A múltkori FB-botrány után nagyon ijesztgettek bennünket a szakértők, és tanácsokkal láttak el, miképpen tudjuk megvédeni az adatainkat. Átnéztem ezeket a jótanácsokat és megállapítottam, hogy ami engem illet, szinte mindent már eleve úgy állítottam be, ahogyan biztonságos.
Aztán kíváncsiságból ránéztem a Bejelentkezett helyek menüpontra, de hogy amit ott találtam, azok alapján a FB hogyan tudna visszaélni az adataimmal, el se tudom képzelni. Úgy látja, hogy ezekről a helyekről jelentkeztem be az utóbbi időben, de hiába keresnének engem Emődön (most pl. ott vagyok szerintük), Kaposváron, Kalocsán, Gárdonyban, Borsodban, ugyan meg nem találnának sehol. Az egészből csak a telefonom típusa és a Budapest igaz. Ja, meg a Firefox.

Mekkora a valószínűsége annak, hogy egy személyesen nem is ismert távoli rokonom oldalán teljesen váratlanul meglátok egy régi fényképet, amelyhez az illető odaírta a képen szereplők közül kettőnek a nevét, és így kiderül, hogy az a két ember nem más, mint az én anyai nagyapám két testvére: nővére, Ágnes és húga, Ilona? Ágnes nénit nem ismertem, de Ilonka nénit többször is meglátogattuk Bácsföldváron.

A fotó számomra újdonság volt, soha nem láttam, de most van alkalmam elemezni a két nő arcvonásait és megállapítottam, hogy nagyapám és egyik nagybátyám mennyire hasonlított Ágnesre, nagyapám nővérére.

Balról az első Ilona, mellette Ágnes (hátha majd a többiekről is kiderül, kik ők)

Nagyapám 24 éves korában

Ilona az 50-es években

A dalt pedig, gondolom, nem kell magyarázni.

Mostanában megint felbukkannak a facebook-on bejegyzések, melyeknek írói arra kíváncsiak, hány ismerősük hajlandó nem csak automatikusan lájkolni, hanem végig is olvasni az ő bejegyzéseiket. Ezekben a posztokban mindig ott a kérés, hogy ha elolvastad, nyomj egy lájkot és oszd meg a bejegyzést a saját idővonaladon. Sosem reagálok az ilyenre, nem lájkolom és nem is osztom meg, de legtöbbször egyetértek a benne írtakkal. Mert valóban sokan vannak, akik minden ismerősük minden bejegyzésére gépiesen megnyomják a tetszik-gombot, miközben talán fogalmuk sincs, mi is van a poszt "belsejében".

Viszont egyáltalán nem értek egyet a fészbúkos ismeretségeket, sőt a fészbúkos tevékenységet ellenzőkkel, akik az egész FB-ot szinte az ördög művének tekintik és alapból elutasítják. Sokan szabályosan félnek tőle, pedig csak tudni kell használni. Rengeteg beállítási lehetőség van, mindenki maga szabhatja meg, mit "enged meg" a FB-nak és mit nem, de ha valaki nem veszi a fáradságot, hogy ezeket kitapasztalja, akkor persze úgy érezheti, a közösségi oldal uralja őt és így veszélyesnek érzi magára nézve. 

Ami pedig a sokat emlegetett függőséget illeti... erről ma is csak azt tudom mondani, amit már évekkel ezelőtt megfogalmaztam itt a blogban az internethasználatra vonatkoztatva:  ez mind az egyén felelőssége. Mert annyit ülsz előtte, amennyit te akarsz, annyit böngészel, csetelsz rajta, amennyit te akarsz, annyit nézelődsz és kommentelsz a FB-on, amennyit te akarsz, egyszóval annyira teszed magad függővé tőle, amennyire te akarod. Te állsz vagy nem állsz föl a gép elől, te szabsz határt a géptől való "függésednek" - ha már mindenáron ezt a mumussá lett szót akarjuk használni. Szabad akaratod van, úgy és annyit használod a gépet és az internet adta lehetőségeket, amennyire te magad engedélyezed saját magadnak. Változatlanul meggyőződésem, hogy kár kihagyni az életünkből.

Lehet magasztalni a Fortepant és valóban, ez a gyűjtemény óriási "találmány", már maga az is nagyszerű dolog, hogy pár évvel ezelőtt valaki a szó szerint szemétre szánt fényképekben meglátta az értéket. De nekem kezdettől fogva az a tapasztalatom, hogy ebben az adatbázisban aztán tényleg szinte tapintható a szubjektív megítélés. Sok kép mintha kifejezetten a rossz minősége miatt került volna a bemutatandók közé. Mintha a szelektálást végző szándékosan beválogatná az elrontott, technikailag selejtes felvételeket. Persze nem arra gondolok, amikor egy bemozdult és ettől optikailag érdekessé vált, sőt mutatós fotót bemutatásra ítél.

Még tavalyelőtt nyáron elhatároztam, hogy felajánlom a régi családi fényképeink egy részét a Fortepannak. Így is tettem, felvettem a kapcsolatot az egyik fenntartóval, leveleket váltottunk, küldtem neki mutatóban pár képet és tisztáztuk, milyen felbontással, hogyan kell szkennelnem a fotókat. Aztán én nekiugrottam és megcsináltam, végül jeleztem neki, hogy küldeni fogom az anyagot, majd pedig feltöltöttem őket a GoogleDrive-ra, ahogy abban megegyeztünk a küldés módját illetően. Ennek szeptemberben múlt két éve.

Azóta időnként rálépek a Fortepan nyitóoldalára és végigfutok az úgynevezett adományozók névsorán - könnyen megy, betűrendbe vannak szedve a nevek - de akárhogy nézem, a nevem nincs sehol, két év elteltével sem. És természetesen a képeim sincsenek sehol.

Na mármost, azt hiszem, érthetően dühít, hogy a Fortepan a FB-on időről időre feltesz egy-egy tudósítást arról, hogy éppen mennyi és milyen újabb fotógyűjteményt sikerült szívós munkával hozzáférhetővé tenniük. Sőt pár napja karácsonyi üdvözletet küldött emailben, amire már tényleg nagyon szerettem volna azt válaszolni, hogy a híradások, meg üdvözlet helyett sokkal jobban örülnék, ha egyszer végre felkerülne a szívós munkával általam digitalizált gyűjteményem is, és úgy látom, lassan lemondhatok arról, hogy ezt valaha megérem. Dehát ugye nem lehetek ünneprontó, mert mindenkinek akkora, de akkora lelke van, még a Fortepannak is, ezért aztán semmit sem válaszoltam.

Mondom, szerettem a Fortepant, de már elég rossz szájízzel keresgélek rajta, amikor muszáj. Pedig tényleg kincsesbánya.

Szerkesztgetem az ős-freeblogos blogom anyagát és időnként meglepődöm, miket voltam képes írni 12-13 évvel ezelőtt. Például 2005. május 26-dikán ez volt az aznapi bejegyzésem, idéztem a Micimackóból:

"... Parancsolsz valami harapnivalót?
Micimackó ilyenkor, reggel tizenegy óra felé, mindig parancsolt valami harapnivalót, így hát jólesett látnia, hogy Nyuszi tányért és bögrét szed elő, s amikor megkérdezte: - Mézet vagy tejet? - gyorsan és izgatottan megjegyezte, hogy mindkettőt, aztán hozzátette, nehogy túl mohónak gondolják: - Kenyér nem kell."

Ééés... most, amikor olvastam, még  most is felnevettem. Mert mitől is olyan vicces ez a rész? Számomra nem is annyira a végső poéntól, - hogy tudniillik kenyeret nem is kér, ellenben minden mást -, hanem nekem főleg ettől: Micimackó ilyenkor, reggel tizenegy óra felé, mindig parancsolt valami harapnivalót. :)

Azon még mindig gondolkozom, hogy ha végzek a kipofozással, betegyem-e ide az oldalsávba az újraélesztett régi blog linkjét. Több érv szól mellette, mint ellene, de a mai fészbukos világ miatt az ellenérvek pillanatnyilag elég erősek. Még töprengek rajta

Bezzeg az egyik facebook-os zárt csoportban, ahol tag vagyok, már keresnek, hogy hová tűntem, mivel 2-3 hete nem nyilvánultam meg a témában. Itt meg... a kutyát se érdekli, megvagyok-e még egyáltalán. Csak úgy mondom. 

Igen, ez egy rinyaposzt, pontosan. Uff.

Ezért (is) szeretem én a Facebookot, mert ott ilyenekkel lehet találkozni. Valaki felrak egy régi képet, én meg elkezdem nézegetni és ötleteim támadnak.

Azt írják, a fotó az Oktogonnál készült 1942-ben. Kosztümös, kalapos hölgyek egy ládikó körül, némelyek kezében kicsi perselyszerű doboz, a napernyő tartórúdján lévő táblán jól látható a Gyermeknap szó. Vajon az a láda ott középen mi lehet, milyen célt szolgálhatott? Kicsit trükközök a képpel, kinagyítom, megpróbálom elolvasni a feliratát, a legalsó szó talán Liga, a fölötte levő meg nagy G-vel kezdődik.

És akkor rákeresek a gyermeknap történetére, hát kiderül, hogy annak idején, amikor már Magyarországon is volt gyermeknap - sőt eleinte gyermekhét, - ilyenkor gyűjtést szerveztek a szegénysorsú gyermekek megsegítésére, a gyűjtés mögött pedig az Országos Gyermekvédő Liga állt. Tehát ezek az úriasszonyok a kis perselyekben hozták a saját szűkebb környezetükben gyűjtött pénzt és tették a Liga ládájába.

Hogy mindez éppen az akkori  Abbázia előtt történik, az már várostörténeti érdekesség.

A földalatti táblája azt írja, hogy ez a Vörösmarty tér felé menő vonat megállója. Hogyhogy? A volt Abbázia elől ma a Városliget felé megy a földalatti. Nálunk 1941 óta már jobboldali közlekedés volt, akkor ez korábbi fotó lenne? Aztán kiderül, hogy mégis stimmelhet az évszám, mert bár a közúti közlekedés valóban jobboldali lett 1941-ben, de a földalattit csak jóval később, 1973 végén, a Budapest centenáriumára végzett nagy vonalhosszabbítás idején alakították át balra hajts-ról jobbra hajts-ra, hitted volna?

A többi nézegetni való finomság már csak hab a tortán: a rendőr (nem csendőr!)  fénylő sisakban a hölgyek háta mögött, a fehér zoknis kislányok, a csinos trottőrsarkú cipők a hölgyeken, a szolíd kosztümök, a táskák, az Abbázia teraszának rácsai, a mögöttük üldögélő pár vendég mind-mind tanulmányozásra érdemes pici részletek abból a világból. Pár perc alatt ennyi mindent lehet kiolvasni egy régi fényképből. 

Már nem tudom hányadik, fb-on terjesztett teszten jön ki nekem ugyanaz az eredmény: hogy ki a titkos hódolóm, hogy ki a lelki társam, hogy kivel vagyunk elválaszthatatlanok egymástól, na ez volt az a legutóbbi három teszt, amit csak úgy játékból kitöltöttem, de már előre vigyorogtam, mondván, hogy ha most is ugyanazt az ismerőst hozza ki, hát... És igen, megint őt hozta ki, gimis osztálytársamat (nagy plátói és reménytelen szerelmemet), akivel évtizedek óta nem találkoztam és csak itt a fb-on tudunk egymásról. Már csak röhögni tudtam, amikor megláttam az eredményt.

Egyúttal el is gondolkodtam, hogy vajon a tesztprogram hogyan működik, vajon minek alapján dobja ki nekem mindig őt? Mert valamilyen logika biztos van benne, csak nem jövök rá, mi lehet. Az tény, hogy gyakran lájkoljuk a másik megosztott posztjait, mert valahogy tényleg sok a közös érdeklődés. Persze vannak kivételek is, én például nem lájkolom az ő huszadik századi festőit, meg némelyik poénos megosztása se tetszik, de a többivel egyetértek és az én megosztásaimhoz ő is sokszor megnyomja a tetszik gombot. Tehát ha statisztikai módszerrel dolgozik a tesztprogram, akkor esetleg juthat arra az eredményre, amit sorozatosan kihoz nekem.

Természetesen ezeket a végeredményeket soha nem teszem közzé a fb-on, ezek csak arra jók, hogy az ember magában röhincséljen kicsit. Для наслаждения, vagyis csak úgy szórakozásból. :)))

Ez az a pont, amikor leszokom a közösségi oldal látogatásáról. Pedig már terveztem egy posztot a fb védelmében, érvekkel, ellenérvekkel és saját indokaim kifejtésével, de ami mostanában ott van, az már minden, csak nem közösségi. A jelen helyzet mindenkit kifordít önmagából. A kommentekben kollégáim esnek egymásnak, vadidegen emberek hordják el mindennek a másikat, megosztások röpködnek mindkét véglet képviselőitől és akámelyik nézetet vallja a posztoló, abban a pillanatban ott terem az ellenoldal és fröcsög, a gyűlölködés burjánzik oda-vissza, szóval, nekem ebből elegem van.

Sajnálom, hogy meg kell vonnom magamtól egy folyamatos információforrást, mert én erre használtam a fb-ot és nem arra, hogy ismerőseim összes feltett szelfijét, családi fényképét és állapotmegosztását gondolkodás nélkül lájkoljam, majd pedig körbenyaljam őket gyönyörű vagy, illetve puszillak titeket, valamint de cuki és hasonló kommentekkel, szivecskékkel és tapsikoló szmájlikkal. Információkat szereztem ott, tudomásomra jutott rengeteg olyan ismeret, esemény, melyeknek csak töredékét lennék képes összeszedni más módon, de ahhoz egy személyben kéne lexikonnak, sajtófigyelőnek és programszemlézőnek lennem. 

Hogy a helyzet - "a" helyzet - miképpen oldódik meg, fogalmam sincs. Hogy a közösségi oldal mikor tér vissza abba az állapotjába, amiért odaszoktam, arról még kevésbé. De nem ma lesz és holnap sem, azt látom. :(

A facebook sok csoportja közül néhányhoz már régebben csatlakoztam, időnként teszek is fel képeket egyikhez-másikhoz. Így például feltöltöttem  a nálam fellelhető osztályképeket és tantestületi csoportképeket, ahhoz az iskolához tartozókat, ahol én tanítottam, meg Apuék iskolájának osztályképeit, tantestületi képeit ugyanígy. Néha érkeznek hozzászólások saját tanítványaimtól, apám tanítványaitól és persze a régi gyerekek immár felnőtt gyerekeitől is. Aztán megy az idő, eltelik már több mint egy év és egyszercsak befut egy komment ahhoz a képhez, ami Apuék tantestületét örökítette meg 1971-ben: "Nándi bácsi a világ legrendesebb kollégája volt, mindenkin segített, mindent megszerelt, nagyon szerettem a Nándi bácsit, mint kollégát, mint főnököt egyaránt, de azt hiszem, mindenki így volt vele." Ezt írja  egy bizonyos Magdi, aki tanártársa volt apámnak (és szerintem a képen ott ül mellette). 

Azért ez olyan jó, nem? :)  

A mindent megszerelt-en pedig annyira jót vigyorogtam, mert eszembe jutott, hogy pont erről meséltem itt nem is olyan régen. Na, ugye, hogy igazat írtam? :)))

 

Egy tévéműsorban a múltkor szóba került az internet és az egyik vendég kifejtette, mennyire káros, hogy a neten névtelenség mögé bújva lehet bármit írni, mondani, sőt szerinte ez hozza ki az emberekből a rosszabbik énjüket.

Ha belegondolunk, van ebben valami igazság, legalábbis ha az internetes cikkek, fórumok hozzászólásait, vagy a fészbúkos kommenteket nézzük. A való életben - normális esetben -  a személyes beszélgetésekben soha ilyen gyorsan (és ilyen durván) nem szabadulnak el az indulatok, mint ezeken az internetes felületeken. Ugyan kissé ellentmond ennek, hogy a FB-on a többség a saját nevével szólal meg és úgy, valódi nevén is képes hamar alpári és durva hangot megütni. 

Lehet, hogy az internet (illetve az azt használó ember) nemcsak a helyesírást rontja, hanem a kulturált emberi kommunikációt is? És lehet, hogy valamelyik következő nemzedék már nemcsak a kommentekben, hanem a való élet személyes találkozásaiban is úgy fog vagdalkozni és fröcsögni, mint most még csak a neten? Na, az lesz a szép új világ. :(

Néha legszívesebben nyílt levelet intéznék a korosztályomhoz tartozó emberekhez, valami olyasmi tartalommal, hogy hé, nyugdíjasok és öregdiákok, higgyétek el, fogalmatok sincs, mit hagytok ki az életetekből azzal, hogy zsigerből tiltakoztok, amint elhangzik az a szó, hogy internet, ha meg még az is, hogy fészbúk, na, az már a vég. Szerintetek.

Pedig hol van még egy olyan hely, ahol annyi emberrel lehet találkozni (noha virtuálisan, de sose lehet tudni, mi lesz egy virtuális  ismeretségből...), ahol ilyen egyszerűen lehet folyamatosan értesülni mások életéről, gondolatairól és ahol annyi információhoz lehet jutni pillanatok alatt, mint az internet. Az pedig nem ellenérv, hogy veszélyes, mert mindenki maga dönti el, mennyit mutat meg magából - ez érvényes a FB-ra magukról kihívó képeket feltöltő fiatalokra, ők úgy döntöttek, ahogy... és ugyanígy érvényes a blogok íróira is. Meg persze a két említett csoporton kívül mindenkire, aki valamilyen módon  bármit művel a világhálón. A FB működését pedig ki lehet ismerni:  rá kell jönni, a beállításokkal mit engedünk meg és mit korlátozunk, mit szeretnénk minden felhasználónak megmutatni és mit csak az ismerőseinknek, vagy közülük is csak bizonyos személyeknek.

Ez az egész pedig csak arról jutott eszembe, hogy rájöttem, a gimnáziumi osztályunkból összesen hárman (!) vagyunk rajta a fészbúkon. Jól látod: hárman, két fiú és én. Harmincöten végeztünk a negyedik á-ban, olyan nagyon szeretném megérteni, hogy a többi harminckettő vajon miért nincs sehol? Dehát erre csak elméleti válaszaim lennének.

Mindenki minden ökörséget megoszt a FB-on, bezzeg arról, hogy a Nagy Versmondás tegnap a Szentháromság téren volt, az esti helyi híradóból értesültem, utólag. :( Ha előre tudom, nem vásárlás céljából kutyagolom végig a körút egy szakaszát, hanem fölmegyek és végre egyszer élőben is láthattam volna. 

Nem értem, miért nem lehet az ilyesminek  reklámot csapni. No  persze nem akkorát, mint pl.  egy programnak,  amit hetek óta naponta sokszor ismételve töltenek a fejünkbe a tévében (bár abból ugyan semmit nem tudsz meg, hiába nézed és hallgatod végig a H. Péter hangjával aláfestett filmecskét akár  nyolcvanötödször is, csak úgy fogod megtudni, mit is akarnak vele, ha rákeresel a végén bedobott nagy névre és 2020-as évszámra), tehát ennek a kultúrprogramnak nem kéne ilyen óriási reklám, csak amolyan átlagos, hogy az a néhány marslakó, akit érdekel,  értesüljön róla, mikor és hol lesz az esemény.

Kíváncsi voltam, van-e a FB-on nyoma. Hát van, de abban nincs köszönet: beírva a FB keresőjébe a rendezvény címét, egy egri Nagy Versmondás és egy kecskeméti jön elő, vagyis ezek az oldalak láthatólag külön a két város rendezvényeinek hirdetésére jöttek létre. A tegnapi budapestinek viszont ilyen címmel voltak képesek oldalt eszkábálni: Nagy közös versmondás a Szentháromság téren. Normálisak? Az esemény címe évek óta Nagy Versmondás, akkor miért nem lehetett  összehozni egy ilyen nevű FB-oldalt és minden évben ott közölni az éppen aktuális helyszínt és időpontot?

Az meg már tényleg csak szőrszálhasogatás, ha azt mondom, hogy még ebben is széthúzás nyilvánul meg: külön a megtalálhatatlan budapesti rendezvény és külön a vidéki városok (egyébként ugyanolyan értékes és üdvözlendő) programja. Elfértek volna egy oldalon is, vagy nem? 

Természetes, hogy az ember örül, ha egy blogbejegyzését észreveszi és megosztja egy FB-csoport, ráadásul épp az, amelyhez szorosan kötődik a bejegyzés tartalma. A látogatottság az egekbe szökik, eddig rendben is lenne a dolog. Viszont ez azzal is jár, hogy innentől kezdve sok az olyan látogató is, akiről a bloggazda semmit sem tud, még annyit sem, mint az addigi rendszeres olvasókról.

A blogger csak annyit tehet, hogy átkapcsol semlegesbe. Aztán majd telik az idő és szerez ugyan néhány új olvasót, de a többi idegen elfelejti a blogot. Akkor majd megint jöhetnek a személyes, netán sokat eláruló bejegyzések.

A FB-on rendszeresen felbukkannak mindenféle tesztek, valakik rátalálnak egyre, megoldják és megosztják. Elképesztő, hogy emberek miféle teszteket képesek kiötleni. 

Mert hogy milyen növény lennél, milyen állat lennél, meg hogy mit árul el rólad a keresztneved, ezek még csak hagyján, de találtam már olyant, aminek pszichopata-teszt a neve. Ezeket persze remélhetőleg mindenki csak kíváncsiságból tölti ki, ahogy én is, egy-két perc az egész és aztán vihog a végeredmény fölött és azonnal el is felejti az egészet, mert komolyan venni úgyse lehet.

Hogy milyen országba költöznék, nekem arra Svédországot hozta  ki, ami tulajdonképpen nem is túl nagy őrültség, mindig is vonzott Skandinávia. De hogy milyen nemzetiséghez tartoznék, arra meg az olasz jött ki, na ennél nagyobb képtelenséget nem is mondhatna.

Olyan teszt is létezik, ami arra ad választ, hogy "mi a spirituális erősséged?" Na mármost, eltekintve attól, hogy az én földhözragadt eszemmel nem is tudom értelmezni, mi ez a kifejezés, szóval, ettől eltekintve  eredménynek a türelem jött ki, ami tényleg stimmel, akármit is jelentsen  a spirituális erősség.

Viszont mindenki megnyugodhat, nem vagyok veszélyes, átmentem a pszichopata-teszten, íme (azért a FB-on nem fogom megosztani).  :)

A FB Fotóbutik oldalára még karácsony előtt betették ezt a képet, felirata pedig ez volt: Karácsony egy budapesti iskolában,  1953

Én meg azonnal tudtam, hogy a képhez várható kommentek  többsége a hátratett kézről fog szólni. Be is jött a sejtésem,  mert mint általában a többi ilyen típusú régi, 50-es évekbeli iskolai képeknél, most is  azonnal az szúrt szemet az olvasóknak, hogy a gyerekek hátratett kézzel ülnek. Ilyenkor jönnek a kommentek sorban, jaj, szegény gyerekek, de borzasztó, micsoda szörnyűség, milyen megalázó, stb. 

Hát... nem tudom, én is pontosan azokban az években jártam iskolába, nekünk is sokszor hátratett kézzel kellett ülnünk - nyilván nem állandóan, hiszen jelentkeztünk, írtunk, rajzoltunk is, a kezünkre szükség volt, -  de nem emlékszem, hogy ez akkora nagy lelki trauma lett  volna, ami ma is nyomasztana bármelyikünket. Nekem az például sokkal nyomasztóbb helyzet volt és máig kellemetlen emlék maradt, hogy felsőben a tornatanárnő rendszeresen megadta (sose kértem!) az ötöst, hogy ne rontsa el a bizonyítványomat az egyetlen négyes, de utána mindig kikényszerítette érte a köszönetet és nem is négyszemközt, hanem nyilvánosan - na, ez megalázó volt és már akkor, gyerekként is azt gondoltam magamban, hogy inkább lenne tornából négyesem. Az ilyen élmény torzíthatta volna a lelkemet, de szerencsére csak emlék-lenyomatot hagyott benne.

Abban viszont, hogy időnként hátratett kézzel kellett ülnünk, semmi személyiségtorzító nem volt, ezt bizton állíthatom.


(Írtam Írnék még a témáról többet is, de alighanem elveszíteném a publikum egy részét, úgyhogy inkább legyen ez a vége.)

Azért azt nagyon érdekes látni, hogy gimnáziumi (plátói, egyoldalú és kb. két évig tartó) nagy szerelmem a FB-on csupa olyan témákat  lájkol, amilyen affinitását annak idején el se tudtuk volna képzelni róla. Nem volt az osztály leglinkebb figurája, de semmi lazaság nem állt távol tőle, benne volt némely botrányt kavaró tettben is - na persze az akkori idők szintjén kell ezt érteni, nevezetesen: haverokkal sörözés a söntésben, minden srác 18 év alatt, húha! Alapvetően flegma gyerek volt  és nem is tartozott a legjobb tanulók közé.

Most már persze felnőtt gyerekei vannak és amikor az unokája képét megláttam, percekig nevettem, mert tisztára, de tényleg megszólalásig ugyanolyan golyófejű, gombszemű a kis srác, mint a nagyapja kisgyerekkori képe - mert mi készítettünk a ballagásra gyerektablót is a saját kicsi kori képeinkből, tehát tudom, hogy nézett ki picinek a nagypapi. :) 

És ez a flegma gyerek ma a FB-on művészeti oldalakat lájkol, komolyzenei koncertekre jár és azokra hívja fel a figyelmet, valamint érzelmes, sőt néha érzelgős cikkeket oszt meg az ismerőseivel. Vicces látni, mi van ma a lelkében egy régi gyereknek, akit egész másmilyennek ismertünk akkor, amikor még mi is gyerekek voltunk: jé, ez is érdekli, meg még hogy az is tetszik neki, nahát! - csodálkozik rá az ember, pedig hát csak az történt, hogy közben ő is felnőtt lett. Így természetes, de azért én minden alkalommal vigyorgok kicsit, amikor beúszik a FB-on egy megosztás tőle.

Az tényleg mindennek a teteje (vagy alja?), amikor a FB-ra feltett saját tulajdonú  fényképemet (amihez odaírtam, mikor és kikről készült)  meglátva valaki elkezd vitatkozni, hogy ez  az ő osztályuk, a IV.c, akik 68-ban ballagtak. És ami a legszebb, sorolja a fotón lévők nevét  is, mármint ahogy ő képzeli, hogy kik - mert persze nem azok, hanem 1966-ban a IV.a osztály egy saját, a fényképes dobozomból kivett és beszkennelt fotón. Előbb csak pislogtam, majd miután magamhoz tértem, a válaszomban felsoroltam a helyes neveket, többek közt a magamét is, merthogy én is ott ülök jól láthatóan a képen. Hát már csak tán tudom, melyik osztályba jártam és mikor érettségiztünk?!

Az ész megáll, komolyan, vagy ahogy manapság mondják, agyam eldobom. Emiatt is ódzkodom bárhova bármit betenni - pedig sok "testhezálló" oldal és csoport van a FB-on, de percek alatt el tudják venni bárki kedvét,  mert mindenhol, mindig van valaki, egy okostojás, aki nem gondolkozik, csak vitatkozik, sportból vagy mi. Én nem értem, vannak, akik mintha csak azért figyelnének oldalakat, hogy amibe csak tudnak, beleköthessenek. Aztán néha nem sikerül, de addigra már annyira rossz szájíze lesz az embernek az egésztől, hogy az leírhatatlan.

A kép egyébként a ballagásunk előtt egy-két nappal készült, május elején, gyönyörű meleg nyárias időben, amikor az utolsó biológia óránkon I. néni kiterelt bennünket az udvarra, ahol a füvön ücsörögve jól elbeszélgettünk vele tanulás helyett. Biztosan mutattam már, de azért most beteszem ide is, hátha itt nem akarja senki belelátni a saját osztályát egy egész más évből. :)

(A tanárnő az, aki  - asztal kéznél nem lévén - éppen F. Gabi hátán ír valamit.)

Mire gondolhatnék, amikor a facebook-on egy ma születésnapos ismerősömnél ezt az üzenetet olvasom: Boldog születésnapot kívánok Neked fent az angyaloknál! - a mondat után pedig egy szomorú emotikon áll. Így tűnünk el, kérem szépen a fb-ról, pontosabban ott megmaradunk, csak éppen...  A fb pedig ezen a napon évente figyelmeztetni fogja B. Bandi ismerőseit, hogy születésnapja van, és ez így megy majd ad infinitum. 
Ilyenkor még nekem is elegem van az egész virtuális világból, még akkor is, ha tudom, hogy a net tehet erről a legkevésbé. Mert hiszen ő csak fel van találva, az ember meg meghal, ennyi.

Mire jó a Facebook? Például arra, hogy értesüljünk jó helyekről, ahol mindenféle érdekes információhoz lehet jutni.

Az alábbiaknak például szinte mindegyikét a FB-n találtam és rendszeres olvasójuk lettem, egyik értékesebb mint a másik. (Most csak olyanokat mutatok, amelyeknek van saját, FB-on  kívüli lapja is, mert azért a Facebook-on kívül is van persze élet.)

Kép-tér
Sopron anno
Ilyen is volt Budapest
Szerelmem, Budapest

Valamint az akadémia remek helyesírási "mankója"  is FB-os felfedezésem és azóta csak ezt használom, ha írás közben kétségeim támadnak (és szoktak, főleg egybeírás-különírás terén), mindenre mutat megoldást és meg is magyarázza.