Nem tudok túllépni a megdöbbenésen amiatt, hogy tavaly egy szót se szóltam itt a szegedi napokról, de még csak egy képet se mutattam. Persze megzavart, hogy akkoriban a Facebook-ra töltöttem fel fotókat, erre emlékeztem és emiatt nem is tűnt fel, hogy ide a blogba nem került semmi. Így most az a fura helyzet áll elő, hogy januárban idézem föl a tavaly áprilist.

Érdekes érzés volt Szegeden járni. A diplomaosztó, azaz 1973 óta csak néhányszor jártam ott, utoljára 2006-ban, de mindig csak átutazóban, futólag. Most viszont volt időm felfedezni, hogy még mindig tudom, mi merre van, és hogy mi ugyanolyan és mi lett más, vagy hogy az, ami ugyanolyan, akkor régen mitől volt annyira másmilyen.

(A zenét - Those were the days, Mary Hopkin előadásában - azért tettem alá, mert ez nekem nagyon erősen idézi fel az ott töltött első évemet, akkoriban 1968-ban volt ez nagy sláger.)

A nosztalgiázáson kívül más tisztázni valóm is volt. Újszegedre nem csak azért mentem át, hogy lássam a kollégiumot, hanem hogy most már végre megnézzem, melyik is a régi katolikus tanítóképző épülete, ahol apám 1943. július-augusztusban továbbképzésen vett részt. Mondta ugyan valamikor, hogy a képző Újszegeden volt, sőt egyszer, amikor mindketten meglátogattak és együtt utaztunk a busszal, mutatta is a helyet úgy futólag, dehát akkor, huszonévesen ki figyelt ilyesmire? Azonnal meg is feledkeztem az egészről, aztán csak évtizedek múlva lett fontos, amikor már nem volt kitől megkérdeznem a részleteket. Tehát tavaly áprilisban átbuszoztam Újszegedre és meg is találtam az azóta középiskolává vált épületet, melynek udvarán készült a csoportkép, ami 1943. augusztus 15-dikét, a tanfolyam zárása napját őrzi nálam a fényképes dobozban.

Újszeged, 1943. aug. 15.

 

Ma jöttem rá, hogy az idén szeptemberben lesz 50 éve, hogy Szegedre kerültem. Ötven éve, őrület! Egyébként a gondolat akkor jött, amikor felfedeztem, hogy áprilisban egyáltalán említést sem tettem a Szegeden töltött néhány napról. Gondoltam, talán májusban tértem rá vissza, de nem, annál is inkább, mert májusban egyetlen egy bejegyzést sem írtam. Tavaly egész hónapok maradtak poszt nélkül, ezt azért nem gondoltam volna.

Mostanában a Facebook-on két csoportban is sorra jelennek meg régi szegedi képek, sok érdekes is van köztük, a nagy árvíz előttiek és az 1879 utáni újjáépítés éveiből származók. Nagy élmény nézegetni a tizenkilencedik század végi helyeket, gondolatban összevetve a mai utcák és terek látványával. 

Például így öntötte el a Tisza a Széchenyi teret az 1879-es nagy árvíz idején, a második képen pedig ugyanaz a tér 1883-ban már vásártér, még fák nélkül, ott jobbra pedig éppen építik a városháza új emeletét.

Az előbb írtam ide egy posztot, melankolikusat és nosztalgikusat, arról, hogy amióta nem jártam erre, azóta a tengelic már meg is nyerte az év madara versenyt, meg hogy ilyen hosszan még sosem szüneteltettem az írást, bezzeg valamikor, amikor még havi 40-50 bejegyzést is képes voltam alkotni, az volt az aranykor, meg arról, hogy most meg már mindjárt vége a nyárnak, ami hú, de szörnyű, szóval, ilyesmiket. Aztán kitöröltem az egészet, ne borongjak én itt régi korok fényein és árnyain, inkább nézzek előre és ahogy leszoktam a blogolásról - sőt még a fejben blogolásról is, ami elég rossz jel, - tehát ahogy leszoktam, ugyanúgy szokjak má' vissza rá, jobb lesz az úgy, legalábbis nekem mindenképpen. És amint látható, a gondolatot tett követi. 

Nemrég hozzájutottam egy kötethez (Építőművészek Ybl és Lechner korában), melyben kevéssé ismert építészek munkásságát dolgozták fel a szerzők, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett fiatal művészettörténészek. Akikről a könyv szól, azok legtöbbjéről eddig még csak nem is hallottam, pedig nem akármilyen épületek terveit köszönhetjük nekik. 

Aigner Sándor (1854-1912) tervezte például az Üllői úti Örökimádás templomot, a győri új szemináriumot, a Szent Imre kollégiumot a mai Bartók Béla úton, de dolgozott Schulek Frigyes mellett a Mátyás-templom 1884-1889 alatti  restaurálási munkálatainál. Bírósági épületeket, bérházakat, villákat is tervezett, de ami miatt most itt épp őt hozom elő, az a szegedi Szent Rókus templom, melyet Rainer Károllyal együtt terveztek. Ez egy lebontott barokk kápolna helyén épült 1906-1910 között és mivel a Fogadalmi templom építése sokáig elhúzódott, egészen 1930-ig ez volt a csanádi püspök székesegyháza.

A Szent Rókus templom fehér falaival, két finom vonalú tornyával egy igazi gyöngyszem ott Szegeden a Rókus városrészben, közel a Mars térhez a nagy forgalmú utak és az autóbuszpályaudvar hangzavarában. Tipikus neogótikus építmény támpillérekkel, csillagboltozattal, csúcsíves ablakokkal, rózsaablakkal, fiatornyokkal, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ja, és nem mellesleg két, Róth Miksa műhelyében készült üvegablakkal a főoltár mögött. 

Ilyen kívülről és belülről, a képeket a Panoramio-ról vettem kölcsön:

Mostanában eddigi szokásaimhoz képest valamivel többet nézek tévét. Időnként teszek felfedezéseket is, például ma véletlenül kifogtam az Itthon vagy! című sorozat egyik darabját, amelyik éppen Szegedről szólt. Amikor szegedi érdekességekről olvasok, vagy ilyen műsort látok, mindig újra és újra megállapítom magamban, hogy mennyi mindent nem tudok erről a városról annak ellenére, hogy öt tanéven át laktam benne.

A sorozat többi darabját is érdemes megnézni, vagy legalábbis szemezgetni belőlük a közszolgálati tévé médiatárában, ha a baloldali sávban kikeressük az Itthon vagy! címet - de vigyázat, ne téveszd össze a másik, majdnem ugyanilyen című műsorral!