Gyógy

Mondom tegnap sóhajtva a gyógytornásznak, hogy hát ez nem igaz, nincs rajtam egy rész se, amivel ne lenne baj! Mire ő vigyorogva: "Ahogy én Ágnest ismerem, a fejével minden rendben van." 😏

Épp az előbb gondoltam végig, milyen gyakorlatsorokat kellene végeznem, pontosabban elvégeznem naponta, ha lelkiismeretesen állnék hozzá ehhez az egészhez, és ha az eszemre hallgatva tényleg itthon is gyakran (mondjuk naponta) csinálnám, amit kell. Komolyan mondom, másfél-két órát simán eltölthetnék egy-egy testhelyzetben végzendő sorozattal - beleértve az ismétléseket is -, és ha ezt beszorzom hárommal (fekvő, ülő, álló), az már naponta 5-6 óra. 

Úgyhogy rám tényleg igaz a poén, hogy azért járok gyógytornászhoz, hogy legközelebb is el tudjak menni.

Ideális lenne

Ti milyen orvossal vagytok inkább megelégedve: a kedves, barátságos, mosolygóssal, akinek feltehetsz kérdéseket is, és nem érzed úgy, hogy már minél előbb az ajtón kívül szeretne látni, vagy a komoly, szűkszavú, csak elvétve elmosolyodó, egyáltalán nem kommunikáló, szavakban csak a lényegre szorítkozó, kedvesnek vagy barátságosnak végképp nem nevezhető orvossal?

Jó, jó, tudom, ezeket a tulajdonságokat össze kellene gyúrni ahhoz, hogy megszülessen belőlük egy ideális orvos, de mi a valóságban csak egy ilyennel vagy olyannal találkozunk, esetleg egy-egy "keverékkel", aki komoly ugyan, de néha ebből kilép pár pillanatra, illetve aki a kedves-barátságosból kilépve pár pillanatra komollyá és lényegre szorítkozóvá vàlik.

Blogvember 2025/20

Ma ellátogattam születésem helyére. Nem nosztalgiából, hanem bizonyos vizsgálatra kellett odamennem, a hatalmas épületbe, amit csak félve említek, amikor kérdezik, hol születtem, mert mindenki fejében az él még mindig, hogy az volt a kommunista kiváltságosok elit kórháza. Pedig amikor én születtem, 1948-ban még csak egyszerű OTBA-kórház volt, vagyis a Országos Tisztviselői Betegsegélyző Alap kórháza, így anyu, az egyszerű minisztériumi gépírónő odakerült, amikor eljött a szülés ideje. Ma ültem a folyosón, nézelődtem köröskörül és arra gondoltam, hogy tényleg itt voltam képes megszületni, ebben a monstrumban? Amit egyébként egészségügyiek csak toronyépületnek neveznek, hogy  megkülönböztessék a közeli szakrendelő épületétől. Toronyépületnek nevezni (pedig nem is hasonlít toronyra) majdnem ugyanolyan, mint ahogy előző lakóhelyemen az önkormányzat épületét nevezték toronyháznak, kb. mintha azt akarták volna érzékeltetni, hogy felhőkarcoló. 😄 

Tehát életemben másodszor voltam itt, de hacsak lehet, a továbbiakban minél kevesebb nosztalgiautat szeretnék tenni abban az épületben. Például, mert számomra elég körülményesen megközelíthető helyen van. Ráadásul a várakozásra kijelölt folyosókon annyira alacsony ülőalkalmatosságok vannak elhelyezve, hogy azok gyerekméretűeknek sokkal inkább megfelelnének, mint kopott izületektől szenvedőknek. Már leülni is alig bírtam, de míg ücsörögtem, végig amiatt aggódtam, hogy fogok majd innen felállni, ha szólítanak?? Hát, mit mondjak, külön taktika kellett, egyik kéz itt támaszt, másik kéz ott nyom felfelé, végül gondosan kidolgozott stratégiával sikerült feltornázni magamat. Szóval, életem második látogatása ebben az intézményben sokkal inkább lehangoló volt, mintsem nosztalgiát ébresztő.

Blogvember 2025/7

Bizonyos kultúrákban nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a rendszeres testmozgásnak,  mint mi. Itt vannak például a kínaiak. Tajvanon van egy hatalmas  park Taoyuan város közelében a Hutou hegyen, ahol hajnaltól kezdve a reggeli órákban sokan tornáznak nagyjából egyszerre, és ahogy megfigyeltem, mindig azonos gyakorlatsort végeznek. A kamerának nincs hangja, ezért nem derül ki, vezényszóra mozognak-e, vagy emlékezetből, begyakorolt mozdulatokkal, de az biztos, hogy rendszeresen ott vannak és tornáznak. A legtöbben gyalog jönnek, de mindig van egy-két rokkant mopeddel érkező is, aki a járműből kiszállva nekiáll tornázni. A gyakorlatokat mindenki saját képessége szerint végzi, ahogy bírja, aztán nagyjából egyszerre befejezik, néhányan még beszélgetnek, míg összeszedik a holmijukat és hazaindulnak.  

 

Aztán itt vannak a japánok. Van egy vasúti átjáró Japánban, Fuefuki városban. Minden reggel (reggel? inkább hajnalban, 5 óra után, évszaknak megfelelően világosban vagy sötétben) megjelenik egy középkorú férfi. Hosszúnadrág, kapucnis felső, néha valami kendőfélével bekötött fej. Jön a vasút melletti úton jobbról, bekanyarodik a sarkon, aztán néhány perc múlva visszaér és a sorompó melletti védett járdaszegletben elkezd tornázni. Magasra emelt karjait a feje fölött összefogja és törzsével jobbra-balra forog, ezt néhány percig ismétli, majd pedig előrejön a sínekig, megáll és karjait leengedve teljes törzzsel lendületesen forog jobbra-balra, ezt is sokszor ismétli szünet nélkül – múltkor meséltem ezt a gyógytornásznak és kérdeztem, ez mire jó, azt mondja, talán a gerinc melletti kisízületekkel lehet gondja, azt kezeli vele. Na, amikor ez a sok forgás is megvolt, elindul a vasút menti úton visszafelé, amerről jött. 
De ezzel még nem fejezte be a hajnali mozgást. Csak mostanában vettem észre, hogy amikor úgy 7-8 perc múlva a  következő, kb. háromszáz méterre lévő vasúti átjáróhoz ér, látszik, hogy háttal gyalogol, háttal, végig! És megy, megy tovább, háttal, ki tudja, milyen messze lakik. 

  

Hát ilyen ismerőst lehet szerezni a világ másik végéről, ha az ember webkamerát nézeget. És ösztönzést kapni tőle, hogy bizony legalább ilyen rendszerességgel kellene mozogni a megfelelő módon, kinek-kinek állapota szerint. Még ha nem is hajnali ötkor, sötétben, és persze nem háttal gyalogolva hazáig.

Más tanulság: ha blogvemberre vállalkozom, ne estére hagyjam az írást, mert a fele kimarad annak, amiről eredetileg írni  akartam. 😕

Blogvember 2025/5

Az összes orvosnak ajánlom, olvasgassák a mindenféle oldalakon megtalálható véleményeket a többi orvosról.  Mert ezekből lehet a legjobban megtudni, mit vár el a beteg az orvostól. Ilyeneket említenek (most csak a jó tapasztalatokat sorolom):

- empatikus, együttérző 

- nagyon kedves

- ember- és betegközpontú orvos

- mindent meg lehetett vele beszélni 

- minden kérdésemre válaszolt

- nem sürgetett

- látszott rajta, hogy segíteni akar

- érthetően elmagyarázott mindent

- kiválóan tudja oldani a feszültséget, pedig nagyon féltem a vizsgálattól

...és lehetne még folytatni a sort, de szerintem ennyiből is világos, hogy mi a fontos a betegnek, amikor orvoshoz megy. 

Ja, és az empatikus képesség állítólag fejleszthető, nem tudom, az egészségügyi képzésben ez tantárgy-e, mindenesetre folyamatosan, az összes tanévben tanítani kellene, és menthetetlenül megbuktatni, aki ebben nem fejlődik. Az ilyenből ne legyen orvos, menjen kutatónak, arra is nagy szükség van, de beteg ne függjön tőle semilyen szinten.

Blogvember 2025/3

Ne egyek sok állati eredetű tejterméket és húst, mert a fehérje nem jó a vesefunkcióra. De ha nem eszem fehérjét, nagyobb eséllyel lesz csontritkulásom. 

Ne egyek sok banánt, krumplit, mert ezekben sok a kálium, ez nem jó a vesefunkcióra. De a kevés káliumtól gyengeség, ájulásszerű rosszullét szokott rámjönni, akkor pedig káliumot kell szednem tabletta formájában.

Amikor a lelet szerint kevés a nátriumom, sózzak fokozottabban.  De a fokozott sózás emeli a vérnyomást, ami nem jó a vesefunkcióra (sem).

Akkó' most mi is legyen, csókolom? Megyek, eszem egy banánt. 

Röviden

Azért járok gyógytornára, hogy legközelebb is el tudjak menni. Ezt nem én találtam ki, de rám is tökéletesen illik. 😉

Ép(?) testben...

Gyógytorna videókat nézegetek elég gyakran, annak ellenére, hogy már sok év óta van saját, szuper gyógytornászom, de a téli hónapokban nem jártam hozzá. Tornázni viszont muszáj, saját jól felfogott érdekemben, ezért kiválasztom a saját bajaimra megoldást adó tornákat addig is, míg ismét eljárok majd rendszeresen az órákra. Már eléggé tisztában vagyok azzal, milyen gyakorlatok jöhetnek számításba nekem, hosszú múltam van e témában, sajnos, volt elég alkalmam beletanulni a saját "működésembe", akármit nem hiszek el akárkinek, legyen  bármilyen meggyőző is az illető. 

Tehát nézegetem a kiválasztott videókat, először jól megnézem, magamban kielemzem az egyes gyakorlatokat, és gyűjtöm a lelkierőt, hogy belefogjak, mármint hogy ne csak nézzem, csináljam. Persze a komolyabb terapeuták, gyógytornászok, akik ezeket a videókat felteszik, meg is magyaráznak mindent, mi hogyan működik, mit miért  és hogyan kell végezni, és milyen nyavalya esetén mi az, amit semmiképpen nem szabad. Általában angol nyelvűek a videók, ezért feliratosra állítom, de mivel oroszul jobban tudok, mint angolul, oroszra állítom a megjelenő szöveget. Így  még élvezem is, két legyet egy csapásra, nyelvgyakorlásnak is jó. 

Aztán  ha már eleget szórakoztam, tornázom is.

Ismét az egészségről: mit együnk, vajat vagy margarint?

Hasznos tanácsok a magnéziumról  egy dietetikustól, érdemes megnézni.

És egy rejtély: vajon miért van világos egy szobában a Komendantszkij dom alagsorában éjfél után 20 perccel? Az épület ma várostörténeti múzeum, és megjegyzem, más estéken sosem égett a villany egyik helyiségben sem. Lehet találgatni: mondjuk, égve felejtették. Vagy valaki nagyon belefeledkezett a munkájába - dehát ennyire? Ráadásul szombaton? :)

Nem tudom, gyakori-e az ilyen szemlélet, de már nem először találkozom vele. Fáj valami, elmegyek egy szakorvoshoz, azt kérdezi: Milyen fájdalomcsillapítót vett be rá? Mondom, semmilyet. Mire ő, döbbenten: De miért? Erre én ma például azt feleltem, hogy mert azzal nincs megoldva, engem az érdekel, mitől fáj (ráadásul olyasmi, ami nekem kb. 65-66 éven keresztül sose fájt).*

Én vagyok a furcsa? Úgy kellene felfognom, hogy ha valami fáj, nosza bekapok egy tablettát, oszt' jónapot, majdcsak elmulasztja, az élet meg megy tovább? Dehát könyörgök, a fájdalomcsillapító nem gyógyít! Arról nem szólva, hogy életem során már annyi, de annyi olyan történetet láttam, hallottam, ismertem, melyben a páciens betegsége csak későn (és megkésve) derült ki, mert hosszú ideig tűrte a panaszait, a fájdalmait, a tüneteit, aztán amikor végre orvos kezébe kényszerült, kiderült, hogy súlyos beteg és ha időben jött volna... stb., stb., az ilyen sztorik végét sajnos, jól ismerjük.

Lehet, hogy ha valami nagyon magas kort érek meg (sok esély nincs rá, de sose lehessen tudni), akkor már majd  nem fog érdekelni, mi mitől van és nem is teszek lépéseket az ok kiderítésére, csak az lesz a lényeg, hogy minél kevésbé fájjon. De ma még nem tartok itt. Tán mert még túl fiatal vagyok. :)))

*megjegyzem, a szakorvos nem derített ki semmit, semmivel se lettem okosabb, de még zárómondatként is azt a tanácsot adta, hogy vegyek be fájdalomcsillapítót, ha fáj. Hát kösz'.

Többgyerekes szülők szokták mondani, hogy az első gyereknél még mindenféle faxnikat vetnek be, stresszelnek a higiéniával, minden apróságból gondot csinálnak, a gyerek minden rezdülését lesik, aztán a következő gyerekeknél már beáll a rutin és mind kevesebb a faxni. 

Na, valahogy így van ez az első, meg a második szemműtétnél is. Az első után még nagyon észnél van az ember, figyel mindenre, nem hajol, nem emel, nem nyüveszti magát lehetőleg semmivel (ha megteheti), és mindezekről egy pillanatra sem feledkezik meg, hanem azonnal megszokássá válnak a mozdulatok. Aztán a második szemműtét után már valahogy hajlamos elfelejteni, hogy ja, ne hajoljak mélyen az ágy fölé beágyazáskor, ne földig hajolva kössem be a cipőmet, ne kapjam föl a földre ejtett akármit és ne akarjam erőből megemelni azt, ami nehéz. Most minden alkalommal figyelmeztetnem kell magamat ezekre az óvatosságokra. A lényeg viszont, hogy kis komplikációval és ennek megfelelően baromi kellemetlen tegnapi nap és mára virradó éjszaka után (a doktornő hajnalban azzal fogadott, hogy na, hogy telt a mai sz@r éjszakája? mondtam, hogy pontosan úgy), de most már elmondhatom, hogy a második szememben is ki van cserélve, ami cserélhető és ha még nem is igazán a sasszeműség, ám a lassú javulás stádiumában leledzem. A műveletet csak úgy, mint két hónappal ezelőtt, most is ama kies mezővárosban végezték, mely városból az eü. intézményen kívül csak annyit láttam, hogy a művelődési ház előtt már áll a betlehem és az adventi koszorú, a fű deres és a főtér fáiról majdnem minden levél lehullott. 

Nagy szerencse, hogy az embernek nincs több szeme, csak kettő, de azért mostanában még ennél is jobb lett volna küklopsznak lenni. :)

Még egyszer a szemműtétről. Annál is inkább, mert ahogy láthatjuk, manapság sajnos lassan már alig van ember, aki megúszná, hogy szürkehályog keletkezzen a szemén (ózonlyuk, meg ki tudja még mi az oka), úgyhogy nem árthat a tapasztalat átadása. Nem kell félni, részleteket nem írok, nem mindenki bírja az ilyesmit és nem mindenki akarja tudni, mit is csinálnak vele olyankor. Az egyébként is az orvos dolga, bőven elég, ha ő tudja.

Szóval, nekem már legalább 6-7 évvel ezelőtt megállapították a kezdődő szürkehályogot. Hát jó, nem örültem, de reméltem, hogy csak lassan halad majd előre és úgy is lett. Eljártam időnként kontrollra, tényleg lassan fejlődött, nemigen zavart. Aztán öt éve egyszercsak egyik napról a  másikra nem tudtam olvasni szemüveggel. Lekapkodtam az okulárét, úgy már jobban láttam a betűket (írtam is erről akkor a blogban), azóta is szemüveg nélkül olvasok. Az orvos azt mondta, ez is a hályog miatt van, az okozza, hogy  megváltozik a szem fénytörése. Örültem neki, mindig utáltam a szemüveggel bajlódni.

Sokáig nem tűnt fel lényeges rosszabbodás, messzire jól láttam, olvasni pedig már szemüveg nélkül olvastam, jól elvoltam így. Persze nagyon lassan azért mégis rosszabbodott, egyre közelebb kellett húzni a laptopot és egyre rövidebb útszakaszon láttam meg, hogy jön a villamos, de ezt még ki lehetett bírni. Az idén tavaszra már nyilvánvaló volt, hogy az egyik szemem megérett a műtétre, de még barátkoznom kellett a gondolattal, irtóztam az egésztől, halogattam a döntést.

Aztán most augusztus végén hirtelen, szó szerint egyik napról a másikra nagyságrendekkel  romlott a látásom. A tévében az arcok hirtelen elmosódtak és a képernyőn a  nagybetűs feliratok is homályosak lettek, nem láttam az utcán az emberek arcát, a gyakran látogatott, jól ismert áruházban nem tudtam elolvasni a legnagyobb betűs táblákat sem. A tévéállványt cirka másfél méterrel közelebb húztam és azóta a szoba közepén kerülgettem, hogy egyáltalán lássak valamit a képernyőn, a mesterséges világítású helyiségekben zavaró köd takart mindent, a Keletiben meg kellett kérdeznem egy idegent, hogy mondja meg, ki van-e már írva a kijelzőre a sülysápi vonat, mert csak elmosódott sorokat láttam.   Úgy tudtam, hogy a hályog ennyire hirtelen nem romlik, ezért nagyon halványan ugyan, de próbáltam reménykedni, hogy ez most valami más és csak valami egyszerűen gyógyítható, külső oka van. Elmentem a szemészetre, a doktornő megvizsgált és azt mondta, bocs', de ez a hályogtól van, hirtelen romlott, szokott ilyet csinálni. Hát kösz' szépen.

Nem volt mese, kés alá minél előbb. Itt nálunk a várólista nem annyira vészes, de az én szememnek ekkor már a másfél hónap is sok lett volna. Így állt elő az a fura és hihetetlenül abszurd helyzet, hogy tegnap a szememet ama kies mezővárosban operálták, ahol nemrég tíz évig laktam. Modern, pár éve elkészült egynapos sebészet, rövid várólista, szuper műszerezettség (és állítólag szuper minőségű beépítendő lencsék), szuper berendezés, szuper személyzet. És persze a saját szuper szemorvos innen a nagyvárosból, aki több helyen is operál, többek közt abban a mezővárosban is. (Amikor távoztunk, a  szakrendelő előterében a betegirányító ablak előtt sorban álló betegek megkövülten nézték, amint az egynapos sebészet távirányítással nyíló ajtaján kitódultunk hárman, öregebbnél öregebb tyúkok, bekötött-leragasztott fél arccal, szemünkön nagy fehér bumszlival, nevetgélve - azt a látványt mi sem felejtjük el, de gondolom, egy darabig ők sem. :))) )

Már régóta azt szuggeráltam magamnak, hogy csak abba nem szabad belegondolnom, mit is csinál az orvos a műtét alatt. Ez nehezen sikerült, mert vesztemre tisztában vagyok az eljárás lényegével. De tegnap már tényleg nem is érdekelt az egész, benne voltam, minden flottul zajlott, mindenki gondos és profi volt, és ami szintén lényeges: nem tartott sokáig. És közben is egészen simán el lehetett viselni, őszintén mondom, hogy sokkal rosszabbra számítottam.

Így egy nap után pedig az eredmény egészen hihetetlen. Az orvos már régebben mondta, hogy majd meglátom, a színek is mások lesznek - én pedig nem hittem el, azt gondoltam, ugyan már, hát látom én a színeket jól. Pedig nem úgy volt, ez már biztos. Ma kinéztem az ablakon és a bokrok, falevelek egész másmilyen zöldek, mint eddig, arról nem is szólva, hogy egyenként is látom a leveleket. A betűk a papíron, a monitoron feketék, pedig eddig szürkék voltak. Ami fehér, az tényleg fehér, sőt egyenesen fénylik. Az meg majd még kialakul, hogy olvasni fogok-e tudni szemüveg nélkül, dehát ha muszáj, akkor újra lesz olvasószemüvegem, ennél nagyobb bajom sose legyen.

Egyúttal pedig felülvizsgáltam és felül is írtam azt az eddig hangoztatott elhatározásomat, mi szerint a másik szememet én már az idén meg nem operáltatom, nem és nem, csak ezen legyek túl, nekem az idén még egy tortúra nem kell, ráér az majd tavasszal.  De már látom, hogy nem ér rá. Például azért sem, mert most annyira zavaróan nagy a különbség a két szemem közt, hogy ezt így még hónapokig elviselni igencsak nehéz lenne. Most pár hétig be kell tartani néhány óvintézkedést, kicsit kímélően kell élni, de közben megteszem a másikhoz szükséges lépéseket, hogy még az idén beleférjek a "keretbe". És ha minden jól megy, semmi komplikáció nem zavarja meg a gyógyulást, akkor reményeim szerint legalább a szemem világa rendben lesz. Van bajom enélkül is épp elég, de legalább lássak rendesen, ha lehet.

Úgyhogy mindenkinek, akire még vár ilyen beavatkozás és érthető módon ódzkodik tőle, azt ajánlhatom, hogy merjen belevágni. A műtét nem fáj - tényleg nem! - ha pedig valaki az érzéstelenítéstől tartana, jó, ha tudja, hogy az már régóta nem injekcióval történik, hanem szemcseppekkel,  és az egész beavatkozás előkészítéssel, műtéttel együtt igazán elviselhető. És higgyétek el, megéri.

Azt ugyan nem kiabálhatom, amit Arkhimédész, mármint hogy heuréka, de azt igen, hogy látok, látok! Mostantól kezdve ismét látszik a világ, fényei vannak, színei vannak, a tévéállványt visszatolhatom a régi helyére és az utcán nem kell félnem, hogy simán elmegyek egy ismerős mellett, mert az arca helyén vonások helyett csak egy elmosódott pacnit látok. 

Tudod te, milyen az, amikor a szemészeten a látásvizsgáló táblán nem csak a felső két, hatalmas lóbetűkkel írt számot tudod elolvasni, hanem még a legeslegalsót is? Meg hogy hirtelen mindennek színe van, élénk színe, a kertben a fa lombjának, a szobában a képkeretnek, a barna komódnak, a konyhában a piros kávékiöntőnek, a vázában a kerámiavirágnak és úgy egészében véve mindennek? És amikor gond nélkül látod a közeledő busz kivilágított számát? Na és hogy a tévében még a brékin'nyúz minden egyes apró betűje is fényesen és tűélesen látszik? 

Megrendítő élmény. Hajlékony műanyag lencse az elhomályosult szemlencse helyén, ennyi az egész. A zárójelentésen ez áll: műtét időpontja 2015.09.24. 9:40-9:55. Csak tizenöt perc, de micsoda különbség!

Most egy kicsit eltűnök. Remélem, tényleg csak rövid időre, de ez igazán nem rajtam fog múlni. És azt is remélem, hogy amikor visszatérek, én leszek Sasszem, az indián őrszem.

Ha kérhetném, a közös blogba szíveskedjetek addig is életet lehelni, ott most egy darabig rám ne számítsatok, de majd később jövök én is a zenéről szóló magvas gondolataimmal.

Addig is jók legyetek, uff.

Még a végén kiderül, hogy az én sokat szidott konyhapultom sokkal egészségesebb, mint a normál magasságú. Merthogy a szokásosnál vagy 9-10 centivel magasabbra - illetve egy 9-10 centis emelvényre  -  van építve. 

Találtam egy oldalt, ahol gerinckímélő tanácsokat olvashatunk és ott az egyik pont így szól:

"Mosogatáshoz, zöldségtisztításhoz, egyéb állva végzett konyhai munkáinkhoz próbáljuk megoldani, hogy a mosogató és a konyhapult, főzőfelület kerüljön magasabbra (pl. egy 5-10 cm-es emelvényre) úgy, hogy ne kelljen kissé előrehajolva csinálnunk mindezt." 

No lám, tehát nem volt véletlen, hogy azelőtt, vagyis amikor még normál magasságú asztalon végeztem a konyhai munkákat, sokszor már attól megfájdult a derekam, ha egy bögrében megkevertem a tejeskávét, vagy megkentem a kenyeret. Mert ezekhez magam elé kellett nyújtanom a két kezemet az asztal magasságában és már ez se tetszett a hibás csigolyáimnak, alacsony volt nekik az asztal.

Amikor ideköltöztem, az első volt, ami feltűnt, hogy milyen szokatlanul magas a konyhapult és persze minden, ami köré van építve, a mosogató és a tűzhely is. Ha ilyen magasra emelt karral kell majd dolgoznom, folyton megfájdul a vállam, gondoltam és ebben igazam is lett, de aztán megszoktam, már fel sem tűnik. Viszont a derekam valóban nem fáj sem a reggeli készítésénél, sem a többi munkánál, ugyanis nem kell a  lefelé tartott karommal előrenyúlnom. Egy egészséges gerincű ember nem is gondolná, milyen megterhelő ez a tartás.

Szóval, akinek fáj a dereka, emeltesse meg az egész konyhaberendezést 10 centivel és máris szebbnek látja a világot. :)

(Érdemes elolvasni az egész írást, remekül összefoglal szinte minden tudnivalót és nagy hasznára lehet a derékfájósoknak, meg azoknak a szerencséseknek, akik még csak a megelőzésnél tartanak.)

Valamikor mostanában van vagy volt az alvás világnapja, egyes hírek szerint mindig március második teljes hetének péntekjén, tehát pontosan ma, mások szerint Magyarországon március  10-dikén volt, de mindegy is. 

Hogy feltétlenül szükséges-e ilyen világnapot kitűzni, ezen lehetne vitatkozni, de nem érdemes, mert az alvás mindenképpen nagyon fontos dolog, életünknek majdnem egyharmadát alvással töltjük vagy kellene töltenünk. Az alvászavarok rengeteg ember életét keserítik meg, a felnőtt lakosságnak kb. egyharmada szenved alvásproblémák miatt  és a világon sok szakember kutatja a megoldásokat, a gyógyítás módjait.  A Budapesti Alvásközpont vezetője azt mondja, az számít alvászavarnak, ha az alvás nem megfelelő minőségű, nem pihentető. Ha valakinek nagyon nehéz az ébredése, nem ébred pihenten, reggelenként nehezen kecmereg ki az ágyból, stimuláló szerek nélkül nem tudja kezdeni a napot és ha ez legalább 5-6 hétig folyamatosan tart, akkor már alvászavarról van szó és szakemberhez kell fordulni.

Úgy mondják,  az alvásdiagnosztikával és alvásterápiával foglalkozó alváscentrumok számát illetően Magyarország az európai élvonalba tartozik és nálunk az alvásorvoslás színvonala nagyon magas,  az ezzel foglalkozók mind jól képzett, nemzetközileg elismert szakemberek.

Mindenesetre akár ma volt ez a bizonyos világnap, akár nem, aludjatok jól, pihentető, szép álmokkal teli jó éjszakát mindenkinek!