Mókus

Éppen arra gondoltam, hogy felteszem majd itt a kérdést, szerintetek melyik a legviccesebb szó? Ez azért jutott eszembe, mert számomra a legviccesebb a mókus. Van a hangzásában valami nagyon vidám, ahogy kimondjuk: mókus!  😄

Erre mi történik? Hallom ám a rádióban, hogy ma van a mókusok világnapja. Még a mókusoknak is van! Ahogy megtudtam, 2001 óta ünneplik ezt az állatvédők, akkoriban egy amerikai vadőr javaslata alapján iktatták be a világnapok közé. Vártam, hogy a Google, ahogy szokta, valami jópofa mókusos ábrával egészíti ki a saját logóját, de nem, ma is ugyanolyan, mint bármelyik szürke napon, csak a betűk, semmi más. Nincs ennek a guglinak semmi fantáziája! Pedig még mókusos emojikból is széles választék található a neten, mert a mókus aranyos. Hogy hasznos-e, vagy káros, arról megoszlanak a vélemények, de maradjunk annyiban, hogy aranyos.

Helyi flóra és fauna

Arról volt szó az elején, hogy mindenféléről fogok írni.  Akkor tehát mesélek most a madarakról.

A kertben nálunk nyugalom van. Csak ritkán zavarja valaki a növényeket a növésben, általában minden úgy nő, ahogy  akar. Vannak bokrok is, meg néhány fa, egy nagyon magas fenyő és egy nyírfa, tehát bőven van hely fészeknek is, a madarak pedig szabadon röpködhetnek keresztül-kasul, amerre jólesik. A kertbe bejáró egy-két macska legfeljebb a fatörzsek legalacsonyabb szakaszáig ugrik fel, azt is csak végszükségben,  ímmel-ámmal. A színen időnként átsuhan egy mókus, azt hiszem, mindig ugyanaz, ő nem veszélyes senkire. Szinte repül egyik ágról a másikra, jó magasan, aztán eltűnik a szomszéd kert fáin, majd egy idő múlva jön vissza, mint egy menetrend szerinti mókusexpressz. A földre soha nem bolond lejönni, hogy egy macska prédának tekintse, ámbár épp a múltkor merészkedett annyira alacsonyra a nyírfa törzsén, hogy a legszemtelenebb macska azt képzelte, elérheti, de persze nem nyert.  A mókus, mint tudjuk, repül, a macska meg túl kövér és lusta.

Vannak szarkák, sokan. A hangokból ítélve a nagy fenyő valamelyik magas ágán fészkük is van, néhány hete még nap mint nap gyanús fiókacsicsergések hallatszottak abból az írányból. De mostanra már felnőhettek az utódok, mert az utóbbi napokban időnként nagy hangzavarral vadul röpködnek négyen, ezek közül hárman fiókák lehetnek, bár nagyjából mind ugyanakkorák. Talán a repülést gyakorolják az egyik szülő felügyelete alatt, nem tudom.

Minden évben megjelenik egy szajkópár, nyilván nem ugyanaz a két madár, de mindig kettesével mutatkoznak és az egyikük tollazata mutatósabb, a másiké kicsit fakóbb színű, ebből látszik, hogy egyik hím, a másik tojó (merthogy az állatvilágban a hímnek kell ám felhívni magára a figyelmet, ő a szép, a mutatós, lásd oroszlán, feketerigó, és így tovább,..). A szajkók nagyon szép madarak, valóban lehet gyönyörködni bennük, de amennyire tudom,  a madárvilág nem  szereti őket, mert  tojásokat rabolnak, sőt  kismadarakat is képesek zsákmányul ejteni. Állítólagos hangutánzó képességüket eddig nem vettem észre, sőt egyáltalán nem hallottam még a hangjukat – bár most jut eszembe, ki tudja, mikor hallottam valódi hangokat, és mikor csapott be valamelyik szajkó, ugyebár. 😊

Annál inkább felismerhető az örvös galambok jellegzetes burukkolása. Mindig ketten röpködnek egyik ágról a másikra, idönként lent sétálnak a füvön, szép fehér csíkos "gallérjuk" van. Mivel a tollazatuk színe és mintázata teljesen egyforma, eleinte azt hittem, mindkettő hím. De aztán megtudtam, hogy az örvös galamboknál nincs meg az a fent említett különbség a két nem között, úgyhogy ezek  itt egy pár lehetnek, a tollazatuk egyforma színű és mintázatú, valamint a nyakuk melletti fehér folt a hímnél és a tojónál is ugyanolyan. Jellegzetes, méltóságteljes mozgással lépkednek a fűben és időről időre csippentenek egyet a fű közül. Múltkor még nagyon aktívak voltak, röpködtek az ágak között, talán akkor keresték a fészekrakásra alkalmas helyet, és ha minden jól megy,  azóta meg is találták. Napok óta nem hallani a hangjukat, majd kiderül, visszatérnek-e. 

Vannak még harkályok, kétféle, egy kisebb és egy nagyobb is kopogtatja időnként a fatörzseket, különösen a nyírfát kultiválják, úgy látszik, annak a kérge alatt találják a legtöbb rovart. Néha megjelennek a varjak, jó nagyok, rettenetes hangjukkal felverik a csendet, na, nekik nem örülünk sem mi, emberek, sem az itt élő madarak – bár itt nálunk még nem támadtak meg embert a kertben,  ahogy ez néha előfordul a városi parkokban.  

A kisebb madarakból is van nálunk bőven, feketerigók és rengeteg cinke, de néhányszor láttam már zöldikét is. Ha egy feketerigó nagy hangon kezd kiabálni, folyamatosan, jellegzetes módon, biztosra vehetjük, hogy valahol a látóterében, pár méteres körzetben macska jelent meg a színen. Macskaveszély, macskaveszély! – ezt kiáltozza rigónyelven megállás nélkül, hogy minden madár biztosan meghallja, úgyhogy a macskának esélye sincs a vadászatra, pedig lehet, hogy nem is akart semmit, csak lustálkodni hevert el a fűben. Hiába, a madaraknak az állandó túléléssel telik az életük. 

Ennyit a helyi flóráról és faunáról.

Mostanában elég gyakran megszólaltatják a Madártani Egyesület szóvivőjét és nem csak a madárbarátok, hanem kivétel nélkül bárki mindig sok ismerettel gazdagodhat tőle a madaraktól és az állatvilágról. Itt például az év madaráról, a vándorsólyomról beszél nagy élvezettel és igen élvezetesen.

Olvasom, hogy már lehet szavazni a 2017. év madarára és vajon mi az egyik jelölt? Hát a tengelic! :)

Nem cinkék csivitelnek itt a kertben egy azelőtt sose hallott, jellegzetes hangon, ahogy eddig hittem, hanem tengelicek. Ma az egyik az ablakrácsról röppent el és leült egy közeli ágra pár pillanatra, akkor láttam, milyen madár is ez. Gyönyörű színű és mintázatú, az biztos.

A kép innen: szekesfehervar.hu

Nahát, zöldikét láttam ma reggel! Nem tudtam, miféle madár az, aki ott bóklászik a bokor alatt, rigónak, tengelicnek túl kicsi, verébnek túl sötét színű, zöldesbarna tollazatú, a szárnytollai szélén sárga csíkkal. Nem ugrándozott, mint a veréb vagy a cinke, inkább csak úgy lépkedett az avarban, aztán felült a rózsatő egyik csupasz ágára és onnan nézelődött, míg egyszerre csak megjelent a párja, ugyanolyan külsejű, csak kicsit sárgább csíkkal a szárnytollán, majd pedig ketten együtt elröppentek a fenyőfa irányába. 

Gugli a barátom, úgyhogy pillanatok alatt kiderült, zöldikék voltak, eddig azt se tudtam, hogy ilyen nevű madár létezik. A Madártani Egyesület Tápió-vidéki csoportjának oldalán lehet olvasni róla,  és tényleg olyan az életben is, mint itt a képen:

Ma véletlenül láttam pár percet egy műsorból. A búbos bankáról szólt. Azt hiszem, gyerekkoromban láttam utoljára búbos bankát, emlékszem, ahogy a ház előtti járdára leszálltak a fura hosszúcsőrű madarak és színes fejdíszüket, bóbitájukat időnként szétterítve ott  toporogtak, pipiskedtek. 

Azóta előlem valahogy eltűntek a búbos bankák, legalábbis egyik lakóhelyemen se volt szerencsém hozzájuk. De hogy léteznek nálunk, azt az is bizonyítja, hogy 2015-ben Magyarországon a búbos banka lett az év madara.

Ilyen alapállapotban, meg kiterjesztett bóbitával, de ha repül, az se akármilyen látvány!

Ezt a videót tegnap találtam és a filmecske vicces mivoltán túl mindjárt tanultam is valamit. Ugyanis eddig fogalmam sem volt, hogy létezik egy manul nevű macskaféle. Nevezik pusztai macskának és Pallas-macskának is (a felfedezőjéről, Peter Simon Pallas után).  Olyan, mint egy házi macska, csak egy kicsit nagyobbacska - de ez csak félig igaz, mert nagyjából akkora, mint a házi cica, viszont a dús szőrzete miatt sokkal testesebb. Jópofa, ahogy kíváncsiskodik a kamera lencséje előtt. :)

Hogy mi mindent tanul az ember! Sose tudtam például, hogy a mamutoknak csak négy őrlőfoguk volt, de ez még hagyján, hanem hogy amikor a fogak redőzete elkopott, új fogai nőttek. Ez a fogváltás (az elefántfélékhez hasonlóan) hatszor ismétlődött az állat életében - persze attól függően, elég sokáig élt-e, de jó esetben úgy a 43. életévére zajlott le a hatodik fogváltása. És mivel ezután több már nem következett, a fogak utolsó szériájának kopása következtében egyre kevésbé tudott rendesen táplálkozni, legyengült és elpusztult. Fantasztikus teremtmény volt ez is, hát nem?

Lassan már olyan, mintha csupa találós kérdéssel jöttem volna haza Füredről, itt van még egy:  tegye föl a kezét, aki tudja (még a gugli se segít, tényleg), mi az, hogy mókusmentes sütemény. Nevezetesen mókusmentes rétes, mert így volt kiírva egy füredi jó hírű rétesbolt táblájára.

Bementünk, és miközben a kis hölgy csomagolta a sütinket, megkérdeztük, mire elnéző mosollyal világosított  fel bennünket, hogy az ő réteseik mindenféle mesterséges adalékanyag nélkül készülnek. Hát kérem, ennyivel is okosabbak lettünk. 

Korábban a magunk józan esze szerint találgattunk, például arra gondoltunk, hogy mivel a mogyoró sokakban allergiás reakciót válthat ki, esetleg így akarták szellemesen közölni, hogy a rétesükben a mókusokhoz igencsak közel álló mogyoró még nyomokban sincs. Dehát a megoldás nem ennyire szellemes, sőt logika se fedezhető fel benne. Ne firtassuk hát, miért éppen a mókus, az az aranyos, cuki, ugribugri állatka jelzi a csúnya, káros mesterséges adalékanyagokat, mert nekem lenne néhány egyéb ötletem is az állatvilágból erre a célra. Mindegy, ha mókus, legyen nekik mókus.  Sőt mókusmentes. :)

A helyi tévében éppen arról beszélnek, miért szoknak be a vaddisznók a lakott területekre. Például az út szélére kidobott háztartási zöldhulladék miatt, ami terített asztalt jelent az állatoknak. Az elhanyagolt, bozótos telkeken megtelepszenek, onnan járnak ki portyázni, majd visszatérnek a búvóhelyre és ott ellaknak hosszabb ideig is.

Eddig csak télen hallottunk eseteket, amikor a vaddisznók rémisztgették a járókelőket a kora reggeli vagy esti sötétben, sőt emlékezetesek azok a fotók, melyeket az éjszakai belvárosban készítettek rémülten kocogó vaddisznókról. Most már nyáron is bemerészkednek a házak közé és mint az erdőgazdaság szakembere mondja, nincs túlszaporulat,  így nem kövik ki őket, no meg lakott területen egyébként sem lehet vadászni. 

Emlékszem (és többször írtam is róla), ama kies mezővárosban milyen meglepetés volt számomra, amikor többször is szembetalálkoztam hol kifejlett, hol meg kölyökrókával és ez évente ismétlődött. Először intézkedni kezdtem, sikertelenül, aztán megszoktam és megszokták mások is, hogy vannak rókáink. Éjszakánként sokan hallották a rókavonítást,  néhány tyúk is áldozatul esett, nappal pedig az állomáson várakozók közt is csak ténymegállapításként hangzott el, hogy jé, az ott egy róka. 

Amint Németországban élő unokatestvérem mondta akkoriban, ott a nagyváros kertes részén is rendszeresen találkoznak rókával, ez már nem is számít  különlegességnek. Lassan mi is így leszünk vele, a városokban lehetnek rókák, vaddisznók, együtt élünk flórával-faunával, mindenki belesimul a nagy természetbe. Lehet, hogy ez jó a rókának és a vaddisznónak, de hogy az embernek jó-e, azt nem tudom.

Milyen megmagyarázhatatlan rejtett rétegek vannak az emberi lélekben! Ha az idei nyaralásra gondolok, szinte naponta előfordul, hogy azt hiszem, Sopronba megyünk. Nem is jó kifejezés, hogy azt hiszem, mert közben jól tudom, hogy nem, mégis elsőre oda asszociál az agyam, vagy hogy is mondjam. 

Például látom, a Sopron anno-ra bekerült egy bejegyzést a régi kádfürdőről. Nosza, máris olvasom, kiderül belőle, melyik utca melyik háza volt az, az elmúlt években gyakran jártunk arra, laktunk is a közelében, de az írásban említett emléktáblára nem emlékszem. Na, ezt meg kell majd nézni - tűzöm ki gondolatban májusra a feladatot, aztán visszahuppanok a földre: vááá, nem is oda megyünk. 

Logikus következtetés: menni kell Sopronba IS.

De ennél sokkal aktuálisabb a kérdés: akkor most mi van a vaddisznókkal??? Akik egyes hírek szerint ketten, más feltételezések szerint talán hárman is vannak, és a tegnapra virradó éjszaka óta több helyen is felbukkantak. Amikor az első képet láttam az egyikről, amint a Rákóczi úton baktat az úttest közepén, azt hittem, valaki jópofáskodott a képszerkesztőjével, de kiderült, nem ám, mert megszólaltak szemtanúk is, aztán jöttek a fotók a hídon ügető gyesznóról, sőt olyan képet is mutattak, ahol ketten vannak az állatok. Már nevük is van, sőt  t é r k é p  is készült előfordulási helyükről, szóval, ez csak addig vicces, míg valamelyikük szembe nem jön. 

De semmi vész, fel vagyunk világosítva, a szakemberek megmondták, mit kell tenni ilyenkor: nem nézni a szemébe, bármennyire is hipnotizál bennünket és feltűnés nélkül felmászni az első fára vagy elhúzni minél messzebbre leszegett fejjel vagy ahogy Meryl Streep a Távol Afrikából-ban, azt mondani neki: hess hívni a segélyhívó számok valamelyikét. Aztán vagy odaér időben az altatólövedékes Simabőrű, vagy nem. Ma nem megyek a Svábhegyre, asszem. :)

Azért engem foglalkoztat egy kérdés: ha legkorábban a Józsefvárosban bukkantak föl és abból az irányból terjeszkednek keresztül-kasul a városon, akkor honnan jöttek? Pécelről, Vecsésről, Soroksárról? Ez nem valószínű, nem hiszem, hogy akár a gödöllői dombság, akár az emnullás környéke vaddisznójárta hely lenne. Az gyakran előfordul télen, hogy itt a hegyvidéken bejárnak a kertekbe, utcákba, de a pesti síkságon?

Akárhogy is van, megállapíthatjuk, hogy fővárosunkban pillanatnyilag mást jelent a biodiverzitás, mint pl. tegnapelőtt - persze csak addig, míg vissza nem kerül a két (vagy három) vaddisznó a saját élőhelyére, az erdőbe. :)

Elgyüttem vidékrül ide a nagyvárosba, oszt' kiderül, hogy itt is laknak velünk állatok. A pincénkben például legalább kétféle fajtájú négylábú telepedett meg a tősgyökeres városlakók nagy ámulatára. Akik nem tudják, milyen az, amikor az ember egyszercsak kénytelen a biodiverzitást testközelben érzékelni, bármennyire is nem szeretné. 

Nem tudják, milyen, amikor nyár közepén az ember lánya nem mer otthon aludni, mert egér van a lakásban - igen, ez én voltam, ha jól számolom, lassan már négy éve júliusban, amikor pontosan 5, azaz öt éjszakát töltöttem utcabéli öreg barátnémnál. Sőt az első nap még ebédelni se voltam képes otthon, hanem mivel úgyis bent jártam a faluban egércsapdát, mifenét vásárolni, inkább a Marcsi kifőzde nevű műintézménybe ültem be és ettem valamit, mert úgy éreztem, otthon egy falat nem menne le a torkomon. Aztán minden este fogtam a pizsamámat-papucsomat és sötétedés után, hogy a szomszédok meg ne kérdezzék, hová megyek, átosontam Ilonkához, aki boldog volt, hogy van kihez beszélnie esténként, sőt egyszer még a laptopot és némi dévédé-választékot is átvittem, aztán moziztunk, megnéztük a Mici néni két életét. A történet vége az lett, hogy az egér valószínűleg ahogy bejött (feltételezésem szerint az ajtó alatti résen), ugyanúgy ki is ment az én önkéntes száműzetésem alatt, mert a következő két és fél évben, míg ott laktam, soha semmi nyomát nem találtam. Hozzáteszem, hogy se élve, se halva nem lett meg a kis gonosztevő, mert azóta ugyebár költöztem is és ha előbb nem, de akkor a bútormozgatás nyomán előkerült volna mindenképpen. És azt is megjegyzem, hogy nem vagyok az az egér láttán  székre felugrálós, sikítozós fajta, nem félek az egértől, csak utálom, ha velem akar egy térben lakni, ennyi az egész. Volt már korábban egérkalandom kétszer is, mindannyiszor sikerült kiebrudalnom őket a lakásból bútorok döngetésével történő halálra rémisztgetéssel és némi partvissal kergetéssel, az se volt semmi, de mindenki túlélte. Ám ez a fent említett eset nem volt ilyen sikeres, hiába zavartam/zavartuk, ő maradt, hát inkább én költöztem pár házzal odébb.

Ma pedig két másik lakótárssal tanakodtunk a pincében, hogy mi lehet az, ami az egyik helyen hatalmas túrásokat produkál, olyan 3-4 vödörre való földet termel ki már nem is először, valamint az, ami kicsit  odébb rendszeresen piszkít és mocorog. Míg ott ácsorogtunk és ezt tárgyaltuk, megállapodván abban, hogy az első nyilván vakond lehet - haha, régi szép emlékeim! - egyszerre csak nem messze tőlünk egy másik pincerekeszből határozott mozgolódás hallatszott. Nosza, hoztam az akkus lámpámat és világítottam befelé a rácsok közt, hogy legalább lássuk, kivel állunk szemben, ugyebár. De a rejtélyes lény nem mutatkozott, néhányat még zörgött az egymásra halmozott dobozok és nejlonzsákok közt, aztán csend lett. Mindenesetre hármunk vésztörvényszékének határozata alapján egyelőre sajtcsalétekkel megbolondított egérfogó került szakszerű elhelyezésre, aztán majd meglátjuk, fog-e valamit vagy sem. Ha nem, akkor életbe lép a B terv, a méreg. A ház őslakói szerint ebben a pincében soha nem vették észre nyomát sem egérnek, sem (ki se merem mondani) patkánynak, ami persze nem jelent semmit, mert lehet, hogy az elmúlt kb. 80 év alatt, mióta áll a ház, tényleg nem volt rágcsáló lakója a pincének, de most van. 

Szóval, ami az állatvilágban gazdag környezetet illeti, kezdhetem magam otthon érezni itt a nagyvárosban, bár a béka még hiányzik a készletből. A jól megtermett béka, aki annak idején egy nyári este óvatlanul áthuppant, irodalmian szólva átgörgött a küszöbön a lábam mellett, miközben épp léptem be a bejárati ajtón. Első megrökönyödésemben nagyot nevettem rajta, mert olyan vicces volt, ahogy velem együtt jön befelé, de amikor láttam, hogy beüget (békaügetésben, naná) a hűtőszekrény mögé a sarokba, rádöbbentem, hogy ez itt fog maradni! Békával ilyen közelről addig még nem találkoztam, mert az egészen más, amikor elugrál a lábam mellett a betonjárdán vagy a fűben, na de a lakásból hogy tegyem ki? Aztán kézbekaptam a partvist és kis hadakozással terelgettem a küszöb felé, majd pedig átemeltem rajta és már kint is volt.

Itt nem valószínű, hogy békával fogok találkozni, ámbár amennyire fel van borulva a természet egyensúlya manapság, semmi sem lehetetlen. De egyelőre most a pincelakó rágcsálónkat kéne likvidálnunk, a vakondunk meg vagy elszokik innen máshová, vagy nem.

Huhh, egész kifáradtam, miután sikertelen harcomat megvívtam a saját vakondommal és ő győzött. Megyek ki délután, nyitom az ajtót, hát ki kocog a fűben? A vakond, igen. Teregetnivalót lecsaptam, hátranyúltam a szerszámokért, majd pedig jobbomban a gereblyével, balomban a lapáttal követtem a jószágot. Na mármost, tegye föl a kezét, aki tudta, hogy a vakondnak hangja is van! Mert van neki, de még milyen! Én sem akartam hinni a fülemnek, de ahogy megérezte, hogy támadva van, olyan hangot hallatott, amilyent még nem pipáltam: valami visítással kombinált berregő nyikorgást és ezt művelte mindvégig, mialatt kísérlete(ke)t tettem, hogy eljussunk az utcáig mi ketten, én és a vakond.* De még a kapuig sem sikerült elérnem vele, mert azon a cirka három méteren írd és mondd, négyszer csusszant le a lapátról, majd az utolsó alkalommal úgy eltűnt a földben egy szempillantás alatt, hogy még a gereblyét se volt időm megemelni. Úgy menekült egyfolytában, mint a villám, esélyem se volt kijutni vele a kapun, nemhogy még átmenni az úttesten és bevinni a töltés bozótjába, ez összesen minimum 15 méter, na persze, majd nyugodtan ücsörgött volna nekem a lapáton, ahogy azt Móricka elképzelte!
Viszont most már legalább biztosra vehetem, hogy nem más ez, hanem valódi vakond, azok a jellegzetes rózsaszín ásótappancsok, valami gyönyörű szép kis állat! De hogy ennyi évet megértem és még sose láttam önszántából a felszínen közlekedő vakondot, ez azt jelzi, hogy nem átlagos példány, talán klausztrofóbiás, esetleg személyiségzavara van, vagy másra hivatott és egyszer csak átváltozik mit tudom én mivé. Mindegy, amíg nem turkálja ki a palántáimat, addig maradhat.

*Állatvédők megnyugodhatnak, a komának az égvilágon semmi baja sem lett, a gereblye csak arra szolgált (volna), hogy segítségével rajtatartsam a lapáton őkelmét. De, mint kiderült, a vakond nem hülye, ráadásul baromi gyorsan tud mozogni, ha rákényszerítik.

Ma reggel már megbántam, hogy tegnap annyira jól szórakoztam annak a szép vakondnak a látványán, aki kivételesen a földfelszínen közlekedett tőlem két méternyire. Ha jól meggondolom, sose láttam még élő vakondot a saját környezetemben, nem is akartam hinni a szememnek, amikor észrevettem, hogy ott spurizik a növények közt, szaglálódik, turkál picit az orrával, aztán megy tovább. Azt mondja róla a leírás, hogy "általában véve a közönséges vakond éjjeli állat, de kivételesen önként is a napfényre jön" - nahát ez a talpa europaea (mert ez a neve neki) önként kijött tegnap a napfényre, bizony. Ugyan felvillant a fejemben a gondolat, hogy lapátra kéne fordítani és kivinni az út túloldalára a töltésoldalba, ahonnan nem tud ide visszakerülni, de ez túl körülményes lett volna: bemenni a kapukulcsért, kitárni a kaput, aztán segíteni rá a lapátra, majd pedig meggátolni, hogy míg viszem, azon a húsz méteren nehogy má' lecsússzon róla útközben. Szóval, inkább hagytam békén és csak szemléltem, míg be nem fúrta magát a földbe közvetlenül a varjúháj mellett.Mára kiderült, hogy nem volt jó döntés, mégis át kellett volna paterolnom őkelmét a túloldalra. Mert ma reggelre igen szakszerű járatokat találtam a szépen fejlődő körömvirágok közt, nem túrásokat, csak amolyan felszínközeli porhanyós kacskaringókat. Jól érzi magát a gazfickó, akiről persze tudom, hogy hasznos állat, irtja a gilisztát, pondrót, pajort, meg minden más undorrovart és a közhiedelemmel ellentétben nem rágja el a gyökereket, de nekem pont elég, ha kifordítja a földből a nagy műgonddal nevelt fűszernövénypalántáimat és akkor mindjárt nem fogom hasznos jószágnak tartani. Most várok, hátha elszokik innen máshová. Ha ugyan... ha ugyan tényleg vakond volt. Mert szerintem ahhoz túl hosszú farokkal rendelkezett a szentem. Utánanéztem még a földikutyának és a kószapocoknak is, de az előbbi nem jöhet számításba, nem is hasonlít rá, az utóbbi meg állítólag víz közelében él és ráadásul szürke. Ez az enyém pedig kifejezetten fekete.Ráadásul még a vadonleső oldalra is bejegyeztem az észlelést, most akkor félrevezető információval hátráltattam a tudománynak az ő fejlődését? Hajjaj...

A vakondért aggódóknak üzenem, hogy nem fulladt meg (nem ürge az, hogy kiöntse a víz), nem ment világgá, ellenben ma reggelre újfent végigtúrta a vízelvezető árkot. Viszont ezzel ismét olyan, de olyan finomra porhanyósított első osztályú virágföldet termelt ki nekem, hogy öröm volt ültetni bele a palántáimat.

Giginek köszönöm a linket, érdemes megnézni, én jól szórakoztam. :)

Bréking nyúz vakondügyben: nem tudom, hányan vannak, lehet, hogy nem vakondcsalád, csak egy, de legújabban a vízelvezető árkot túrta fel egy darabon, emiatt aztán áshattam újra az egészet, mert már nem árokra hasonlított, hanem hegyvonulatra és így nemigen teljesítette vízelvezető funkcióját. Úgyhogy ideje lenne, ha dezertálna a háziállatom.
Viszont az a föld, amit kitúr, olyan finom apróra porhanyósított, hogy egyáltalán nem is hasonlít a kertben található talajhoz (nem értem, hogy lehet ez, milyen mélységből nyomkodja föl és hogyan alakítja ilyenné?), ennél jobb nem is kell cserépbe vagy virágládába, fel is használtam azonnal citromfű szétültetéséhez és egy kis gyökereztetett cserjéhez. Szóval, aszondom, tényleg hasznos állat a vakond.

Vakond garázdálkodik a kertben. Tudom, tudom, hasznos állat, satöbbi, de amikor a hetek óta esténként kicipelt több kanna vízzel gondosan öntözgetett virágaimat, nagy nehezen kikelt büdöskesoraimat és gyönyörűen növekedő paradicsompalántámat túrja ki, akkor nemigen tudom értékelni az ő hasznosságát. A múltkor kimegyek, odanézek, hát a paradicsom tövében hatalmas túrás, ami egy órával azelőtt még nem volt ott! Szívemhez kaptam, aztán a gereblyéhez, visszafordultam, hát nem a szemem láttára mozog a halom? A francba, mondom, ez még mindig itt van és rombol, odamentem, nyomtam, ütöttem, kapartam, semmi eredmény. Mondjuk, azt nem tudom, hogyan érintett volna, ha netán premier planban vágom agyon a szerencsétlent, dehát hol volt már addigra, gyorsabban húzott ő el ott alant, mint ahogy én a gereblyét megemelhettem volna.
Na mármost, én eleddig egyetlen trükköt ismertem ellene, azt a bizonyos sörösüveg-módszert, vagyis ledugni a földbe az üveget nyílásával lefelé fölfelé, az üvegben dudál a levegő és ettől állítólag elriad az állat. Nem iszom sört, nincs üvegem sem, ezért kérdem utcabeli öreg barátnémtól, tud-e más módszert, azt mondja, á, a sörösüveg nem használ, de vasrudakat, azt kell lenyomni a földbe, "az szúrja a pofáját" - mondja, ez a tuti. Na, csak jólneveltségem tiltotta, hogy röhögjek, de azért kértem tőle vasrudakat, mindössze hármat, mert három helyen túr a beste már hetek óta. Hoztam haza a rozsdás vasakat, lenyomkodtam a három ominózus helyen - azért arra ügyeltem, hogy senki ne lásson meg, még hülyének néznének - és naponta vártam a hatást. Nem kellett sokáig várnom, tegnapelőtt máris megjelent az első hatalmas túrás és hol? Persze, hogy geometrikus pontossággal az egyik vasrúd körül, mintha körzővel mérte volna ki, hogy a rúd középre essen, kizárólag az esztétikum okán. Tegnap aztán meglett a másik két túrás is - ne is mondjam, hogy centire pontosan a másik két vasrúd körül, sőt, az egyik túrás akkora, hogy a vasrúd eltűnt a közepibe'. Szerintem kisvakond arrajárt, meglátta lentről a rúd végét, jé, ez tegnap még nem volt itt, de érdekes, biztos azért tették ide, hogy ne kelljen gondolkodnom, merre türemkedjek kifelé, milyen rendes népek laknak erre - majd rántott egyet a jól ismert nadrágja kantárján és túrni kezdett. A rúd végét gondosan kikerülte - nehogy szúrja a pofáját! - aztán elégedetten nyomult tovább a kis ügyes ásólábaival.
Úgyhogy öreg barátném még nem tudja, de viszem vissza neki a három vasrudat, aztán törhetjük a fejünket újabb tuti módszeren.