Mondják, hogy a mai gyerekek megosztják a figyelmüket egyszerre 3-4 dologra is. Csak azt nem tudom, ez jó-e vagy sem, arról még nem hallottam szakértő/szakszerű véleményt. 

Pedig érdekelne, mert én az utóbbi időben, pár év óta egészen hasonlót művelek. Megy a tévé, csak úgy oldalt, nem arra nézek (hogy miért megy, ha nem nézem, ennek is oka van, de most ezt hagyjuk), előttem a laptop, azon keresgélek, olvasok, írok, letöltök, vagy ha a laptop éppen nincs bekapcsolva, akkor a telefonomon keresek, olvasok, hozzászólok, játszom, aztán ha ehhez még valaki felhív a vezetékes telefonon, akkor is megy közben minden, beszélgetek, kérdezek-válaszolok, odafigyelek, és ha a vonal másik végén az illető valami olyasmit kérdez, amihez kell a net, akkor párhuzamosan azt is kikeresem és már mondom is neki, vagy ha valami képet, linket kell neki átküldeni, már küldöm is. Épp csak a fülemben nincs semmilyen zenelejátszó alkalmatosság, de ezen kívül legalább két-háromfelé koncentrálok folyamatosan. Ja, azt még nem mondtam, hogy mindeközben azt is tudom követni, ami megy éppen a tévében, tudom, miről szól a film, hol tart a cselekmény, vagy miről beszélgetnek a stúdióban. Aztán néha, ha ennél a háttérhangzásnál jobban felkelti érdeklődésemet a műsor, odafordulok és nézem. 

Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó így, de ha a gyerekeknél ugyanezt nem ítélik veszélyesnek, megnyugodhatok. Mert akkor egyszerűen csak arról van szó, hogy én most, közeledvén a hetvenhez  gyerek lettem. Kell ennél jobb? :-)

Mindig elfelejtem, hogy Agymenők-nézés közben (aki nem ismeri az Agymenőket, máris lapozzon, úgysem érti, miről beszélek)  nem szabad, sőt szigorúan tilos és életveszélyes ebédelni - vagy úgy is mondhatjuk, hogy evés közben nem szabad, sőt szigorúan tilos és életveszélyes Agymenőket nézni. Hacsak... hacsak nincs a közvetlen közelünkben a Heimlich-fogást profi szinten alkalmazni képes egyén. Szóval, nagggyon kell vigyázni! :-)

Egyébként pedig kíváncsian várom, mikor kezdem megunni az egyes szereplőket. Mert nem tudom, másnál hogy van ez, de én mostanában azt észlelem magamon, hogy a már évek óta sokadszorra látott sorozatok szereplői közül egyik-másik egyszerre csak elkezd az idegeimre menni. Például a GilmoreGirls-ben Lorelai sajátos szószaporító fejtegetéseit már nem bírom elviselni, a Váratlan utazásból pedig a Hetty nénit alakító színésznő  túljátszott ripacskodásából (amire még Schubert Éva szinkronhangja is rátesz három lapáttal) van elegem. Ja, és még a Família Kft.-beli Krisztától is kiütéseket kapok. :-) Azt pedig aztán tényleg mélyen titkolnom kell  a FB Csengetett mylord zárt csoportjában, hogy újabban mennyire zavar Ivy sokszor idióta szövege, sőt a gesztusai, idétlen mozgása is. 

Pedig Lorelai azelőtt is ugyanilyen fölöslegesen szaporította a szót, Hetty azelőtt is ripacskodott, Kriszta azelőtt is cikázott és hebrencskedett és Ivy azelőtt is hülyén mozgott és értetlenkedett, akkor mi változott? Semmi, csakhogy az említett sorozatokat már hosszú ideje ismerem és az egyes epizódokat nagyon sokszor végignéztem az utóbbi években. Valószínűleg túl sokszor, így aztán nem csoda, hogy megcsömörlöttem némelyik karaktertől. Az Agymenőkről viszont azelőtt semmit se tudtam, egyáltalán nem is ismertem és csak pár hónapja nézem, így a szorosan vett főszereplőket - bár viszonylag sokan vannak, eleinte öten, aztán hatan, majd amikor bejön a képbe Amy, attól kezdve már heten - még kivétel nélkül   kedvelem. Főleg Sheldont. :-)

Remélhetőleg évek kellenek még, mire besokallok valamelyiküktől. De egyelőre még biztosítják azt a mentálhigiénés szakemberek által javasolt napi 15-20 (sőt több) percnyi  felszabadult nevetést, ami ugyan még kiderítetlen hatásmechanizmussal, de bizonyítottan gyógyító hatású és így mindenképpen egészséges. 

Idegen tollakkal

Ezeket blogokban olvastam és tetszett. 

Az egyik:

"...ha minden megtörtént volna, amitől az elmúlt negyven évben szorongtam, akkor már minimum megsemmisült volna az univerzum."  (Azt már én teszem hozzá, hogy na, ennyit a bevonzásról.)

A másik pedig a szokásos gumicsont, a blogger alapvető és folyamatos dilemmája:

"Néha emlékeztetnem kell magam arra, hogy ez az én blogom, és tőletek, azon kedves kevesektől, akik még olvastok, független. Éppen ezért, amikor úgy gondolom, hogy ezt most talán nem kellene ide leírnom, mert bánthat valakit, akkor saját magammal tolok ki, mert bizonyos dolgok kikívánkoznak belőlem."

Most olvastam egy tanulmányt az időskori tanulásról, melyben ezt írják: 

E. L. Thorndike*az 1920-as években vizsgálta a felnőttkori tanulási képességeket. A korábbi felfogással szemben – miszerint a felnőttek már nem képesek jelentős tanulási teljesítményre – arra a következtetésre jutott, hogy a tanulási képességek, melynek maximuma valóban a fiatal felnőttkorra tehető, 40–50 éves korunkig optimálisak, majd az ezt követő csökkenés mértéke sem rohamos. Eltérő iskolázottságú és előképzettségű felnőttek vizsgálata után arra a következtetésre jutott, hogy alanyai „kiválóan formálhatóknak és taníthatóknak mutatkoztak mindegyik megvizsgált szellemi tevékenység tekintetében”. [...] Ma már nem lepődünk meg azon, ha valaki felnőtt korában német nyelvet kezd el tanulni, azonban az időskori tanulással szemben még gyakran érezhető szkeptikus gondolkodás a társadalom részéről.

Egy másik írásból pedig most tudtam meg, hogy még nem is vagyok idős, csak idősödő, hurrá. Ugyanis a WHO által jelenleg elfogadott felosztás a következő: 50–60-ig áthajlás kora, 60–75-ig idősödés kora, 75–90-ig időskor, 90 év fölött aggkor és 100 év felett matuzsálemi kor.

Hát jó, akkor én most - úgy is mint idősödő egyén - összekapom magam és elmegyek egy előadásra, ami a felnőttkori és időskori tanulásról szól. Hátha megtudom, hogy miért és még meddig akarok, illetve tudok új ismeretekre szert tenni (noha ennek tulajdonképpen már nem sok értelme van, mondhatja bárki), meg az is érdekelne, hogy mi van a motivációval, kell-e mindenhez motiváció, lehet-e  azt erőltetni és lehet-e anélkül tanulni? Csupa izgalmas kérdés.

*Edward Lee Thorndike (1874-1949) amerikai pszichológus, aki az állatok viselkedésének vizsgálatával foglalkozott és lefektette a modern tanuláslélektan tudományos alapjait.

A klinikai szakpszichológus előadásában azt mondta a nagyrészt idős nézőknek, hogy mindenki tegye fel magának a kérdést: mi a célja az életében? És ha netán valaki ezen elgondolkodva semmit nem tud  válaszolni, akkor ma estig nagyon gyorsan találjon ki valamilyen közeli és távoli célt, amit  kitűzhet maga elé. Mert csak úgy tudunk elégedettek lenni, ha tudjuk, hová tartunk. Sajnos, az nem derült ki, hogy a jelenlévők mit válaszoltak önmaguknak erre a kérdésre, pedig igazán érdekes lenne megtudni. 

Meg még azt is kérte, hogy tegye fel a kezét, aki tud nemet mondani. Aztán beszámolt arról  a tapasztalatáról, hogy ilyenkor a megkérdezetteknek alig 20 százaléka (főleg férfi) szokott jelentkezni. Pedig tévedésben van, aki azt hiszi, az a jó a környezetének, ha mindig mindent megcsinál, ugyanis az ember csak annyiból tud adni, amennyi muníciója van és  az elutasítással sosem élő ember készletei előbb-utóbb kimerülnek. Tehát  nagyon fontos megtanulni határt húzni és nemet mondani. Valamint az is hasznos tanácsa volt, hogy legyünk kíváncsiak, legyünk nyitottak az újra és küzdjünk a beszűkülés ellen. 

Az említett pszichológus  a fájdalomérzet és a lelki állapot kapcsolatáról tartotta az előadást, melyből én most csak egy-két  momentumot emeltem ki, de azt hiszem, ezeken tényleg érdemes elgondolkodni. Tűzzünk ki célt, tudjunk nemet mondani, legyünk nyitottak - és akkor boldogan élünk, míg meg nem halunk. Hát így. :)