Napra pontosan aktuális

Egy régi bejegyzésem abból az alkalomból, hogy idén a január tizenkettedike ismét hétfőre esik, ugyanúgy, ahogy ama bizonyos sokat emlegetett ezerkilencszáznyolcvanhetes nagy havazás idején. Ezt tehát 2017. január 12-én írtam:

Harminc évvel ezelőtt (őrület még kimondani is: harminc év!) 1987. január 12-dike hétfőre esett és arra ébredtünk, hogy nincs közlekedés. Akkor már vagy két napja szinte folyamatosan esett a hó, aztán hétfő reggelre elállt, de a mínusz tizenvalahány fok a magas hóval együtt megbénította a várost. Nekem bizonyos okból a Bosnyák térre kellett volna mennem reggel 8-ra, ami tekintve, hogy Rákosliget felől sem járt a busz befelé a városba, lehetetlen volt. Odatelefonáltam, az az egy szem ember, aki eljutott oda, megnyugtatott, ott lesz délutánig, majd ha tudok, menjek. 

Nagyon nagy volt a csend. Egész délelőtt tisztogattam a havat a teraszról, a lépcsőről, a ház körüli betonjárdáról, meg az utcáról is (saroktelek volt, jó sok méternyi járdával) és körös-körül minden   utcából a hólapátolás jellegzetes zörejei hallatszottak. Ha egy-egy ember szemtávolságba került, nevetve kiabáltunk  át egymásnak, a hó felerősítette a hangokat. Akkor még szerettem havat lapátolni és a nagy havat taposni, valami semmihez se hasonlítható hangulata volt a havas reggeleknek, ez pedig még a szokásosnál is különlegesebb helyzet volt.

Körülbelül dél lett, amikor nekiindultam befelé a városba, addigra elkezdtek araszolgatni a 76-os buszok. Nem emlékszem, mennyi idő alatt értünk az Örs vezér térre és hogy aztán hány percig vonszolódott a 32-es busz a Bosnyákig, de egyszer valamikor odaértem. Majd pedig kezdődött minden visszafelé. Ebből már csak arra emlékszem, ahogy a Bosnyákon állunk sok-sok emberrel együtt a buszmegállóban, amit egyébként csak úgy hozzávetőlegesen, emlékezetünkre hagyatkozva lehetett belőni, mivel a járdaszegély nem volt sehol, az úttest és a járda, ameddig a szem ellátott, egyetlen nagy, összefüggő hómezőt alkotott. És ott is csend volt, nagy-nagy csend. Autó egyáltalán nem mutatkozott, a busz pedig csak nagyon sokára került elő. De valahogy hazajutottam.

Azokból a napokból csak ez a két fekete-fehér fotóm maradt, Buksi kutyánk négyhónapos volt és a legmagasabb hókupacokon bukdácsolt keresztül-kasul. 

Ilyen magas hóhegyek voltak a kertben és az utcán is

A Varázsfuvola és én

Olvasom Rózsa bejegyzését, amelyben többek között a Varázsfuvoláról van szó. Hogy én mennyire vagyok szakértő a Varázsfuvola ügyében, azt jól mutatja életemnek az az esete, amikor a szegedi Szabadtéri Játékokon éppen a Varázsfuvolát néztük meg néhai barátnőmmel, Marival.

Mari nagyon szerette az operákat, szinte minden évben váltott operabérletet, általában valakivel kettesben, de volt, hogy egyedül is, ha nem talált ehhez társat. Egyszer rávett engem is, váltottunk hát bérletet az Erkel Színházba. Az más kérdés, hogy abba az évadba esett télen a nagy energiatakarékossági intézkedés - a részletekre már nem emlékszem, de a lényeg nagyjából az volt,  hogy este tízkor mindenhol kötelezően befejeződtek a színházi előadások. De azért így is láttunk néhány nagy klasszikus operát, és bár én azelőtt az operákat inkább csak a tévéből és rádióból ismertem valamennyire, főleg a zenéjüket, a cselekményt nem nagyon tudtam volna elmesélni, de a zenét nagyon élveztem a színházban is.

Aztán a következő nyáron adódott egy lehetőség, hogy ha akarunk, Szegeden bármikor megalhatunk egy ismerős családnál, és jött az ötlet (nem tőlem), hogy menjünk augusztusban a Szabadtérire, ha kapunk rá jegyet. Mire mennénk szívesen? Átnéztük a műsort, menjünk a Varázsfuvolára, Mari persze látta már nem is egyszer, én ismertem a zenéjét, a szegediek szereztek nekünk jegyet, mentünk Szegedre. 

Este aztán beültünk a Dóm téri széksorba, kicsit körbetekertük a derekunkat a két kis pléddel, amit  vendéglátóink előrelátóan kölcsönadtak nekünk, és elkezdődött az előadás. Emlékszem, németül beszélő nőkkel voltunk körülvéve, akik az elején csak nehezen hagyták abba a szövegelést, ezért Mari odasúgta nekem: "Na, ha nem hagyják abba a cvancigolást, baj lesz!" 😄 De nem lett baj, a nők elhallgattak, maradéktalan lett az élvezet.

Viszont nekem fogalmam sem volt, ki kicsoda a színpadon. Nem tudom, az operában mikor jelent meg először az Éj királynője, monumentális alak, nagyon szoprán hangon énekelt, de egy idő után, nem értvén a cselekményt, halkan megkérdeztem Marit, ez kicsoda? "A rossz asszony" - mondta. Aztán egy lány énekelt (nyilván Pamina), megkérdeztem, és ez ki? "A jó lány" - felelte Mari. Úgyhogy nekem akárhányszor eszembe jut az eset, mindig nevetnem kell, mert  arra gondolok, ez az én szintem a Varázsfuvola ügyében: a rossz asszony, meg a jó lány, ennyi. 😃

+++

De hogy valami komolyabb is legyen, elmondom, hogy az előadásban Sarastro Gregor József volt, és akkor hallottam először Csavlek Etelka nevét, aki a "jó lányt", Paminát énekelte. Csavlek Etelka akkoriban már keramikus művész is, és operaénekes is volt.

Blogvember 2025/29

Gondolkodtam, hogy így a blogvember utolsó előtti posztjába mit írjak. Gondolataim ugyan vannak, néha több is, mint kéne, de mi is legyen... mi is legyen? Médiaélményről most nincs kedvem írni, mélyenszántót kifejteni nincs energiám, webkamerával most egy darabig nem támadom le a publikumot, mivel a kutyát se érdekli. Aztán elolvastam egy mai blogbejegyzést (zárt blog, link nincs), és máris lett téma, annyira előjöttek a fejemben a saját életemmel összeköthető hasonlóságok. 

Csak egyet említek: hogy mennyire volt szükségem az elismerésre, például amikor beletanultam egy új munkakörbe. Így elsőre azt mondanám, nem érdekelt az elismerés, de arra mindenkinek szüksége van, legfeljebb nem fogalmazza meg magában az igényt. Nahát, én ezt az igényt nem fogalmaztam meg magamban egyetlen kimondott-kigondolt szóval sem, dolgoztam, mint egy gép, rettenetesen élveztem, amit meg kellett tanulnom, hazafelé a buszon bújtam a kézikönyvet, az első naptól kezdve tíz centivel a föld felett jártam, és teljesen biztos voltam benne, hogy igen, ez az, amit a tigrisek szeretnek*! Valóban ez volt a nekem való munka, ebben mindvégig igazam volt. 

Aki betanított, vele az első perctől kezdve megértettük egymást, a második héttől kezdve barátnak éreztük a másikat, és ez utána is megmaradt,  holtáiglan. Dicséretek is elhangzottak, éreztetéssel is, kimondott szóval is,  jó pedagógiai érzékkel pont annyi, amennyi kellett ahhoz, hogy érezzem, érdemes tovább küzdeni.  

Eltelt három hónap, amikor  szakmai dolgokról beszélgetve azt mondta, "... még sokat kell tanulnod". És hiába tudtam, hogy ez így van, majdnem mindennel így van, ami új, az ember annál többet tud, minél több gyakorlatot szerez benne, és valójában én még csak három hónapja tanulom az újat. Hiába tudtam ezt az eszemmel, egész nap nyomasztott ez a mondat, és amikor kiment a szobából, elsírtam magam,  zakatolt a fejemben, hogyhogy ezt mondta, miért mondta? Csak jóval később tisztult le az egész, amikor felfogtam, hogy semmi jelentősége ennek a mondatnak, semmi mögöttes értelme nem volt,  csak a valóságot jelentette, minden egyéb szándék nélkül. Ezután még sok év telt el ugyanabban vagy hasonló munkakörben, majdnem két évtized, és még mindig nem mondhattam, hogy már mindent tudok arról, amit csinálok, mert minél több "munkadarab" fordult meg a kezem alatt, annál többet tudtam, de mindent sosem.  

 

* értsd: a Micimackó-beli Tigris  😀 

Blogvember 2025/25

Amíg a régi lakóhelyemen, ama kies mezővárosban laktam, némely téli hónapokban módszeresen végignéztem bizonyos sorozatokat. Eljött a december, esetleg a január, amikor (akkoriban még...) legtöbbször leesett a hó, és mértékétől függően elzárt engem a külvilágtól. A mi környékünkön a hókotró ritka látvány volt, mondhatni, sose járt arra, tehát ha az a néhány autó letaposta az úttest havát, valamint a gyalogosok letaposták a járdák havát, az ettől kezdve már csak jegesedett, mivel akkoriban elég kemény telek voltak. Ebben a helyzetben én, ha tehettem, nem mozdultam ki annál jobban, mint hogy a saját udvaromon és a ház előtti járdán elkotorjam/leszórjam/feltörjem a havat/jeget, amire  éppen szükség volt. 

Tehát amikor már beállt a tél, a hamar sötétedő délutánokon sorozatokat néztem. Volt, hogy a Szívek szállodáját (alias Gilmore girls), máskor pedig a Váratlan utazást (Road to Avonlea), erre a kettőre emlékszem mint téli délutánok időtöltésére. Olyankor végig is futtattam azt, amit már elkezdtem, általában naponta egyet, legfeljebb kettőt néztem meg, egy-egy sorozat hetekig kitartott. Volt annak valami sajátos hangulata, amikor beindítottam a lejátszót és felhangzott a főcímzene. Olyannyira sajátos, hogy még tizenvalahány évvel később is előfordul, hogy amikor valamelyik csatornán éppen felhangzik ugyanaz a zene, eszembe jutnak a téli délutánok ott a nem is olyan messzi múltban. Ma már nem nézem egyiket sem, pedig játsszák időnként, például most. De nem nézem. Mindjárt elkapcsolom, tényleg.

Blogvember 2025/24

A Búvár folyóirat egyik 1964-es számában találtam  egy híradást a gimnáziumunk tízéves fennállása alkalmából rendezett kiállításról. 

Egyáltalán nem emlékszem erre a kiállításra, pedig 1964 tavaszán, amikor ez a lap megjelent, másodikos voltam. Ráadásul nagy lelkesedéssel működtem a híradást aláíró Síklaky tanár úr akvarista-terrarista szakkörében – na nem mintha a halak vagy hüllők, az akvárium és terrárium lakói iránt lelkesedtem volna, dehogy! Viszont a terrárium és akvárium dekorálása céljából olajfestékkel lehetett mindenféle vízi vagy nem vízi növényeket festegetni az üvegládákra, melyekből azután az állatok lakóhelye lett. 

Őszintén szólva az egészből csak erre emlékszem, a délutáni szakköri elfoglaltságra és az olajfesték illatára (vagy inkább szagára), mert állatot egyáltalán nem láttam. De akár láthattam is, legalábbis halakat talán. A többi hidegvérűre biztosan emlékeznék, ha lettek volna a közelemben. 😉

 

Blogvember 2025/20

Ma ellátogattam születésem helyére. Nem nosztalgiából, hanem bizonyos vizsgálatra kellett odamennem, a hatalmas épületbe, amit csak félve említek, amikor kérdezik, hol születtem, mert mindenki fejében az él még mindig, hogy az volt a kommunista kiváltságosok elit kórháza. Pedig amikor én születtem, 1948-ban még csak egyszerű OTBA-kórház volt, vagyis a Országos Tisztviselői Betegsegélyző Alap kórháza, így anyu, az egyszerű minisztériumi gépírónő odakerült, amikor eljött a szülés ideje. Ma ültem a folyosón, nézelődtem köröskörül és arra gondoltam, hogy tényleg itt voltam képes megszületni, ebben a monstrumban? Amit egyébként egészségügyiek csak toronyépületnek neveznek, hogy  megkülönböztessék a közeli szakrendelő épületétől. Toronyépületnek nevezni (pedig nem is hasonlít toronyra) majdnem ugyanolyan, mint ahogy előző lakóhelyemen az önkormányzat épületét nevezték toronyháznak, kb. mintha azt akarták volna érzékeltetni, hogy felhőkarcoló. 😄 

Tehát életemben másodszor voltam itt, de hacsak lehet, a továbbiakban minél kevesebb nosztalgiautat szeretnék tenni abban az épületben. Például, mert számomra elég körülményesen megközelíthető helyen van. Ráadásul a várakozásra kijelölt folyosókon annyira alacsony ülőalkalmatosságok vannak elhelyezve, hogy azok gyerekméretűeknek sokkal inkább megfelelnének, mint kopott izületektől szenvedőknek. Már leülni is alig bírtam, de míg ücsörögtem, végig amiatt aggódtam, hogy fogok majd innen felállni, ha szólítanak?? Hát, mit mondjak, külön taktika kellett, egyik kéz itt támaszt, másik kéz ott nyom felfelé, végül gondosan kidolgozott stratégiával sikerült feltornázni magamat. Szóval, életem második látogatása ebben az intézményben sokkal inkább lehangoló volt, mintsem nosztalgiát ébresztő.

Blogvember 2025/15

Ma reggel belefutottam egy MMA portréfilmbe Osgyányi Vilmos restaurátorról. És megint átéreztem saját pályatévesztett mivoltomat. Nem mintha valaha is kőszobrász-restaurátor szerettem volna lenni konkrétan, de hogy mennyire el tud varázsolni az építmények szerkezete, az épületek részeinek, sőt a falak rétegeinek "működése", az építőanyagokkal való problémamegoldások, az néha engem is meglep.

Dehát miért vagyok meglepve? Amikor úgy elsős gimis koromban megkaptam ajándékba a Művészettörténeti ABC-t, máig pontosan emlékszem, hogy mit nézegettem benne? Nem a festmények, szobrok fekete-fehér fotóit, á, dehogy. Az épületeket. Az építészeti elemeket, a boltozatok fajtáit, a különböző stílusok formaelemeit, engem a szerkezeti felépítések érdekeltek, az épülettípusok metszetei, és az alaprajzok (még ma is alaprajz-bolond vagyok). Nem tudom, hogy lehet, hogy ezt az irányultságot senki nem vette észre rajtam, illetve én magam sem vettem komolyan, legalábbis annyira nem, hogy megkíséreltem/megkíséreltük volna megtalálni a megoldást, és esetleg annak ellenére, hogy a matek nem ment a legjobban, mégis valami nekem igazán való irányba indultam volna. Műszakira kell a matek, ennyi volt, amit mindenki tudott, így fel sem merült az az irány. Ma már biztosan lenne a választékban több lehetőség, dehát én akkor voltam pályaválasztó korban, nem most.

Ezek szerint nem is pályatévesztett vagyok, hanem túl korán születtem, ez van.

Blogvember 2025/11

A tegnapi témára visszatérve: valamelyik családfakutatásra alkalmas oldalon egy ideje megvan a lehetőség, hogy a családfánk adatai közé feltöltött fényképek bármelyikét meg tudjuk mozdítani a programmal. Amikor ezt az újdonságot bevezették, kíváncsiságból kipróbáltam. Egyszer és soha többé. Szerencsére a bácskai nagymamám képével próbáltam ki, akivel  nem sokszor találkoztam életemben, mivel távol élt tőlünk és még gyerekkoromban meg is halt. Ahogy a fotón felémfordult és elmosolyodott, kirázott a hideg,  nagyon rossz élmény volt. 

Pedig a hozzátartozóim fotóit mindig szívesen nézem, a legközelebbi szeretteimét is, ez  nem okoz semmiféle rossz érzést. Sőt, egy időben megpróbáltam egy-egy fotó alapján lerajzolni őket. Érdekes, hogy a két nagyapámról a rajz még csak-csak tűrhetően sikerült, de a szüleim esetében többszöri próbálkozás után végül feladtam, mert minden változat rossz lett. Valami mindegyikből hiányzott, inkább lemondtam róla. Az okokat egy pszichológus talán meg tudná fejteni, én nem találtam magyarázatot rá - illetve  halvány feltételezésem, hogy akik érzelmileg legközelebb álltak és állnak hozzám, őket a legnehezebb részletekbe menően szemlélnem és minden jellegzetességet jól visszaadnom a ceruzával. Talán ezért van az, hogy nem is sikerül.

 

Blogvember 2025/8

Már egy ideje rájöttem, mit hiányolok így utólag a mi oktatásunkban – mármint abban, amit én kaptam annakidején. 

Tudományterületenként tagolt oktatás, ez volt a mi időnkben, mi ezt kaptuk. Nem mintha nem tanítottak volna bennünket jól, csak éppen sokkal jobb lett volna, ha valahogy folyamatosan megmutatták volna az összefüggéseket, az érintkezéseket. Például hogy mi volt a francia, a német, az itáliai, a mindenféle szláv irodalomban akkor, amikor itt nálunk például folyt a harc a magyar nyelv használatáért, vagy mi volt a világban akkor, amikor itt a Rákóczi-szabadságharc zajlott, vagy a török alatt  nyögtünk, vagy amikor jött a tatár, de említhetném bármelyik történelmi korszakot, mi jellemezte akkoriban a körülöttünk élő népek életét. Ha ezeket valami módon, legalább nagy vonalakban, de a lényeg, hogy párhuzamosan megismertették volna velünk, akkor nem felnőtt éveinkben, évtizedeinkben kellett volna saját kútfőből átlátnunk és összeszerkesztgetnünk a fejünkben a világtörténelmet. Nem tudom, lehet, hogy volt, akinek ez már iskolás tanulmányai folyamán sikerült, nekem nem. Évszámok, történelmi személyek, királyok, fejedelmek, hadvezérek, érdekek, adatok és adatok minden mennyiségben,  ezeket tanultuk, ezekre kellett koncentrálnunk, de a nagy összefüggések valahogy nem rajzolódtak ki, legalábbis előttem biztosan nem. 

Én kénytelen voltam később összekombinálni őket. És a reveláció erejével hatott minden ilyen megvilágosodás, örökre el is raktározódott, úgyhogy ha meggondolom, még az is lehet, hogy így jobban jártam. Ez esetben éljen a tudományterületenként tagolt oktatás!

Blogvember 2025/2

Anyai nagymamámnak ma van a születésnapja. 1895 november 2-án, halottak napján született (most jövök rá, hogy épp 130 éve), de e gyászos dátum nem árnyékolta be az életét, végül kilencven évet élt.  Tehát nálunk a halottak napja mindig születésnapi köszöntést is jelentett. Ha nagymama éppen nálunk volt, akkor ott, vagy átmentünk hozzá és ott köszöntöttük virággal, tortával, ahogy kell.

Vasúti kiadóőr lányaként született, és ahová dédapámat helyezte a vasút, a család mindig oda költözött. A leghosszabb időt a Tolna megyei Őcsényben töltötték, a család végül ott is maradt. Nagymamám akkor került el Őcsényből, amikor férjhez ment  nagyapámhoz, és attól kezdve mindig az ő szolgálati helyén laktak: három gyemekük három helységben született, sorrendben Kunszentmiklóson, Abdán és Dunavarsányban. 

Nagymamám erős akaratú, tevékeny asszony volt. Történetek szóltak róla, hogy fiatalasszony korában hogyan egzecíroztatta akit lehetett, például hogyan harcolt ki alkulehetőséget komoly fővárosi nagyáruházban, ami pedig már a harmincas években se volt szokás. Anyu mesélte nevetve, hogy egyszer a Holzernél (későbbi Úttörő Áruház) ruhaanyagot keresett, de ami tetszett neki, azt drágállotta. Nem lehet alkudni, mondta az eladó, mire nagymamám kézenfogta a lányát és nagy dérrel-dúrral kivonult  az üzletből. A kereskedő az utcán érte utol, visszakönyörögte és nyélbeütötték az üzletet.  😀      

Nagyapámmal együtt nagy áldozatot hoztak értünk, értem, amikor 1953-ban kifejezetten azért költöztek a közelünkbe, hogy napközben rám vigyázzanak. Pár év múlva nagypapa meghalt,  ettől kezdve nagymama várt minden nap haza engem az iskolából,  a délutánt együtt töltöttük. Sose szólított a nevemen, mindig Cicának, Cicukámnak hívott, mindenben a kedvemre tett, nagyon szerettük egymást. Máig emlékszem bizonyos kiszólásaira, a ki tudja milyen népszínműből, iskolás emlékeiből gyakran emlegetett idézeteire, melyeket én is sokszor önkéntelenül idézek azóta is. Így él bennem a nagymamám, aki évtizedekig hozzátartozott az életemhez.

Fiatal lány korában készült fényképe keménypapírra ragasztva, hátlapján pecséttel ellátva vasúti szabadjegyül szolgált.

 

Blogvember 2025/1

Döbbenet. Tizenévesen olvastuk a Hamletet, Az ember tragédiáját, a Bánk bánt, és képesek voltunk megérteni? Kérdezem én, akinek egyáltalán nem érthetetlen ez a nyelvezet  – most már, mivelhogy sok éven keresztül szinte csak tizenkilencedik századi iratokkal, dokumentumokkal foglalkoztam, ismerem, értem, szeretem is az ilyen szövegeket. De akkoriban, tizenévesen mennyire fogtuk fel, amit olvastunk? Pedig felfogtuk, nem emlékszem különösebb ellenérzésre, netán lázongásra ezek miatt. 

Múltkor beleolvastam a Madách műbe és elképedtem:  valaha, akkor, éretlen fejjel, tudtuk ezt értelmezni, valamennyire legalábbis? Egyáltalán képesek voltunk olvasni belőle nagyobb részeket? Nem vágtuk oda az első pár sor után, mondván, hogy nem értjük?

Sőt, mást mondok: tizenévesen volt egy időszakom, amikor Thomas Mannt olvastam tömegével. Buddenbrook ház, novellák sorban, Varázshegy. Varázshegy tizenhat-tizenhét évesen? Ugyan mit értettem én akkor a filozófikus fejtegetésekből, a humanista Settembrini és a zsidó Naphta vitáiból? Annyit biztosan nem, hogy a főhős Hans Castorphoz hasonlóan ezek alapján alakítsam ki nézeteimet a világról. Csak tetszett a könyv, egyszerű tizenhatévesként lelkes és kissé tudatlan rajongója voltam. Viszont amikor aztán a Thomas Mann üdvözlését tanultuk, már értettem, mire gondolt József Attila azzal a mondattal, hogy "Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén..."

Szóval, csak azt akarom mondani, hogy fiatalon akármennyire értjük vagy nem értjük, amit olvasunk, hat ránk. Mi több, most például kifejezetten kedvem támadt beleolvasni, esetleg újraolvasni a Varázshegyet.

+++++++++

Egészen más, csak hogy tisztázzuk: ma Mindenszentek ünnepe van, az összes szent és minden megdicsőült lélek emléknapja. Halottak napja holnap, november másodikán lesz, amikor minden elhunytról megemlékezünk. 

Fáj vagy nem, és hogyhogy nem?

Elgondolkodtam, hogy a fájdalomküszöb pontosan mit jelent? Azt a pontot, ahol már érzed a fájdalmat, vagy azt, amitől kezdve már nehéz elviselned?

Valamikor egy munkahelyemen úgy adódott, hogy előre megbeszélve dél körül értem be, mert reggel fogorvoshoz voltam hivatalos. Az nem volt a tervben, hogy ő kihúzza egy fogamat, ráadásul bonyodalmakkal, sok-sok darabban, de ettől függetlenül beértem a munkahelyre, elmondtam, mi történt, szörnyűlködtek kicsit, aztán ment minden tovább. Különösebb bajom nem volt, alig fájt, dolgoztam.

Aztán úgy késő délután az egyik kolléganő elém toppant és arcomat fürkészve, mélységes álmélkodással azt mondta: "Dehát te nem is szenvedsz!" Felnevettem, nem, hál'Istennek nem fáj annyira. Csak később jöttem rá, hogy valószínűleg kételyei voltak, tényleg átestem-e azon a beavatkozáson - igazság szerint nem is bennem, hanem az őt régebb óta ismerőkben merült fel ez a gyanú, szerintük bőven kitelt tőle ez a kételkedés a másik igazmondásában. Érdekes gondolkodás. Úgy látszik, túl magas volt a fájdalomküszöböm, legalábbis szerinte. 

Hogy működik az emlékezet?

Van F-kulcs és G-kulcs, vagyis  basszuskulcs és... hogy is hívják a gékulcsot másképp? Volt  valami neve annak is, de mi volt az? Az efkulcs a basszuskulcs, a gé pedig... nem és nem jutott eszembe, percekig gondolkoztam rajta, aztán később beugrott: hát persze, violinkulcs!

Hiába, ami teher volt, az könnyebben feledêsbe merül, nálam legalábbis így működik.

Biztonság

A négy tanév alatt, amit Szegeden töltöttem (az ötödiket csak hellyel-közzel), mindig az adott biztonságérzetet, amikor hazamentem. Az volt a biztonság, hazamenni. Ha éppen az utolsó vonattal is, akkor is, ha este tizenegy után értem a házhoz és megkocogtattam a ritkára eresztett redőnyt, az volt az igazi, felejthetetlen jó érzés. 

Egy ilyen alkalommal másnap reggel még éppen ébredeztem, csak úgy félálomban hallom, hogy az előszobában anyu terelgeti nagymamát befelé: "csak halkan, este megjött a gyerek, még alszik... csinálom a sárgarépafőzeléket, azt kért..." A gyerek. 

Hozzátartozik a jelenethez, hogy nagymamám már az én születésem előtt is nagyon nagyot hallott (egy valamikori elhibázott kórházi kezelés miatt), vele csak nagyon hangosan lehetett beszélni, úgyhogy ez se halkan zajlott ott az előszobában, mégis nekem nem attól maradt meg az emlékezetemben, hogy felébredtem rá, hanem attól, ami a lényege volt. Attól kell bőgnöm így ötvenvalahány év múltán is, ahányszor csak eszembe jut. 

Májusok

De legalább  süt a nap... így álltam hozzá reggel a mai naphoz, már ez is öröm az eddigiekhez képest. Pedig május van, de mindennek kinéz, csak májusnak nem.  Valamikor régen Szegeden minden május elején fürdőruhában fetrengtünk a kolesz tetőteraszán  tanulást mímelve, lévén, hogy nyakunkon voltak a zéhák. És a nyolcvanas években ilyenkor május közepén-végén minden évben már barnára sülve grasszáltam Sopron utcáin, mert ha éppen nem grasszáltam, akkor a teraszon süttettem magam a nappal.  Nem tudtunk még semmit az ózonlyukról, és még az időjárásjelentés sem tartalmazott UV-indexet, úgyhogy bátran süttettük magunkat. Szóval, az én emlékezetem szerint májusban  általában nyár volt, valódi nyár.

Egyetlen májusra emlékszem, amikor a kéthetes soproni nyaralást a szállásadó néni három számmal nagyobb sötétkék ballonkabátjában vészeltem át, mert eszembe se jutott magammal vinni valami melegebb holmit a szokásos, nagyon nyári cuccokon kívül. Nem tudom, ez melyik évben volt, amikor a megszokottól eltérően hideg, esős időt fogtunk ki szinte végig, de ez volt a kivétel. Mert májusban nyár szokott lenni, ez jár(na) nekünk. 😊

Az illusztráció ereje

Már többször is írtam itt régi könyvélményeimről és arról, hogy legutóbb be is szereztem három ilyen könyvet. Ezekből mutatom most azokat a képeket, amelyekre a legélénkebben emlékszem, hiába múlt el azóta annyi évtized. 

A Titkok és talányokból az éppen süllyedő Atlantisz és a lochnessi szörnyről készült fotó képe maradt meg az emlékezetemben nagyon,  a mindenféle titkos nyelvről írt cikkből pedig a bélyegnyelv ábrája. Persze hogy a bélyegnyelv, legyezőnyelv, virágnyelv lényegét akkoriban 10-11 évesen mennyire fogtam fel, nem tudom, csak az ábrákra emlékszem nagyon.

A három új szerzeményemből a második a gimnáziumok első osztálya számára írt Az ipari rajz elemei című tankönyv, amit sajnos, csak egy évig használtunk, az én nagy bánatomra. 😊 Egyébként most láttam, hogy a politechnika oktatásához készült a tankönyv, de mi persze rajzórának tekintettük (annál is inkább, mivel nálunk a politechnika egészen más volt).
Redisztollal és fekete tussal rajzoltunk, az első ábra a dőlt szabványírás (olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni), a másik meg a kedvenc lépcsős kockám. Mindig szabadkézi rajz volt, nem használhattunk vonalzót, talán azért, hogy jobban "érezzük" a perspektívát, és mivel át is kellett látnunk a mértani idomon, térlátást is fejlesztett. 

 

A harmadik zsákmányom a negyedikes Művészettörténet tankönyvünk, a tantárgyat ugyanaz a festőművész tanárunk tanította, aki elsőben az ipari rajzot. Komoly tankönyv volt, most átlapozva azt hiszem, bármilyen korosztály haszonnal forgathatta volna és forgathatja akár még mostanában is.
Engem már akkor is nagyon érdekelt az építészet, az alaprajzoknak nagy rajongója voltam (és vagyok), azokon tudtam tanulmányozni az épületek szerkezetét, és ahogyan ez az évszázadok folyamán alakult az egymást követő korszakokban.
Aztán az egyiptomi szobrok, az etruszk házaspár szarkofágja, na és a haldokló gallus – nem gall, gallus! – szobra, ezek mind felejthetetlenek. Ekkora ereje van az illusztrációknak.

A napok csak szaladnak, szaladnak

Telik az idő, és már megint nem írtam ide napok óta. Aztán majd a napok után telnek a hetek, meg a hónapok, és akkor már csak legyintek, hogy úgyse néz ide senki, minek törjem magam. Így szokott lenni, ebből lesznek aztán a szégyenletes féléves, meg kétéves pauzák. De majd most... most nem így lesz, legalább valami heti összefoglalót megkövetelnék magamtól, bár nehéz lenne betartani, mert visszatekintve az elmúlt hétre nem biztos, hogy tudnám, mi is volt akkor, és mi volt régebben. Egyébként úgyis teljesen mindegy, írnivalót mindig lehet találni.
***********************

Régi osztálytársam meséli, hogy az egyik unokája olyan szakgimnáziumba jár, ahol textilműves képzést és az ahhoz tartozó sokféle tudást adnak a gyerekeknek, és sorolja, hogy divattervezést, divatrajzot, és persze  varrást, jelmeztervezést, divattörténetet, minden ilyesmit. Istenem, divattervező, divatrajzoló... hogy én mennyire szerettem volna abba az iskolába járni, ami ennek a szakgimnáziumnak az elődje volt! De hiába szerettem volna, mert ekkor már a gimnáziumi évek vége felé tartottam, amikor egyáltalán tudomásomra jutott, hogy van ilyen szakközépiskola. Mondjuk, az mindvégig bosszantott, hogy a politechnika keretében legalább mi, lányok nem varrni tanultunk, hanem azt az ostoba mezőgazdasági képzést verték át rajtunk. Divattervező, divatrajzoló, textiltervező – ahogy most hallottam ezeket a szavakat, szakmákat, ennyi év után is belesajdult a szívem.
************************

Stand up humorista fiatalember mondja, hogy ő  huszonhat éves, hivatalosan nyolc éve felnőtt, de elég volt, kipróbálta, neki ez nem jött be, mert olyan nehéz felnőttnek lenni.  Nevetünk rajta, pedig mennyire igaza van. Amíg kicsik vagyunk, még beszélni is alig tudunk, de már magunk akarunk mindent csinálni, ellökjük a segítő kezet, "nem! én! én!" Aztán felnövünk, és már tudjuk, mennyivel jobb volt gyereknek lenni.
************************

Nemrég írtam itt egy régi könyvsorozat emlékéről gyerekkoromból.  Aztán alkalmam volt megszerezni belőle az egyik kötetet, a Titkok és talányok címűt, erre emlékszem legjobban abból az időből. De ha már benne voltam, vérszemet kaptam a keresgélésre, és ugyanott megtaláltam az ipari rajz elemei tankönyvünket is, meg a negyedikes művészettörténetet is, amit a mi generációnk csak "a Dombi" néven szokott emlegetni.  Most van nekem három könyvem a múltból, és – ezért sokan teljesen lököttnek fognak tartani – néha fellapozom például az ipari rajz tankönyvet, meglátom a dőlt szabványbetűk oldalát, meg a mértani testek vetületeit, a lépcsősre csonkolt kocka rajzát, és ellágyulok. Mintha tegnap lett volna minden. Pedig nem, nagyon is nem.
************************

Mesélni kell, kérdezni kell

Múltkor láttam egy portréfilmet egy népzenész, egyben latin-történelem szakos tanárról, aki az óbecsei gimnáziumban tanít. A riporterrel bemennek az iskolába,  aztán a lépcsőházban állva hosszan beszél az életéről a fiatalember. Én meg nézem azt a szép lépcsőkorlátot, a régi ajtókat, a folyosót, és elgondolom, hogy apám annak idején éppen  ugyanezen a folyosón, ugyanezen a lépcsőn járt mint tizenéves gyerek. Tíz éves volt, amikor felépült a gimnázium, és a ház, a kapu, a folyosók, a lépcső ma is ugyanaz.

 

Aztán egy másik műsorban Őcsény volt a helyszín. Mostanában többször is előkerült az a vidék, hol a szomszéd falu, hol pedig egyenesen Őcsény, már ebben is van valami különös. És sok érdekeset megtudtam, például, hogy a ruhaneműk tárolására csak a legújabb időkben használtak szekrényt, addig csak láda volt szokásban, sőt, a szekrényt eleinte nem is így hívták, hanem fönnállónak, ami a felállított ládára utalt. Sose tudtam, milyen jellegzetessége volt/van a sárközi edényeknek, kiderült, hogy legtöbbjük vöröses barna, illetve fekete alapon mintázott mázas cserép. Aztán részletesen bemutatták a viseletet, ami ugyanúgy, mint más vidékeken is, csupa jelzés a viselője helyzetéről, életszakaszáról, vallási felekezethez tartozásáról. Én az ottani női viseletet csak néhány régi fényképről ismertem, ezeken nagymama és testvérei, illetve anyu látható kislány korában sárközi népviseletben, ami számukra már csak beöltözés volt a fotó kedvéért, a valóságban ők már mindannyian "városi" ruhában jártak. Nagymamától csak két jellegzetes szót hallottam, az egyik a röpike, a másik a tutyi volt. A röpike szót azóta se hallottam senkitől, ő röpikének hívott minden blúzfélét, mellényt, könnyű felsőt, tutyinak pedig az otthoni cipőt, mamuszt.

Nagymama nem Őcsényből származott, sőt nagypapával sem ott házasodtak, hanem Kunszentmiklóson, anyu is ott született (vasutasgyerekek így születtek, nagymama a Keszőhidegkút-Gyönk, anyu pedig a Kunszentmiklós-Tass állomásépületben). Gondolom, akkoriban a vasutas dédapám éppen ott szolgált, azután kerülhettek Őcsénybe. Talán dédapámat  végül odavezényelte a vasút családostul, nagymama többi, még nem házas testvérével együtt, utána pedig már nyugdíjba ment és így ottmaradtak, a késői rokonságból ma is élnek ott néhányan. Hogy miért nem meséltek nagymamáék arról, hogyan kerültek erre vagy arra a vidékre, fogalmam sincs. És miért nem kérdeztem, amíg még lehetett? Volt rá idő elég, legalábbis nagymamám esetében, aki kilencven évet élt, bőven kérdezgethettem volna.

Hogy apámtól mit kérdezhettem volna az óbecsei gimnáziumról, vagy ő mit mesélhetett volna, fogalmam sincs. De amikor megláttam a filmben az épületet, valami furcsa hiányérzetem volt, mert semmit se tudtam róla – pedig hát ugyan mit tudhattam volna? És lenne jelentősége? Nem hiszem. De annak, hogy most abban a filmben láttam kívül és belül is, annak mégis lehet legalább valami kicsike értelme biztosan.

Ki az okosabb?

Eredetileg azt akartam mondani, hogy van, amiről én többet tudok, mint az AI. De mégse mondhatom.
Megkérdeztem tőle, hogy a bácskai Madarasra 1787-től 1789-ig milyen helységekből érkeztek betelepülők, ezt válaszolta:

Madaras községbe (Bács-Kiskun vármegye) 1787–1789 között főként bácskai, dunántúli és  településekről érkeztek betelepülők. A történelmi források szerint a település betelepítése az 1780-as években szervezetten zajlott, főként német (sváb), magyar és bunyevác családok érkeztek. A legfontosabb források alapján az alábbi területekről érkeztek telepesek Madarasra:

Bácska térsége: Bajmok, Szabadka, Topolya és más környező települések.
Dunántúl: Főként Tolna, Baranya és Somogy vármegyéből, ahonnan sváb telepesek is jöttek.
Felvidék: A mai Szlovákia területéről érkező magyar és szlovák telepesek is megjelentek kisebb számban.

Azzal, hogy "...és más környező települések" nem vagyok kisegítve, mert nem derül ki a többi helységnév. Az apai szépanyám miatt a  Felvidék érdekelt volna legjobban, pontos községnevekre lenne szükségem, dehát egyet se tudott mondani. Próbáltam faggatni tovább, mivelhogy ismerek egy helységnevet, ami számításba jöhet, tehát gondoltam, rámegyek arra:

– A Nyitra vármegyei Letničie (Lettnicz, Letenőc) községből mennyien és milyen nevű családok települtek Madarasra?

A Nyitra vármegyei Letničie (régi nevén Lettnicz, magyarul Letenőc) községből Madarasra települt családokról konkrét névlistát az egyházi anyakönyvek és korabeli betelepítési iratok tartalmazhatnak. A 18. század végi betelepítések során a felvidéki magyar és szlovák családok főként mezőgazdasági munkát vállalva érkeztek Bácskába, így valószínű, hogy Letničie lakói is földművesként vagy kézművesként telepedtek le Madarason.

Ha pontos családnevekre és létszámokra vagy kíváncsi, ajánlom a következő forrásokat:
-  itt felsorolás kövekezett a szükséges forrásokról, köztük ez is:
Telepítési és úrbéri összeírások (1780-as évek, 1828-as országos összeírás)

Hát igen, az AI-nak eszébe jutott az, ami nekem nem, az úrbéri összeírások! Ezek fontos dokumentumai voltak a 18. századi ide-oda mozgásoknak, amikor az elnéptelenedett helységeket szándékoztak betelepíteni, lehetőleg minél gyorsabban.  Hogy ennek hol nézhetünk utána, ezt az AI-nak már megtanították, nekem pedig nem. Ennyivel már biztosan okosabb nálam.

Update: persze azonnal nekiestem a Hungaricana-nak, ahol kereshetők a Mária Terézia-féle "Úrbéri tabellák", és sokra ugyan nem jutottam, de a találatok böngészése közben beigazolódott az eddigi feltevésem, hogy szépanyámnak már a nagyszülei is Lettnicz-ben éltek.   Ez is valami, majd egyszer lehet továbbhaladni az évszámokban visszafelé, ha sikerül.

Komfortzóna

Az ember maga sem hinné, mennyi mindenre képes. Olvas Hamvast,  pedig semmi affinitása a filozófiához – mert az a valaki szereti és érti Hamvast. Beletanul az asztrológiába, pedig a sültrealista fejével egyáltalán nem tudja elhinni, hogy ha így vagy úgy áll ez vagy az a csillag, akkor az emberek ilyennek vagy olyannak születnek, mégis beletanul valamelyest – mert az a valaki nagyon hisz benne és ért hozzá.   Megismerkedik vadidegen emberekkel, pedig hadakozik ellene, mondván,  bőven elég már annyi, amennyit ismer, de belemegy –  mert az a valaki össze akarja ismertetni velük.

Az ember maga sem hinné, mennyi mindenre hajlandó,  olyasmire is, ami messzire kiszakítja a komfortzónájából. Ehhez kell az a valaki, aztán úgy harminc év elteltével az ember maga is csodálkozik, hányszor lépett ki miatta a saját komfortzónájából valamikor régen.