Megcsináltuk

Vigyorogtam magamban hétfőn, hogy a blogvemberezők közül a legtöbben, magamat is beleértve, milyen megkönnyebbülten hagyták/hagytuk ki a december elsejét. A blogvember megvót, pipa... 

Blogvember 2025/5

Az összes orvosnak ajánlom, olvasgassák a mindenféle oldalakon megtalálható véleményeket a többi orvosról.  Mert ezekből lehet a legjobban megtudni, mit vár el a beteg az orvostól. Ilyeneket említenek (most csak a jó tapasztalatokat sorolom):

- empatikus, együttérző 

- nagyon kedves

- ember- és betegközpontú orvos

- mindent meg lehetett vele beszélni 

- minden kérdésemre válaszolt

- nem sürgetett

- látszott rajta, hogy segíteni akar

- érthetően elmagyarázott mindent

- kiválóan tudja oldani a feszültséget, pedig nagyon féltem a vizsgálattól

...és lehetne még folytatni a sort, de szerintem ennyiből is világos, hogy mi a fontos a betegnek, amikor orvoshoz megy. 

Ja, és az empatikus képesség állítólag fejleszthető, nem tudom, az egészségügyi képzésben ez tantárgy-e, mindenesetre folyamatosan, az összes tanévben tanítani kellene, és menthetetlenül megbuktatni, aki ebben nem fejlődik. Az ilyenből ne legyen orvos, menjen kutatónak, arra is nagy szükség van, de beteg ne függjön tőle semilyen szinten.

Ez csak mozi

Törőcsik Mari mondta egyszer, hogy ahogy öregszik, fizikailag egyre jobban megrendíti az emberi fájdalom és kiszolgáltatottság. Nem tudom, ő hány éves korában kezdte tapasztalni ezt magán, de most az utóbbi években már én is ugyanígy vagyok – igaz, főleg a fiktív történetektől. Az én társaságomban nem lenne érdemes olyan filmet nézni, ahol a szereplőt galádul átverik, megalázzák, vagy szomorú, netán tragikus veszteséget kell elszenvednie – persze ha "jó" a  film, nem valami gagyi – , de olyant sem, ahol a két főszereplő sok-sok szenvedés és kilátástalanság után végre egymásra talál, legyen az szerelmespár,  szülő és gyermek, esetleg testvérpár, na, az a sablonos zárójelenet (pályaudvar, megpillantás, futás egymás felé, összeborulás és hasonlók) nálam garantáltan bőgős lesz. De már azt sem bírom könnyek nélkül, ha egy gyerek őszinte elkeseredéssel zokog. És esetenként még ember sem kell hozzá, elég, mondjuk, egy kutya egy szépen megírt, emlékezetes filmben (például a Hacsi...)

Viszont az is igaz, hogy filmeken a sunyiságot, ostobaságot, undok viselkedést se viselem el, sőt, oda is szólok neki, mert annyira felbosszant. Ilyesmiért némelyik sorozat végleg elássa magát nálam, és le is szokom róla, ha túlságosan idegesítő valamelyik szereplő. 

Ja, nem kell megijedni,  tudom ám én, hogy ezek csak filmek, és  azok csak  színészek! 😄 Sokszor eszembe jut, hogy annak idején ha a tévében valami blőd, huszadrangú filmet láttunk, cselekményében rosszul megírt, nehezen hihető változáson átesett szereplőkkel, hihetetlen cselekménnyel, apám mindig azt mondta: "Na, ilyen is csak a moziban van!" 😊

Halmozottan hátrányos helyzet

Rájöttem, miért írok én ide mindenfélét, hol erről, hol arról, hol ilyen témáról, hol olyanról. Hát azért, mert akikkel kapcsolatban vagyok "élőben", azokkal nem tudok ezekről beszélgetni. Nem érdeklik őket a webkamerák, nem jönnek izgalomba attól,  hogy az életet a világ távoli pontjain valós időben láthassák, hidegen hagyja őket a szerelés, a barkácsolás, az anyagok viselkedése, a szerszámok, kézművességből legfeljebb a végterméket értékelik, és persze a legnagyobb baj, hogy egyáltalán nem tudok senkivel, de senkivel megtárgyalni számítógépes témát.  Van, akitől azt se merném megkérdezni, hogy milyen rendszer van a gépén, vagy milyen böngészőt használ. A fészbukot messze kerülik, hiába mondom, hogy csak ésszel kell használni. De azért szeretem ám őket, csak nehéz velük, mivel az engem igazán érdeklő témák mind kimaradnak a társalgásból. 

Ja, és a blogjaink se érdeklik őket. Mondom én, hogy halmozottan nehéz öregkorom van.

Jobb lenne nekünk a fejlett technika nélkül, vagy mi...

Nem tudom szó szerint pontosan idézni, de egy beszélgetős műsor egyik résztvevője lényegében ezt mondta:  ADHD-ra szoktat az a sokféle szemét, amit gyors egymásutánban "fogyasztunk", egy film megnézése során már óriási erőfeszítést kíván az, hogy másfél óráig egyetlen dologra koncentráljunk. Igaza lehet, időnként magamon is érzem ugyanezt, és ha én ennyi évesen hasonlót érzek, akkor mennyire így lehet a nálam évtizedekkel fiatalabbaknál. Bár az talán túlzás, hogy ADHD-ra szoktat, mert  a figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar kicsit más.

Egy felmérés eredménye pedig az lett, hogy a húsz év körüli fiatalok csak 10 percig tudnak egyazon dologra koncentrálni, a tizenévesek pedig mindössze 5 percig! Hát... tetszettek vóna nem feltalálni a netet, az androidot, meg a többit. De így, hogy már nagyon is fel van találva, elromlunk tőle. Ez van.

Féljünk-e?

Jó-e, ha rettegünk a klímaváltozás következményeitől, a bolygónkat fenyegető veszélyektől? Jó-e, ha részletekbe menően tanulmányozunk ilyen témájú cikkeket, videókat, és mindezekkel sokkoljuk magunkat?
Talán már a megfogalmazásból is sejthető az a válasz, amit én adnék az ilyen kérdésekre: nem, nem jó, hogy úgy mondjam, senkinek nem használ. Sem a világnak, sem nekem, neked, bárkinek. Ismerni persze kell a jelen állapotot és a veszélyeket, és akár akarja az ember, akár nem, mindenképpen  tud róluk, elég csak odafigyelni arra, ami folyamatosan elénk ugrik: a vulkánkitörések a világ más-más részein,  a szokatlanul erős viharok, a rendkívüli és soha nem tapasztalt hőmérsékleti maximumok, a sarkokon lezajló folyamatok, és egyebek. De ha ezek mellé még célzottan belemélyedünk az ilyen jelenségeket részletező írásokba, elemzésekbe, minél félelmetesebbre hangolt videókba, azzal semmit nem érünk el. Viszont egyre jobban rettegünk, ezzel pedig csak magunknak ártunk. Nemrég hallottam egy szakembert, aki a fiatalok közt végzett felmérés eredményeit ismertette, és megdöbbentő volt, hogy mennyire "előkelő" helyet foglal el a tizenévesek(!) félelmei közt az úgynevezett klímaszorongás. Van rá eset, hogy a fiatal abbahagyja az evést a reménytelen jövőtől való rettegés miatt, és egyre több, a klímaszorongásra visszavezethető klinikai eset fordul elő ebben a korosztályban.

Akkor hát hogy lehet elkerülni, hogy ez a téma ennyire központi helyet foglaljon el a fejünkben? Megmondom, én hogyan csinálom. Nem nézek célzottan ilyen műsorokat,  nem kattintok rá hatáskeltően megfogalmazott címekre a neten, nem nézek félelmetes videókat a szörnyűbbnél szörnyűbb természeti jelenségekről, nem olvasok a végeabolygónknak_és_mindmeghalunk érzést sugalló írásokat, nem stresszelem magam olyan információkkal, melyek globális problémákról szólnak, de azok megoldására nincs befolyásom. A karbonlábnyomomat csökkenthetem ugyan, amivel csak lehet.  Van egy bankos applikáció, ami többek közt jelzi a karbonlábnyomomat is, hát... minden hónapban az országos átlagnál jóval kevesebbre jön ki, úgyhogy elmondhatom, hogy nagyon kicsi kárt okozok a bolygónak. Nem utazom repülővel, sőt most már semmi mással sem, még városi busszal is alig, kocsim nincs, szelektíven gyűjtöm a hulladékot, nem szemetelek veszélyes hulladékkal az erdő szélén, sőt máshol sem, és nem dobok ki élelmiszert. Ennyit tudok tenni a bolygóért,  de semmiképpen nem növelem aggodalmaim és félelmeim számát a klímaváltozás gyorsan közeledő következményein való rettegéssel. Aggódni és szorongani van elég egyéb okom, és azoknak eredőit – néha – meg is tudom oldani, ellentétben a tragikus klímaváltozással, amit pedig sajnos, nem.

 

Akit érdekel, a klímaválság pszichológiai következményeiről itt van egy érdekes és értékes interjú (2022-ből, de a helyzet azóta csak romlott, a világban is, a lelkekben is):

https://www.ppk.elte.hu/content/a-klimavalsag-pszichologiai-kovetkezmenyei.t.42058

Firkálás ismét

Egy felmérésben egyetemistáknak azt a feladatot adták, hogy rajzolják le firkálva, amit az előadások során tanulnak. Az eredmény megdöbbentő volt, mert nemcsak több információt jegyeztek meg társaiknál, hanem élvezetesebbnek is érezték a tanultakat. Tehát ezek szerint érdemes firkálgatni egy unalmasnak tűnő értekezlet, előadás alatt, mert a hallottak eredményesebben tárolódnak el a fejünkben akár akarjuk, akár nem – persze, ha ez a felmérés hiteles.

Viszont az, hogy adott pillanatban mit firkálgatunk,  valami módon jellemző ránk. Az sem mindegy, hogy valaki a rendelkezésre álló papírnak mely részén kezd rajzolgatni,  és onnan merre halad tovább; középről megy minden irányban, egyik sarokból halad átlósan, a lap tetejéről szép rendezetten lefelé vonul és kitölt minden helyet, stb. Milyen ábrákat hoz létre, hajlítja-e a vonalat vagy egyenes vonalakkal dolgozik, lendületesen vagy aprólékosan, szögletes alakzatokat rajzol vagy köröket, mennyire tölti ki a helyet, és így tovább a végtelenségig lehetne variálni a módokat, ahogyan firkálgatunk. Külön kategória a mindig virágokat, arcokat, állatfigurákat, felismerhető tárgyakat, házakat rajzoló firkálgató. Jelentősége van annak is, hogy csak vonalakból áll a rajza, vagy besatíroz mindent. Már-már tudományág épülhetne ezekre a rajzolgatáson-firkáláson alapuló megfigyelésekre (a pszichológián belül létezik is valami  ilyesmi), merthogy tényleg mindenki másképpen firkál, amikor nincs külön elképzelése, terve a rajz témájára, egyszerűen csak unalmában, időtöltésképpen rajzolgat valamit. Sőt, még élethelyzetenként is változhat firkálásunk témája és módszere.

Életemben már mindenfélét firkálgattam: virágokat, embereket, geometrikus formákat és  térbeli idomokat, satírozott fantázia-ábrákat, de hogy melyik milyen életszakaszomban volt rám jellemző, erre már nem emlékszem. Az biztos, hogy egyetemi előadásokon – már persze a jegyzetelést nem nagyon igénylő, unalmasabbakon – néha karikatúrán jelenítettem meg némelyik tanárunkat. Volt, aki légtornászként állt a trapézon, miközben mindkét kezén, fején és egyik lábán egyensúlyozta a Курс (azaz Курс современного русского языка) című vastag és minden értelemben súlyos orosz leíró nyelvtankönyvnek, mindnyájunk rémálmának több példányát. A másik tanárunk pedig szögekkel sűrűn teletűzdelt padlón állt fakírként, miközben egy 19. századi költő általunk akkoriban jól ismert verssorát skandálta, amit én fűzfapoétaként  megtoldottam:  Как хороши, как свежи были розы, Но я как-то предпочитаю гвозди (kb. milyen szépek, frissek voltak a rózsák, de én valahogy jobban szeretem a szögeket). Lényeges adalék, hogy az illető előadásaiban gyakran szerepelt a как-то (valahogy) szócska, elgondolkodva, a levegőbe révedő tekintettel kiejtve. 😊

De bárhogy is van, abban általában egyetértenek a szakemberek, hogy a firkálás nagyon jó hatással van ránk, akár gyerek, akár felnőtt az ember, tehát így vagy úgy, de firkáljunk bátran, mert firkálni mindenki tud.