....
"Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a mult."
(Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre)
"Én az egész életemet tulajdonképpen három szabály alapján próbáltam élni, és ezt már gimnázium első osztályában beírtam a történelemkönyv hátlapjába, és ez körülbelül így hangzott: a tudás fontosabb, mint a pénz, az érzelmek fontosabbak, mint a tudás, és senkit nem szabad bántani. Nekem ez a három parancsolatom" - mondja Vámos Miklós.
Nem tudom, de elég érett, sőt koraérett gondolkodást feltételezhetünk róla, ha erre az "összegzésre" már tizennégy éves korára eljutott. És mivel szinte egykorúak vagyunk, ugyanabban a korszakban is voltunk tizenévesek és ugyanazt a történelmi kort is éltük át, talán különböző társadalmi környezetben. De mondhatom, én biztosan nem jutottam el erre a megállapításra, hogy szembeállítsam a tudást a pénzzel, és az érzelmeket a tudással. Én elsőben legfeljebb a latinfüzetem első lapjára írtam fel, hogy "repetitio est mater studiorum", másodikban pedig azt, hogy "non scholae, sed vitae discimus" - ezeket is csak azért, mert Juhász tanár úr év elején felíratta velünk. Ebből a három szabályból magamtól legfeljebb annyit tudtam már régóta, hogy senkit nem szabad bántani.
Hogy Vámosnak sikerült és sikerül-e az ő három parancsolatát betartani, nem tudom, még akár az is lehet, hogy igen. Ami pedig engem illet, arra hamar rájöttem, hogy a repetitio tényleg fontos, bármennyire fárasztó is, de hogy vitae tanultam volna... ez akkor biztosan nem stimmelt. Később, jóval később, és ami a fő, folyamatosan évekig, évtizedekig már az életnek tanultam, de akkoriban bizony csakis az iskolának. Hiába, a rómaiak se tudhattak mindent. 😏
Egyelőre csak olvasd el, beleértve a pirossal írt "reakciókat" is, aztán majd később elmondom, mi ez.
Az én fogorvosom – ahogy mondani szokták – „egyidős velem”. Ez valahogy mindig megnyugtató gondolatként telepedik rám: biztos pont az életemben, aki végigkísér. Mintha egy íratlan szerződést kötöttem volna magamban, hogy ő mindig ott lesz, és vigyáz rám ezen a területen.
És mégis, amikor a saját életemre gondolok, mintha egy teljesen más szemüveget viselnék. A hosszú távú tervek árnyéka szinte azonnal elhalványul bennem. Ha szóba kerül, mi lesz öt év múlva, két év múlva, csak legyintek, és már el is hessegetem a gondolatot. Mintha nem lenne helye a tervezésnek az életemben. Ez nem jó így sehogy sem.
Miért nehezebb magunkkal tervezni? (Hogy miért? Mert az éveink reálisan mást ígérnek.)
Ez az érzés sokszor elgondolkodtat. Miért olyan könnyű másokról azt gondolni, hogy az életük kiszámíthatóbb, folytatólagosabb, míg a saját jövőm olyan, mintha homokvár lenne egy hullámzó tengerparton? Talán a kor? Az idő múlása? Vagy a bizonytalanság érzése, ami annyira átszövi a mindennapokat, hogy már szinte természetesnek tűnik? (Naná, hogy a kor, és az idő múlása)
Van egy mondás, amit sokszor hallani: „Az időt nem megállítani kell, hanem megtölteni.” De mi van, ha az ember már csak a jelen pillanatban mer gondolkodni? Ha az ötletek, a tervek, a vágyak túl távolinak tűnnek, és egyszerűbb azt mondani: „Majd lesz valahogy.” (Ez tökéletes, pontosan erről van szó!)
Mert az idő…
És itt jön az igazi kérdés: ha most nem tanulok meg tervezni, bízni, hinni, akkor mikor fogok? Ha most nem kezdem el elfogadni, hogy az idő előrehaladása nem csak kihívásokat, hanem lehetőségeket is hozhat, akkor hogyan leszek képes teljes életet élni? (Haha, lehetőségek, teljes élet... katzagnom kell.)
Nem akarom elhitetni magammal, hogy a jövő nem számít. Hogy minden csak a jelen pillanatban ér véget. Nem akarom elhinni, hogy az, aki ma itt van – legyen az a fogorvosom, egy barátom, vagy akár én magam –, ne gondolhatna arra, hogy mi vár még ránk. (Ajjaj, hát pont erre nem akarok gondolni.)
A legnehezebb feladat talán nem is az idővel való küzdelem, hanem az, hogy elhiggyük: van értelme tervezni. Még akkor is, ha az idő néha megtréfál minket. (Minő magasröptű végszó! Csak éppen nem igaz.)
(folyt. köv.)
Az ember maga sem hinné, mennyi mindenre képes. Olvas Hamvast, pedig semmi affinitása a filozófiához – mert az a valaki szereti és érti Hamvast. Beletanul az asztrológiába, pedig a sültrealista fejével egyáltalán nem tudja elhinni, hogy ha így vagy úgy áll ez vagy az a csillag, akkor az emberek ilyennek vagy olyannak születnek, mégis beletanul valamelyest – mert az a valaki nagyon hisz benne és ért hozzá. Megismerkedik vadidegen emberekkel, pedig hadakozik ellene, mondván, bőven elég már annyi, amennyit ismer, de belemegy – mert az a valaki össze akarja ismertetni velük.
Az ember maga sem hinné, mennyi mindenre hajlandó, olyasmire is, ami messzire kiszakítja a komfortzónájából. Ehhez kell az a valaki, aztán úgy harminc év elteltével az ember maga is csodálkozik, hányszor lépett ki miatta a saját komfortzónájából valamikor régen.
Hiúzkamera - azóta nem nézem, amikor rájöttem, hogy mik azok a sötét foltok a havas etetőn és környékén. Hogy addig mit gondoltam, nem tudom, nem is tűnt fel, aztán egyszer megvilágosodtam, azóta irtózom a hiúzoktól, pedig szegények csak ették a véres nyers húst, hogy éljenek. Ráadásul nem is ők vadászták le azokat az állatokat, hanem a gondozó vitte ki naponta oda, tehát nem is a hiúzok ragadozó természetének zsákmánya az a hús.
Nepáli kamerák - egy éve, meg azelőtt is még szerettem nézni a Mount Everestet és a környező hegyeket. Aztán S. Sz. útjának tragikus vége óta nem nézem, csak nagyon ritkán. Főleg azért, mert ha meglátom a hegyet, azonal eszembe jut, hogy ott van rajta a sok halott hegymászó. Tavaly annyi mindent hallottunk és olvastunk az ottani expedíciókról, részletekről, arról, hogy lehozni onnan a tragikus véget ért embereket nagyon nehéz és költséges vállalkozás, ezért hazaszállítás csak elvétve fordul elő. Ha elgondolom, hogy az ittmaradt hozzátartozóknak ez a tudat milyen óriási teher, mert nem elég, hogy elvesztették a szeretett embert, belegondolni abba, hogy ott fekszik örökre a jégbe fagyva, temetetlenül, borzasztó lehet.
Hát így múlnak el némely webkameráim. De sebaj, van még bőven néznivalóm.
"Tudjátok, mi a zene? A zene az egy határátlépő. Olyan, mint egy mozgólépcső, ami átmegy egy határon, ráállok alul, fönt kiszállok, és egy más világban vagyok. Ilyen a zene."
Igen, pontosan ilyen.
*Laár András mondta
Csomagszállítóra várva a követőn már láttam, hogy hamarosan érkezik, csörög a telefonom, felveszem, idézem szó szerint: "Szia, futár vagyok, hoztam egy csomagot, ugorj már ki, lécci!" Mondom neki, gondosan magázva: "Jobb lenne, ha behozná, vagy nem jöhet be a lakásig?" Mire ő: "Hát akkor... melyik csengő?" Én: "A legalsó." Ő: "Jó, intézem." És megnyomta, és idejött, és úgy nézett ki, mint egy ember, még köszönt is rendesen, ahogy illik, a csomagot letette, ahová kértem, még elköszönni is tudott. Arról nincs hír, hogy mit gondolt magában, amikor meglátta, hogy kb. nagymama korú nénit sziázott le a telefonban, az ugorj már ki felszólításról nem is beszélve.
Azóta röhögök, pedig inkább sírnivaló. Az is, hogy modortalanságban idáig jutnak emberek, no meg persze az is, hogy a saját munkájában, amit feltehetőleg meg akar tartani továbbra is, megenged magának ilyen stílust. Egyébként a csomag súlya alig két kiló, tehát egyáltalán nem fárasztó a lakásig hozni, ha már egyszer itt áll vele a kapu előtt. Van, aki ilyenkor engedelmesen kimegy a társasház kapujába? De most komolyan, ez elképzelhető? Kár, hogy nem kérdeztem meg tőle.
Még mielőtt bárki azt a következtetést vonná le, hogy na ugye, ezért nem rendelek (inkább megyek, lábam lejárom, cipekedem), mert ilyen borzasztó az online rendelés, meg hogy ilyenek a futárok, stb... sietek leszögezni, hogy nem, egyáltalán nem ilyenek, ez egy kirívó, sőt az én gyakorlatomban eddig egyedülálló eset volt. Soha, egyszer sem találkoztam ilyen bunkósággal, pedig hosszú évek óta mindent rendelek, már a járvány előtt is gyakran, azóta pedig szinte kizárólag online vásárolok, bútordarabtól háztartási felszereléseken, élelmiszeren, ruhaneműn, elektronikus cikkeken át egészen a legapróbb zöldséghámozóig és gombelemig mindent, mindent IS. A futárok normális, udvarias emberek, akár fiatalok, akár idősebbek, ez a fickó volt a kivétel, eddig. Megpróbálkozott azzal, hogy hátha másfél-két perccel felgyorsíthatná a saját haladását, hát bocs', ez nálam nem jött be.
Be kellene vezetnem a kategóriák közé valamilyen hibrideket, például vicces-szomorú, de lehetne egy se-köpni-se-nyelni kategória is. Ide talán ez utóbbi illene, de lehet, hogy mindkettő.
Kaptam egy bloglabdát: a 2008-ban olvasott könyvekről kell írni. Bár már nem dolgozom könyvtárban, ellenben járok könyvtárba, így még válaszolni is tudok. Mert sok-sok megelőző évtől eltérően, amikor kezembe nem vettem regényféle kötetet, legfeljebb rövidebb olvasmányokra futotta az időmből és a türelmemből, szóval azoktól az évektől eltérően mostanában már olvasok egész könyveket is.
Tehát öt könyv 2008-ból:
Móra Ferenc: Utazás a föld alatti Magyarországon – mert mindig érdekelt a régészet és Móra is a kedvenceim közé tartozik.
Thury Zsuzsa: Szökés karácsonykor – nosztalgiából kifolyólag, mert ezt a könyvét ugyan nem olvastam csíkos-pöttyös lányregényes koromban, de Thury Zsuzsától egyebeket igen, és a mai eszemmel mindig megdöbbenek, hogy ezeknek az ifjúsági regényeinek mennyire letagadhatatlanul ötvenes évekbeli vonalas a stílusa, pedig ha ettől eltekintünk, akkor jól tudott volna írni.
Cseh Tamás: Bérczes László beszélgetőkönyve – csak mert szeretem Cseh Tamást.
Vitray Tamás: Kiképzés – csak mert szeretem Vitrayt.
Jankovics Marcell: Lékiratok – ezt kár volt megszereznem (nagy nehezen, könyvtárközi kölcsönzéssel!), mert addig kedveltem J. M-t, de ezután már nem, sorry.
Ezeken kívül olvastam még másokat is, volt köztük nosztalgiából előkapott régi, de újdonságként felfedezett új is, és volt néhány, amit abbahagytam vagy azért, mert egyszercsak már nem érdekelt, vagy azért, mert csalódást okozott és nem azt kaptam, amit vártam. De azért olvasni még mindig nagyon jó dolog.
**********************
Mindezt tizenöt évvel ezelőtt írtam. Szégyen vagy nem, de ma már nemhogy öt, hanem egy könyvet sem tudnék felmutatni évente. Olyat legalábbis nem, amit folyamatosan olvastam, netán kiolvastam volna. Könyvet csak akkor veszek a kezembe, ha valaminek utánanézek, adatoknak, tényeknek, neveknek, de ez is csak nagyon elvétve fordul elő, mert az utánanézést soha nem könyvben kezdem, hanem az online felületeken. Nem mintha már nem szeretném a könyveket, hanem csak praktikus oka van ennek: sokkal könnyebben és gyorsabban jutok így a keresett információhoz, sőt egyszerre több információhoz! "Ment-e a könyvek által a világ elébb?" A világ is, én is, mentünk elébb, az biztos. De a világ is változott, én is változtam, bármennyire szomorú, nincs mit tenni.
Én
a Délinél elköszöntem tőle és leszálltam. Baktattam a járdán és kicsit
fájt a szívem. Sose fogom megtudni, ki is ez a zetelaki néni és miért
megy csak úgy, céltalanul egy kört az ugyanide visszatérő harminckilences busszal még az esti
mise előtt. És egyáltalán, hogy valakinek így nyolcvan körül,
fejkendősen, takaros sötétkékballonkabátosan, fényesre suvickolt
feketecipősen a valahova-kell-tartozni-érzés ennyire fontos, központi
gondolat, hogy egy vadidegennel is azonnal megosztja, ez megrendítő. És
vajon tartozik-e ő valahová úgy, ahogyan szeretné? És tartozunk-e mi...
én... és szeretnénk-e? Úgy, ahogyan ő?
Azt mondja Csíki Lóránt kézműves népművész: "Nem szabad felnőni az embernek. Tanítóképzős lányoknak szoktam mondani, hogy sose komolyodjanak meg... maradjanak mindig fiatalok és gyermekek, mert játszani kell." Ő ugyan továbbviszi ezt a gondolatot a tanítókra vonatkoztatva, de akár ennyit is megfogadhatna az ember önmagára értve – nem kellene megkomolyodni, ott kezdődik a gond, ha már nem tudunk belül fiatalok maradni. Mert bizony nem mindig sikerül, pedig de jó lenne!
Úgy adódott, hogy visszaolvastam valaki blogjának kezdeti bejegyzéseit, sok-sok évvel ezelőttről. Mennyire másképp írt akkor! Mindenről írt, a napi eseményekről, saját gondolatairól, hirtelen támadt megosztani valóról, bármiről. Igazolva láttam saját megfigyelésemet a saját blogommal kapcsolatban is, azaz hogy mennyire más volt az én blogom is annak idején. Mindenről írtam, pillanatnyi érzésekről, eseményekről, gondolataimról, bármiről, ahogy éppen adódott. Nem mérlegeltem, kinek fog tetszeni és kinek nem. Lassan húsz éve lesz már ennek, húsz év! Nagyon más volt minden, a blog műfaja is. És talán én is nagyon más voltam akkor. Nem is talán, hanem biztosan.
Tempora mutantur, et nos mutamur in illis, igen, az idők is, közben pedig mi is változunk, nagyon.
Egy tévéműsorban egy kutatásról beszélgettek. Időseket kérdeztek arról, hogy mit bántak meg leginkább az életükben, és élettapasztalatuk alapján elsősorban mire hívnák fel a fiatalok figyelmét.
A válaszokban azt emelték ki, hogy sokkal nagyobb figyelmet fordíthattak volna az egészségmegőrzésre, családi és baráti kapcsolataikat jobban kellett volna ápolniuk, és túl sok időt töltöttek olyasmiken való aggódással, melyekre nem volt igazán hatásuk és esetleg nem is voltak annyira fontosak. Ezeken kívül még azt tanácsolják a fiataloknak, hogy igyekezzenek körülvenni magukat olyan emberekkel, akik boldoggá teszik őket.(!)
"Bárcsak tudtam volna fiatal koromban, milyen értékes a fiatalság..." – mondta egyikük. Amikor az ember fiatal, azt hiszi, ez örökké fog tartani, nem értékeli a saját fiatalságát. Bár tudja, hogy egyszer majd ő is megöregszik, dehát az még annyira messze van! Amikor a fiatal hallja az öregek panaszkodását a
mindenféle bajaikról, számára az nem válik megtapasztalássá, ezért nem is tudja átérezni. Nem tudja jobban értékelni, milyen jó,
hogy nem fáj a csípője, egyebe, hogy fel tud kelni az ágyból fájdalom
nélkül stb., hiszen az a körülmény, hogy nem fáj, természetes, ezért nem válik értékké.
És ekkor a műsor egyik résztvevője elképzelt egy jelenetet: egy nyolcvanötéves találkozik egy húszévessel, és a fiatal azt mondja: "Nem tudok értékelni olyasmit, aminek az ellenkezőjét nem
tapasztalom meg. Ahhoz, hogy átérezzem, meg kell tapasztalnom, milyen az." Mire az öreg azt javasolja, hogy "cseréljünk egy napra, tapasztald meg!" Vajon mi lenne ennek az elképzelt élethelyzet-cserének eredménye? Mindenesetre a beszélgetők abban egyetértettek, hogy a húszévessé lett nyolcvanötévest soha nem látná viszont az a szegény, öreggé lett húszéves, és a végtelenségig tapasztalhatná a fiatalsága ellenkezőjét. 😊
Engem viszont sokkal jobban érdekelne egy kutatás arról, hogy az idősek mennyire értékelik, egyáltalán értékelik-e a saját élettapasztalatukat, és ha lehetőségük lenne azt elcserélni a fiatalságukra, mit választanának? A megszerzett élettapasztalatukat, vagy a fiatal korukat? Bár az élettapasztalat eléggé megfoghatatlan, ugyanakkor szerteágazó fogalom, de mivel a kérdés úgyis teljes mértékben teoretikus, el lehet rajta gondolkodni mindenféle "vételkényszer nélkül", hiszen semmilyen következménnyel sem jár. Ami engem illet, gondolkodás nélkül dobnám a sutba az összes élettapasztalatomat. Nekem többet érne, ha húszéves (na jó, harminc vagy negyven...) lehetnék.
Miről írjon a blogger, aki ugyebár éppen most igyekszik visszatérni a blogvilágot jelentő deszkákra, de nincs igazán ütős téma-ötlete? Napi eseményekről – nem történt vele semmi leírni való. Saját mélyfilozófiai töprengéseiről – ma nem gondolkodott semmiről annyira mélyen. Nagy hatású élményeiről – nem érte ma egyetlen ilyen hatás sem. Az időjárásról – na hiszen, még az is olyan semmilyen, meg hát a szóban forgó blogírót mindenekfelett az érdekli, hogy lesz-e hideg, de főleg: leesik-e valami, ami aztán csúszhat. Írhatna még arról, hogy mi okból hagyta árván a blogját olyan hosszú időre, mint még soha, vagy ekkora szünet után miért nem hagyta inkább abba végleg – de ez a lerágott gumicsont annyira untatja már az illető bloggert, hogy az csak na.
Írhat például a rajzolásról.
Most már lassan négy éve, hogy egyáltalán nem rajzolok. Nemrég volt ugyan lehetőségem kiállításra képet beadni, végül összesen negyvenen be is adtunk egyet-egyet, de én a sajátomat régi rajzaimból állítottam össze, szóval, az nem számít alkotásnak. Tehát azt lehet mondani, a Nulla dies sine linea mondást nem tartottam be az utóbbi négy év alatt, legalábbis ha a mondat konkrét értelmét tekintjük, mert bizony sok-sok nap telt el anélkül, hogy "vonást" tettem volna a papíron. Nem tudom pontosan megmondani, miért hagytam abba, de azt addigra már rég felismertem, hogy nekem feladatra van szükségem, kell, hogy valami célja legyen a firkálásomnak. Csak úgy, magamnak nem rajzolok, legfeljebb akkor, ha egy pasztellkréta- vagy ceruzakészletet akarok kipróbálni, hogy felidézzem, milyenek a tulajdonságai egyik-másik márka eszközeinek. Ilyenkor minden színnel satírozok egy-egy tízforintosnyi területet, közben érzem az anyagát, látom, hogy elmosódik-e vagy sem a papíron hagyott nyom, és hogy a színek mennyire élénkek és hogyan viselkednek, ha keverni akarom őket. De ezeken a technikai tesztelgetéseken kívül is támad néha ötletem, hogy ezt vagy azt a látványt megpróbáljam visszaadni papíron, aztán mindig csak ötlet marad megvalósítás nélkül.
Kellene egy felület, ahol minden kötelezettség nélkül megjeleníthetném azt, amit (végre majd egyszer) megalkotok. Kellene egy felület, amit véletlenül megtalál egy, kettő, három... na jó, tíz, húsz ember, belép, nézi, tetszik neki vagy nem, aztán odébbáll. Véletlenül találjanak rá, ez lényeges! Ne legyen semmiféle kötelezettség, semmiféle prekoncepció, főleg részemről, mert a blogban is ez a legkényesebb tényező, a megfelelés másoknak. És még valamire jó lenne: hozzá lehetne tenni a keletkezés hátterét, indítékát, technikáját – persze ha volt neki háttere. Kellene tehát egy felület, mondjuk, egy titkos tematikus blog.
Ami a konkrét vonásokat illeti, ezt a héten egészen véletlenül betartottam, mert hónapok óta először fordult elő, hogy minden nap rajzoltam. Igaz, nem Apelles hatására tettem (még nem is ismertem a fenti bölcsességet), hanem bizonyos vállalások miatt szorít az idő, de úgy látszik, szükség(em) van ilyen kényszerítő erőre, mert már félő volt, hogy lassan azt se tudom, melyik végén kell megfogni a ceruzát vagy a krétát. A mondás átvitt értelmének alkalmazása pedig... nos, az nálam még várat magára, egyelőre csak az a fontos, hogy sine linea ne teljenek a napok, aztán majd előbb-utóbb jöhet a mélyebb értelmezés is.  |
| A pénzverde tetejéről épp tolják le a havat |
 | ||
| Mint a Deltában a menetelő sarkkutatók... |
