Blogvember 2025/30

És itt a vége. Mármint a novembernek, és ezzel a blogvembernek is. Ezen az utolsó héten eléggé nehezemre esett minden nap kitalálnom valamit, de ha már belevágtam, hát kitartottam. Mindenesetre az idén nem működött ugyanúgy, mint tavaly, amikor fejben (és piszkozatban is) tele voltam témákkal és a hónap végére annyira belejöttem, hogy vitt a lendület még decembertől is egy darabig. Ami a mostani blogvembert illeti, nem tudom, mennyi marad a lendületből. Az idei év nagyon más, mint a tavalyi, ha mélyen magamba tekintek, nem is csodálom, hogy kisebb a lendületem. 

Ennyi bevezető után azért megmutatom, amit ebbe a bejegyzésbe terveztem: kiválasztok egy-két témát, aminek feltárásához eddig  igénybe vettem a mesterséges intelligenciát.

Például egy alkalommal fura íze volt egy banánnak, ami a címkéje szerint Ecuadorból származott, a másik pedig, a kameruni címkés normális ízű volt, és gyanítottam, hogy a hosszabb szállítási idő a bűnös, esetleg az "érlelő" vagy tartósító gáz, amit befújnak a konténerbe. Ezért aztán megkérdeztem az AI-t,  van-e különbség a banán  Ecuadorból illetve Kamerunból való szállítása között.

Részletesen elmagyarázta, honnan hány napig utazik a banán,  míg Európába ér - persze ehhez Ecuadorból 2-3 hét kell, Kamerunból 7-10 nap - majd pedig Európában a banánérlelő központokban érlelik etilén gázzal, amitől a végén sárga lesz, ahogy mi ismerjük a boltokból. Megkérdeztem, lehet-e az etiléntől keserű íze a banán belső részének, de azt válaszolta, hogy közvetlenül attól nem, inkább a tárolási hibáktól, vagy a túl gyors érleléstől. Tehát mindent megtudtam, de hogy honnan jöjjön az a banán, és hogyan tárolják és érleljék, erre azóta sincs befolyásom.

Egy ismerősöm kérdezte, mit tudok a Kosmodisk nevű segédeszközről. Semmit, mondtam, bár valami rémlett, valahonnan nagyon régről emlékeztem, mintha lett volna a kilencvenes évek elején, a nagy természetes és egyéb gyógymódok viharos berobbanása idején ilyesmi, de fogalmam sem volt, mire szolgált. Gondoltam, megkérdezem az AI-t, de nem fűztem nagy reményeket hozzá, több évtizeddel ezelőtti tudnivalókat ugyan miért tanítottak volna neki? És lássak csodát, pontosan elmagyarázta, mi az, hogyan működik (állítólag, teszem hozzá én), kinek ajánlott és milyen bántalmak esetén nem ajánlott. Egyszóval, teljesen tárgyilagosan, mondhatni felelősséggel, lelkiismeretesen tájékoztatott mindenről, amit tudni kell ahhoz, hogy valaki ne elvarázsolódva rohanjon beszerezni a cuccot, miközben esetleg árt vele magának.

De volt egy másik eset, amikor kifejezetten megláttam az AI tudásának a hasznát. Akkoriban még csak egyszer-kétszer fordultam hozzá, játékból,  mintegy tesztelésre, át tud-e színezni képet konkrét igényem szerint (nem lett jó),  tud-e képezni egy latin  igealakot jövő idő többes szám első személyben (igen, tökéletesen), mi a különbség az akkordeon és a harmónium közt, és hasonlókat. Aztán szeptemberben egy vizsgálat előtt álltam, vívódtam, elmenjek-e, de főleg, mert semmit nem tudtam róla. Az intézmény hivatalos tájékoztatója amolyan tohuvabohu volt, bár hosszadalmas, de semmitmondó, beleérzés nélküli, inkább szakmai ismertető. Ez volt az első eset, hogy komolyabb dologról kérdeztem az AI-t. És úgy elmagyarázta a vizsgálat lényegét, menetét, megvilágítva még azt is, melyik művelet milyen érzés és mihez hasonlít, hogy abból bárki megtudhatta, mi vár rá. Kérdem én, melyik orvosnak jutna eszébe, hogy bizonyos tűszúrásos vizsgálat mozzanatait  úgy tegye érthetővé, hogy "olyan érzés, mint egy erősebb áramcsípés vagy izomrángás", vagy hogy "többnyire olyan, mint egy szúrás vagy áramcsípés, elviselhető, de kellemetlen lehet", és ehhez hasonló stílusban érzékeltet mindent. Meg is állapítottam, hogy empatikusabb, mint sok orvos.

Persze ettől én még nem mentem el a vizsgálatra, de főleg az mentett meg tőle, hogy időközben egy spéci röntgenfelvételből már világosan kiderült, mi a baj, úgyhogy ebbe belenyugodhattam. És naná, hogy belenyugodtam, nem kellett kétszer mondani! 

Blogvember 2025/29

Gondolkodtam, hogy így a blogvember utolsó előtti posztjába mit írjak. Gondolataim ugyan vannak, néha több is, mint kéne, de mi is legyen... mi is legyen? Médiaélményről most nincs kedvem írni, mélyenszántót kifejteni nincs energiám, webkamerával most egy darabig nem támadom le a publikumot, mivel a kutyát se érdekli. Aztán elolvastam egy mai blogbejegyzést (zárt blog, link nincs), és máris lett téma, annyira előjöttek a fejemben a saját életemmel összeköthető hasonlóságok. 

Csak egyet említek: hogy mennyire volt szükségem az elismerésre, például amikor beletanultam egy új munkakörbe. Így elsőre azt mondanám, nem érdekelt az elismerés, de arra mindenkinek szüksége van, legfeljebb nem fogalmazza meg magában az igényt. Nahát, én ezt az igényt nem fogalmaztam meg magamban egyetlen kimondott-kigondolt szóval sem, dolgoztam, mint egy gép, rettenetesen élveztem, amit meg kellett tanulnom, hazafelé a buszon bújtam a kézikönyvet, az első naptól kezdve tíz centivel a föld felett jártam, és teljesen biztos voltam benne, hogy igen, ez az, amit a tigrisek szeretnek*! Valóban ez volt a nekem való munka, ebben mindvégig igazam volt. 

Aki betanított, vele az első perctől kezdve megértettük egymást, a második héttől kezdve barátnak éreztük a másikat, és ez utána is megmaradt,  holtáiglan. Dicséretek is elhangzottak, éreztetéssel is, kimondott szóval is,  jó pedagógiai érzékkel pont annyi, amennyi kellett ahhoz, hogy érezzem, érdemes tovább küzdeni.  

Eltelt három hónap, amikor  szakmai dolgokról beszélgetve azt mondta, "... még sokat kell tanulnod". És hiába tudtam, hogy ez így van, majdnem mindennel így van, ami új, az ember annál többet tud, minél több gyakorlatot szerez benne, és valójában én még csak három hónapja tanulom az újat. Hiába tudtam ezt az eszemmel, egész nap nyomasztott ez a mondat, és amikor kiment a szobából, elsírtam magam,  zakatolt a fejemben, hogyhogy ezt mondta, miért mondta? Csak jóval később tisztult le az egész, amikor felfogtam, hogy semmi jelentősége ennek a mondatnak, semmi mögöttes értelme nem volt,  csak a valóságot jelentette, minden egyéb szándék nélkül. Ezután még sok év telt el ugyanabban vagy hasonló munkakörben, majdnem két évtized, és még mindig nem mondhattam, hogy már mindent tudok arról, amit csinálok, mert minél több "munkadarab" fordult meg a kezem alatt, annál többet tudtam, de mindent sosem.  

 

* értsd: a Micimackó-beli Tigris  😀 

Blogvember 2025/28

"Én az egész életemet tulajdonképpen három szabály alapján próbáltam élni, és ezt már gimnázium első osztályában beírtam a történelemkönyv hátlapjába, és ez körülbelül így hangzott: a tudás fontosabb, mint a pénz, az érzelmek fontosabbak, mint a tudás, és senkit nem szabad bántani. Nekem ez a három parancsolatom" - mondja Vámos Miklós. 

Nem tudom, de elég érett, sőt koraérett gondolkodást feltételezhetünk róla, ha erre az "összegzésre" már tizennégy éves korára eljutott. És mivel szinte egykorúak vagyunk, ugyanabban a korszakban is voltunk tizenévesek és ugyanazt a történelmi kort is éltük át,  talán különböző társadalmi környezetben. De mondhatom, én biztosan nem jutottam el erre a megállapításra, hogy szembeállítsam a tudást a pénzzel, és az érzelmeket a tudással. Én elsőben legfeljebb a latinfüzetem első lapjára írtam fel, hogy "repetitio est mater studiorum", másodikban pedig azt, hogy "non scholae, sed vitae discimus" - ezeket is csak azért, mert Juhász tanár úr év elején felíratta velünk. Ebből a három szabályból magamtól legfeljebb annyit tudtam már régóta, hogy senkit nem szabad bántani.

Hogy Vámosnak sikerült és sikerül-e az ő három parancsolatát betartani, nem tudom, még akár az is lehet, hogy igen. Ami pedig engem illet, arra hamar rájöttem, hogy a repetitio tényleg fontos, bármennyire fárasztó is, de hogy vitae tanultam volna... ez akkor biztosan nem stimmelt. Később, jóval később, és ami a fő, folyamatosan évekig, évtizedekig már az életnek tanultam, de akkoriban bizony csakis az iskolának. Hiába, a rómaiak se tudhattak mindent. 😏

 

Blogvember 2025/27

Azért ez már nekem is sok – mondtam magamban, amikor megláttam Benczúr Gyula Budavár visszavétele című képét megelevenedve. Láttam, amint Lotharingiai Károly ágaskodó fehér lován átugrik a legyőzött fővezér, Abdurrahman pasa tetemén – igen, átugrott,  minden szereplő megmozdult, a kardok villantak, a zászlók lobogtak, és az egész fesmény "élt". Mert a Magyar Festők nevű fb-csatorna nevezetes magyar festményekből ilyen és hasonló reels-videókat készít  ismeretterjesztő szándékkal. Élnek a Munkácsy-trilógia képei, a Feszty-körkép részletei, a Lilaruhás nő bánatosan hajtja le a fejét, a Rőzsehordó nő pedig feltápászkodik pihenőhelyéről és elindul.

Fogalmam sincs, tulajdonképpen mi a bajom ezzel, éppen nekem, a technika-IT-komputer fannak. Fantasztikus újdonság ez, hurrá, örülnöm kellene. És ha ettől, hogy a festmények megmozdulnak, megelevenednek, többen figyelnek oda és többen fogják  egyáltalán megismerni a híres festményeket, akkor máris megérte. Nekem mégis természetellenes. Miért kell mindennek mozgónak, mozgalmasnak, figyelemfelkeltőnek lenni ahhoz, hogy az emberek egyáltalán odanézzenek? 

(De ha szabad kérnem, Barabás Miklós Arany Jánosa ne mozduljon meg, mert a frász kitör...)

Blogvember 2025/26

Ismerőseim Fuefuki városból, ez lehetne a mai cím. 

Az a múltkori tornázós-futós ember, ő az egyik. De van egy másik is, egy nő. Hajnali öt után indul el, kivétel nélkül mindig van rajta kalap, egy időben maszkot is hordott és tavasszal még fehér kesztyűje is volt. Ő is a vasút melletti úton halad, messzire megy, mert még a következő átjárónál is láttam egyszer-kétszer. Amikor először észrevettem, úgy tűnt, kissé furcsán lépked, de ez talán valami szándékos és sajátos testedzési stílus, ki tudja. Viszont mindig, kivétel nélkül mindig ugyanolyan tempósan, majdhogynem gyorsan gyalogol. Egy idő után vissza is jön, akkor sincs nála semmi újabb csomag,  csak a vállán átvetett kis oldaltáska, tehát  valószínűleg nincs más célja, mint az oda-vissza gyaloglás mint testmozgás. 

Aztán van néhány lány, négyen-öten, akik jobbfelől jönnek,  lehet ott valahol egy középiskola, mert arrafelé reggel is csak a nagyobbak mennek, kivétel nélkül mindegyikük biciklivel.  Délután a tanítás végén, amíg későn sötétedett,  úgy fél 6 körül, mostanában már fél 5 tájban (öt órára már koromsötét van) érkeznek  a diákok csapatostul. Mindegyiken bukósisak és a szokásos kék színű iskolai öltözék, de amikor ideérnek az átjáróhoz, közülük kiválik 4-5 lány, akik leállnak a sorompó melletti járdán.  Leszállnak a bringáról és még egy darabig maradnak, meg kell beszélni mindent, amire a suliban nem jutott idő.

Hogy mennyire távol lehet a középiskolájuk, nem tudom, de valahol olvastam, hogy iskolába kerékpárral csak azok a diákok mehetnek, akik messze laknak. De ahogy látom, ősztől kezdve megváltozik az órarendjük, mivel sokkal hamarabb sötétedik, ilyenkor jóval korábban mennek haza. Itt a közvilágítást nem  túlozzák el, az utcai lámpák alig világítják meg az utat, nem véletlen, hogy sötétedés után már csak autót látni, gyalogosok olyankor szinte egyáltalán nem járnak erre.

Aztán ott van a többi gyerek, a kisebbek, akik reggelenként nem a vasút melletti úton mennek, hanem a sarki háznál befordulva haladnak, és mindig gyalogosan, tehát az ő iskolájuk nem lehet túl messze. Minden reggel fél nyolc körül kezdődik a gyerekáradat, olyankor megjelenik jól látható formaruhában egy vigyázó ember is, aki a sarkon irányítja a "forgalmat". Érdekes látni, hogy amíg nincs dolga, mert sehol egy gyerek, az arra járó felnőttekkel köszöntik egymást, mégpedig a jellegzetes gyors fejbiccentéssel. 

A gyerekek a vasúton túlról jönnek kisebb-nagyobb csoportokban, minden csoport előtt egy valamivel nagyobb gyerek megy, kezében zászlóval. Amikor közeledik egy csapat, a vigyázó ember kiáll a kereszteződésbe és botjával leállítja a közeledő autókat. 

(Vicces, amikor olyankor is irányít, ha sehol egy autó)

Amikor esik az eső, a vigyázó ember nagy fekete ernyő alatt dolgozik

De jönnek arra még kisebbek is, bár őket csak egyszer láttam. Nagyon kicsi óvodások, vagy ki tudja, hogy nevezik őket, sőt  még olyan is volt köztük, akit gondozónő tolt egy kerekeken guruló alkotmányban. Mindegyik gyereken egyforma kis kalap, azt már korábban megfigyeltem, hogy arrafelé nagyon próbálják óvni a naptól magukat és persze a gyerekeket is.  Nyári napsütésben sokan járnak fejük fölé tartott ernyővel, de ha azt nem is,  könnyű kalapot szinte mindenki visel.

És ott van még az asszony a sarki házból. Csak néhányszor láttam, de október végén egyik nap egész délután a kertet rendezte. Mozgásáról ítélve nem lehet már fiatal, de órákig gereblyézett, hajlongott a növények között fehér kalappal a fején, és nem akartam hinni a szememnek, amikor a kert közepéről időnként füst szállt fel, égette az éghető hulladékot. Tehát náluk ez nem tilos, ami meglepő, mert azt hinné az ember, hogy ha valakik, akkor a japánok igazán odafigyelnek a környezetvédelemre. Vagy netán nem is annyira ártalmas a világnak az avarégetés? 🤔

 

Blogvember 2025/25

Amíg a régi lakóhelyemen, ama kies mezővárosban laktam, némely téli hónapokban módszeresen végignéztem bizonyos sorozatokat. Eljött a december, esetleg a január, amikor (akkoriban még...) legtöbbször leesett a hó, és mértékétől függően elzárt engem a külvilágtól. A mi környékünkön a hókotró ritka látvány volt, mondhatni, sose járt arra, tehát ha az a néhány autó letaposta az úttest havát, valamint a gyalogosok letaposták a járdák havát, az ettől kezdve már csak jegesedett, mivel akkoriban elég kemény telek voltak. Ebben a helyzetben én, ha tehettem, nem mozdultam ki annál jobban, mint hogy a saját udvaromon és a ház előtti járdán elkotorjam/leszórjam/feltörjem a havat/jeget, amire  éppen szükség volt. 

Tehát amikor már beállt a tél, a hamar sötétedő délutánokon sorozatokat néztem. Volt, hogy a Szívek szállodáját (alias Gilmore girls), máskor pedig a Váratlan utazást (Road to Avonlea), erre a kettőre emlékszem mint téli délutánok időtöltésére. Olyankor végig is futtattam azt, amit már elkezdtem, általában naponta egyet, legfeljebb kettőt néztem meg, egy-egy sorozat hetekig kitartott. Volt annak valami sajátos hangulata, amikor beindítottam a lejátszót és felhangzott a főcímzene. Olyannyira sajátos, hogy még tizenvalahány évvel később is előfordul, hogy amikor valamelyik csatornán éppen felhangzik ugyanaz a zene, eszembe jutnak a téli délutánok ott a nem is olyan messzi múltban. Ma már nem nézem egyiket sem, pedig játsszák időnként, például most. De nem nézem. Mindjárt elkapcsolom, tényleg.

Blogvember 2025/24

A Búvár folyóirat egyik 1964-es számában találtam  egy híradást a gimnáziumunk tízéves fennállása alkalmából rendezett kiállításról. 

Egyáltalán nem emlékszem erre a kiállításra, pedig 1964 tavaszán, amikor ez a lap megjelent, másodikos voltam. Ráadásul nagy lelkesedéssel működtem a híradást aláíró Síklaky tanár úr akvarista-terrarista szakkörében – na nem mintha a halak vagy hüllők, az akvárium és terrárium lakói iránt lelkesedtem volna, dehogy! Viszont a terrárium és akvárium dekorálása céljából olajfestékkel lehetett mindenféle vízi vagy nem vízi növényeket festegetni az üvegládákra, melyekből azután az állatok lakóhelye lett. 

Őszintén szólva az egészből csak erre emlékszem, a délutáni szakköri elfoglaltságra és az olajfesték illatára (vagy inkább szagára), mert állatot egyáltalán nem láttam. De akár láthattam is, legalábbis halakat talán. A többi hidegvérűre biztosan emlékeznék, ha lettek volna a közelemben. 😉

 

Blogvember 2025/23

Japán webkamera bemutató következik, hogy legalább valami látvány legyen itt, ha már mély gondolatokra most nem futja. Ráadásul mindjárt vége a hónapnak is, hát mire várok?

Az első például egy vasúti megálló, ahogy látom, szó szerint az erdőben, de legalábbis komoly park területén. Anamizu város külső részén haladnak az egy-két kocsiból álló rövid szerelvények, és tapasztalatom szerint kevés bennük  az utas. De azért időnként még itt is van fel- és leszálló, akik mindkét irányból jönnek a vonathoz. Ha a térképen megnézi az ember, autóút is vezet a sínek közelében, tehát nem annyira elhagyatott hely ez, amilyennek így első pillantásra látszik. Viszont néhány héttel ezelőtt, amikor még a lombokat nem színezte át az ősz, tanúja voltam, amikor a késő délutáni sötétség beállta után rögtön megjelent egy vaddisznó család, egy nagy állat volt köztük, a többiek nála jóval kisebbek, de már nem csíkos malacok.

A konkrét céllal utazók mellett persze vannak néha turistafélék is, akik általában fel sem szállnak, csak nézelődnek, fotóznak, aztán megvárják a következő vonatot és azt videózzák. Ezen a mai képen például az a két ember, egy férfi és egy nő, miután egymást már minden szögből lekapták, elhelyezkedtek külön-külön a két peronon, hogy az érkező vonatot minden irányból megörökíthessék. Nem utaztak sehová, miután a vonat elment, ők is távoztak balra a kis váróhelyiség melletti úton. 

Ott középen bóklásznak a vaddisznók

A következő pedig nem állandó webkamera, hanem a múlt vasárnapi élő közvetítésből rögzítettem néhány képet a Tokyo Minato negyedében lévő Gingko fasoron  zajló fesztiválról. Minden ősszel, amikor ott a ginkgo biloba fák gyönyörű sárga színbe öltöznek,  a látványt kedvelők tömege hömpölyög végig a 300 méteres utcán, és mindenki fotóz, fotóz, fotóz. Az út elején és végén a kereszteződésben rendőr irányítja a forgalmat, folyamatosan kiabálva a kezében tartott megafonba. A népek pedig  szelfiznek, pózolnak, mennek és mennek, egyedül, családdal, gyerekekkel, társasággal, remélhetőleg néha a fákra is felnéznek, és a látvány valóban gyönyörű. 

Blogvember 2025/22

Vajon hogy nézhettem ki, ha a gyógyszertárban a patikusnő kinyúlt a plexifal kiadónyílásán és kedvesen megsimította a kabátom ujját?

Blogvember 2025/21

A szekunder szégyen fogalmáról először mindössze néhány éve hallottam, valamilyen beszélgetésben említették, és mivel ott se értette mindenki, el is magyarázták, mi ez. Nálunk állítólag  2017 óta terjedt el egy angol kifejezés fordításából. 

Azt hiszem, ezek olyan esetek, amire azt szokták mondani vagy gondolni: én kérek elnézést. Amikor jelenlétünkben valaki olyat tesz, úgy viselkedik, hogy mi szégyenkezünk miatta, pedig esetleg nem is ismerjük az illetőt.

Nekem most hirtelen két eset jut eszembe, amire illik a szekunder szégyen kifejezés. Amikor egyetemi előadás közben, jó negyedórás késéssel becsörtet valaki, és teljes nyugalommal megkeresi a számára legalkalmasabb helyet. Nem ül le a legközelebbi székre, hogy minél kisebb feltűnést keltsen, hanem pofátlanul jön-megy, keresi a helyét,  meg sem próbál láthatatlanná válni. Volt egy tanárunk, akit láthatóan nagyon zavart minden elkésett hallgató, ezért minden alkalommal elhallgatott és megvárta, amíg az illető leült - miközben az fel sem fogta, hogy miatta van csend. Rettentően zavaró volt a helyzet, idegesítő volt az a feszült csend, és igen, volt az emberben egy bizonyos fajta szégyenérzet.

A másik eset hasonló: szintén oktatási intézmény, szintén előadás, remek előadó, figyelmet lekötő téma és lebilincselő előadásmód. És akkor megszólal egy telefon. A tulaj rémülten ragadja meg,  azt hinnéd, kinyomja, és csend lesz, de nem, csak zenél és zenél tovább. Már minden körülötte ülő noszogatja, mire kétségbeesetten megszólal: "nem tudom   kikapcsolni!" Előadónk nagyvonalúan kezelte a helyzetet, tett valami vicces megjegyzést, mégis nagyon kellemetlen volt. Bennem a szekunder szégyen érzéséhez ilyenkor bizonyos fokú harag is társul az illető iránt, aki ilyen ostoba módon megzavarta az élményt és persze az előadót is, holott minimális odafigyeléssel - nevezetesen, hogy mielőtt leül, kikapcsolja azt a nyüves telefont - elkerülhette volna a kínos helyzetet.

Blogvember 2025/20

Ma ellátogattam születésem helyére. Nem nosztalgiából, hanem bizonyos vizsgálatra kellett odamennem, a hatalmas épületbe, amit csak félve említek, amikor kérdezik, hol születtem, mert mindenki fejében az él még mindig, hogy az volt a kommunista kiváltságosok elit kórháza. Pedig amikor én születtem, 1948-ban még csak egyszerű OTBA-kórház volt, vagyis a Országos Tisztviselői Betegsegélyző Alap kórháza, így anyu, az egyszerű minisztériumi gépírónő odakerült, amikor eljött a szülés ideje. Ma ültem a folyosón, nézelődtem köröskörül és arra gondoltam, hogy tényleg itt voltam képes megszületni, ebben a monstrumban? Amit egyébként egészségügyiek csak toronyépületnek neveznek, hogy  megkülönböztessék a közeli szakrendelő épületétől. Toronyépületnek nevezni (pedig nem is hasonlít toronyra) majdnem ugyanolyan, mint ahogy előző lakóhelyemen az önkormányzat épületét nevezték toronyháznak, kb. mintha azt akarták volna érzékeltetni, hogy felhőkarcoló. 😄 

Tehát életemben másodszor voltam itt, de hacsak lehet, a továbbiakban minél kevesebb nosztalgiautat szeretnék tenni abban az épületben. Például, mert számomra elég körülményesen megközelíthető helyen van. Ráadásul a várakozásra kijelölt folyosókon annyira alacsony ülőalkalmatosságok vannak elhelyezve, hogy azok gyerekméretűeknek sokkal inkább megfelelnének, mint kopott izületektől szenvedőknek. Már leülni is alig bírtam, de míg ücsörögtem, végig amiatt aggódtam, hogy fogok majd innen felállni, ha szólítanak?? Hát, mit mondjak, külön taktika kellett, egyik kéz itt támaszt, másik kéz ott nyom felfelé, végül gondosan kidolgozott stratégiával sikerült feltornázni magamat. Szóval, életem második látogatása ebben az intézményben sokkal inkább lehangoló volt, mintsem nosztalgiát ébresztő.

Blogvember 2025/19

Ha a Facebookon a saját hírfolyamomon megosztok valamit, külön tanulmányt megér, hogy hányan reagálnak rá. Na, nem a hozzászólásokra gondolok, anélkül megvagyok, de egyáltalán, hogy hányan nyomnak rá például egy lájkot, hányan látták és hányan gondolták úgy, hogy ez érdekes és érdemes volt megnézni, elolvasni, odafigyelni rá. Aki ismer, tudja, hogy sose voltam lájkvadász, a blogom statisztikáját se követtem aggódva, hogy amennyien látták, hányan szóltak hozzá. Mégis elgondolkodtató, hogy a közösségi médiában vajon mire figyelnek és mit értékelnek azok, akiket valamilyen szinten ismerek.

Az utóbbi években nagyon ritkán,  tényleg elvétve osztok meg bármit is, de néha mégis fellelkesít egy hír, egy érdekesség,  egy kvíz, vagy bármi, amiről úgy gondolom, jó lesz, ha mások is látják, mások is kipróbálják. Most összeszámoltam,  ebben az évben eddig összesen kilenc megosztásom volt, ez annyira kevés, hogy végigfutok rajtuk, látva a reakciók számát. 

Tehát a szolmizálásról szóló nagyon-nagyon érdekes két kis videó közül az egyikre senki sem reagált, a másikat egy fő lájkolta, tehát feltehetőleg ő értette is.

De senki nem reagált a következőkre:  Arany-balladák kvíze, Kvíz Jókai életéről és munkásságáról, Szent-Györgyi Albert Orvosi Díjra való szavazás. 

Egy-egy fő reagált a főleg Széchenyiről szóló, Reformkor és hazaszeretet c. műsorra, és A magyar kultúra kincsei az Akadémián című kiállításról szóló összeállításra. 

Öten reagáltak arra a cikkre, ami Jókai kertészkedési módszereiről szólt, valamint heten lájkolták a tegnapi képemet, melyen egy leány a régi katalógusszekrényben lapozgatja a cédulákat, a felirat pedig nagyjából így szól: "Hogyan gugliztunk a 70-es években". Sőt, most látom, hogy ezt ketten meg is osztották! 😊

Szóval, én tényleg örülök, hogy az ismerőseim értékelik a humort, de azt nem ígérhetem, hogy ezentúl az az évenkénti néhány megosztásom mind vicces mém lesz.        

Blogvember 2025/18

Blogmúltunk idejéből való kedves blogismerősöm saját fb-oldalára  a Himalájából tett föl képeket, ott van most vagy nemrég volt, nem tudom, de a fotók fantasztikusak, pontosan mint az a vidék, amilyenre az egyszeri ember azt mondaná, "ilyen hegy nincs is". Pedig van. És még az Annapurna hegyvonulat néhány csúcsát is fotózta, amiről eszembe jutott, hogy múltkor ázsiai webkamerázással fenyegettem meg a publikumot. 

Ha valaki azt hiszi, nincs nekem himalájás webkamera-ötletem, téved, mert van. Évekkel ezelőtt találtam egy kamerát a nepáli Ghandrukban, a Hotel Milan épületét és udvarát mutatja, ahonnan kitűnő a  kilátás többek között az Annapurna déli csúcsára is (ami "csak" 7200 méter). 

A szálloda tulajdonosa Shankar Gurung, a feleségével (és néhány alkalmazottal) együtt üzemeltetik a helyet. Már nem fiatalok,  de a férfi még az elmúlt években is minden egyes reggel kiterített egy szőnyeget és elvégezte  láthatóan régóta begyakorolt tornagyakorlat sorozatát. Vezetékneve egyúttal egy etnikum neve is, ő a tibeti gurung néphez tartozónak vallja magát, akik főleg azon a vidéken, az Annapurna hegylánc déli részén élnek.

A szálloda kétszintes, az épület körül rengeteg a virág, és a tágabb környezet is növényekkel van teleültetve, azon a területen termelik meg a vendégek étkeztetéséhez szükséges zöldségeket és gabonaféléket. Nem ötcsillagos a szálloda a mi fogalmaink szerint, de nem is úgy kell méricskélni, az a vidék teljesen más kategória. Az interneten található véleményezők mind-mind egyhangúlag dicsérik, egyetlen negatív értékelést nem olvastam, és aki eddig a világ bármely részéről ideutazva megszállt náluk, kivétel nélkül mindenki remekül érezte magát. 

A ház előtt esetenként egy-egy turistacsoport gyülekezik, vagy néhány összetartozó ember, család, vagy hátizsákos fiatalok, akik éppen érkeznek, vagy indulnak. Néha egy-egy társaság este tüzet gyújt, erre a célra van középen biztonságos alkalmatosság, amit a vigadozás végén rendben eltüntetnek. Egyszer láttam olyan mulatozást, hogy a társaságból néhány nő kiperdült és valamilyen keleti táncot lejtett, nem tudom, milyen országból valók voltak, de a ruházatuk is keleties volt. Az biztos, hogy elszabadult, vad mulatságot sose figyeltem meg, azt hiszem, valahogy a környezet sem ösztönzi ilyen stílusra a mindenféle országból érkezőket.

De vannak napok, amikor kevés a vendég, nincs nagy mozgás. Az emeleti függőfolyosón kimosott ágyneműk száradnak kiakasztva, az asszony a terasz virágait rendezi, locsolja, mikor mire van szükség. Időnként látni, hogy kora reggel egy-egy vendég kijön a teraszra és élvezi a hegyek látványát. Néha fényképeznek is, de érdekes, hogy köztük nem akkora őrület az állandóan minden percben fotózás, pedig látszik, hogy a világ minden tájáról megfordulnak itt vendégek. Talán azért nem jut eszükbe folyamatosan kattintgatni, mert annyira leköti őket, ami eléjük tárul,  és itt valahogy képesek rá, hogy engedjék hatni magukra a látványt.

Ma reggeli látvány

Ma délután a csúcsok még a lenyugvó nap fényében, de itt lent (2000 méteren) a tulaj már kötött sapkában szemléli a birtokot

Blogvember 2025/17

Ha a blogvember napjaiban is adnék címet a bejegyzéseimnek, akkor ennek az lenne a címe: mai élményem.

Ma láttam egy filmet  Emmi néniről, aki 99 éves koráig dolgozott a nagy múltú Libál optikában, és aki a filmben olyan derűvel beszél életéről, hogy az elmondhatatlan. Pedig sem gyermekkorában, sem felnőttkorában nem kímélte őt az élet, de a csapásokra azt mondja, azokat el kell fogadni. 

A házban, ahol született, megnézhetné a régi lakást, de csak áll a gangon a korlátba kapaszkodva. 

„– Nem akarja megnézni Emmi néni az erkélyt? – Nem, nem… az annyira bennem él, hogy tudom. – És nem esne jól? – Nem, sőt, tudod, sokszor a múlt az jobban fáj.“

Már fiatalon megtalálta a pályát, ami számára a legmegfelelőbb volt, optikusnak tanult és 99 éves koráig dolgozott.

"– Olyan öröm volt mindig, hogy tudtam látást adni! Azért már érdemes volt megszületni."

"– Mi az, amire legjobban esik gondolni? – Csak az, amikor egy gyereknek föltettem a szemüvegét, és az szinte meg volt babonázva, hogy milyen szép a világ... akkor látott életében először. Az csodás érzés!"

Amikor a film készült, akkor már idősotthonban lakott, és ahogy mondta, "itt is igyekszem tartani magam". 

"– Tudod, a boltban voltam valaki. Ott tudtam adni. Borzasztóan hiányzik… csak olvasok, étkezem, öltözöm, semmi az életem, ez így fölösleges valami."

A film végén látjuk a "meglepetésbulit", amit az őt szerető rokonok, barátok szerveztek, helyszín az üzlet, Emmi néni szépen módszeresen elfújja a torta gyertyáit, és mint egy gyerek, olyan örömmel csapja össze a kezét és kiált fel, hogy sikerült!

Nem mondok olyan értelmetlen közhelyet, hogy tanulhatnánk tőle, mert ilyennek születni kell. De ha valakinek van 50 perce, amit élményszerzésre szánna, bárkinek szívből ajánlom az Emmi néni csodálatos élete című filmet.

Blogvember 2025/16

Valamiről lemaradtam? Eltörölték a magyar nyelvből a szagol, megszagol igéket? Mert újabban mindenki illatol. "Megillatolom" - mondja boldog-boldogtalan, amikor valaminek a szagára, illatára kíváncsi. Amikor csak illatszer témában hangzik el, például egy parfümőrtől, az jogos, neki ez a szakmája, illatanyagokhoz ért, ez ott a szaknyelv része.

A Czuczor-Fogarasi szótárban ugyan nem önálló szócikként, de az értelmezéshez példaként előfordul mint a szagol megfelelője, rokon értelmű szava. Hát... nem tudom, de attól, hogy már a tizenkilencedik században is ismerték, a nyelvhasználatban sem akkor, sem azután nem ez lett az általános. A magyar ember szagol, aztán ha az, amit az orràval érez, kellemes, azt mondja: "milyen finom illata van ennek a virágnak!" De ha megkérdezik tőle, mit csinált az előbb, biztos nem azt felelné, hogy "megillatoltam a virágot" - legalábbis nagyon remélem. 

Blogvember 2025/15

Ma reggel belefutottam egy MMA portréfilmbe Osgyányi Vilmos restaurátorról. És megint átéreztem saját pályatévesztett mivoltomat. Nem mintha valaha is kőszobrász-restaurátor szerettem volna lenni konkrétan, de hogy mennyire el tud varázsolni az építmények szerkezete, az épületek részeinek, sőt a falak rétegeinek "működése", az építőanyagokkal való problémamegoldások, az néha engem is meglep.

Dehát miért vagyok meglepve? Amikor úgy elsős gimis koromban megkaptam ajándékba a Művészettörténeti ABC-t, máig pontosan emlékszem, hogy mit nézegettem benne? Nem a festmények, szobrok fekete-fehér fotóit, á, dehogy. Az épületeket. Az építészeti elemeket, a boltozatok fajtáit, a különböző stílusok formaelemeit, engem a szerkezeti felépítések érdekeltek, az épülettípusok metszetei, és az alaprajzok (még ma is alaprajz-bolond vagyok). Nem tudom, hogy lehet, hogy ezt az irányultságot senki nem vette észre rajtam, illetve én magam sem vettem komolyan, legalábbis annyira nem, hogy megkíséreltem/megkíséreltük volna megtalálni a megoldást, és esetleg annak ellenére, hogy a matek nem ment a legjobban, mégis valami nekem igazán való irányba indultam volna. Műszakira kell a matek, ennyi volt, amit mindenki tudott, így fel sem merült az az irány. Ma már biztosan lenne a választékban több lehetőség, dehát én akkor voltam pályaválasztó korban, nem most.

Ezek szerint nem is pályatévesztett vagyok, hanem túl korán születtem, ez van.

Blogvember 2025/14

Remek ötletet láttam Aliznál, aki megkérdezte a saját blogjáról az AI-t, ez nekem még sose jutott eszembe. Most viszont vérszemet kaptam, és beindítottam az egyik applikációt. Meglepetésemre óriási hülyeségeket mondott: mintha 2009 óta nem is írnám (hogy miért éppen 2009, rejtély...),  de még azt se tudta megállapítani, mikor született a legutolsó bejegyzés (tegnap), valamint nem talált statisztikát sem a látogatottságról (ősidők óta rajta van a ShinyStat). Szóval, úgy általában semmi értelmes és valós információt nem tartalmaz a leírása.

Ekkor már tényleg kíváncsi voltam, egyáltalán látja-e valamelyik szuperintelligencia a blogomat. Beindítottam a másik alkalmazást, és láss csodát, az mindent tudott róla. A pontos indulását ugyan nem, de azt igen, hogy melyik címről költöztettem át ide, valamint a tartalmáról, témáiról, hangulatáról olyan jellemzést írt, hogy semmit nem tudnék rajta kifogásolni. Aztán írt egy rövid stílusportrét (így nevezte) a szerzőről, az is teljesen jó lett. 

Viszont amikor a végén felajánlotta, hogy ír egy mintabejegyzést a szerző helyett a szerinte megfelelő stílusban, az már nem sikerült neki, olyan bejegyzést én biztos soha nem írtam volna. Dehát ő se tudhat mindent, pedig a blog jellemzőit, a részleteket remekül látta, de amikor azokból valódi "művet" kellett összehoznia, az már nem ment. 

Hát ezért nem az AI írja a blogot, hanem én. 😄

Blogvember 2025/13

Valami furcsát vettem észre a Fuefuki városban lévő webkamerán: a távolban a gyümölcsös csupa fehér pettyes lett. A közelben lévő három kamera mindegyikén ugyanez a látvány fogadott. A falevelek már lehullottak, és szinte egyik napról a másikra mintha hó esett volna a fákra, ami lehetetlen, mert minden nap tizenvalahány fok van napközben, vagy mintha hirtelen, egyik napról a másikra megtelt volna fehér terméssel, ami szintén lehetetlen. De akkor mi az a fehér? 

Tudni kell, hogy Fuefuki és környéke Japán egyik legnagyobb őszibaracktermelő vidéke. A város tele van ültetvényekkel, a kiültetés előtt a csemetéket üvegházakban nevelik, és ezalatt a gyümölcskezdeményeket külön-külön becsomagolva óvják a hőmérséklet változásaitól. Ezek a fák viszont már évek óta a szabadban állnak, nyilván minden évben szüretelik is róluk a gyümölcsöt, tehát mi az a fehér? 

Az ültetvényeket persze nagyon gondosan kezelik, tavasszal és nyár elején például bizonyos időközönként már kora reggel jön a permetező kocsi és kiereszti a permetező anyagot, fehér felhővel árasztva el a környéket. Most pedig az utcasarkon álló fa már hetek óta be van húzva zöld molinóval, nyilván a sűrűn rászálló madarak ellen (esetleg valami különleges gyümölcse lehet).

Ő a permetező ember a permetező kocsin

Ott a beburkolt fa. A kereszteződésben pedig az iskolába igyekvő gyerekek közlekedését irányítja a NagyonFontosEmber, aki minden reggel 7:35 és 7:45 között ügyel a rendre.

Aztán észrevettem, hogy az átjáró kamerája elé benyúló ágakon is vannak fehérségek, közel vannak és jól láthatók: mintha kis zacskófélék lennének ráaggatva az ágakra. Hogy ezek mikor kerültek rájuk, fogalmam sincs, mivel eddig a levelektől nem is látszódhattak. Novemberben vajon mit kell óvni az őszibarackfákon? Mert az biztos, hogy nem ok nélkül vannak ott, ok nélkül a japánok semmit nem csinálnak, főleg ekkora sziszifuszi munkát nem. Valószínűleg sose tudom meg, pedig kíváncsi lennék rá. 

Ezek a kamera elé benyúló ágak, immár majdnem teljesen levelek nélkül, a jól látható zacskókkal:

Blogvember 2025/12

Ez most olyan bejegyzés, ami csak azért lesz itt, hogy ne szakítsam meg a vállalt kihívást. De egy pocsék, fárasztó, eredménytelen nap után nincs mit írni, tényleg. A közlekedés, a nehézségek mindenben, mozgásban, járásban,  felállásban (sorrend tetszőleges), a 'megint nekem kellett volna határozottabbnak lennem' érzése,  kényszerű pénzköltés, és így tovább.

És még az idő is ocsmány, nyirkos, összefagytam (ki gondolta, hogy hat fok kevés...), mialatt két buszt is elengedtem, mert tele volt. Viszont amelyikre végül felszálltam, azon VOLT ülőhely! Nem mintha üres lett volna, de néhány mazochista utas csak állt az üres ülések mellett. Na, kb. ennyi a mai nap pozitív hozadéka.

Holnap jobb lesz.

Blogvember 2025/11

A tegnapi témára visszatérve: valamelyik családfakutatásra alkalmas oldalon egy ideje megvan a lehetőség, hogy a családfánk adatai közé feltöltött fényképek bármelyikét meg tudjuk mozdítani a programmal. Amikor ezt az újdonságot bevezették, kíváncsiságból kipróbáltam. Egyszer és soha többé. Szerencsére a bácskai nagymamám képével próbáltam ki, akivel  nem sokszor találkoztam életemben, mivel távol élt tőlünk és még gyerekkoromban meg is halt. Ahogy a fotón felémfordult és elmosolyodott, kirázott a hideg,  nagyon rossz élmény volt. 

Pedig a hozzátartozóim fotóit mindig szívesen nézem, a legközelebbi szeretteimét is, ez  nem okoz semmiféle rossz érzést. Sőt, egy időben megpróbáltam egy-egy fotó alapján lerajzolni őket. Érdekes, hogy a két nagyapámról a rajz még csak-csak tűrhetően sikerült, de a szüleim esetében többszöri próbálkozás után végül feladtam, mert minden változat rossz lett. Valami mindegyikből hiányzott, inkább lemondtam róla. Az okokat egy pszichológus talán meg tudná fejteni, én nem találtam magyarázatot rá - illetve  halvány feltételezésem, hogy akik érzelmileg legközelebb álltak és állnak hozzám, őket a legnehezebb részletekbe menően szemlélnem és minden jellegzetességet jól visszaadnom a ceruzával. Talán ezért van az, hogy nem is sikerül.