Blogvember 2025/25

Amíg a régi lakóhelyemen, ama kies mezővárosban laktam, némely téli hónapokban módszeresen végignéztem bizonyos sorozatokat. Eljött a december, esetleg a január, amikor (akkoriban még...) legtöbbször leesett a hó, és mértékétől függően elzárt engem a külvilágtól. A mi környékünkön a hókotró ritka látvány volt, mondhatni, sose járt arra, tehát ha az a néhány autó letaposta az úttest havát, valamint a gyalogosok letaposták a járdák havát, az ettől kezdve már csak jegesedett, mivel akkoriban elég kemény telek voltak. Ebben a helyzetben én, ha tehettem, nem mozdultam ki annál jobban, mint hogy a saját udvaromon és a ház előtti járdán elkotorjam/leszórjam/feltörjem a havat/jeget, amire  éppen szükség volt. 

Tehát amikor már beállt a tél, a hamar sötétedő délutánokon sorozatokat néztem. Volt, hogy a Szívek szállodáját (alias Gilmore girls), máskor pedig a Váratlan utazást (Road to Avonlea), erre a kettőre emlékszem mint téli délutánok időtöltésére. Olyankor végig is futtattam azt, amit már elkezdtem, általában naponta egyet, legfeljebb kettőt néztem meg, egy-egy sorozat hetekig kitartott. Volt annak valami sajátos hangulata, amikor beindítottam a lejátszót és felhangzott a főcímzene. Olyannyira sajátos, hogy még tizenvalahány évvel később is előfordul, hogy amikor valamelyik csatornán éppen felhangzik ugyanaz a zene, eszembe jutnak a téli délutánok ott a nem is olyan messzi múltban. Ma már nem nézem egyiket sem, pedig játsszák időnként, például most. De nem nézem. Mindjárt elkapcsolom, tényleg.

Mivel pillanatnyilag egyetlen értelmes gondolatom sincs, olyan meg végképp, amit megoszthatnék a publikummal, ideteszek egy pontosan 10 évvel ezelőtti képet. Annak idején előző lakóhelyemen az utcánkban kaptam lencsevégre a hókutyát, egy apa és kisfia formázta meg őt az éjszaka leesett hóból. Ilyen volt a január eleje tíz évvel ezelőtt.

Hej, ha az a fiú - akivel eddig ugyan nem ismertük egymást  személyesen ama kies mezővárosban, ma viszont egy ügyvédi irodában voltunk egyenrangú ügyfelek - tudná, hogy már évekkel ezelőtt megörökítettem őt a blogomban... :) Íme bizonyság:

2007. október 3.

Pillanatnyi tudósítás:

Három lakli fiú megy el az ablak előtt, középiskolából jönnek, itt laknak  az utcában. Ezt hallom: "Mert nem eszel mást, mint zsíroskenyeret, soha egész nyáron egy k@va gyümölcsöt, semmit, meg folyton bombázod az agyadat a mindenféle elektromos hullámokkal, sz@rrá fogsz menni, ember!"  Mire a másik dörmögi: "Persze, megint a biokémia ..." - és így tovább, még most is győzködi az első* a másodikat, csak már nem érteni, mert eltávolodtak. No kérem, megy itt az egészségvédelem rendesen, ha minden jól megy, hazáig meggyőzi, hogy legalább néha egyen gyümölcsöt.

* akiről fent szólok, az első gyerek volt, a győzködő 

Évekkel ezelőtt már írtam a bicskei katolikus templomhoz tartozó templombástyáról, most pedig a nem hivatalos helyi portálon találtam egy híradást arról, hogy hamarosan megkezdődhet a templom felújítása. Bizony rá is fér.
Ideteszem a hírt, és egy régi képet is.

Bicske városa városrehabilitációs, a város által elnyert pályázati (!) pénzből 35 millió forintot fordít a templom felújítására, amit a Székesfehérvári Egyházmegye további 24 millió forinttal támogat. A pályázat, amiről már beszámoltunk, a városközpont felújítását célozza meg.  

Ezt az összesen 59 millió forintot, ami pályázati és egyházi forrásból adódik össze, a következőkre fordítják: teljes homlokzat felújítása, a héjazat cseréje (új szerkezet és megint cseréptető kerülhet a pala-tetejű templomunkra), tervezik a torony, abban is a toronysüveg teljes felújítását is - tudhatták meg a hívek Varga Imre c. esperes úr szavaiból.  

Hozzátesszük: Ezzel a munkával folytatódik az évekkel ezelőtt megkezdett munka, amikor a templom környékét és a templom "bástyáját"  a város és az egyház a katolikus hívek segítségével felújította. A katolikus templom falainak ugyanis nincs megásott alapja. A falakat az 1701-es építéskor úgy húzták fel, hogy azok köré földet hordtak és kövekkel erősítették.

A szemlélő  ma is láthatja, hogy a templom körül  egy hatalmas, négyzet alakú terület fekszik, amelyek külső, utcák felőli szélét kövekkel erősítették meg. Mivel a közúti forgalom és más hatások  is érik a templomhajót és a tornyot, a falak helyenként repednek, szétcsúsznak. Horváth János építésztől tudtuk meg, hogy a katolikus templom tornya 45 méter magas. A 2007-ben 300 éves Szentháromság gyülekezet tagjai a maguk erejéből erősítették szinte évről-évre a bástyát azzal, hogy a köveket  az alapokig elbontották, megpucolták és visszahelyezték.

A fehérvári püspök és a bicskei polgármester 2007-ben rögzítették, hogy az előírásokat követve műemlékvédelmi szakértők tanácsai alapján dolgoznak.

Ez a munka folytatódik idén is nagyobb erővel, pályázati és egyházi pénzből - hiszen a templomok a települések centrumának meghatározó épületei voltak és azok is maradnak.

 
(forrás: bicske.blog.hu)

Ma olyan semmilyen hangulatban voltam egész nap. Elmúlt minden ünnep, már nincs mire készülődni, a hétköznapi feladatok pedig egyáltalán nem vonzanak. Még volt pár elcsúszott újévköszöntő telefon oda-vissza, más semmi. És már hullik a karácsonyfa is, pedig az idén jó lett volna megtartani még egy darabig, a színes égőkkel igazán szépen mutat, de örülök, ha a Vízkeresztet megéri.

Kies mezővárosunk viszont egy tragikus bűneset révén hirtelen hírhedett lett, ezért szokásomtól eltérően ma kivételesen megnéztem az egyik (tragikus bűneseteket igencsak kultiváló) tévé híradóját, és az illető riportban csupa ismerőst láttam, Évát, Csöpit és a vejét, aztán Marikát, Jutkát, no meg épp azt a helyet, ahol a buszra szoktam volt felszállni. Ilyen az élet, ők se hitték volna még tegnapelőtt, hogy ma benne lesznek a tévében.

Ha mondanom kellene valami olyasmit, amit visszasírok kényszerlakhelyemről, mindössze két dolog jutna eszembe: a Spar és az ottani szakrendelő fizioterápiás részlege. 

Mindkettőről sűrű tapasztalataim voltak ott is, és vannak itt is - hát mit mondjak... Az itteni Sparnak mindjárt a méreteivel is bajok vannak, nagy bajok, szerintem ekkora helyre nem is lett volna szabad kiadni engedélyt, végül is a Spar nem kicsinyke fűszerüzletnek van kitalálva. De nem elég az eleve szűk hely és használhatatlanul keskeny utak a polcok-gondolák közt, ehhez még folyamatosan pakolnak, rakodnak legalább hárman, négyen kivétel nélkül mindig, bármilyen napszakban és órában megyek. A zsemlék nagy kosárba szabadon kirakva, mellette, fölötte tülekedik a sok ember, ne is gondoljunk bele, mi mindent hullajtva akaratlanul is a péksüteményre, hol vagy, óh, magasságos áentéesz? És hát az emberi tényező... arról jobb nem beszélni, átkiabálás mindenki feje fölött, bunkó módon való keresztültörtetés a vevőkön, akikért vannak, ugyebár. Szóval, igenis visszasírom azt a nagy Spart Bicskén, ahol a pénztárosok ismertek bennünket, ahol kényelmesen elfértünk két polc között, sőt urambocsá' még meg is lehetett állni szemügyre venni az árut és nyugodtan választani, és ezalatt simán elfértünk egymás mellett mi, vevők.

A fizioterápia pedig? Hát igen, az is messze van az ottanitól, a körülmények és az emberek tekintetében is. Kábé negyven kilométernyire.

Tegnap megint kies mezővárosunkban voltam, és ahogy jöttem-mentem az utcákon, kerestem magamban a nosztalgiát, de sehol semmi. Aztán amikor este ide hazaértem, akkor merült föl bennem január óta először a gondolat, hogy azért amíg még lehetőségem van rá, érdemes lenne néha visszamenni oda egy-egy szép, napsütéses napon, csak úgy járkálni, szívni a jó levegőt (mert a levegő, hát az összehasonlíthatatlanul tisztább az itteninél), kiülni a napra, beszélgetni ezzel-azzal, becsöngetni Csöpihez az A. utcában (tegnap is becsöngettem, de nem volt otthon), végre nem csak futtában, a vonathoz sietve, hanem kicsit ráérősen beszélgetni Fodor nénivel, sőt kifejezetten hasznos élmény lenne egy péntek délelőtt elmenni az úgynevezett ipari piacra, ahol be lehet szerezni pár olyan apróságot, amit itt a nagyvárosban hiába keresek. Szóval, nosztalgia helyett ez jött a fejembe tegnap és azt hiszem, ennek is inkább az az oka, hogy jó érzés, ha van egy hely, amit úgy ismerek, mint a tenyeremet, még akkor is, ha sose volt a szívem csücske. 

Sikerült utaznom a helyi járattal is, még mindig Józsi a sofőr - ámbár a jegy ára 105-ről 130-ra emelkedett január óta, de erről tényleg nem Józsi tehet.  Ott voltak a buszon a szokásos ismerősök, az öregasszonyok a klubházi körből, Bözsi néni, aki "nem szállok itt le, kihasználom a buszt!" felkiáltással jött még két megállót, meg a mindig együtt közlekedő erdélyi házaspár a tömbházból. Találkoztam helybéli blogtárssal is, mert bár nem tudtam előre, hogy délelőtt vagy délután dolgozik-e, de szerencsém volt. A főtéren a nagyáruházba kifejezetten azért az egy szem botos fagyiért tértem be, gondoltam, ez nekem jár, egyszer élünk, nem igaz? A pénztárban Viktorral még élcelődtünk kicsit, ahogy szoktunk, kifelé menet pedig köszöntöttük egymást a másik pénztárossal és a biztonsági őrrel is, hiába, ez vidék, kérem szépen.

Mindenféle rossz hírek is értek, egyik szomszéd házaspár hirtelen válása, szomszédasszony betegsége, a második szomszédot meg tegnapelőtt vitte el a mentő, úgyhogy ehhez képest azt direkt jó volt látni, hogy utcabéli idős barátném a múltkori kórházi kalandja után egészen jól van. Együtt ebédeltünk nála, megjavítottam a recsegő telefonját, kaprot szedtünk a kertben és mind nagyon jól éreztük magunkat, beleértve Kormi kutyát is, aki a csirkecomb maradványainak örvendezett. Ja igen, elfagyott a dió, valamint meggy is alig lesz pár szem, mert a múltkori éjszakai fagyok azt is alaposan elintézték. Viszont a tavaly ültetett lestyán, meg metélőpetrezselyem akkorára bokrosodott máris, mint még soha.

Na most akkor ez nosztalgia vagy sem? Talán nem is érdemes eldönteni.  :)

Ugyanúgy szálltam le a vonatról és lépdeltem át a síneken, fülelve a kanyar felé, mint a tíz év alatt már annyiszor, és úgy indultam el az utcán, mintha tegnap jöttem volna el. Pedig épp három hónapja, hogy utoljára jártam ott. Még a kutyák is megismertek, nem ugatott meg egyik sem, ahogy elhaladtam a házak előtt. 

Egyetlen dologtól szoktam el a három hónap alatt: a vonatzajtól. Álltam az üres házban és egyszercsak felkaptam a fejem, hogy mi ez a zúgás - pedig csak egy vonat robogott el ugyanúgy, ahogy mindig,  ugyanazzal a zajjal, amit a tíz év alatt észre sem vettem.

És csak kicsit furdal a lelkiismeret amiatt, hogy amikor visszafelé az állomásra tartva K. Ica megkérdezte, nem lakom-e már ott, olyan vígan vágtam rá, hogy nem, hál'Istennek.

Arra gondoltam, milyen érdekes érzés lesz majd kedden este, ha tudatosodik bennem, hogy nem kell visszajönnöm a vonattal.
Tegnap utaztam utoljára a busszal, már nem vettem bérletet, mert minek? Józsival, a sofőrrel elköszöntünk egymástól, kölcsönösen minden jót kívánva, a többieknek pedig leszálláskor  úgy köszöntem, ahogy szoktam, a viszontlátásra, és csak én tudtam, hogy ez nem igaz. Aztán becsöngettem Csöpihez, akinek a múltkor megígértem, hogy költözés előtt még találkozunk. Csöpi nálam 15 évvel idősebb és épp a busznak köszönhetően barátkoztunk össze, ő ugyanis az itteni buszmegállónál lakik. Őt például kicsit szívfájdító érzés volt itthagyni, tudva, hogy minden valószínűség szerint sose találkozunk már, mint ahogy nekem mindig kicsit szívfájdító minden változás, néha még a rossztól való elválás is, maga a soha már érzése. A hely iránt még nem érzem ezt, és aligha tévedek, ha úgy vélem, hogy soha nem fogom érezni.

Azért mégse éltem tán hiába, legalábbis ha azt tekintem, hogy világítanak az utcai lámpák, yesss! A huszonegyedik század második évtizedében még egy heti kitartó telefonálgatás se kellett ehhez (á, csak múlt szerdától kezdve minden este, bagatell).  Tegnap már azt mondtam a kisasszonynak, hogy ez egy város, nem tanya.  Na de mindegy, spongyát rá, ma este már van, van közvilágítás, el se hiszem.

Én pedig már akárhová nézek a lakásban, minden tárgyról csak az jut eszembe, hogy hogyan fogom majd becsomagolni. A szekrényben a kiszedett polcok helyén pedig bezsákolt cuccok állnak. És méretekkel, szélességgel-hosszúsággal-magassággal álmodom. Úgyhogy épp ideje költözni, a visszaszámlálás elkezdődött, gondolatban már vágom a centit.

Mi lesz ezekkel, ha én már nem leszek itt? - ezen tűnődtem ma este, amikor immár másodszor jelentettem be a nagyhatalmú elektromos szolgáltatónak, hogy biza' ismételten nincs közvilágítás az egész utcában, sőt ameddig a szem ellát, a másik utcában sincsen. Először tegnap este hívtam föl őket, minek következtében ma a délutáni sötétedés idején már világítottak a lámpák. Ám este nyolcra megint kialudt minden fény, ekkor telefonáltam másodszor. És fehéren-feketén ki is derült - mert az ügyeletes munkatárs leolvasta a gépéről, - hogy tegnap is én voltam az egyetlen, aki bejelentette a hibát. 

Csoda-e hát, ha azon morfondírozom, hogy tényleg, ki fog szólni ezután, hogy szereljék meg a közvilágítást? Szerintem a környékbeliek az idők végezetéig töksötétben botorkálnak majd, nemzedékek fognak felnőni így, az eon pedig soha nem tudja meg, hogy itt balkáni viszonyok uralkodnak. Mert nem tudja meg, ha mi nem szólunk, ezzel évek óta tisztában vagyok, mert épp egy ilyen hibabejelentés akalmával világosítottak fel róla. Ugyanis nincs semmiféle központi jelzőrendszer, ami  mutatná náluk, ha meghibásodik valamelyik településen a közvilágítás. 

Hát akkor botorkáljanak. Vagy... vagy mielőtt elköltözöm, kiteszek néhány oszlopra egy-egy tacepaót az eon hibabejelentő telefonszámával, odaírom, hogy ingyenes szám és ha fényt akartok, ezt hívjátok. Aztán majd eldöntik, akarnak-e fényt, vagy jó nekik a sötétség.

És még eszembe jutott valami: mondhatnánk a jelenségre, hogy közömbösség. De nem, ez nem jó ide, mert a közömbösség nekem olyasmi, amikor a valaki mást, másokat érintő ügy nem érdekli az embert, nem foglalkozik vele, legyint rá. Csakhogy az itt előforduló ügyek (lásd még a pár évvel ezelőtti rókaügyet több bejegyzésemben is) érintenek mindenkit, őt, őket, személy szerint az összes itt élőt. Nincs tehát igazán megfelelő kifejezésem a jelenségre. de akárminek is hívjuk, nem jó ez így, nagyon is nem jó.

Csak dokumentálom a magam számára, hogy amint a blogomból látom, legutóbb dec. 4-dikén hoztak tűzifát a szomszédékhoz, és most megint. Eszerint jó gyorsan elfogyott a múltkori, sajnos, úgyhogy már meg is kezdődött a ma esti zenés...  zajos műsor, amihez képest Wagner és Kurtág együttvéve is kismiska. De jut eszembe, mit érdekel már ez engem, ugyebár?

Az milyen, amikor egy tüzelőfuvarozó vállalkozó, billenőplatós kis teherautóval vasárnap hajnali fél nyolckor tolat be a szomszéd kapuján? Normális??? Nagy szerencsém volt, hogy épp abban a percben bújtam ki az ágyból és húztam fel a redőnyt, amikor megállt a ház előtt és bentről éppen nyitották neki a kaput. Mert ha csak még két percig heverek és nem veszem észre, mi készül, hát alighanem a szívem megállt volna ijedtemben, ha álmomból arra a hangeffektusra ébredek, amikor az autóról leborítja a nem tudom hány mázsa rönkfát. Az ugyanis, mivel a szobám falától pár centire történik, pontosan úgy hangzik, mint egy nem is kicsi földrengés. 

A dolog utórezgése pedig az, hogy a szomszéd fickó most egész nap a legváratlanabb pillanatokban fog hozzá fát vágni, merthogy vasárnap lévén itthon tartózkodik. Hétköznapokon ez úgy szokott történni, hogy nappal meghozzák a fát, betolatás, 8-as erősségű földrengés, aztán pasi este 6 felé hazajön a munkából, és attól kezdve legalább 8-ig folyamatosan vágja a fát a fejszével. Mivel kivétel nélkül hatalmas rönkökről van szó, ez igen kellemetlen háttérrobaj aláfestést ad az egész estének. Olyannyira így van ez, hogy legutóbb a másik oldali szomszédasszonyom hívott föl telefonon és háborgott, kérdvén, hogy bírom? Pedig ők legalább 10 méternyire vannak a zajforrástól. Így élünk mi itt a csendes, háborítatlan vidéki nyugalomban.

Megtudtam, hogy nem véletlenül nem hallottam semmit a múltkori próbariadó alkalmával. Merthogy nem szóltak a szirénák, illetve a négy közül csak az egyik működött, az meg ide nagyon messze van. Valamint azt is megtudtam, hogy kies mezővárosunkban eredetileg öt sziréna létezett, ám az ötödik egy évekkel ezelőtti felújítás idején nyomtalanul eltűnt a volt zeneiskola tetejéről. Dehát akár négy, akár öt, akár működnek, akár nem, inkább sose legyen szükség rájuk, ez a lényeg.

Rájöttem, mi a baj ezzel a mostani sofőrünkkel: hogy soha nem áll az utasok oldalán. Ugyebár hetek, sőt lehet mondani, hónapok óta fortyog (bár mostanra már csendesebben) a felháborodás hol a menetrend változásai, hol a főtéri buszmegálló megszüntetése miatt. Neki mindenre mindig csak olyasféle reakciói voltak, hogy ha kiteszik a táblát, akkor majd megáll, meg hogy őt nem érdekli, ha lesz új menetrend, akkor majd aszerint megy, szóval, hogy úgy mondjam, soha nem fejezett ki egy szikrányi együttérzést sem az utasokkal, kizárólag a saját szempontjait hajtogatta. Én meg elgondoltam, hogy akár Miska, akár Sanyi mit tett volna, hogyan nyilvánult volna meg azokban a helyzetekben, melyekkel itt augusztus óta szembekerültünk. És őket ismerve mindig arra jutottam, hogy egyik se állt volna a másik oldalon, mármint hozzánk képest. Lehet, hogy tenni nem tudtak volna semmit ők sem, de hogy nem közömbös hozzáállást kaptunk volna tőlük, abban biztos vagyok.

Ma eléggé viharos jelenetet produkált, aminek az volt az előzménye, hogy az egyik néni állítólag megnyomta ugyan a hátsó ajtó jelzőjét, az ajtó mégsem nyílt ki. Néni előrement - elöl is volt leszálló, álltunk - és szólt. Mire pilótánk teljesen kiborult, felpattant és hátrarohant megmutatni, hogy ha rendesen megnyomják azt a gombot, akkor ott az ajtó fölött világít a lámpa. "Világít? világít? na ugye!" - kiabálta magából kikelve, néni már rég leszállt  morgolódva, úgyhogy a műsort csak mi élvezhettük - nekem meg az a klasszikus Hófehérke kabaréjelenet jutott eszembe, amiben Kern mint Sopánka rendezőasszisztens jellegzetes, felháborodott kikérem-magamnak-hanglejtéssel kérdezi a kekeckedő rendezőt alakító Agárdytól, hogy "Nem ott van? nem ott van?" *  Plusz még ki is fejtette, ugyancsak kiabálva, hogy ő nem figyelhet mindenre, ő az utat figyeli, nem azt, hogy van-e hátul leszálló. Hát, ha ez egy nagyvárosi zsúfoltsággal bíró busz lenne, ahol esetleg tényleg  nem lehet hátralátni a tükörben, akkor még tán igaza is volna, de így? Szóval, érdekes pasas ez nagyon.

Egyébként pár napja szemmel látható munkálatok kezdődtek a főtéren, a nép éles ésszel ki is találta, hogy ott lesz oda-vissza irányban a két buszmegálló. Aztán most megjelent a hivatalos és a nem hivatalos honlapon is  a vasárnapi ünnep programja, melyből kiderül, hogy közvetlenül a városi ünnepség után fogják felavatni ezeket, mint írják "két újonnan kialakított autóbuszöböl ünnepélyes átadása, szalagátvágással". Inkább nem elemzem a szöveget és nem kérdem, honnan a bánatból szedték ezt az autóbuszöböl kifejezést és ugyan miért kell egy ilyen piti létesítményt nemzetiszínű szalagátvágni - ehelyett csak megjegyzem, hogy ha majd tényleg meg is áll ott ez a járgány, akkor fürödhetünk. Na nem az öbölben, csak a boldogságban.

*az említett szöveg kb. 4:35-től jön

Ágyúznak. Először azt hittem, az ég zeng messziről, de nem, ez ágyúdörgés. Már úgy fél tíz tájban is hallatszott északnyugati irányból vagy egy negyedórán át, aztán abbamaradt, de most megint lőnek, a nyitott ablak üvege is hallhatóan rezeg a hangtól. Mivel hadüzenetről ugyebár nem tudunk, csak az lehet, hogy északi szomszédunk hadgyakorlatot tart. Vagy a mieink a Vértesben? Van ott egyáltalán annyi hely, hogy ágyúkkal lövöldozzenek? És nem utolsó sorban: van még nekünk egyáltalán ágyúnk ebben a modern, atomos, vegyifegyverrel gyilkolós, rafinált pusztításra berendezkedő világban? Nem tudom. Mindenesetre megnyugtató, hogy a hangok nem közelednek.

Jut eszembe, úgy hírlik, mégsem lesz itt repülőtér. A múltkori tragikus eset óta felerősödött a tiltakozás (na nem nálunk persze, hanem a szomszédos két községben, polgármesteri egyetértéssel megtámogatva) és az egyesület, melynek szándéka volt a repülőtér létesítése, alighanem visszalép - mint nyilatkozták, ott akarnak megtelepedni, ahol szívesen látják őket. Nagyon helyes.

Mintha valakik szántszándékkal el akarnák lehetetleníteni a helyi buszjáratunkat, sorozatosan történik valami, ami erre utal. Most éppen az, hogy bekövetkezett, amire senki nem számított: nem áll meg a busz a főtéren sem oda-, sem visszafelé. Amint a pilótánk meséli, pénteken odament hozzá egy rendőr és figyelmeztette, hogy ha még egyszer meglátja, hogy ott megáll, feljelenti.

Na mármost, a helyzet az, hogy ott valóban nem volt soha hivatalos megálló, eredetileg sem tervezték bele (ne kérdezd, miért, aki tervezte, annak fogalma sincs a helyi körülményekről), de eddig még minden vállalat (mert már legalább a harmadik vállalkozás a járat üzemeltetője) minden buszvezetője megállt ott, magától értetődően, hiszen az a település abszolút központja, minden azon a téren van: posta, bank, biztosító, élelmiszeráruház és egyéb boltok, önkormányzat, okmányiroda, földhivatal, az összes orvosi rendelő, gyógyszertárak, művelődési ház, stb., és ennek megfelelően az utasok nagy többsége oda tart, ugyanis mindenkinek ott van dolga. A járat évek óta működik és még soha, egyetlen egyszer sem kifogásolta a rendőrség azt, amit most hirtelen kiszúrt és hatósági fellépéssel egyik napról a másikra beszüntetett. Az nem igaz, hogy ez véletlen és nem valami szándékos akció. És még egyesek abban reménykedtek - sőt erre állítólag önkormányzati ígéret is volt -, hogy hamarosan kedvezőbbre változtatják a szeptembertől életbe léptetett, elfuserált új menetrendet!

A sofőrt meg a felettesei nyomorgatják hülyeségekkel, például, hogy túl sok az ingyen utazó (!), az nem létezik, hogy ennyi a 65 év feletti, kérje el a személyijüket. Hát az érdekes lenne, amint a felszálláskor mindenkinek  kisilabizálná a születési adatait at igazolványából. 

Nem értek ebben a dologban sok mindent. Nem értem, mit akar az önkormányzat: akar helyi járatot vagy sem? És ha egyszer már rendszeresített helyi járatot, akkor most le akar szoktatni róla mindenkit? Netán hogy ki lehessen mondani, hogy nincs rá igény és így gond nélkül megszüntethető? Vagy mi van???

Aztán még azt sem értem, de ez már régi mániám nekem, mivel életem során annyiszor szembesültem ezzel az emberi viselkedéssel, szóval, hogy akiket ez érint, miért viselkednek megint birkaként? A sok őslakos itteni pógár, aki mind egytől egyig annyira, de annyira okos, hogy majd szétveti az a nagy ész a fejét, és mindegyiknek akkora a szája, ha egymás közt kell hőbörögni - de egyik se említi a hőbörgés közepette, hogy vajon az önkormányzaton belül kihez tartozik ez a kérdés, akit meg kéne kérdezni, vagy hogy valamit netán lépni kellene és most akkor mit is csináljunk, emberek? Nem, elgyalogolnak a főtértől jóval messzebb lévő megállóig és ott tárgyalják az esetet felháborodva. Amíg ez így van,  megérdemeljük, hogy hülyét csináljanak belőlünk, tényleg.

************
Update: ma, szerdán délelőtt bementem a háromnegyed tízessel. Megint háborgott a nép, különösen, amikor a nem gyakran utazók is felfogták, hogy most vagy leszállnak az iskolánál,, vagy a tűzoltóságig (kb. egy kilométer) nem fognak tudni leszállni, ugyanis az a legközelebbi megálló. Miközben a háborgás közepette kászálódtunk lefelé a tömeggel, gondoltam, teszek egy tudományos kísérletet (bár az eredményt borítékoltam magamban) és megjegyeztem, hogy be kell menni a városüzemeltetésre, most van félfogadás. A reakció az volt, amit vártam: M. néni injekcióra megy, B. bácsi már késésben van a klubból, Marika siet a kórusba, Csöpi pedig várja a lányát ebédre, a többiek pedig lemondóan legyintettek.
Na, hát erről beszélek, nyuszómuszó! :(((((

(Utóirat: mivel a busz odafelé tömve volt, de valóban tömve öregekkel, gyerekkocsis családokkal, azt hittem, a legközelebbi, ami ugyebár a háromnegyed egyes, szintén tele lesz, mert hiszen ugyanezek a népek haza is akarnak jutni. Ehelyett az történt, hogy hárman, írd és mondd, hárman szálltunk föl, egy fiatalasszony a kislányával és én. Mindenki hazahúzott valahogy, én is csak azért nem, mert eleve úgy készültem, hogy vásárlás és ügyeim intézése előtt beülök olvasni a könyvtárba, így el tudom tölteni az időt.  Mondom én, hogy ha nem vigyázunk, sikerül kihúzni alólunk az egyetlen helyi járatot.)

Új buszvezetőnk ma komoly fekete pontot szerzett az utastársaknál, mert amikor az új menetrendet kérték tőle, azt válaszolta, hogy ő nem tud adni, de az internetről leszedhetik. Na ja, persze, a nénik majd leszedik az internetről, mert pont úgy néznek ki, mint akiknél alapfelszerelés otthon az internet. Normális? Elsejétől változik a buszmenetrendünk, ezt már Sanyi is mondta hetekkel ezelőtt és én határozottan emlékszem, hogy nála akkor már voltak is fénymásolt új menetrendpéldányok (egyébként a régit is úgy osztogatta annak idején még Miska). Úgyhogy joggal nem tetszett a népnek a válasz, tárgyalták is egymás közt hosszasan, kíváncsi leszek, hogy ha elmúlik a nyár (ami pillanatokon belül bekövetkezik, sajnos) és kezdődik az iskolásokkal, sőt most majd óvodásokkal is súlyosbított szó szerinti tömegközlekedés, mikor és mitől robban majd ki az első konfliktus a pilótánkkal.  Mert ahogy látom, nehéz lesz őt megszeretnie a népnek.

Na tessék, kiteszem a lábam egy hétre és máris történik valami: másik buszvezetőnk van. Azt hittem, csak szabadságra ment a régi, de nem, azt mondják az utastársak, hogy Sanyi bizony nem is jön már vissza, állítólag Ausztriába ment dolgozni. Hát, nem tudom, mit fogunk kezdeni ezzel az újjal, mert annyira lassan halad a járgánnyal, hogy a menetidőt mint olyant, végleg elfelejthetjük, ma is vagy negyedórával később ért ide. Tegnap még azt gondoltam, tán az új útvonal okoz neki gondot, de hallom, már hétfő óta vezeti a buszunkat, úgyhogy ez nem lehet probléma. A teljesen akadálytalan, üres utcán is lépésben gurul, persze hogy mindenhova késve érkezik. Ha ez így marad, senki nem ér oda sehova időre, ebből előbb-utóbb botrány lesz (mikor Miskát annak idején azért is feljelentették, mert állítólag miatta késtek el az iskolából reggel a gyerekek). És sajnos, meg kell mondanom, rosszul is vezet - ezt még én is felmérem, pedig magam nem tudok vezetni, de csoda lesz, ha megússzuk az ő korszakát baleset nélkül. Még szerencse, hogy tulajdonképpen nagy baj nem történhet ilyen csigasebességnél. :)

Nem tehetek róla (és engem zavar a legjobban), hogy mostanában csak és kizárólag helyi hatások érnek, annyira be vagyok zárva ide, kies mezővárosunkba. Ma például odafelé menet Marikával, a nyüzsgő, nap mint nap nyugdíjasklubba, szakszervezetbe, énekkarba járogató asszonnyal (közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez) vártunk a buszra és egyenesen lázadás szervezésén tanakodtunk. Ugyanis szeptembertől változik a menetrend, beiktatnak reggel 8 körül egy úgynevezett óvodásbuszt (mivel az egyik óvodát megszüntették és így messzebbre járnak majd a gyerekek), ezzel párhuzamosan viszont a 11 órás járat megszűnik. Ha lehet hinni a szóbeszédnek, ebben az önkormányzat a ludas, nem akarja fizetni a több járatért a több pénzt, hát kivettek egy járatot. Hadd töltsön az a pógár majdnem három órát a faluban kb. 10-től háromnegyed egyig, ez alatt az idő alatt ugyanis nem lesz mivel visszajönni. Azt mondja Marika, ő a klubban is, meg a kórusban is simán össze tud szedni vagy kétszáz aláírást, szervezzünk lázadást. Szervezzünk, mondtam, én lázadok vele szívesen, alá is írom, amit kell.
Aztán visszafelé Karcsi csapódott hozzám, beszélgettünk és többek közt elmesélte, hogy most nem száll le otthon, hanem megy az állomásra. Látszott rajta, nagyon el akarja mondani, mit is keres az állomáson. "Kamerázok, - mondta - a vonatokat, meg a buszokat". És szinte ábrándos tekintettel hozzátette: "Mert nagyon szeretem a vonatokat, meg a buszokat, metrót, villamosokat is." Kiderült, hogy a telefonjával készített videókat felteszi a jutyúbra, már erről a helyi buszról is tett föl filmet.
Karcsi még csak most megy hatodikba, de ahányszor csak beszélgetek vele*, utána mindig arra gondolok, hogy az ő sorsára például nagyon kíváncsi lennék, jó lenne tudni, vajon milyen fiatalember lesz nem is olyan sokára, 5, 6, 10 év múlva. Külsőre még nagyon gyerek, épp hogy kiskamasz, még a hangja sem mutál, de már az elmúlt két hónap alatt is sokat nőtt, pillanatok alatt felnő majd. Vajon mi lesz belőle, milyen lesz Károlynak ez a Karcsi gyerek?



*Aranyos volt pár hete, a Sparból kijövet utolért, rámköszönt, jött velem, megkínált az éppen felbontott csipszes zacskóból, majd megkérdezte: "Önt hogy is hívják? "- így, Önt! :) Mondom neki: Ági néni. Mire szégyenlős mosollyal: "Ja, tényleg... elfelejtettem."