A Varázsfuvola és én

Olvasom Rózsa bejegyzését, amelyben többek között a Varázsfuvoláról van szó. Hogy én mennyire vagyok szakértő a Varázsfuvola ügyében, azt jól mutatja életemnek az az esete, amikor a szegedi Szabadtéri Játékokon éppen a Varázsfuvolát néztük meg néhai barátnőmmel, Marival.

Mari nagyon szerette az operákat, szinte minden évben váltott operabérletet, általában valakivel kettesben, de volt, hogy egyedül is, ha nem talált ehhez társat. Egyszer rávett engem is, váltottunk hát bérletet az Erkel Színházba. Az más kérdés, hogy abba az évadba esett télen a nagy energiatakarékossági intézkedés - a részletekre már nem emlékszem, de a lényeg nagyjából az volt,  hogy este tízkor mindenhol kötelezően befejeződtek a színházi előadások. De azért így is láttunk néhány nagy klasszikus operát, és bár én azelőtt az operákat inkább csak a tévéből és rádióból ismertem valamennyire, főleg a zenéjüket, a cselekményt nem nagyon tudtam volna elmesélni, de a zenét nagyon élveztem a színházban is.

Aztán a következő nyáron adódott egy lehetőség, hogy ha akarunk, Szegeden bármikor megalhatunk egy ismerős családnál, és jött az ötlet (nem tőlem), hogy menjünk augusztusban a Szabadtérire, ha kapunk rá jegyet. Mire mennénk szívesen? Átnéztük a műsort, menjünk a Varázsfuvolára, Mari persze látta már nem is egyszer, én ismertem a zenéjét, a szegediek szereztek nekünk jegyet, mentünk Szegedre. 

Este aztán beültünk a Dóm téri széksorba, kicsit körbetekertük a derekunkat a két kis pléddel, amit  vendéglátóink előrelátóan kölcsönadtak nekünk, és elkezdődött az előadás. Emlékszem, németül beszélő nőkkel voltunk körülvéve, akik az elején csak nehezen hagyták abba a szövegelést, ezért Mari odasúgta nekem: "Na, ha nem hagyják abba a cvancigolást, baj lesz!" 😄 De nem lett baj, a nők elhallgattak, maradéktalan lett az élvezet.

Viszont nekem fogalmam sem volt, ki kicsoda a színpadon. Nem tudom, az operában mikor jelent meg először az Éj királynője, monumentális alak, nagyon szoprán hangon énekelt, de egy idő után, nem értvén a cselekményt, halkan megkérdeztem Marit, ez kicsoda? "A rossz asszony" - mondta. Aztán egy lány énekelt (nyilván Pamina), megkérdeztem, és ez ki? "A jó lány" - felelte Mari. Úgyhogy nekem akárhányszor eszembe jut az eset, mindig nevetnem kell, mert  arra gondolok, ez az én szintem a Varázsfuvola ügyében: a rossz asszony, meg a jó lány, ennyi. 😃

+++

De hogy valami komolyabb is legyen, elmondom, hogy az előadásban Sarastro Gregor József volt, és akkor hallottam először Csavlek Etelka nevét, aki a "jó lányt", Paminát énekelte. Csavlek Etelka akkoriban már keramikus művész is, és operaénekes is volt.

Nem vagyok én koromnak megfelelő

Nem illek én bele a hetvenesektől elvárt ízlésbe. Mert nem rikácsolom, hogy nekem nincs fészbukom és nem is lesz! Mert olyanokat kérdezek, hogy na és milyen rendszered van, meg hogy és milyen böngészőt használsz? Mert az asszony kérdésére, hogy honnan lehetett ezt tudni (mármint hogy augusztus közepéig nem jár a villamos), azt válaszolom, hogy a békáká oldaláról - miközben nagyon vigyázok, ki ne ejtsem, hogy a békáká fészbuk oldaláról, mert tán még hátrább is ugrana tőlem ijedtében.

Mert most is mit hallgatok? Nickelback-et. De szoktam Shakirát, Pinket is, meg George Ezrát és James Blunt-ot is szeretem,  sajnáltam is tavaly, hogy ez utóbbi budapesti koncertjén nem lehettem ott. De hallgatom a régi rockot, funkyt és mindent, amit egy hetvenes úgy általában nem szokott hallgatni. Szeretem a ritmust és a jó hangszerelést, ez a kettő ha összhangban van,  nekem az adja meg a hangulatot. Megmaradtam a harmincas-negyvenes éveimben, csak az a baj, hogy ha valaki rámnéz, egy kis görnyedt öregasszonyt lát. Nagyon görnyedt és nagyon kis öregasszonyt. Ezen attribútumok közül számomra pillanatnyilag a kicsi a legmegrázóbb, mert ha meggondoljuk, hogy világéletemben magas voltam, a tornasor végén (elején?) álltam, nyolcadikig a legmagasabb voltam az osztályban, és felnőttként is mindig elértem a magas polcokat, az ablaktábla tetejét és mindent, ami magasan volt, akkor talán érthető az én frusztrációm amiatt, hogy most meg semmit sem érek el, a kirakatüvegekbe belepillantva pedig azt kérdezem,  ki ez a töpörödött nénike.

Úgyhogy nem próbálom megjósolni, meddig tudok megmaradni lélekben ifjú öregasszonynak, de addig, addig Nickelbacket, Backstreet Boyst, meg Ace of Base-t hallgatok. Meg a többi retrót, ami szembejön. 😀

Hátha még emlékszik valaki a múlt századból...

...az Onedin családról szóló nagysikerű filmsorozatra. Akkoriban nem tudtuk, hogy Peter Gilmore, a főszereplő énekelt is. 1974-ben jelent meg a lemeze Hollandiában, Ausztriában és Ausztráliában. James Onedin Songs of the Sea - ez az album címe, amelyen tizenkét dalt énekel (az első szám pedig a film bevezető zenéje, Hacsaturján Spartacus balettjének Adagio tétele).

Hogy működik az emlékezet?

Van F-kulcs és G-kulcs, vagyis  basszuskulcs és... hogy is hívják a gékulcsot másképp? Volt  valami neve annak is, de mi volt az? Az efkulcs a basszuskulcs, a gé pedig... nem és nem jutott eszembe, percekig gondolkoztam rajta, aztán később beugrott: hát persze, violinkulcs!

Hiába, ami teher volt, az könnyebben feledêsbe merül, nálam legalábbis így működik.

Szól a rádió

Kár, hogy egy rádió adása nem programozható egyéni ízlés szerint. A zene maradjon, amikor pedig hírek következnek, némuljon el.  Mert a zene, ez a zene kell, de hírekre, ezekre a hírekre semmi szükségem sincs. 

Esetleg ne is legyenek benne hírek egyáltalán, csak zene.

Mjuzik

Néha ottfelejtem magam a reels-videóknál, a cuki kisbabásokat, a nem kevésbé cuki kisbaba-cica-kutyásokat pörgetem egymás után,  és néha előjön egy-egy flashmob-jellegű is. Ma például ez, amelyben a zongorista Emilio (Emilio Piano néven fut) hol itt, hol ott, utcán, repülőtéri váróteremben, plázában zenél, és időnként egy-egy önként dalra fakadó civil járókelőt kísér játékával, illetve némelyek saját hangszerükkel csatlakoznak hozzá. Mindegy is, hogy ez megrendezett, előre megbeszélt dolog, vagy tényleg spontán jelentkeznek a szereplők, a "műsor" mindenképpen hatással van a jelenlévő tömegre. Bár érdemes megfigyelni, hogy az őszintén álmélkodó és gyönyörködő közönségből sokan azonnal videózzák a produkciót, mintha legalábbis megörökítés nélkül nem is lenne igazi az élvezet. 

Íme a videó, élvezzétek: https://www.facebook.com/reel/8710652469055017

Vicces Windows

Ez a videó azok számára érthető és vicces, akik Windows-t használnak, és jól ismerik a rendszer beindulásakor és kikapcsolásakor felhangzó szignált, meg a használat közben hallható hangjelzéseket. 

https://youtu.be/dGKwx-BFO0E?si=10AJfb8qJbtizoEW

A karmester, Rainer Hersch brit  színész, író, aki főleg a komolyzene komikus megközelítésével szerzett ismertséget. Rengeteg vidám zenés videója van a youtube-on.

Mindent a kultúráért! Tegnap egy kultúrprogram előtt nagy önuralommal elviseltem az alig elviselhető, főleg korosztályombéli (!) hölgyközönség modortalan viselkedését, de aztán maga a program, a Medveczky Ádámmal való pódiumbeszélgetés  némileg feledtette a kellemetlenséget. Ma pedig a délutánra beköszöntött zimankóban elballagtunk a városházához fúvószenét hallgatni. A Kaposvári Helyőrségi Zenekar játszott kellemes, lábdobogtatós dallamokat. Miközben a kezem odafagyott a telefonra, én halkan vacogtam, és ha a kép bal alsó sarkában néha látsz egy fekete reszketős valamit, az a kesztyűm, mert közben legalább a bal kezemre fölvettem, a jobb kezem meg csak dermedt tovább a gombokon. 

A vége felé, mint utóbb kiderült, egy kicsit dudorásztam is, de erre egyáltalán nem emlékszem, az már valószínűleg a fagyhalál előtti delírium lehetett. Remélem, nem fáztam rá a kultúrára, de a zene jó volt, mutatok pár részletet, mert hiába szerkesztettem mindent egybe, ez a drága blogspot csak erősen korlátozott méretű videókat enged feltenni. Tehát egy kis ízelítő a térzenéből:

Hallgassatok koreai filmzenét, mert szép. A fény hercegnője című történelmi-romantikus tévéfilmsorozat a XVII. században játszódik, főszereplői valóban élt történelmi személyek, a cselekmény politikáról, hatalmi harcról, barátságról, hűségről, szeretetről és persze szerelemről is szól. Vannak benne korhű díszletek, szép környezet, gyönyörű ruhák, jó színészek, hatásos dialógusok, az éppen zajló cselekményhez illő aláfestő zenék. 

Ezen a képen a címszereplő látható, rákattintva (remélhetőleg) előjön egy szép szerelmes dal a filmből. Mivel a szövege koreai nyelvű, ideteszem az angol fordítást, hogy legalább tudjuk, miről is szól.

The person living in my heart

Do you remember me? Are you looking at me?
When I close my eyes, thoughts of you come up one by one
I can’t say anything and I’m only looking at you
I miss you but I can’t see you, I can’t go to you

Even if you’re alone, tired from crying
Don’t forget our promises

Only one person living in my heart
It was you, it was only you
Even if you’re among the many stars
If I close my eyes, I can find you in my heart anytime

Do you remember? Are you looking at me?
My heart hurt so much, tears kept coming, so I tried to forget you

Why did you leave me without saying anything?
You left but I’m waiting for you to come back

Even though I’m alone and crying
I remember your promise

Only one person living in my heart
It was you, it was only you
Even if you’re among the many stars
If I close my eyes, I can feel you in my heart anytime

I believe that our love will come again
Hold my hand once again

Only one person living in my heart
It was you, it was only you
Even if you’re among the many stars
If I close my eyes, I can find you in my heart anytime

With my heart

Nemrég mutattam már egy reklámot a Queen Don't stop me now* c. dalával. Pár évvel ezelőtt volt ugyanezzel a zenével egy másik cégnek is reklámja, amit újabban ismét előhúztak. Aztán tegnap megint hallom a dalt és odanézek, hát látom ám, hogy se egyik, se másik, hanem egy harmadik: egy légitársaság reklámja fut a képernyőn. 

Néha szeretek hülyeségeket kérdezni: ez etikus?

*a dal címére kattintva Freddy Mercury énekel fiatalon, 1978-ban

Többször is elsírtam már e hasábokon, hogy mindig csak utólag szerzek tudomást egy-egy flashmobról, de most nem, mert tegnap végre életemben először részt vettem egy ilyen megmozduláson. Az alkalom Bach születésének 332. évfordulója volt, ami ugyan csak kedden lesz, de mi már vasárnap délután megünnepeltük. Stílusosan a BACH-csomóponton és környékén  zajlott az esemény, kezdésként a buszmegállóban, majd pedig letámadtuk az arra közlekedő menetrend szerinti autóbuszokat és mint a mérgezett egerek száguldoztunk egy-két megállónyit, majd leszállva ugyanezt visszafelé is, többször egymás után. És persze minden járművön meglepetésszerűen elénekeltük ugyanazt a két darabot: a h-moll mise vezérkorálját és a Parasztkantáta legismertebb dalát, miközben egyikünk egy nagy bekeretezett Bach-portrét tartott maga elé, vezetőnk pedig a produkció végén bemondta, hogy mindezt milyen alkalomból adtuk elő. 

A közönség jól fogadta a váratlan műsort, legtöbben mosolyogtak, sokan megtapsoltak, némelyek megköszönték, volt, aki fényképezett és voltak, akik integettek a tovahaladó buszból, miután mi leszálltunk. Egy kis életet vittünk a vasárnap délutáni punnyadásba. Máris törhetjük a fejünket a jövő évi 333. születésnapon, mert annak aztán igazán ütősnek kell lennie.

A nyár legbiztosabb, csalhatatlan jele, hogy nálam a kisebbik szoba ablakán úgy reggel fél nyolc körül besüt a nap. Szóval akkor nyár van, nyár, röpke lepke száll virágra... a víg kakukkmadárról nem is beszélve. :)

Találtam egy oldalt, ahol erről a nyár kánonról - ami egyébként az európai többszólamúság első írásos emléke a XIII. századból - lehet érdekességet olvasni, valamint eredeti nyelven meghallgatni egy felvételt is, csak ne veszítsd el a türelmedet mindjárt az elején, mert pár másodperc után következik a közismert dallam.

Találtam egy videót, tulajdonképpen flashmob, azzal a különbséggel, hogy nem sok, hanem csak néhány ember vesz részt benne. Mint mindig, most is a közönség reakciói a legérdekesebbek. :)

A kioktatásról  már régóta szerettem volna kicsit elmélkedni itt ezeken a hasábokon, a kioktatásról mint olyanról, mi is a kioktatás, mit tekintünk annak, és főleg: manapság mi mindent  tekintenek az emberek kioktatásnak? Mert úgy látom, ma minden helyreigazítást, jó szándékú kijavítást, hibás ismeret tisztázását előszeretettel vesznek kioktatásnak. De most nem elmélkedem ilyen mélységig semmiről, ahhoz túl meleg van.

Viszont amiről ez a téma eszembe jutott, az az volt, hogy délelőtt hallottam egy dalt, a Melodie d'amour örökbecsű örökzöldet magyarul, az énekes pedig mindvégig sokszor és következetesen, jól hallhatóan 'melodi damor'-nak ejtette a kifejezést. Az úr korban erős hatvanas lehetett, dalénekes, ez a szakmája, nyilván évtizedek óta fellépett már számtalan esetben, számtalan dallal. Feltehetőleg valamikor kezdetben tanári irányítással tanulta is az éneklést, szakember képezte a hangját, azalatt is számtalan dalt kellett dalolnia, szövegeket kellett megtanulnia. És mindezen idő alatt még soha senki, egy énektanár se  mondta meg neki baráti jó szándékkal, hogy figyelj, az ott nem olasz szó, hanem francia, u-nak ejtjük azt az ou-t. Soha senki nem mondta, ha már neki magának nem jutott eszébe megkérdezni. Mert nem kötelező semmiféle idegen nyelv kiejtési szabályait alapból tudni, de mindig vannak körülöttünk, akik egyik vagy másik idegen nyelvet ismerik, oda lehet fordulni hozzájuk. Amíg még élt Antal Imre - aki sok idegen nyelven beszélt - és rádióban, tévében hallottam ilyen bakikat, mindig arra gondoltam, hogy miért nem kérdezték meg őt ott a rádióban vagy tévében?

No, és amikor a töprengésben idáig jutottam, felötlött bennem, hogy hátha azért nem szólt neki senki az elmúlt 30-40 éves pályafutása alatt, mert féltek, hogy kioktatásnak venné. Így aztán évtizedek óta énekli, hogy melodi damor.

Itt van viszont nekünk az 50-60-as évek fordulója tájáról az eredeti magyar interpretáció Németh Leheltől, én még emlékszem, amikor ez a bugyuta dalocska recsegett a rádióból, lehet rajta nosztalgiázni, andalodni. :)

Altató helyett:





(A Magyar Rádió Gyermekkórusa énekli Kodály Esti dalát)

A mai estém előreláthatólag igen eseménydús vagy inkább élménydús lesz, mert esemény csak egy várható, de az nagyon. Mire onnan hazaérek és közben áttöröm magam a lassan élhetetlenné váló fővároson (szó szerint az egészen, teljes szélességében, sőt még azon is túl), már nem hiszem, hogy lesz erőm a bloghoz, tehát beszámoló majd később.

(Amikor leírtam, hogy még azon is túl, eszembe jutott, hogy valami dalban szerepel ez a sor,  még a dallama is a fejemben volt, és tényleg - a dalnak semmi aktualitása, de ideteszem, mert mindig is szerettem. Mint érdekességet jegyzem meg, hogy ha jól látom, ezt a legalább húszéves  klipet annak idején  a Wekerlén vehették föl a Kós Károly téren.)

Hogy én a való életben soha nem tudok belefutni ilyen flashmobba! Igaz, egyszer láttam valami flashmobfélét tavaly a Keleti pályaudvar előtt, bár ott zene nem volt, csak pár tizenéves gyerek rendeződgetett ide-oda, de vagy tíz perc alatt se derült ki, mi is akart lenni, és nemcsak én nem jöttem rá, hanem a többi járókelő sem, úgyhogy nem volt az igazi.

Ez viszont itt nagyon is igazi. Egy spanyolországi városban, Sabadell-ben történt egy komoly szimfonikus zenekar és két kórus részvételével.

És itt van még egy - mert mondanom se kell, a youtube igen gazdag tárhelye az ilyeneknek, beírod, hogy flashmob, aztán csak győzzél válogatni.

Ez Valladolid-ban történt a városi könyvtár olvasótermében, ahol egy gospel-együttes eleinte olvasóknak látszó tagjaiból  lett  gyönyörűen éneklő  kórus.

De rájöttem, hogy nem lenne szerencsés, ha véletlenül egy ilyen helyszínen találnám magam. Mert akár hiszed, akár nem, én az ilyeneket végig szoktam bőgni, nem könnyezni, bőgni.  

Hogy miért, azon már gondolkodtam és azt hiszem, azért, mert valami hihetetlenül megrendítő, ahogy a váratlanul megjelenő emberek hangszeréből vagy torkából felhangzó zene hatalmába keríti a környezetet. Ahogy a gyanútlan járókelő felfigyel, meglepődik - de csak pár másodpercig, mert máris sodorja az élmény, akkor is, ha sietne, akkor is, ha netán botfülű és ettől kezdve nincs más, csak a minden jelenlévőn eluralkodó hatás, a muzsika hatalma. 

Szép ez nagyon.  És kell az embernek, annak is, aki ott van és annak is, aki a felvételt nézi.

Mióta pár éve megszűnt a SztárFM rádió, azóta számomra nincs hallgatható zenés csatorna. Egyszerűen nem találok olyan adót, amelyiken élvezhető zenék mennének folyamatosan, órákig, közben nagyon kevés beszéddel, nagyon rövid híradással, nagyon rövid riportokkal. Próbálkoztam már sokszor, végigpilinckáztam az összes elérhető adást, de a legtöbbje olyan zenét játszik, ami nekem idegen, ahol meg a zene elviselhető lenne, ott a műsorvezetők állandóan megszakítják idétlenkedésekkel, bárgyúbbnál bárgyúbb szövegeléssel, illetve némelyik adón a ritka zeneszám csak csalétek ahhoz, hogy a hallgató belefusson a hosszas politikai, közéleti fejtegetésekbe, vitaműsorokba. Én viszont nem véletlenül tartom magam  távol tudatosan már évek óta a híradóktól és még így is minden lényeges eseményről értesülök, ha akarok, ha nem. Hogy még a háttérrádiózásom is politikai infókat töltsön a fejembe, na kösz', ebből végképp nem kérek.

Tudom, vannak internetes rádiók, de az egészen más műfaj. Először is, a számítógép nálam nem izzik egész nap, akkor kapcsolom be, ha tényleg leülök elé. Nem is használ neki a folyamatos üzem, és hát valljuk meg, a gépből kijövő hang is messze elmarad a rádióminőségtől. De ami a leginkább megkülönbözteti a rádiótól az internetes adókat, az a "konzerv" mivoltuk - szeretem tudni, hogy amit hallgatok, amögött van  egy intézmény, egy stúdió, élő emberek, lehet, hogy akkor éppen csak egy-két ember, de vannak, élnek, ott ülnek a keverőpultnál, figyelnek az adásra, amit közben én, a hallgató a hullámoknak ezen a végén hallgatok. Egyszóval, sok oka van annak, hogy nem szoktam rá az internetes rádiókra.

Úgyhogy manapság a reggeli feltétlenül szükséges informatív műsorok után 9 órától két lehetőség áll előttem. Vagy csönd van, az is kell néha, vagy átkapcsolok a nemzetiségi adásra, ami 10 óráig a horvát műsort jelenti, majd 10-től délig a németet. Aztán a nap hátralevő részében, ha épp zenére vágyom, jobb híján hallgatom a Dankó Rádiót. Ez főzéshez, mosogatáshoz, egyéb házimunkához nagyon megfelelő, lehet közben danolászni is - már vannak kedvenc nótáim is, igen, - ebédeléshez meg egyenesen ideális, tisztára a régi Jó ebédhez szól a nóta  vasárnapi hangulatát idézi emlékezetembe.

Csak az a baj, hogy egy idő után némely nóta a könyökömön jön ki. Amikor még órákkal később, buszozás, villamosozás közben se megy ki a fejemből a nem hallasz tőlem panaszt, jöjj vissza, hozz új tavaszt, angyalkám örökbecsű sor, olyankor kicsit elegem van a Dankó Rádióból is. Bezzeg ha létezne retró rádió és mondjuk, valami Elvis-szám vagy Jerry Lee Lewis nóta dübörögne a fejemben, az biztos nem zavarna ennyire. De nincs retró rádió, hát így jártam.

Már hallottam ezt a dalt többször is, de nem tudtam, ki az előadó, aztán ma a rádióban miután lejátszották, a nevét is bemondták, a google youtube meg a barátom, így pikkpakk megtaláltam. 

Tehát Josh Turner énekli a Your man c. dalt. Szeretem ezt a zenei stílust és a klip is aranyos.