Voltatok már úgy, hogy néztetek egy sorozatot, és az egyik szereplő egyre idegesítőbb lett? Ahogy telik az idő, epizódról epizódra egyre jobban utálod azt a figurát, esetleg már a színészt is, aztán már a szinkronhangtól is kilel a hideg? Egyre többször figyelem meg ezt magamon, de annyira, hogy attól kezdve abba is hagyom, nem nézem, nem érdekel tovább a cselekmény alakulása sem.
Máskor meg olyan is van, hogy el nem tudom képzelni, hogy újra végignézzem egyik-másik általam nagyon kedvelt, sokrészes sorozatot. Pedig van köztük olyan, több is, melyeket tizenvalahány évvel ezelőtt még minden évben – általában téli délutánokon – kitartóan megnéztem előre elhatározva, élvezettel. Persze ennek az volt az előzménye, hogy különféle titkos módszerekkel megtaláltam a helyeket, ahonnan letölthettem az összes részt, lemezre írtam, azóta is tárolom őket súlyosra hízott cd-tartóban. Óriási zsákmánynak éreztem akkoriban az ilyeneket, az is volt, zsákmány és birtoklás. Múltkor selejteztem a cd-ket és dvd-ket, jól meggondolva és megfontolva. Forgattam annak a bizonyos nagy, súlyosra hízott tartónak a belső tokjait, telis-tele az értékes zsákmányokkal, egyik hosszú, sokévados, sokepizódos sorozat a másik után – nem is rosszak, azt meg kell hagyni – és egy pillanatra elbizonytalanodtam: kidobjam? Nem tudtam rászánni magam, pedig manapság is ugyanezeket időnként felfedezem valamelyik csatornán, de már nem kell, bele se nézek, csak elgondolkodom, hogy vajon miért nem igénylem azt, amit nem is olyan régen még annyira szerettem? Persze, változunk, de ilyen gyorsan? És ennyire?