...hogy amikor én tanárnak készültem, még nem létezett az Észbontók műsor. Mert ebben az esetben biztosan futva menekültem volna a pedagógus pálya gondolatától is. Ezt a műsort nézve ugyanis a mélységes döbbenet mellett elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: ennyit ért az oktatás? A tankötelezettség tíz éve alatt ennyi rakódott le? És a lerakódott "tudás" is ilyen katyvaszt alkot a fejekben?
Csak az a nagy szerencsénk, hogy nem kizárólag belőlük áll az emberiség.
A múltkor igértem, hogy majd kifejtem, miért nézek időnként megdöbbentő tapasztalatokkal szolgáló műsorokat. Nagyon röviden megfogalmazva azért, mert érdekelnek az emberi tulajdonságok és az emberi viselkedés. Ezért néztem valamikor régen az egyik nevezetes valóságshow, a Való Világ első évadait, talán az első hármat, ha jól emlékszem. Az összezártságba kényszerített, saját komfortzónájukból kiszakított, viselkedni próbáló, ráadásul versenyhelyzetben lévő ismeretlen, nagyon különböző emberek hogyan mutatják meg a saját természetüket – mert előbb-utóbb megmutatják – ennél nincs érdekesebb, ha az emberre mint olyanra vagyunk kíváncsiak. Ez érdekelt azokból a műsorokból, nem az, hogy ki nyer a végén, és valóban nagyon érdekes is volt tanulmányozni az emberi viselkedést, átalakulást, az egymással való kötődéseket, ellenszenveket, érzelmi változásokat. Aztán a későbbi szériákat már nem néztem, addigra annyira eltolódott egészen más irányba a műsor jellege, hogy lemondtam róla.
De az Észbontók teljesen más kategória. Nem ismertem, pedig már évek óta fut, a mostanában vetített epizódok ismétlések, de én csak pár hónapja futottam bele véletlenül az egyikbe, és nem akartam hinni sem a szememnek, sem a fülemnek. Az elején még azt próbáltam feltételezni, hogy ezek a fiatalok csak megjátsszák a hülyét. De aztán túl meggyőző lett a teljes sötétség az arcokon. Nem, nem megjátszás ez, mondtam magamban, tényleg nem tudják – illetve, tényleg teljesen tévesen gondolják azt, ami... És itt jött a pillanat, amikor arra gondoltam, hogy te jó ég, ha elmúlt pályámnak abban a néhány (tan)évében ilyen arcok ültek volna velem szemben, szemükben ennyi értelemmel! Mert minden osztályban volt és van egy-egy nehéz eset, akiben alig látszik az értelemnek valamicske szikrája, de ilyenekből ekkora gyűjteményt! Ennyit ér hát az oktatás? – gondoltam magamban, és reméltem, hogy volt tanáraik nem néznek ebből a műsorból egyetlen adást sem. Ennyi marad meg? Hogy a magán- és mássalhangzókat még véletlenül se tudják megkülönböztetni, hogy a vaktérképen szinte soha nem találják meg az országokat, még a velünk szomszédosakat sem, hogy a kontinensekről fogalmuk sincs, és a hét vezér közé simán berakosgatják Szundit, Morgót, Vidort és Kukát?
Miközben gondosan ügyelnek arra, hogy kifejezzék, ők még véletlenül se olvasták az iskolai "alapműveket", János vitéz, Pál utcai fiúk, Légy jó mindhalálig,Toldi, stb. "Amúgy persze nem olvastam végig..." – mondta múltkor egy lány, a másik meg gyorsan kifejtette, hogyan írt olvasónaplót a János vitézből az internetről leszedett szöveggel, "...dehogy olvastam én, nem olvasok ilyeneket!" – mondta, nehogy egy pillanatig is azt higgye valaki, ő ilyenhez egyáltalán hozzáér! Mintha az szégyen lenne.
Elkeserítő, hogy mennyire nem ismerik a közmondásokat, szólásokat, meggyökerezett magyar kifejezéseket. Például, hogy az anyámasszony katonája egy kifejezés, jelentése van, erről fogalmuk sem volt. Nem ismerték az egy fecske nem csinál nyarat szólást, csak ki kellett volna egészíteniük, hogy hány fecske nem csinál nyarat, ez volt a kérdés, erre ők hosszas tanakodás után eldöntötték, hogy "legyen kettő". Simán elhitték, hogy a jégcsapretek a tősgyökeresek osztályába tartozó növény, sőt meg is magyarázták, hogy azért, mert van töve és gyökere is. Volt egy kérdés, szó szerint így: a szólás szerint mi a puding próbája? Tehát a kérdésben benne volt, hogy ez egy szólás, de látszott, hogy azt egyikük se ismeri, erre kitalálták, hogy biztos az a próba, hogy a kevergetés közben megáll-e már benne a fakanál.
Kurucok és labancok együtt harcoltak Magyarország szabadságáért, ez az állítás igaz-e vagy sem, az volt a kérdés. Erre a lány megkérdi a versenyzőtársától: "kik azok a kurucok meg labancok?" Mit ünneplünk március tizenötödikén – erre az volt a válaszuk, hogy a honfoglalást, amiről végül hosszas tanakodás után kiötölték, hogy 1939-ben volt, amikor nemzeti vágtában jöttek be a magyarok. Teljes a káosz a fejükben, miközben ők felnőttnek számító fiatalok.
Elhitték, hogy az etelközi vérszerződést Tamás bátya kunyhójában kötötték meg, még szabályos történetet is kreáltak hozzá, mely szerint az a Tamás bácsi(!) szervezte meg az egészet titokban, azért kellett menniük a lovagoknak(!) az ő kunyhójába, hogy az egész ki ne tudódjon. Ez is mutatja, hogy néha egészen őrült sztorikat gyártanak magyarázatképpen, mert valahogy úgy érzik, a kérdésre a választ meg is kell magyarázniuk, ebből aztán képtelenebbnél képtelenebb történeteket hordanak össze.
Elég a példákból? Tudom, még sok is. Ja, egyiket sem én találtam ki, ezek mind egytől egyig elhangzottak, és nem egy-két kivételesen buta fiatal örökbecsűi voltak, hanem sok fiú és lány szájából hangzottak el, tehát nem ugyanaz az egy-két ember volt ennyire tudatlan, hanem sok-sok, (néhány kivételtől eltekintve) húsz év körüli, az iskolából mindössze pár évvel ezelőtt kikerült fiatal felnőtt. És bocs', de egyik példamondat végére sem vagyok képes mosolygó/röhögő emojit tenni. Mert egyáltalán nem vicces (viszont rettentően szomorú).
Bánatos képpel azt mondja egy celebnek számító (számomra ismeretlen) hölgy, hogy neki annyira elszomorító, hogy a műsorban versenyző fiúk sose látták a Mónika-showt.
Nem, édesem, nem ez az elszomorító, azzal nem vesztettek semmit azok a fiúk. Hanem az, hogy bár megegyeztek, hogy bejelölik a vaktérképen Szlovéniát, ezek után magabiztosan bekarikázták Szlovákiát. És meg kell mondjam, az előzményeket látva még az is csoda, hogy megtalálták Magyarországot.
Pár perc múlva pedig a másik versenyzőpár, két lány a szumó őshazájaként ugyanazon a vaktérképen bejelölte az Arab-félszigetet, mondván, hogy a szumó őshazája Kína.
Egyszer majd kifejtem, miért nézek én ilyen típusú műsort, de nem most, hagyok időt a szörnyülködésre.
Csak hogy lássa az is, aki még soha nem futott bele, kiválasztottam kettőt, csak egy-két percesek, hogy minél kevésbé szennyezzem más elméjét. És az egyiknél komolyan felmerült bennem, hogy tényleg nem megjátszás, megrendezett színjáték-e az egész, amikor a forradalom, honfoglalás, szabadságharc kombóba bejött a nemzeti vágta, Arany János, Deák, Kossuth, akik "nagy emberek voltak a csatában". Nem, nem én hülyültem meg, majd meglátod.
Mindezek előtt pedig én kérek elnézést... Nagyon-nagyon szomorú szmájlival. 😥
Felteszem a kérdést: látott már valaki közületek Ész...kat? Mármint az Ész...k című műsort (szándékos a kipontozás, óvatosságból). Mert csak az érti, miről beszélek, aki már belenézett ilyenbe. Én magam csak néhányat láttam, azóta messze elkerülöm, annyira megrázó. És megdöbbentő. És hihetetlen.
Az a hihetetlen, hogy az ott szereplő válaszolók ennyire tudatlanok. Nem akarom elhinni, hogy ennyi buta embert sikerült összeválogatni. De nem is jó szó a butaság, inkább a tudatlanság jellemző rájuk, az alapvető ismeretek hiánya. Először azt hittem, mindegyik csak megjátssza, de az meg olyan színészi teljesítmény lenne, ami nem feltételezhető róluk.
Persze nem csak bennem merül fel a kérdés, hogy valódi-e ez a mérhetetlen tudatlanság, számosan fórumokban vitatkoznak erről. Egy ilyen helyen olvastam valaki magát bennfentesnek mutató hozzászólótól, hogy a szereplők regisztrált statiszták, így kerülnek bele a műsorba. Szóval - írta az illető - higgyük el, nem játsszák meg magukat, hanem tényleg ennyire tudatlanok.
Ha pedig ez igaz, akkor itt valami nagyon nagy baj van. És ez a műsor ugyan szórakoztató akar lenni, de egyáltalán nem tudtam nevetni rajta, mert sokkal inkább szomorú, mint nevetséges.
Eredetileg januárig nem akartam már írni. Aztán tegnap megnéztem egy műsort, 1944 karácsonyáról szólt, akkor kezdődött Budapest ostroma. Anyu, aki 22 évesen egy budai bérház pincéjében élte át nagymamámmal és a ház lakóival együtt a hét hétig tartó időszakot, sokat mesélt róla. A vízért gyaloglásáról fegyverropogás közepette, a fekete hajú lányról, aki az oroszoktól való félelmében a kazánházba bújt és pár nap múlva ősz szálakkal teli hajjal jött elő, a fagyott lóhús elosztásáról, meg a többi szörnyűségről. Húszéves öccse, aki nagybátyám lett volna, az ostrom alatt januárban a Sashegyen halt meg egy bombatámadásban több katonatársával együtt.
A kor szakértő elemzőin kívül a kor még élő tanúi is megszólalnak, például "az ország geológusa", Juhász Árpád is, aki kilencéves gyerekként lett az egyetlen férfi a családban az ostrom idejére.
https://mediaklikk.hu/video/m5-historia-44-karacsonya/
"Все войны заканчиваются миром", vagyis minden háború békével végződik – ezzel zárja minden videóját a harkovi Tatjána, aki rendszeresen tudósítja nézőit az életükről. Férje, négyéves forma kisfia van és két diplomája, régiségkereskedők a férjével együtt. A házban, ahol laknak, hetek óta akadozik időnként az áramellátás, és egy ideje meleg víz sincs. Élik az életüket, minden nap dolgozni mennek a piacra. Ünnepnapon a templomba mennek, a győzelem napján virágokat visznek az elesett katonák sírjához. Ha éppen akkor szólal meg a sziréna, amikor az utcán vannak, a szöszi kisfiú meg se rezzen, mennek tovább, a gyerek csicsereg, magyaráz, megszokta. Az a borzasztó, hogy már megszokta, pedig még csak pár éve él, de az a hang máris hozzátartozik az életéhez.
Все войны заканчиваются миром. Úgy legyen!