Extrém hideg

Napok óta minden híradásban előfordul az extrém hideg időjárás kifejezés. Nekem pedig minden alkalommal eszembe jut az az évekkel ezelőtt ismertté vált riport, melyben egy székelyföldi falu polgármesterét kérdezték a mínusz huszonvalahány fokos hidegben bevezetett intézkedésekről (forrás: hunhir.info):

"...Polgármester: Fogas az idő az igaz, de itt ilyen a tél. Áram van, víz van, a hivatalnak van annyi fája, hogy a szükségeseknek odaadhassuk.

Riporter: És milyen rendkívüli intézkedéseket terveznek a nagy hidegre tekintettel?

Polgármester: ??? (azaz : nagy csend)

Riporter: Ööö… arra gondolok tehát, hogy mik azok a döntések,melyek eltérnek a normális életviteltől?

Polgármester: (kis csönd után): Éccakára bégyühet a kutya."

Hát... ennyit az extrém hidegről. 🙂

Ismeretek

Egyszer meg kéne már néznem a Csillagok háborúját, na jó, persze csak pár filmet belőle, meg A Gyűrűk Urát, és valamennyit a Star Trek sorozatból is, szóval az ilyen alapműveket. Mióta játszom néhány elmeélesítő játékot, rengeteg, az említett kultikus filmekre vonatkozó kérdéssel szembesülök, és olyankor gyakran csak tippelni tudok - kivéve, amikor segítenek az Agymenőkből felszedett ismereteim, mivel onnan egész sok információt lehet kapni ezekről a filmekről, a szereplők annyiszor emlegetik mindegyiket. Már nem keverem össze a Star Trek és a Csillagok háborúja szereplőit, tudom, melyikben van az Enterprise és melyikben van fénykard, valamint, hogy Luke és Leia testvérek. De ideje lenne, hogy ennél is  tájékozottabb legyek az ilyen alapművekben, meg aztán most már érdekelne is, hogy mitől ennyire népszerűek ezek világszerte.

Bár a Csillagok háborúja legelső filmjét láttam annak idején az őskorban, valamikor a hetvenes évek vége felé, de semmi másra nem emlékszem belőle, csak a buckalakókra. Igaz, már azt se tudom, hogy néztek ki, csak vicces volt a nevük, ezért jegyeztem meg. Sőt, az első kutyánkat, ElsőBuksit, aki főleg a teraszlépcsőn tanyázott,  időnként buckalakónak neveztem. 😊

Információt!

Az túl nagy igény, hogy egy műsort nézve tudni szeretném a következőket: mit látok, kik ezek, mi ez, hol van? Ennyi. Bármilyen tévé, videómegosztó csatorna, akármilyen médiatényező legyen is, erre figyelnie kell(ene). 

De nem, nem figyel, megnyomja a gombot, hadd szóljon! – oszt' a néző ott van információ nélkül, és talán soha nem tudja meg, mit látott. Tanítják ezt egyáltalán valahol? De ha ezt nem, akkor gondolkodni – netán a néző fejével gondolkodni – tanítanak egyáltalán? Mert kezdetnek az is elég lenne. 

HA8KW

Rövid tudósítást láttam egy magyar gyorstávírász rádióamatőrről, aki valahol az Alföldön él egy tanyán, és onnan tartja a kapcsolatot a világ rádióamatőreivel. Morzejelekkel kommunikál velük, és már rengeteg QSL-lapja van, mert lényeges, hogy nem csak a naplóba írja be a megtalált "kolléga" azonosítóját, hanem az igazoló lapot is megkapja tőle. Ez minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az összeköttetés valóban létrejött. Olyan mindentudó készülék előtt ül, hogy annak láttán a sárga irígység foghatja el az összes rádióőrültet.

Amint blogos múltam során többször is említettem, már kora gyerekkoromtól kezdve izgatott a rádióamatőrök élete. Akkoriban úgy gondoltam, ha felnövök, majd rádióamatőr leszek, mert azt hittem, az egy foglalkozás – akkor még nem volt ilyen profitorientált a világ, eszembe se jutott az a szempont, hogy vajon abból meg lehet-e élni. Úgy képzeltem, a rádióamatőr olyan ember, akinek csak az a dolga, hogy ül a csodagép előtt, fölötte a háztetőn antennaerdő, ő meg csavargatja a gombot és a vijjogó, sistergő, recsegő hangok közül kiszűri a világ másik feléről bejelentkező kolléga hangját. Éjszakánként majd ülök egy sötét szobában a rádiókészülék előtt, fejemen a fülhallgató, csavargatom a gombokat és kapcsolatba lépek a világ másik végén éppen gombokat csavargató kollégával, elbeszélgetünk, aztán csavargatom tovább, megint bejön az éter hullámain egy másik amatőr, és így telik az élet. Milyen érdekes lesz! – gondoltam. Mert az egészben ennek volt a legnagyobb varázsa: ugyanakkor, egyazon időben beszélni olyasvalakivel, aki sokezer kilométer távolságban ül egy ugyanolyan készülék előtt és ugyanúgy tekergeti a gombokat (megjegyzem, pontosan ugyanez az oka az én webkamerák iránti lelkesedésemnek is: lehetőség a valós idejű megfigyelésre). Ugyanez az indítéka a műsorban szereplő magyar rádióamatőrnek is, hogy a világnak olyan részén élő emberekkel tud beszélni,  ahová talán soha nem fog eljutni.

Aztán évekkel később rájöttem, hogy ez nem szakma, hanem kedvtelés, sport, szenvedély, és nem fizetnek érte. De ahányszor rádióamatőrökről hallok, vagy még inkább, ha filmen, tévéműsorban igazi, élő rádióamatőrt látok, mindig megjelennek előttem apám rádiós újságjai, melyek lapjain a frekvenciákat böngésztük, meg a QSL-azonosítókat nézegettük, és a világ minden táján élő amatőrök élményeiről, nagy fogásairól olvastunk. Ma már az engedéllyel rendelkező amatőrök oklevelet, diplomát is szerezhetnek,  a világ rádióamatőr szervezetei kibocsátanak ilyeneket. Persze vannak feltételei, például az illetőnek  bizonyos meghatározott számú  összeköttetést   kell igazolnia, sőt, a diplomáknak fokozataik is vannak. Micsoda jövő állt volna előttem, ha a gyerekkori késztetésem nem nyomom el! 😀

Akit érdekel a téma, és szán rá kb. 3 percet, itt a videó a műsorról, 34:25-nél kezdődik a riport:
https://mediaklikk.hu/almarium/video/2024/01/15/almarium-2024-01-15-i-adas-1-resz

Nemrég mutattam már egy reklámot a Queen Don't stop me now* c. dalával. Pár évvel ezelőtt volt ugyanezzel a zenével egy másik cégnek is reklámja, amit újabban ismét előhúztak. Aztán tegnap megint hallom a dalt és odanézek, hát látom ám, hogy se egyik, se másik, hanem egy harmadik: egy légitársaság reklámja fut a képernyőn. 

Néha szeretek hülyeségeket kérdezni: ez etikus?

*a dal címére kattintva Freddy Mercury énekel fiatalon, 1978-ban

Ritkán jön ide poszt, de ha igen, akkor színvonalas. Hát nem?

Akárhányszor meghallom ezt a reklámot, abbahagyom, amit épp csinálok és meredten nézem a képernyőt, hogy felröhöghessek 0:15-nél, amikor egy bácsi a fotelban ülve piros orral, rénszarvas-fejdíszben azt énekli(?): lájkötájgör. Legalább hússzor láttam már, mire  tudatosult bennem, hogy egyáltalán milyen cég reklámja. Nekem ez nagyjából ugyanolyan, mint annak idején a Müszi volt, annál is lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy csettintsen a keménykalapos pasas.

Megkockáztatva, hogy főleg azok értik majd, akik ismerik a sorozatot, még egyszer előhozom az Agymenőket:  az egyik főszereplő, Sheldon Cooper néhány felejthetetlen mondata, amit már csak a huszonegyedik század embere tud értékelni.

Az egyik szituáció:

Sheldonnak egy világhírű fizikuslány a szállóvendége, megmutatja neki a vendégszoba felszerelését, többek közt a külön szekrényben tárolt,  katasztrófahelyzetre összeállított, nyolc napra elegendő vésztartalékot, benne ennivalóval, vízzel, egyebekkel, valamint egy nagy teljesítményű pendrive-val. Mire a lány: - És ha minden usb-csatlakozó is tönkremegy? Erre Sheldon világfájdalmas képpel, fojtott hangon: - Akkor úgysem érdemes élni, igaz?

A másik:

A szomszéd lány, Penny virágdíszes hajcsatok gyártásába fog és vállalkozása beindításában a barátok segíteni próbálnak neki, honlap, netes marketing, stb. Ötletelés közben felmerül, hogy talán férfiaknak is kínálhatnák a csatot, ha tennének bele bluetooth-t. Penny ezt értelmetlennek tartja, mire Sheldon, utánozhatatlan hangsúllyal és szuggesztív tekintettel: - Penny, MINDEN jobb, ha van benne bluetooth!

És még egy Sheldon-gyöngyszem, csak úgy ráadásnak: - Igen ritkán viccelek, de ha mégis, felismered, mert azt mondom: bazinga!*
Ugyanis amikor elsüt egy-egy idegesítő vagy érthetetlen poént, hozzáteszi ezt a szót valami olyasmi értelemben, hogy 'jól bedőltél', 'csak vicc volt'. Egyébként ennek a filmbéli szónak hatására 2012-ben egy újonnan felfedezett méhfaj ezt a nevet kapta: Euglossa bazinga - és ez nem vicc, hanem tényleg igaz. :-)

Mindig elfelejtem, hogy Agymenők-nézés közben (aki nem ismeri az Agymenőket, máris lapozzon, úgysem érti, miről beszélek)  nem szabad, sőt szigorúan tilos és életveszélyes ebédelni - vagy úgy is mondhatjuk, hogy evés közben nem szabad, sőt szigorúan tilos és életveszélyes Agymenőket nézni. Hacsak... hacsak nincs a közvetlen közelünkben a Heimlich-fogást profi szinten alkalmazni képes egyén. Szóval, nagggyon kell vigyázni! :-)

Egyébként pedig kíváncsian várom, mikor kezdem megunni az egyes szereplőket. Mert nem tudom, másnál hogy van ez, de én mostanában azt észlelem magamon, hogy a már évek óta sokadszorra látott sorozatok szereplői közül egyik-másik egyszerre csak elkezd az idegeimre menni. Például a GilmoreGirls-ben Lorelai sajátos szószaporító fejtegetéseit már nem bírom elviselni, a Váratlan utazásból pedig a Hetty nénit alakító színésznő  túljátszott ripacskodásából (amire még Schubert Éva szinkronhangja is rátesz három lapáttal) van elegem. Ja, és még a Família Kft.-beli Krisztától is kiütéseket kapok. :-) Azt pedig aztán tényleg mélyen titkolnom kell  a FB Csengetett mylord zárt csoportjában, hogy újabban mennyire zavar Ivy sokszor idióta szövege, sőt a gesztusai, idétlen mozgása is. 

Pedig Lorelai azelőtt is ugyanilyen fölöslegesen szaporította a szót, Hetty azelőtt is ripacskodott, Kriszta azelőtt is cikázott és hebrencskedett és Ivy azelőtt is hülyén mozgott és értetlenkedett, akkor mi változott? Semmi, csakhogy az említett sorozatokat már hosszú ideje ismerem és az egyes epizódokat nagyon sokszor végignéztem az utóbbi években. Valószínűleg túl sokszor, így aztán nem csoda, hogy megcsömörlöttem némelyik karaktertől. Az Agymenőkről viszont azelőtt semmit se tudtam, egyáltalán nem is ismertem és csak pár hónapja nézem, így a szorosan vett főszereplőket - bár viszonylag sokan vannak, eleinte öten, aztán hatan, majd amikor bejön a képbe Amy, attól kezdve már heten - még kivétel nélkül   kedvelem. Főleg Sheldont. :-)

Remélhetőleg évek kellenek még, mire besokallok valamelyiküktől. De egyelőre még biztosítják azt a mentálhigiénés szakemberek által javasolt napi 15-20 (sőt több) percnyi  felszabadult nevetést, ami ugyan még kiderítetlen hatásmechanizmussal, de bizonyítottan gyógyító hatású és így mindenképpen egészséges. 

Múltkor a retrótévén elcsíptem egy 1985 decemberi műsort, a Módi '85 divatmagazint. Hát kérem... csak néztem, néztem és mondhatom, volt miről nosztalgiázni. 

Karácsonyi ajándékötleteket javasoltak benne, persze főleg ruha- és cipőféléket, mutatták a Petőfi Sándor utca legelején a Dáma ruhaházat, meg a Tímea márkájú kozmetikumokat, miközben aláfestő zeneként a Modern Talking és a Foreigner számai mentek. Aztán bemutatták a csurgói Napsugár Szövetkezetet  és felsőruházati termékeiket, majd pedig részletesen beszéltek az Ez a Divat Évkönyvről abból az alkalomból, hogy éppen tizedszer jelent meg akkor, 1985 decemberében.

Közben persze mindig az éppen emlegetett ruhákban férfi és női manökenek vonultak ide-oda, fel lehetett ismerni köztük a nyolcvanas években plakátokon, reklámokban, tévében gyakran látott arcokat, de ami a legfeltűnőbb volt, hogy mindegyikük mosolygott és mindegyik más volt, hogy is  mondjam,  egyéniség volt! Nem betanult, agresszív, támadó arckifejezésű egyforma lárvaarccal bámultak a kamerába, hanem élet volt a tekintetükben. Az akkori modelliskolákban úgy látszik, ez volt a divat.

Hol van már a Dáma ruhaház (sehol), a Tímea kozmetikumok az ő jellegzetes kék színű tégelyeikkel (úgyszintén sehol), az Ez a Divat Évkönyv (legfeljebb a vaterán), és hol van a csurgói Napsugár Szövetkezet (régi formájában az sincs már)...  és hol vannak a normális, emberi arcú manö... bocsánat, modellek, mert ma már csak modellek léteznek. Mint ahogy divattervező sincs, csak stylist.  

Az akkori divat pedig... no igen, kétségtelen, hogy nagyon szórakoztató volt nézni a nyolcvanas évek uralkodó szabásvonalait és megállapítani, hogy ja kérem, akkoriban még ez is jól állt, meg az is ott, ni!  :)

Valamelyik nap valamelyik tévén belefutottam egy dokumentumfilmbe, pontosabban csak az utolsó néhány percét láttam, aminek alapján aztán muszáj volt felkutatnom a helyet, ahol az egészet megnézhetem. Ajánlom azoknak, akiknek netán még volt idegen országbéli - pl. orosz - levelezőpartnerük, meg azoknak is, akik még nem is éltek akkoriban, amikor ez dívott nálunk. Ajánlom azoknak is, akiket érdekel a 30-40 évvel ezelőtti élet nálunk és a nagy keleti szomszédnál, meg azoknak is, akiket érdekel a mai élet a nagy keleti (márnemközvetlen) szomszédnál. Mindez, meg még sok más is benne van, ha csak félmondatnyi, villanásnyi képekkel is ebben a filmben, érdemes megnézni. Aki ért oroszul, annak külön is érdekes lesz.

A film címe A szovjet levelezőpajtás, készítője Papp Gábor Zsigmond, aki iskolásként 1980-1983 között egy moszkvai kislánnyal levelezett, aztán 30 év elteltével elindult, hogy  megkeresse levelezőpartnerét.

Ahogy megígértem, itt van a kedvenc képem Mark Harmonról és azért ez a kedvencem, mert a sorozatban nem sokszor nevet felszabadultan, de itt igen. A kép a Villámrandi című epizódból való,  headsettel a fején nézi és hallgatja, mi történik azon a villámrandin, ahol az elmaszkírozott munkatársa egy ujjlenyomatleolvasó szuperkütyüvel a kezében próbálja beazonosítani a lehetséges gyilkost. Ebben az epizódban Gibbs ügynök egyébként kivételesen bajuszt visel (szerencsére a továbbiakban már nem), ennek is megvan az oka, de ezzel most nem terheljük az olvasót.

A filmvilágból vissza a valóságba:  most pár napig jók legyetek nélkülem, mert én (Róbert Gidához hasonlóan) elmentem, mingyár' gyüvök, dógom van.  :)

Zűrös álmom volt ma hajnalban, valami munkahely volt több emelettel, néhány emeleten felújítás zajlott, ezért nem találtam vissza a helyemre, közben lépcsőzetes kertben is jártam, ahol egyszercsak egy asszonnyal találkoztam, akit jól ismertem. Megterített egy kis asztalt ott kint a füvön és beszélgettünk, elmagyarázta, hogyan jutok vissza a szobámba. Aztán visszafelé menet belekerültem valamiféle fogadás kellős közepébe, ahová éppen vendégek csoportja érkezett, köztük Mark Harmon (ld. NCIS), aki magyarul (!)  beszélt, de engem ott az álmomban nem az lepett meg,  hogy magyarul beszél, hanem  hogy Mihályi Győző hangján. 

Pedig arra még álmomban is rájöhettem volna, hogy hát hogy is beszélne Mark Harmon, ha nem a szinkronhangján, ugye?

Azért valljátok be, álmodni,

azt nagyon tudok. :) 

És majd egyszer megmutatom a kedvenc képemet is róla, de mára elég az élvezetből, mert jóból is megárt a sok, hehe. :)

Van valaki, akit a spenót inspirál? - már persze azon a csajon kívül, aki az iglo-reklámban olvadozik egészen oda nem illő romantikus mimikát produkálva. "A jó spenót inspirál engem!" - mondja, de engem például nem inspirál semmire, sok minden tud inspirálni, de spenót nem. Tésztára/tésztához meg pláne nem tenném, hogyne, hogy ott legyen rajta, közte  az a zöld izé, vagy megszínezze zöldre a tésztát, undorító, huhh... Jól van, tudom, de gustibus non est disputandum, akinek tetszik, hát egye a tésztát zölden, engem riaszt.

Viszont amúgy hagyományosan elkészítve tényleg finom lett az a bizonyos márkás parajpüré. Jó fokhagymásan, mellé bundás kenyér, nyamm. Valamikor régen én voltam az a kivételes gyerek, aki szerette a spenótot, az volt az egyik kedvencem, a másik meg a sárgarépafőzelék, ami tudom, sokaknak brrr-kategória, de én szerettem. Aztán óvónéni koromban megismertem a finomfőzeléket (akkor ettem először, mert otthon nálunk nem volt divatban), ami másoknak utálni való, de nekem nagyon ízlett és ma is előfordul, hogy kicsit lebutított formában, sárgarépa-zöldborsó kombóként elkészítem.

Szóval, tegnap bundás kenyérrel* ettem a spenótot, de a főzelék fele még megvan, ma tükörtojás lesz hozzá. És lehet, hogy még bundáskenyér is. Habzsidőzsi, tudok én élni, na. :)



*Nem tartozik a témához, de: utólag utánanéztem, jó-e a bundás kenyér egybeírva? És kiderült, hogy külön kell írni. Akkor már heccből megnéztem a tükörtojást is (tényleg heccből, mert nem is akartam különírni), de persze egybeírandó. Végül - de ezt már tényleg csak kíváncsiságból - megnéztem a zsíros kenyeret is, mert úgy emlékszem, azt gyerekkoromban egybeírtuk, aztán később ez változott. Na, most már tényleg külön kell írni. Nem értem én a nyelvészeket. Különösen akkor, amikor az utánanézős oldalon olyan magyarázatokat adnak a megoldás indoklásaként, hogy "A minőségjelzős kapcsolatok tagjait általában különírjuk egymástól." Érted? Általában!  Mintha kivételek nem is lennének, pedig vannak, kacifántos szabályszerűségekkel tűzdelt, bonyolult nyelv a mi anyanyelvünk, mint tudjuk. 
Hát jól van, akkor legyen bundás kenyér, kijavítottam. :)

Hol vannak már azok az idők, amikor a traubis reklám szövegén felháborodtak a nézők? Merthogy az hangzott el benne ütemesen skandálva, hogy "Traubit akarunk, Traubit akarunk!" A népharag azt eredményezte, hogy  kiegészítették a szöveget ezzel: "Talán inkább kérünk?" - mire engedelmesen jött a javított kérés: "Traubit kérünk!"

Ma senki nem háborodik fel a reklámok (félre)nevelő hatású szövegén, például azon, amikor az anyuka a hűtőből kivett Kinder Pinguit kínálja a két vásott kölyöknek, mire azok nemes egyszerűséggel odavágják: nem! És röhögve elszaladnak játszani. Majd egy idő múlva odarohannak anyucihoz és "na most!" felkiáltással ugyancsak röhögve kikapják a kezéből a KP-szeletet.

És most legyinthetsz, hogy ugyan már... de aki látott már közelről gyereket és figyelte a fejlődését, pontosan tudja, hogy olyan, mint a szivacs: mindent megjegyez, a felnőtt nem is veszi észre, mi mindent megfigyel és mi minden rögzül a tudatában. A reklám is hatással van rá és igenis neveli. Némelyik reklám a gyerekeket megcélzó szuperjó cuccokra vágyakozást ülteti el benne, a másik meg a reklámban megrajzolt viselkedési mintát. Dehát ki törődik ilyesmivel? A reklámozott cikkeket gyártó cégek aztán végképp nem.

Van még olyan, hogy ORTT? Ha nincs, helyette valami biztosan van, de akármi is, sose néz rá arra a tévére, ahol a déli órákban hosszasan megy a néphülyítő jósló vagy milyen műsor?

A nagyobb baj az, hogy miközben a fent említett cég nem veszi észre, sokan lehetnek, akik viszont nézik és tán még hisznek is a benne szereplő mágusoknak vagy micsodáknak.  :(  

Mióta pár éve megszűnt a SztárFM rádió, azóta számomra nincs hallgatható zenés csatorna. Egyszerűen nem találok olyan adót, amelyiken élvezhető zenék mennének folyamatosan, órákig, közben nagyon kevés beszéddel, nagyon rövid híradással, nagyon rövid riportokkal. Próbálkoztam már sokszor, végigpilinckáztam az összes elérhető adást, de a legtöbbje olyan zenét játszik, ami nekem idegen, ahol meg a zene elviselhető lenne, ott a műsorvezetők állandóan megszakítják idétlenkedésekkel, bárgyúbbnál bárgyúbb szövegeléssel, illetve némelyik adón a ritka zeneszám csak csalétek ahhoz, hogy a hallgató belefusson a hosszas politikai, közéleti fejtegetésekbe, vitaműsorokba. Én viszont nem véletlenül tartom magam  távol tudatosan már évek óta a híradóktól és még így is minden lényeges eseményről értesülök, ha akarok, ha nem. Hogy még a háttérrádiózásom is politikai infókat töltsön a fejembe, na kösz', ebből végképp nem kérek.

Tudom, vannak internetes rádiók, de az egészen más műfaj. Először is, a számítógép nálam nem izzik egész nap, akkor kapcsolom be, ha tényleg leülök elé. Nem is használ neki a folyamatos üzem, és hát valljuk meg, a gépből kijövő hang is messze elmarad a rádióminőségtől. De ami a leginkább megkülönbözteti a rádiótól az internetes adókat, az a "konzerv" mivoltuk - szeretem tudni, hogy amit hallgatok, amögött van  egy intézmény, egy stúdió, élő emberek, lehet, hogy akkor éppen csak egy-két ember, de vannak, élnek, ott ülnek a keverőpultnál, figyelnek az adásra, amit közben én, a hallgató a hullámoknak ezen a végén hallgatok. Egyszóval, sok oka van annak, hogy nem szoktam rá az internetes rádiókra.

Úgyhogy manapság a reggeli feltétlenül szükséges informatív műsorok után 9 órától két lehetőség áll előttem. Vagy csönd van, az is kell néha, vagy átkapcsolok a nemzetiségi adásra, ami 10 óráig a horvát műsort jelenti, majd 10-től délig a németet. Aztán a nap hátralevő részében, ha épp zenére vágyom, jobb híján hallgatom a Dankó Rádiót. Ez főzéshez, mosogatáshoz, egyéb házimunkához nagyon megfelelő, lehet közben danolászni is - már vannak kedvenc nótáim is, igen, - ebédeléshez meg egyenesen ideális, tisztára a régi Jó ebédhez szól a nóta  vasárnapi hangulatát idézi emlékezetembe.

Csak az a baj, hogy egy idő után némely nóta a könyökömön jön ki. Amikor még órákkal később, buszozás, villamosozás közben se megy ki a fejemből a nem hallasz tőlem panaszt, jöjj vissza, hozz új tavaszt, angyalkám örökbecsű sor, olyankor kicsit elegem van a Dankó Rádióból is. Bezzeg ha létezne retró rádió és mondjuk, valami Elvis-szám vagy Jerry Lee Lewis nóta dübörögne a fejemben, az biztos nem zavarna ennyire. De nincs retró rádió, hát így jártam.

Tudtátok, hogy Izland megtermeli magának a banánt, kávét, narancsot? Persze mindezt melegházban, jól kihasználva különleges természeti adottságát, a rengeteg melegvízforrást. Ugyanezt használják fel például olyasmire is, ami a mi szemünkben luxusnak számít: melegvizes csöveket vezetnek a házak kocsibejárói alá, hogy ne fagyjon le az út. 

Sok érdekességet lehetett megtudni az Izland mozgásban című filmből, mely három fiatalember háromhetes izlandi utazásáról készült. Például amikor a nagy semmiben autózva egy kis boltocskába tértek be, az ajtó nyitva, sehol senki és ott egy írás az árustól: "Ha venni akar valamit, hívjon nyugodtan, itt lakom nem messze."   Meg arról, hogy a hajléktalanok saját bankterminállal (!)  felszerelkezve  járnak, az adományozó csak lehúzza a kártyáját és kész.  Valamint arról is, hogy Izlandon gyakorlatilag mindenki rokon valamilyen fokon, ezért már a párkapcsolatok kezdetén használható mobiltelefon-alkalmazást is kifejlesztettek a rokonsági fok megállapítására. És hát persze a gejzírek, a gleccserek, a mindössze 1 százaléknyi erdő, a szigeten végigfutó, Amerikát és Eurázsiát elválasztó, évente 2 centit táguló törésvonal, mindenről szó esik és mindent be is mutatnak a filmben. 

Izland mindig is vonzott, talán mert régen elég keveset lehetett róla tudni, Izland volt a rejtélyes, egzotikus sziget ott fenn északon a tenger közepén, a mindenféle különleges természeti jelenségeivel, meg azért is, mert annyira eltért a mi nagy, stabil (hmm...?), megismerhető kontinensünktől. Azt is mindig nagyon különlegesnek találtam, hogy az emberek vezetéknevét meghatározott szabályok szerint a szülők, leggyakrabban az apa keresztnevéből képezik úgy, hogy a szülő keresztnevéhez hozzáragasztják a lánya (dóttir),  illetve a  fia (son)  szót is. Például  ha egy apának Jóhann a keresztneve, akkor a fia vezetékneve  Jóhansson, a lányáé pedig Jóhannesdóttir lesz. Mintha itt nálunk egy János nevű apának a fiát mondjuk Jánosfia Péternek, a lányát meg Jánoslánya Évának hívnák. 

Hát nem érdekes ez a világ?  Az a világ is ott, az az izlandi, no meg a nagyvilág úgy, ahogy van, az egész.

A tervezett, de végül hamvába holt médiablogomba való lett volna az a megállapításom, hogy semmi értelme azon gondolkodni, mások ugyan mit esznek ezen vagy azon a filmen, főleg sorozaton. Mert itt vagyok például én, meg itt van a Született feleségek. 

Tudjuk, rengetegen nézik, sőt mi több, nemcsak akkor nézik, amikor vetíti a tévé, hanem megszerzik, birtokolják és időről időre lejátsszák maguknak, mert annyira kedvelik. Na mármost, volt idő évekkel ezelőtt, amikor néha sikerült belepillantanom epizódokba,  például ha előzetest adtak belőle két másik műsor közt, vagy ha véletlenül épp akkor kattintgattam a távkapcsolót, amikor ez ment. És mindig elég volt az a pár perc is, hogy elszörnyedjek azon a  hazug, csaló, bosszúálló, gonosz, beteg lelkű, pszichopata stb. (jó esetben egy alakra csak egy-két jelző érvényes)  emberek seregén, ami a karaktergárdát alkotja ebben a filmben.  Itt mindenkinek van  vagy előbb-utóbb lesz valami hátsó szándéka, előbb-utóbb mindegyik hazudni fog, előbb-utóbb gonosz (nagyon gonosz) tettet követ el, és legtöbbjüknek van/volt/lesz valami sötét (nagyon sötét) titka.  Ilyen tapasztalatok után amikor egyre több embertől hallottam, hogy mennyire szereti nézni, magamban mindig elképedtem, hogy dehát értelmes felnőtt nők hogy élvezhetik ezt a marhaságot?

Aztán két-három éve egyszer ottragadtam a pár perces betekintés után is. Majd pedig másnap ismét. És a vége az lett, hogy ha éppen módomban állt, megnéztem az egyes részeket, amíg azt a pár évadot leadták.  Mert már érdekelt, hogy ebből vagy abból a felsejlő bonyodalomból ugyan mit lehet kihozni? Hogy ez vagy az a szereplő ugyan mire képes még?  A véleményem a filmről semmit sem változott, most se tartom ép lelkűnek a felvonultatott karaktereket és nem tartom normálisnak, hogy ilyenek szerepeltetésével gondoljon ki valaki egy forgatókönyvet, de azért valamit tudhatnak azok az alkotók.

Mostanában megint megy a Született feleségek az egyik csatornán. Ráadásul amint látom, olyan részeknél tartanak, melyek nekem annak idején kimaradtak. Úgyhogy amikor épp eszembe jut, nézem. Elszörnyedve. :)

Van néhány reklám, ami mostanában kiveri nálam a biztosítékot. Az egyiket különösen gyakran leadják, gondolom, rettentően jól megy annak a bizonyos biztosítónak, amelyik időseknek kínálja azt a konstrukciót, mely a "végső kiadások" nehézségeitől hivatott megkímélni a hátramaradott családtagokat. Nem a tartalma bosszant, hanem az a benne többször is előforduló szó, hogy egészségügyi. Például ezt mondják benne: "nincs szükség orvosi vizsgálatokra és nincsenek egészségügyi kérdések", meg hogy "nem utasítják el egészségügyi problémái ellenére sem."

Mi van??? Megnyugtatják a potenciális ügyfelet, hogy nem fognak tőle az egészségügy kérdéseiről érdeklődni, és arról se, hogy miben látja  a jelenlegi egészségügy problémáit?  Mert ezek a kifejezések nagyjából ezt jelentik szerintem. Ja, hogy nem erről van szó? Hanem arról, hogy mindenkivel megkötik a biztosítást anélkül,  hogy az illető egészségi állapota és egészségi problémái szóba kerülnének. Akkor mér' nem ezt mondják?

Aztán itt a másik reklám:  feleség hazafelé menet örül, hogy végre ma este valami programjuk lesz,  ám arra ér haza, hogy a férje lázas, épp kitört rajta az influenza vagy valami hasonló. A nő kétségbeesve: "Jaj, ne... csak nem lett beteg?" - de nem élete párjáért aggódik, hanem mert  fuccs a programnak. A következő képek pedig azt sugallják, hogy elég beadni a betegnek azt a csodaakármit és minden rendben,  mégse esik kútba a francos program. Hát jól néz ki az az influenzás férj, akit ezután mégis elcipel a neje valahová szórakozni.

A harmadik pedig valami orrsprayt reklámoz, azzal indít, hogy a náthától nagyon szenvedő apukának hogyan próbálnak  segíteni sorban a családtagok, mindenki a maga által preferált módszert ajánlgatja. Na, amikor megjelenik a (nem egészen)kislány  és valami rettentően idétlen módon ugrabugrál és hadonászik a porszívó csövével apuka orra előtt, közben pedig azt kiabálja: nóóóziszippantó! - hát ilyenkor, ahogy mondani szokták, eldobom az agyam.

Szerencse, hogy viszonylag kevés időt töltök tévénézéssel, de még így is rengeteg reklámot látok-hallok a műsorok előtt és után, ha akarom, ha nem. Hogy mennyi marhaságba futhatnék bele, ha többet tévéznék, azt rémes még elképzelni is. :)

"Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi..." - mondta a bácsi valamikor évekkel ezelőtt  a reklámban. Én is ezt mondom, mióta rájöttem, hogy az ismert zenetévé már nem adja a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című műsort déli 1 és 2 között, ahogy eddig ezt megszokhattuk. Ha éppen itthon voltam ebben a napszakban,  nagyjából abban az időben szoktam ebédelni és ez a műsor volt az aláfestés hozzá. Főleg nóták, cigányzene és népszerű operettdalok  hangzottak el benne. A nótákat és operettdalokat neves énekesek adták elő, a zenét élvonalbeli muzsikusok szolgáltatták, szórakoztató, kellemes óra volt. Volt, nincs, áldozatul esett valami újításnak. De hogy miért pont ez volt útban a zenetévé műsorszerkezetét kigondoló okosoknak, azt igazán nem tudom.