melyet vétek lett volna hagyni megpimpósodni, tehát abból minden ebéd után belelódítottam a pohárba kábé kétujjnyit, majd pedig felöntöttem ásványvízzel. Ha a fröccsök fajtáit nézzük, aránya szerint viceházmesternek talán megfelelt, gyenge volt, de nem volt rossz. Most pedig itt áll az üveg, rajta a harminc évvel ezelőtti nyolcadikos osztályképpel, én pedig azon gondolkodom, hogyan operálhatnám le róla a képet, de nem megy, akármilyen óvatosan próbálom lefejteni, előbb-utóbb beszakadna. Úgyhogy megy az üres üveg az emlékek közé.
Mi van még? Figyelem a gázhelyzetet, mert ha nem lesz gáz, akkor nálam tényleg gáz lesz. Még kéményem sincs, azt se tudom, hogy valamikor régen a lakás melyik részén lehetett a kályha. Tehát fűteni nem tudnék semmivel. A két hősugárzó még annyira se melegítené be a szobát, mint a gázkonvektor, pedig ettől se lehet megizzadni. Ördögi kacajjal nyugtáztam, amikor tegnap valamelyik okos szakember a tévéből belemondta a képembe, hogy jó lenne, ha a lakosság is takarékoskodna, azaz 21-23 foknál nem fűtené fel jobban a lakást. Istenem, ha nálam valaha is lenne 21, netán 23 fok! Ha megvan a húsz, akkor már elégedett vagyok (és számolom a köbmétereket, hogy mibe fog ez a pokoli meleg nekem kerülni). Miből takarékoskodjak - ahogy a dal mondja: "csókolom, megszakadhatok?"
Mindenesetre utcabéli öreg barátném már felmérte a fakészletét, én felmértem az enyémet (félig lebontott sufni faanyaga a benne raktározott régi szekrénnyel, asztallal, polcokkal és egyebekkel), majd pedig közölte, hogy mi már megfagyni nem fogunk, mert odatelepít engem magához, aztán meglátjuk. Nála ugyanis, mint sokaknál a környéken, még megvan és többé-kevésbé működőképes a régi vegyes tüzelésű kazán, tehát, ha ne adj' Isten, bekövetkezik a korlátozások ötödik fokozata, itt víztelenítem a házat és cuccolok pár telekkel odébb. Kaland az élet.

Tegnap este óta megint hasít az adsl. Délután volt még egy menetem, ez esetben Vonalvégi Andrást támadtam le és magyaráztam el az én nagy hasfájásomat, ő látszólag megértett mindent, csak úgy ropogott az ujjai alatt a klaviatúra, miközben írta, amiket mondtam, márpedig én mondtam mindent, ami ahhoz kellett, hogy mindenki megértse, mennyire hiábavalóság ide kiküldeni szerelőt és itt próbálkozni, hiszen itt már semmi, de semmi kicserélni való nincsen. Biztosított róla, hogy mindent továbbít a műszakiaknak és mindent megsürget és nagyon bízik benne, hogy sikerül elhárítani az én nagy bajomat. Mondtam, hogy én nemkülönben bízom ugyanebben, ezzel elváltunk. Ez történt úgy délután négy óra körül, majd pedig kábé három óra múlva beindult a net. És megy azóta is. Bizakodom, de azért nem nagyon, mert volt már ilyen, aztán mégse maradt így. De most hátha. A reményhal ugyebár a legszívósabb állat a földön.
Azért mégis szeretnék egy leírást kapni arról, hogy mit csináltak, hol, mit javítottak, amivel elérték a jelenlegi állapotot - hogy például a központban konfigurálták a cuccot, vagy kimentek vezetékhez, elosztóhoz, akármihez és ott bütyköltek valamit? Mert régebben, mondjuk, úgy egy évvel ezelőtt még az volt a szokásuk, hogy felhívtak telefonon és megkérdezték, rendbejött-e a vonal, amikor pedig mondtam, hogy minden rendben, akkor közölte a munkatárs, hogy ő most már lezárja a hibabejelentést. Vagy olyan is volt, hogy emailt küldtek hasonló céllal és szöveggel. Most viszont tényleg kíváncsi lennék a történtekre technikailag is. A mobilinternetről elég rosszakat olvasok az ilyen tárgyú fórumokon, hogy lassú, hogy rájukszámláznak jogtalan összegeket, hogy néhány giga elérése után korlátozzák a sebességüket, pedig papíron korlátlan az adatforgalmuk, szóval, nem merek váltani, legalábbis hogy teljesen felmondjam az adsl-előfizetést, úgy nem, mert ha aztán megszívom a mobilinternettel és visszatérnék az eddigihez, akkor fizethetek még belépési díjat is a téhómnak. Benne vagyok a csapdában nyakig.

Most viszont odakint a konyhában fő a leves, meg a tökfőzelék, brrr, de a bejglik, kókuszrudak és kőttes pogácsák után úgy gondoltam, itt az ideje egy kis könnyebb étkezésnek. Nem szeretem a tökfőzeléket. De megeszem. Bár lehet, hogy veszem a fáradságot és fasírtot sütök. Na persze, szigorúan csak feltét gyanánt. Aztán ha mégis megfordul az arány, mármint a főzelék és a husi aránya, akkor legfeljebb nem tökfőzeléket eszem fasírttal, hanem fasírtot tökfőzelékkel.

Fejezet, melyben retrónéni leamortizálja egyes testrészeit, valamint egy zománcozott fazekát, miközben Creedence Clearwater Revivalt hallgat

Nem az én napom ez, de a tegnapi sem volt az. Tegnap bozótirtás közben megszúrtam a karomat, kiment a térdem, úgyhogy most az egyik gyűlik, a másik nem hajlik (mondjam-é, melyik csinálja melyiket), egy szó mint száz, drága meggyszedés volt az a tegnap délelőtti, nem érte meg, inkább maradtam volna a fenekemen.
Ma pedig miközben két CCR-szám után kutattam, furcsa szagra lettem figyelmes, mondom magamban, ki ez az elvetemült, aki ilyenkor éget? És milyen büdös az, amit éget, nahát még ilyet! Aztán szerencsére gyanút fogtam és kimentem a konyhába. Én voltam az az elvetemült, ugyanis a zacskós barnarizs égett bele a kedvenc piros zománcos fazekamba, de teljesen. Nem tudom, miféle rizs volt ez, sose jártam még így vele, ebben túl sok volt a keményítő, vagy mi, de az összes vizet fölzabálta és csak sült, sült rá a szép, hagyományos zománcozott edény fenekére, annak a fazéknak most már annyi. Szerintem, ha nem fogok gyanút, pár perc múlva olthattam volna az egész tűzhelyet. De azóta már másik lábasban megfőztem a másik zacskó barnarizst, mert a resztelt májamhoz és kaporszószomhoz rizst akartam enni, igen, juszt is.
Hát ilyenek mennek mostanában. De azért aki szereti a Creedence Clearwater Revivalt, pillantson jobbra és nyomogasson bátran!

Ma a következők történtek velem, csak a lényegesebbeket sorolom: megcsíptek a hangyák, megcsípett egy növény (nem csalán, azt ismerem), készítettem májgombóclevest és túróstésztát, ettem egy olyan tátracsúcsot, ami halványan sem emlékeztetett gyerekkorom ilyen nevű süteményére, beszélgettem két baráttal az msn-en, közülük az egyiket a kétségbeesésbe kergettem, eddig körülbelül ennyi, és még hol van a nap vége!
A hangyákkal úgy sikerült találkoznom, hogy kimentem gyomlálni és ehhez felvettem a munkáskesztyűmet, aminek egyébként a rendes helye a villanyóra szekrényében van kifejezetten azért, hogy ne menjen bele darázs, hangya és egyéb persona non grata. Mondom, felvettem a kesztyűt és elkezdtem a gazt kihúzgálni, pár másodperc telt el, amikor a jobb csuklóm felett szúrást éreztem, hát egy hangya, akit lesöpörtem. Ekkor még azt hittem, a kiszedett gazról mászott fel a galád. Néhány pillanat múlva újabb hangya ugyanott, majd még egy és mindegyik ugyanúgy belémharapott. Akkor már gyanús lett a dolog, honnan jöhetnek ezek, és valóban, a kesztyűből jöttek. Ami, mint említettem, épp ellenük való védekezésképpen volt igen praktikusan és gondosan a szekrénybe helyezve. Ember tervez, hangya végez és beletelepszik abba, amibe nem kéne. Ezután ledobtam a kesztyűt és folytattam a gyomlálást immár csupasz kézzel, de nem volt szerencsém, mert pár perc elteltével valami ismeretlen szúrós növénybe nyúltam, ami úgy megcsípte a kezemet, hogy az előbbi három hangya kismiska volt ehhez képest. A szúrás helye feldagadt, égett, na, mondtam magamnak, ebből elég, ez a gaz itt lesz holnap is, mára befejeztem és behúztam a házba nyalogatni sebeimet.
Ebéd után elmentem a boltba beszerezni a heti tartalékokat és megláttam a tátracsúcsot. Hű, de régen ettem, felrémlett a rákosligeti cukrászda, ahol vasárnap délutánonként a barátnőmmel kirúgtunk a hámból és megettünk fejenként legalább egy krémest, vagy sarokházat, vagy tátracsúcsot és szódát ittunk utána. Voltunk olyan tizennégy-tizenöt évesek, ez volt a vasárnapi programunk (kéretik figyelni a kötőszóra: nem és, hanem vagy!).
Megvettem a tátracsúcsot. Halvány árnyékában sem hasonlít a régire: tömény, túl édes benne a krém és túl kemény az alján a piskóta. Azt hiszem, számomra a tátracsúcs végképp a múlt ködébe vész, mert ha nem akarom meggyalázni az emlékét, nem eszem többé tátracsúcsnak nevezett akármit.
A boltban megállt mellettem két kis romagyerek, a nagyobbik se lehetett több négyévesnél, a kisebbik volt vagy három. Azt mondja nekem a nagyobb fiúcska: "Néni, látod, milyen autótorta van ott?" - és mutat a csupa üveg süteményeshűtő felé. Akkor már odanéztem, hát tényleg, a legalsó polcot teljes szélességében elfoglalta egy hatalmas, autóformára kialakított, ordenáré mályvarózsaszín marcipánmázzal leöntött torta, volt neki ablaka, reflektorai, hűtőrácsa, minden, ami a gyerekszemet odavonzhatta. A kicsi ismételte a bátyja szavát: "aatótojta". Mondom nekik: "Tényleg, milyen szép!" - a nagyobbik: "Ki csinálta?" - mondom: "Biztos a cukrász bácsi" - a kicsi megismételte: "cukjászbácsi" - én: "Látod, a cukrász bácsi milyen ügyes?" - a kicsi: "milyen ügyes". Így beszélgettünk, miközben a két kis muksó le nem vette a szemét a rettenetes műtárgyról, mintha álmaik netovábbjába botlottak volna bele. Ki tudja, meddig nézték volna, ha az anyjuk nem végez közben a vásárlással és el nem hajtja őket onnan, de még az ajtóból is vissza-visszapislogtak a rózsaszín marcipánautóra. Gondolom, megrendelésre készült valakinek az a torta, mert nem gondolhatta komolyan egyetlen ügyes cukjászbácsi sem, hogy ezen a környéken lesz rá spontán igény több ezer forintért. Mindenesetre ha, tegyük fel, valami autóbolond felnőtt számára rendelték, annak az esztétikai nevelésének már mindegy, de ha gyerek szülinapján fog örömet szerezni ma este, az már nagyobb baj, már ami a szépre szoktatást illeti. Mert randa az a monstrum, ez tény, de ez a két kis koma sokért nem adta volna, ha az övék lehetne.
Az egyik eladó hölgy pedig újabban Ágika néninek szólít, csupa szeretetből. Hallja, hogy a másik, aki már korábban is ott dolgozott, Ágikának hív (amit sose szerettem, mert minden vagyok, csak ágikás nem, de teljesen mindegy), és miután úgy ítélte meg, hogy neki néniznie kell, viszont nyilván nem merte levenni a kicsinyítő képzőt, inkább összehozta az ágikanénit. Így még úgyse hívott senki. Csak Ágika nénike ne legyen belőlem még úgy húsz éven belül. Akkor meg már, amikor a hamut is mamunak mondom majd, úgyis mindegy lesz, úgyse hallom, hogy hívnak.