Blogvember 2025/29

Gondolkodtam, hogy így a blogvember utolsó előtti posztjába mit írjak. Gondolataim ugyan vannak, néha több is, mint kéne, de mi is legyen... mi is legyen? Médiaélményről most nincs kedvem írni, mélyenszántót kifejteni nincs energiám, webkamerával most egy darabig nem támadom le a publikumot, mivel a kutyát se érdekli. Aztán elolvastam egy mai blogbejegyzést (zárt blog, link nincs), és máris lett téma, annyira előjöttek a fejemben a saját életemmel összeköthető hasonlóságok. 

Csak egyet említek: hogy mennyire volt szükségem az elismerésre, például amikor beletanultam egy új munkakörbe. Így elsőre azt mondanám, nem érdekelt az elismerés, de arra mindenkinek szüksége van, legfeljebb nem fogalmazza meg magában az igényt. Nahát, én ezt az igényt nem fogalmaztam meg magamban egyetlen kimondott-kigondolt szóval sem, dolgoztam, mint egy gép, rettenetesen élveztem, amit meg kellett tanulnom, hazafelé a buszon bújtam a kézikönyvet, az első naptól kezdve tíz centivel a föld felett jártam, és teljesen biztos voltam benne, hogy igen, ez az, amit a tigrisek szeretnek*! Valóban ez volt a nekem való munka, ebben mindvégig igazam volt. 

Aki betanított, vele az első perctől kezdve megértettük egymást, a második héttől kezdve barátnak éreztük a másikat, és ez utána is megmaradt,  holtáiglan. Dicséretek is elhangzottak, éreztetéssel is, kimondott szóval is,  jó pedagógiai érzékkel pont annyi, amennyi kellett ahhoz, hogy érezzem, érdemes tovább küzdeni.  

Eltelt három hónap, amikor  szakmai dolgokról beszélgetve azt mondta, "... még sokat kell tanulnod". És hiába tudtam, hogy ez így van, majdnem mindennel így van, ami új, az ember annál többet tud, minél több gyakorlatot szerez benne, és valójában én még csak három hónapja tanulom az újat. Hiába tudtam ezt az eszemmel, egész nap nyomasztott ez a mondat, és amikor kiment a szobából, elsírtam magam,  zakatolt a fejemben, hogyhogy ezt mondta, miért mondta? Csak jóval később tisztult le az egész, amikor felfogtam, hogy semmi jelentősége ennek a mondatnak, semmi mögöttes értelme nem volt,  csak a valóságot jelentette, minden egyéb szándék nélkül. Ezután még sok év telt el ugyanabban vagy hasonló munkakörben, majdnem két évtized, és még mindig nem mondhattam, hogy már mindent tudok arról, amit csinálok, mert minél több "munkadarab" fordult meg a kezem alatt, annál többet tudtam, de mindent sosem.  

 

* értsd: a Micimackó-beli Tigris  😀 

Miért...

Mi a bánatért kattintok rá naponta a közös blogra? Semmi újabb nincs ott, nem is várható, akkor meg minek? Mire számítok, tán hogy történt valami tegnap óta? Nem történt, nem is történhetett, egy holt felület az egész,  teletöltött  tároló, tizenöt év raktára.

Biztonság

A négy tanév alatt, amit Szegeden töltöttem (az ötödiket csak hellyel-közzel), mindig az adott biztonságérzetet, amikor hazamentem. Az volt a biztonság, hazamenni. Ha éppen az utolsó vonattal is, akkor is, ha este tizenegy után értem a házhoz és megkocogtattam a ritkára eresztett redőnyt, az volt az igazi, felejthetetlen jó érzés. 

Egy ilyen alkalommal másnap reggel még éppen ébredeztem, csak úgy félálomban hallom, hogy az előszobában anyu terelgeti nagymamát befelé: "csak halkan, este megjött a gyerek, még alszik... csinálom a sárgarépafőzeléket, azt kért..." A gyerek. 

Hozzátartozik a jelenethez, hogy nagymamám már az én születésem előtt is nagyon nagyot hallott (egy valamikori elhibázott kórházi kezelés miatt), vele csak nagyon hangosan lehetett beszélni, úgyhogy ez se halkan zajlott ott az előszobában, mégis nekem nem attól maradt meg az emlékezetemben, hogy felébredtem rá, hanem attól, ami a lényege volt. Attól kell bőgnöm így ötvenvalahány év múltán is, ahányszor csak eszembe jut. 

Elvonás

Elektronikus eszközeim szomorú és egyidejű kimúlása gyakorlati és lelki zavarokat okoz nálam. A kényszermozgások,  amikor a tablet szokásos helye felé fordultam, a rádöbbenés,  hogy nincs ott, aztán a nagyhatalmú szolgáltató által véletlenül pont mostanra időzített digitális átállás, ami megkavarta a wifihez kapcsolódást - ez így együtt kifejezetten megnyirbálta a biztonságérzetemet. Mindössze néhány napot jelentett az elvonás, de sok vót ez nekem, csókolom, wifi és Android nélkül, ennyi csapás, hát élet ez így? 

Mindkét régi eszközöm nagyon hiányzik, magam is csodálkozom, mennyire. Legszívesebben azt venném, ha mindkettő valami csoda folytán feléledne, és ugyan szétszereltem őket, de nem tudok lemondani róluk. Pedig nagy kidobáló vagyok, az utóbbi huszonvalahány év alatt hozzáedződtem a kíméletlen selejtezéshez, a három költözés másképp nem ment volna. De ez a két tárgy megérdemelné az újjászületést, és már látom, hogy alkalomadtán  fogok is lépéseket tenni ez ügyben.

Már mindkettőből van másik. Pillanatnyilag próbálom megszokni az egyiket, amit eddig csak elvétve használtam (laptop, fedélzetén Windows 10), valamint beletanulni a másikba, ami vadonatúj (tablet, Androiddal).  Szeretnem is kellene őket, mert tetszik, nem tetszik, velük fogom élni a mindennapjaimat. Még nem szeretem egyiket se igazán, de az összecsiszolódás folyamatban van.

Töpreng

Azért az mindig rosszul hangzik, amikor az ember azt mondja: "én már  elég   öreg vagyok, hogy...". Van ebben egy adag megengedés is, meg lemondás is, attól függ, miről van szó éppen, amikor ezt mondom vagy gondolom. Ami engem illet, a saját koromhoz sehogy se tudok viszonyulni, illetve ahogy viszonyulok, az nem tetszik. Nem akarom elhinni, hogy annyi vagyok, amennyi, pedig le se tagadhatnám, mert látszik, viszont  lélekben nem érzem magam annyinak. Valahogy megrekedtem a negyven évvel ezelőtti bensőmnél – persze az utána következő negyven év tapasztalatai, netán bölcsessége nélkül.  Vajon van-e már bölcsessége az embernek, amikor elér ide a hetven-nyolcvan közé? Mindenképpen, alapértelmezetten szerez bölcsességet ekkorra? (Lehetne viccesen példálózni kortársakon megfigyelhető jelekkel, észrevehető-e rajtuk egyértelműen a "bölcsülés", de nem érdemes.)

Nem, nincs születésnapom, a korom anélkül is képes zavarni.

Újra vagy folytatva

Hónapok óta időről időre felmerülő dilemmám: megvárjam-e, amíg két (azaz kettő!) év eltelik a legutóbbi bejegyzésem óta és  pontban a fordulónapon vonuljak be ide zengő harsonaszóval, vagy megpróbáljak visszakapaszkodni valami más apropót megragadva csendben, sunnyogva. Mivel a fordulónap február 8-a lenne, ma pedig január elseje van, látható, hogy az utóbbi megoldást választottam. Új év, új elhatározás, itt az alkalom, megkísérlem az újrakezdést. November végén ugyan  felmerült bennem az ötlet, hogy mi lenne, ha – a többeknél nagy sikert aratott blogvember nevű kihívás mintájára – bloguár néven kitűznék magam elé egy napi célt januárra, de ennek teljesítését illetően kétségeim vannak. 

Egy biztos: minden olvasónak, aki a hosszú  szünet ellenére netán erre téved, boldog, békés, szép új esztendőt kívánok Arany János néhány sorával, melyek talán ennyi év után is aktuális óhajt fogalmaznak meg.
...
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? –
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
...
Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben. 

 (Arany János: Alkalmi vers)

Azt mondja egy tévébeszélgetésben tegnap Esztergályos Cecília, hogy most, amikor nincs színház, hála Istennek, hogy ő kerámiázik és fest, mert az neki terápia. Merthogy azalatt ki tud kapcsolni, stb. Erre én meg azt gondoltam magamban, hogy ahhoz azért E.C.-nek, vagy bárki ismert személynek kell lenni, hogy értelme is legyen az alkotásnak. Kapcsolatok kellenek olyan emberekkel, akik segítségével részt vesz kiállításokon, sőt saját kiállításai is vannak. Persze lehet alkotni az embernek saját élvezetből, saját örömére is, de azért az az ideális, ha minden együtt van: élvezi is az alkotási folyamatot, meg valamilyen módon közzé is teszi  a munkája végeredményét. De nem csak a művészi alkotással van ez így, hanem például a kézműveskedéssel is: az elkészült tárgy  gyönyörködtessen valakit, ha pedig használati tárgy születik, akkor váljon hasznára valakinek. 

Sőt, az íráshoz sem árt, ha van közönsége, ha olvassa valaki. Ismertem olyat, aki ha felkeltette érdeklődését egy téma, akkor anyagot gyűjtött hozzá, megírt belőle egy cikket, aztán vagy sikerült elfogadtatnia a szerinte alkalmas folyóirattal (ez az őskorban volt, amikor még nem a neten publikáltunk), vagy nem, de ez őt egyáltalán nem zavarta. Engem ez mindig megdöbbentett, én nem tudtam a fióknak írni, hanem csak "megrendelésre", amikor kifejezetten megbíztak vele, de hogy csak úgy írjak valamiről, aztán heverjen nálam, azt soha. Ezért nem írtam például naplót sem, mert nem láttam értelmét, kinek írjam, magamnak? Mondom, ez a szemléletem az őskorból eredeztethető, amikor még írás céljára papír, ceruza, toll, esetleg írógép szolgált. Hol volt még az az idő, amikor az ember a saját blogjában keresgél valamit – merthogy a blog a legautentikusabb forrás az életesemények visszaidézésére – és egyszercsak azon veszi észre magát, hogy jé, már mennyi ideje ülök itt és olvasgatom a ki tudja hányadik régi bejegyzést saját magamtól!  😐

Mindez pedig csak arról jutott eszembe, hogy ami engem illet, az elmúlt egy év alatt egyáltalán nem rajzoltam, a legutolsót tavaly tavasszal, éppen egy évvel ezelőtt készítettem, azóta semmit. Pedig ha valamikor kellett volna és kellene a terápia, az éppen ez a nehéz, túlságosan hosszúra nyúlt időszak. 

December óta vívódtam, hogy otthagyjam-e a rajzkört, ahová már négy éve járok. Szívem szerint otthagynám, de angolosan, szó nélkül mégse illene, viszont ha végleg elköszönök, valami magyarázatot adnom kell, amivel azért nyilván megbántanám a tanárnőt, ezt pedig nem akartam. 

A szenior egyetem művészettörténet kurzusát januárban szabályosan ráerőltettem magamra, bár a téma nem nagyon érdekelt, viszont a két előadó, akik felosztották maguk közt ennek a félévnek az anyagát, hát ők a legjobbak a  tanszéken, de tényleg. Beiratkoztam, kifizettem, elkezdődött a félév, de már az első előadáson be kellett látnom, hogy ez rossz döntés volt, akármilyen jó a tanár, akkor is. Semmi kedvem nem volt az egészhez, legközelebb már nem mentem el, aztán a következő héten sem, kész, elkönyveltem veszteségnek.

Ki hitte volna, hogy hamarosan tőlem teljesen független okból mindkettő megoldódik. Nincs rajzkör, nincs egyetem, és ma a csendes utcán a szembejövő ismeretlen asszony - látva, hogy nagyjából egykorúak lehetünk, túl a hetvenen - azt kérdezte: "Tessék mondani, szabad nekünk itt kint sétálni?"

Hát... mit mondjak? Inkább járnék a rajzkörbe, meg a művészettörténetre is.

Milyen a véletlen, ugyanazon a napon, amikor Rózsa blogjában az akráziáról olvastam, egy másik oldalon elémkerült ez az idézet: Nulla dies sine linea. A hagyomány szerint ez Nagy Sándor udvari festője, Apelles mondása volt a saját mesterségére vonatkoztatva: egy nap se teljék el vonás nélkül.  A későbbi századokban aztán átvitt értelmezése terjedt el: minden napnak legyen meg a dolga, egy nap se teljen el értelmetlenül, céltalanul, valamilyen tevékenység nélkül, stb. Titusz császár állítólag jelmondatának is választotta. 

Ami a konkrét vonásokat illeti, ezt a héten egészen véletlenül betartottam, mert hónapok óta először fordult elő, hogy minden nap rajzoltam. Igaz, nem Apelles hatására tettem (még nem is ismertem a fenti bölcsességet), hanem  bizonyos vállalások miatt szorít az idő, de úgy látszik, szükség(em) van ilyen kényszerítő erőre, mert már félő volt, hogy lassan azt se tudom, melyik végén kell megfogni a ceruzát vagy a krétát.  A mondás átvitt értelmének alkalmazása pedig... nos, az nálam még várat magára, egyelőre csak az a fontos, hogy sine linea ne teljenek a napok, aztán majd előbb-utóbb jöhet a mélyebb értelmezés is.

Bezzeg az egyik facebook-os zárt csoportban, ahol tag vagyok, már keresnek, hogy hová tűntem, mivel 2-3 hete nem nyilvánultam meg a témában. Itt meg... a kutyát se érdekli, megvagyok-e még egyáltalán. Csak úgy mondom. 

Igen, ez egy rinyaposzt, pontosan. Uff.

Hiányoznak dolgok. Van, ami azért, mert  elmúlt, vagy aktualitását vesztette, vagy megvalósíthatatlan. És van, ami megvalósítható lenne, de elveszett iránta az érdeklődésem, mégis néha eszembe jut, hogy jó lenne... 

Bonyolult, nem? Pedig eddig azt hittem, egyszerű vagyok, mint egy faék.

Most pedig, hogy elmúlt az ünnep, új életet kezdek. Ja, nem úgy...  csak itt a blogon. Nem várom meg a januárt, nem lesz semmiféle újévi fogadalom vagy egyéb blabla, hanem csak úgy egyszerűen elhatározom, hogy naponta írok ide valamit. Ez tavalyelőtt már bevált, legalábbis egy darabig, most megint teszek egy kísérletet, még mielőtt teljesen leszokom az írásról. No és hát valljuk meg, valamelyest tartozom is ezzel azoknak a hűségeseknek, akik még mindig olvasnak, annak ellenére, hogy sokszor heteken át hiába kattintanak ide.

Nem írok elő magamnak műfajt, körülhatárolt profilt, hanem megpróbálom úgy, ahogy annak idején, jó tizenkét évvel ezelőtt műveltem: beszámolok, ismertetek, észt osztok, pillanatnyi hangulatot festek, szösszenetet firkantok, kritizálok, mélyenszántok, felszisszenek, kérdezek, vitatkozom, lelkesedem, mérgelődöm - egyszóval, pontosan úgy, ahogy a való életben is kommunikálok. Meglátom, mi lesz belőle és meddig működik. 

Néha kell valami terápiás vásárlás. Akkor is, ha nem is azt akartál venni, ami végül hazamegy veled. Például nem kesztyű (mert azok mind legfeljebb apróka erdei tündérlánykák kezére lettek volna jók), hanem egy pulóver. Bordó. Van már hasonló kék, meg zöld (azok se voltak rajtam kettőnél többször, mert hova járok én télen, ugye, leginkább sehova), de most van egy majdnem ugyanolyan bordó. Nem baj, hátha kell.

Aztán délután az ember lánya úgyszintén terápiás célzattal elfogyaszt egy Kinder Buenót is - ami, mint tudjuk, nem is egy, hanem kettő, mert a K.B. olyan trükkös, hogy egyből két darab finom nasi van a csomagolásban - és addigra valamelyest helyreáll a világ rendje. Kint ocsmány szürke sötétség, hideg és nyirkosság, bent pedig nyugi van. Csak az ősz ne lenne itt a nyakunkon, undorundorundor és nyafffff.

 

Ma fodrásznál voltam, mégpedig kifejezetten terápiás célból. Ez cirka 23 év óta nem fordult elő velem, nemhogy a terápiás fodrászkodás, de maga a fodrászhoz látogatás sem. 

Tehát most gyógyítva vagyok, legalábbis ideig-óráig. Talán holnapig kitart az érzés.

Le kéne cserélnem az egész ruhatáramat, ha nem is teljesen, de a tavaszi-őszi felsőket mindenképp. Ami persze nem megy, pedig igény(em) lenne rá.

Persze most már a koromat is kénytelen vagyok belekalkulálni az ilyen terveimbe, pedig ezzel sokáig nem voltam hajlandó számot vetni, legalábbis ami az öltözködést illeti. Aztán meg ma már olyan kevés szín áll jól nekem, hogy már csak ezért is nehéz lenne megtalálnom mindenből az igazit. Kék és  zöld mélyebb árnyalatai, valamint ezek trükkös keverékei (mint türkiz vagy Benetton-zöld) mind jöhetnek, de a régebben nagyon kedvelt (mert előnyös) piros, az már végképp kiszorult a választhatók sorából. Egy meggypiros felsőm ugyan még van, de már csak végszükségben veszem föl. 

De azért máig siratom a legutóbbi canda-látogatásom alkalmával felfedezett piros aprókockás blúzt - automatikusan nyúltam felé, lekaptam a tartóról, forgattam, az én méretem, tiszta pamut, tökéletes, olcsó is, de lemondtam róla. Hogy fájó szívvel, az frázisnak hangzik, de tényleg majd megszakadt érte a szívem.  Hiába, így jártam. 

Hogy én a való életben soha nem tudok belefutni ilyen flashmobba! Igaz, egyszer láttam valami flashmobfélét tavaly a Keleti pályaudvar előtt, bár ott zene nem volt, csak pár tizenéves gyerek rendeződgetett ide-oda, de vagy tíz perc alatt se derült ki, mi is akart lenni, és nemcsak én nem jöttem rá, hanem a többi járókelő sem, úgyhogy nem volt az igazi.

Ez viszont itt nagyon is igazi. Egy spanyolországi városban, Sabadell-ben történt egy komoly szimfonikus zenekar és két kórus részvételével.

És itt van még egy - mert mondanom se kell, a youtube igen gazdag tárhelye az ilyeneknek, beírod, hogy flashmob, aztán csak győzzél válogatni.

Ez Valladolid-ban történt a városi könyvtár olvasótermében, ahol egy gospel-együttes eleinte olvasóknak látszó tagjaiból  lett  gyönyörűen éneklő  kórus.

De rájöttem, hogy nem lenne szerencsés, ha véletlenül egy ilyen helyszínen találnám magam. Mert akár hiszed, akár nem, én az ilyeneket végig szoktam bőgni, nem könnyezni, bőgni.  

Hogy miért, azon már gondolkodtam és azt hiszem, azért, mert valami hihetetlenül megrendítő, ahogy a váratlanul megjelenő emberek hangszeréből vagy torkából felhangzó zene hatalmába keríti a környezetet. Ahogy a gyanútlan járókelő felfigyel, meglepődik - de csak pár másodpercig, mert máris sodorja az élmény, akkor is, ha sietne, akkor is, ha netán botfülű és ettől kezdve nincs más, csak a minden jelenlévőn eluralkodó hatás, a muzsika hatalma. 

Szép ez nagyon.  És kell az embernek, annak is, aki ott van és annak is, aki a felvételt nézi.

Minden elmúlt, elveszett, visszahozhatatlanul az enyészeté lett. Sírnivaló, engem magamat is meglep, hogy mennyire elszomorít.

A FB-ra tegnap valaki feltette egy régi baba fotóját. Pontosan olyan babáét, amilyen nekem is volt, kaucsukbabának neveztük akkoriban, bár gondolom, nem valódi kaucsukból készült, hanem valamilyen műanyagból.  Nem alvós és nem is hajas baba volt, a fején a frizurát csak műanyagból öntött forma imitálta. Katinak neveztem és évekig varrtam neki a különféle ruhákat. 

Volt egy másik babám is, alvós és hajas baba, neki nem adtam nevet. A saját, hétéves koromban levágott hajamat applikálták rá a babaklinikán, szép volt, fésülhető hajú, finom arcú baba.

Meg persze volt macim is, igazi hagyományos, sárgás drapp bundájú, aranybarna üvegszemű maci, ő is sok évig szolgált engem, legalább annyira szerettem, mint a két babámat. Amikor már nagyobb voltam, bundáját időnként ultrás vízbe mártogatott körömkefével tisztogattam át, akkor egy ideig egészen megújult a szőre.

Egyik sincs már sehol, pedig még sok évig megvoltak. Arra ugyan nem emlékszem,  a kaucsuk baba mikor tűnt el a környezetemből, de ezt tudom, hogy a hajas alvós baba utoljára a sufniból került elő nagyon csúnyán molyrágott hajjal. Gondolom, akkor dobtuk ki. Most már úgy érzem, megbocsáthatatlan, hogy a gyerekkor elmúltával, huszonéves koromban  nem éreztem fontosnak megőrizni egyiket sem.

Ahogy az is megbocsáthatatlan, hogy az első költözéskor eladtam a hegedűmet. Akkor már sok-sok éve nem játszottam rajta, a hetvenes években egyszer-kétszer újraszőröztettem a vonóját, mert valami rejtélyes okból időről időre szétszakadt rajta az egész köteg lószőr anélkül, hogy bárki hozzányúlt volna, vagy egyáltalán kivette volna a tokból. Szóval, eladtam az egészet, szó szerint tokkal-vonóval, és ezt az utóbbi időben már nagyon sajnálom, még akkor is, ha biztos vagyok benne, hogy nem tudnék játszani rajta, de legalább meglenne.

Nem lehet mindent megőrizni persze, én már lassan húsz éve hozzászoktam a selejtezéshez, rákényszerítettek a költözések és az "el kell férni" kényszere. De amikor így váratlanul elémkerül egy-egy tárgy, ami ugyanolyan, mint a régi volt, az mindig mellbevágó és fájdalmas élmény.  Lehet-e, érdemes-e, egyáltalán megvalósítható-e, hogy az ember tökéletesen megfelelő módon összeegyeztesse a saját múltja tárgyait az ésszerűséggel? Úgy látom, nekem nem sikerült és már jóvá se tehetem.

Ő volt az alvós hajas baba

Ő meg a maci

Váci Mihály: Kettesben önmagammal

Mára mindössze egy verset mutatok.

Váci Mihály:  Kettesben önmagammal

Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.

Biztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.

Mint az utóbbi években minden decemberben, most is rámtört a heveny sapkakészítési/sapkamegoldási láz. Igaz, végül az egész csak gondolati színten maradt,  mert eredménye nem lett, de előkotortam a fonalas zsákomat, benne többek közt két félig kész - inkább csak elkezdett - sapkaszerű képződménnyel. Az egyik még csak amolyan kipa méretű stádiumban van, a másik tényleg félig kész. Na mármost, ahhoz képest, hogy 20-30 évvel ezelőtt óriási sapkakészletemről voltam híres, amikor is minden évben számolatlanul varrtam, kötöttem, horgoltam a jobbnál jobb fejfedőket, az utóbbi 10-15 év teleit már rendre hajadonfővel szoktam tölteni, mert korom előrehaladtával semmi, de tényleg semmi nem áll jól nekem ebben a műfajban. Méghogy nem áll jól... egyszerűen borzalmasan áll, valami iszonyúan nézek ki bármilyen fazonú és színű tökfödőben. Tegnap azt a bizonyos félkész állapotú sapkát egyszemélyes közönség előtt is felpróbáltam egy töredékmásodpercre,,  amikor is a publikum, teljesen jogosan,  harsány kacajban tört ki. 

Van énnekem most is fülbehúzhatós, meleg kötött sapkám, de azt csak végszükségben húzom a fejemre, értsd: mínusz 10 fok fölött, amikor mindenki a saját túlélésével van elfoglalva és a kutya se nézi, a másik hogy mutat. Valamint van egy benetton-zöld sildes polár sapkám, na azt még csak-csak felveszem, ha már én se bírom a hideg szelet. Ő  marad az idén is az egyetlen, aztán majdcsak jön a tavasz. 

Tán meg kéne barátkozni a néni mivolttal, mert ha már a valóságban úgyis úgy néz ki az ember lánya, ahogy elrémülve és távolságtartást magára erőltetve figyeli a nyugdíjas klubok, időstalálkozók közönségét, akkor hiába hajtogatja közben, hogy atyavilág, na én aztán nem... pedig hát de. :)

**********

Egyébként meg nincs annál szívmelengetőbb érzés, mint amikor az ember látja, hogy a hasonló korú, de fényévekkel jobb karban lévő hölgyismerőse újabban csupa trükkösen karcsúsító optikai hatást célzó ruhában mutatkozik. Hehe, na végre, már ő is. Tudod, legszebb öröm a ... :)))

Ma délután a villamosmegállóban mellettem várakoztak Lucia és Muci. És én megálltam, hogy ne szólítsam le őket. Pár évvel ezelőtt még nem álltam volna meg, az biztos. Öregszem, asszem. :)*


* vagy inkább :(