Tél

Lássuk, milyen az élet ott, ahol sokan igyekeznek kihasználni a ritka igazi téli körülményeket. Az Időkép kamerái a mátraszentistváni és az eplényi sípályákat mutatják éjjel-nappal.

Badacsonynál rianás van, tilos a jégre menni, elhalasztották a Balaton-Átcsúszást is, mert a jég nem alkalmas rá, sőt veszélyes. Ennek ellenére most, késő délután is sokan téblábolnak a jégen Badacsonynál és Csopaknál is. Mindenki azt hiszi, rá nem vonatkoznak a fizika törvényei.

Extrém hideg

Napok óta minden híradásban előfordul az extrém hideg időjárás kifejezés. Nekem pedig minden alkalommal eszembe jut az az évekkel ezelőtt ismertté vált riport, melyben egy székelyföldi falu polgármesterét kérdezték a mínusz huszonvalahány fokos hidegben bevezetett intézkedésekről (forrás: hunhir.info):

"...Polgármester: Fogas az idő az igaz, de itt ilyen a tél. Áram van, víz van, a hivatalnak van annyi fája, hogy a szükségeseknek odaadhassuk.

Riporter: És milyen rendkívüli intézkedéseket terveznek a nagy hidegre tekintettel?

Polgármester: ??? (azaz : nagy csend)

Riporter: Ööö… arra gondolok tehát, hogy mik azok a döntések,melyek eltérnek a normális életviteltől?

Polgármester: (kis csönd után): Éccakára bégyühet a kutya."

Hát... ennyit az extrém hidegről. 🙂

Napra pontosan aktuális

Egy régi bejegyzésem abból az alkalomból, hogy idén a január tizenkettedike ismét hétfőre esik, ugyanúgy, ahogy ama bizonyos sokat emlegetett ezerkilencszáznyolcvanhetes nagy havazás idején. Ezt tehát 2017. január 12-én írtam:

Harminc évvel ezelőtt (őrület még kimondani is: harminc év!) 1987. január 12-dike hétfőre esett és arra ébredtünk, hogy nincs közlekedés. Akkor már vagy két napja szinte folyamatosan esett a hó, aztán hétfő reggelre elállt, de a mínusz tizenvalahány fok a magas hóval együtt megbénította a várost. Nekem bizonyos okból a Bosnyák térre kellett volna mennem reggel 8-ra, ami tekintve, hogy Rákosliget felől sem járt a busz befelé a városba, lehetetlen volt. Odatelefonáltam, az az egy szem ember, aki eljutott oda, megnyugtatott, ott lesz délutánig, majd ha tudok, menjek. 

Nagyon nagy volt a csend. Egész délelőtt tisztogattam a havat a teraszról, a lépcsőről, a ház körüli betonjárdáról, meg az utcáról is (saroktelek volt, jó sok méternyi járdával) és körös-körül minden   utcából a hólapátolás jellegzetes zörejei hallatszottak. Ha egy-egy ember szemtávolságba került, nevetve kiabáltunk  át egymásnak, a hó felerősítette a hangokat. Akkor még szerettem havat lapátolni és a nagy havat taposni, valami semmihez se hasonlítható hangulata volt a havas reggeleknek, ez pedig még a szokásosnál is különlegesebb helyzet volt.

Körülbelül dél lett, amikor nekiindultam befelé a városba, addigra elkezdtek araszolgatni a 76-os buszok. Nem emlékszem, mennyi idő alatt értünk az Örs vezér térre és hogy aztán hány percig vonszolódott a 32-es busz a Bosnyákig, de egyszer valamikor odaértem. Majd pedig kezdődött minden visszafelé. Ebből már csak arra emlékszem, ahogy a Bosnyákon állunk sok-sok emberrel együtt a buszmegállóban, amit egyébként csak úgy hozzávetőlegesen, emlékezetünkre hagyatkozva lehetett belőni, mivel a járdaszegély nem volt sehol, az úttest és a járda, ameddig a szem ellátott, egyetlen nagy, összefüggő hómezőt alkotott. És ott is csend volt, nagy-nagy csend. Autó egyáltalán nem mutatkozott, a busz pedig csak nagyon sokára került elő. De valahogy hazajutottam.

Azokból a napokból csak ez a két fekete-fehér fotóm maradt, Buksi kutyánk négyhónapos volt és a legmagasabb hókupacokon bukdácsolt keresztül-kasul. 

Ilyen magas hóhegyek voltak a kertben és az utcán is

Na szia, tél!

Pedig már azt hittem... de nem, mégsem ette meg a kutya a telet!

Májusok

De legalább  süt a nap... így álltam hozzá reggel a mai naphoz, már ez is öröm az eddigiekhez képest. Pedig május van, de mindennek kinéz, csak májusnak nem.  Valamikor régen Szegeden minden május elején fürdőruhában fetrengtünk a kolesz tetőteraszán  tanulást mímelve, lévén, hogy nyakunkon voltak a zéhák. És a nyolcvanas években ilyenkor május közepén-végén minden évben már barnára sülve grasszáltam Sopron utcáin, mert ha éppen nem grasszáltam, akkor a teraszon süttettem magam a nappal.  Nem tudtunk még semmit az ózonlyukról, és még az időjárásjelentés sem tartalmazott UV-indexet, úgyhogy bátran süttettük magunkat. Szóval, az én emlékezetem szerint májusban  általában nyár volt, valódi nyár.

Egyetlen májusra emlékszem, amikor a kéthetes soproni nyaralást a szállásadó néni három számmal nagyobb sötétkék ballonkabátjában vészeltem át, mert eszembe se jutott magammal vinni valami melegebb holmit a szokásos, nagyon nyári cuccokon kívül. Nem tudom, ez melyik évben volt, amikor a megszokottól eltérően hideg, esős időt fogtunk ki szinte végig, de ez volt a kivétel. Mert májusban nyár szokott lenni, ez jár(na) nekünk. 😊

Extrém?

Napok óta hallgatom, ahogy a rádióban újra és újra elmondják, hogy már megint megdőlt a hidegrekord (mihez képest?), és hogy ez az "extrém hideg" majd ekkor ér véget, meg majd akkor... Extrém hideg? Éjszakai mínusz tizenvalahány fok február közepén? A huszonvalahány, az extrém lenne, dehát könyörgök (tárgyatlan ige, nincs olyan, hogy könyörgöm!), még az is jogos lenne, mivel még mindig tél van. Félreértés ne essék, nekem nem hiányzik, utálom a hideget, már alig várom, hogy meleg legyen, egy szál göncbe lehessen beleugrani, ha öltözni kell, de azért így február táján pár fok mínusztól nem vagyok megsértődve.

Mindazonáltal akár extrém, akár nem,  a madarak valamit már tudnak. Ma reggel az idén először hallottam galamb-burokkolást, nem sokkal ezután pedig egy cinke olyan vehemenciával nyitnikékezett, mint aki már biztosan érzi a tavaszt. És ma megjelent a kertben egy szabályos balkáni gerle, világos tollú,  szép madár,   nyakán fekete csíkkal. Vidáman pipiskedett a fűben és határozott léptekkel sétált néhány kört. Tavaly óta nem láttam itt semmilyen galambfélét, cinkén, feketerigón és harkályon kívül semmiféle kétlábú nem lakja a téli kertet, úgyhogy  ha most jönnek a szarkák, meg a szajkók, akkor biztosra vehetjük, hogy itt a tavasz. Bárcsak úgy lenne.

Elmarad vagy nem marad el?

Ellentmondásos hírek keringenek az előttünk álló télről. Bizonyos meteorológusok arra figyelmeztetnek bennünket, hogy kemény tél lesz, bár arról nem szólnak, hogy ez most komoly számításokkal megalapozott előrejelzés, vagy csak jóslat annak alapján, hogy egymás után  ennyi enyhe tél már nem valószínű, most már jönnie kell egy komolyabbnak. Aztán más szakértő körök pedig azt hirdetik, hogy ismét hasonlóan semmilyen tél lesz, mint amilyent az utóbbi időben már megszoktunk. Az, hogy Uszty-Kutban pillanatnyilag -34 fok van, számunkra semmit se jelent, mi nem a sarkkör környékén vagyunk, ott náluk jogos a zimankó, nálunk nem. 

Na, most akkor milyen tél lesz? Az ember csak kapkodja a fejét és nem tudja, mihez tartsa magát. Kell majd a nagykabátom? Amit télikabátnak hívok ugyan, de vatelin sincs benne, ehhez képest viszont elég nehéz, már attól elfáradok mindig, ahogy leveszem a fogasról, utálom. Kell majd felvennem sapkát?  Az utóbbi tizenvalahány év alatt eleinte még évente megpróbáltam alkotni magamnak valami fejrevalót, kötöttem, fejtettem, főleg fejtettem, mert nagy lett, kicsi lett, ronda lett, ebben a sorrendben alakult a mű.  Végül sose lett belőlük semmi, maradt a huszonvalahány éve polárból varrt sapkám, amit valamikor 2000 táján budatétényi átmeneti tartózkodásunk alatt készítettem. De mivel azt csak igazi hidegben lehet hordani, nem volt rajtam legalább három éve. Úgyhogy ha szabad kérnem, legyen enyhe tél!

Féljünk-e?

Jó-e, ha rettegünk a klímaváltozás következményeitől, a bolygónkat fenyegető veszélyektől? Jó-e, ha részletekbe menően tanulmányozunk ilyen témájú cikkeket, videókat, és mindezekkel sokkoljuk magunkat?
Talán már a megfogalmazásból is sejthető az a válasz, amit én adnék az ilyen kérdésekre: nem, nem jó, hogy úgy mondjam, senkinek nem használ. Sem a világnak, sem nekem, neked, bárkinek. Ismerni persze kell a jelen állapotot és a veszélyeket, és akár akarja az ember, akár nem, mindenképpen  tud róluk, elég csak odafigyelni arra, ami folyamatosan elénk ugrik: a vulkánkitörések a világ más-más részein,  a szokatlanul erős viharok, a rendkívüli és soha nem tapasztalt hőmérsékleti maximumok, a sarkokon lezajló folyamatok, és egyebek. De ha ezek mellé még célzottan belemélyedünk az ilyen jelenségeket részletező írásokba, elemzésekbe, minél félelmetesebbre hangolt videókba, azzal semmit nem érünk el. Viszont egyre jobban rettegünk, ezzel pedig csak magunknak ártunk. Nemrég hallottam egy szakembert, aki a fiatalok közt végzett felmérés eredményeit ismertette, és megdöbbentő volt, hogy mennyire "előkelő" helyet foglal el a tizenévesek(!) félelmei közt az úgynevezett klímaszorongás. Van rá eset, hogy a fiatal abbahagyja az evést a reménytelen jövőtől való rettegés miatt, és egyre több, a klímaszorongásra visszavezethető klinikai eset fordul elő ebben a korosztályban.

Akkor hát hogy lehet elkerülni, hogy ez a téma ennyire központi helyet foglaljon el a fejünkben? Megmondom, én hogyan csinálom. Nem nézek célzottan ilyen műsorokat,  nem kattintok rá hatáskeltően megfogalmazott címekre a neten, nem nézek félelmetes videókat a szörnyűbbnél szörnyűbb természeti jelenségekről, nem olvasok a végeabolygónknak_és_mindmeghalunk érzést sugalló írásokat, nem stresszelem magam olyan információkkal, melyek globális problémákról szólnak, de azok megoldására nincs befolyásom. A karbonlábnyomomat csökkenthetem ugyan, amivel csak lehet.  Van egy bankos applikáció, ami többek közt jelzi a karbonlábnyomomat is, hát... minden hónapban az országos átlagnál jóval kevesebbre jön ki, úgyhogy elmondhatom, hogy nagyon kicsi kárt okozok a bolygónak. Nem utazom repülővel, sőt most már semmi mással sem, még városi busszal is alig, kocsim nincs, szelektíven gyűjtöm a hulladékot, nem szemetelek veszélyes hulladékkal az erdő szélén, sőt máshol sem, és nem dobok ki élelmiszert. Ennyit tudok tenni a bolygóért,  de semmiképpen nem növelem aggodalmaim és félelmeim számát a klímaváltozás gyorsan közeledő következményein való rettegéssel. Aggódni és szorongani van elég egyéb okom, és azoknak eredőit – néha – meg is tudom oldani, ellentétben a tragikus klímaváltozással, amit pedig sajnos, nem.

 

Akit érdekel, a klímaválság pszichológiai következményeiről itt van egy érdekes és értékes interjú (2022-ből, de a helyzet azóta csak romlott, a világban is, a lelkekben is):

https://www.ppk.elte.hu/content/a-klimavalsag-pszichologiai-kovetkezmenyei.t.42058

Klímamúlt

Hallgatom a tegnapi időjárás-előrejelzést, aszongya, hogy a várható hőmérséklet 30-34 fok, „tehát nem tér vissza a kánikula.”

Nekem pedig eszembe jut, hogy gyerekkoromban az ötvenes-hatvanas években, ha már 30 fok volt, azt kánikulának hívták – igaz, annál magasabb fokokra nemigen volt példa. Változnak a fogalmak, illetve kényszerűségből változik a jelentésük.

Nem eszi meg a kutya?

Mármint a telet. Pedig már annyira bíztam benne, hogy ha már eddig nem tudott tél lenni, akkor hipp-hopp, most már gyorsan jön a tavasz. De minden jel arra mutat, hogy kénytelenek leszünk megszokni az épp csak fagypont feletti alig-fokokat, és persze  az se hiányzik, hogy lehulljon valamiféle csapadék, aztán  a hideg miatt odafagyjon. 

Szakértő hosszú távú előrejelzések szerint egész januárban jobban fogunk fázni, mint eddig, én legalábbis biztosan. Pedig még azok a hóvégi 5-6 fokos maximumok sem mondhatók túl hidegnek, de elszoktam én már ettől, kérem szépen, és kibírtam volna, ha a tél egészen elmarad. 😞

Szibériában, tőlünk 5600 kilométerre, a Bajkál-tótól északra fekvő Uszty-Kut városában szakad a hó. A vasútállomás mellett az éjszakai vonatról leszállók tapossák az első havat (de lesz az még nagyobb is!), a fából épített jópofa hócsúszdánál kísértésbe esnek az arra járó családok este 10 után és csak úgy egyszerűen, segédeszköz nélkül, fenéken csúszkálnak egyet, szóval, itt a tél. Remélem, még csak Szibériában...

A videót a zebránál és a hócsúszdánál elhelyezett webkameráról szerkesztettem össze. A zebrát éjjel-nappal itt lehet figyelni, a csúszdát pedig itt. A vasútállomást és a buszvégállomás parkolóját is mutatja egy kamera, egyébként is Uszty-Kutban meglepően sok webkamera működik, tapasztalatom szerint világvárosokban nincs annyi, mint ott.  Amikor majd beáll az igazi tél, az a bizonyos szibériai, érdekes lesz látni, hogy miközben 40-45 fokos hideg van, az emberek ugyanúgy járnak az utcán, mint most.

És tudni kell, hogy ott 6 órával vannak előbbre, legalábbis jelenleg, de ha a hónap végén átállítjuk az órát, akkor már 7 óra lesz a különbség (Oroszországban már nincs téli-nyári idő).

Megállapítom, hogy idén se marad el a tél, pedig ami engem illet, nem lenne rá igényem.

Ezt hozta nekünk Sándor, József, Benedek. Karácsony táján jobb lett volna. :(

Nesze neked tavasz-számláló, le is szedtem az oldalsávból izibe, mert szerinte itt a meteorológiai tavasz, dehát itt van? Nem úgy nézem. Úgyhogy ez a tavasz most már számláló nélkül lesz kénytelen beköszönteni, remélem, úgy is lesz.

Webkamerás ötletekkel tele van nálam a padlás, de jobb lesz, ha nem jövök velük ide mindennap, mert még elfogynak (ami persze nem létezik), vagy inkább megunja a tisztelt publikum, akkor pedig bekövetkezik a blogger rémálma, hogy saját magának írja a blogot. Magamnak pedig nem írok még kockás füzetbe sem, mert később úgyse olvasnám el.

Ma viszont lőttem a környéken két szobrot, pontosabban egy szobrot és két egyforma  domborművet, amolyan bejárati épületdíszt. A szobor  egy ház falán kiugró talapzaton áll és Szent Ferencet ábrázolja - Krivátsy Miklós alkotása 1934-ből, amint ez a talapzaton lévő vésetből kiderül - de hogy miért került éppen arra a házra, azt nem tudom. Régen állhat ott, mert azok a sérülések nagyon gyanúsan golyónyomoknak látszanak. 

Mint ahogy azt sem tudom, miért van egy nagy ház két bejárati ajtaja fölött két, nagyjából egyforma női fej domborítva. Rejtélyek - de hátha egyszer majd kiderül a megfejtésük.

És megint az éghajlatról*, vagyis inkább az emberekről. Országos készültséget rendeltek el a havazás miatt - szól a holnapra kiadott figyelmeztetés. Ám nyugodt szívvel megjósolható, hogy ennek ellenére tele lesznek az utak autókkal a kifejezetten veszélyesnek jósolt megyékben is, mint ahogy nem egyszer láttunk már ilyent. 

* Csak mert ez sokkal egyszerűbb, mint komoly, tartalmas posztot kigondolni és kidolgozni. Éghajlat és emberek - legalább annyira hálás téma, mint egy filmben a cuki kisgyerek vagy a nem kevésbé cuki kutya. :)

Ez mind nagyon szép, de nekem most már elég volt! Elegem van a hetvencvancig gúnyából, nagykabátból, rétegekből, sose takarított megállókból, cselesen csúszósra jegesedő járdaszegélyekből, legyen már tavasz, ha szabad kérnem - ha már rendes tél úgyse volt, fázni viszont mégis fáztam eleget. Tavaszt akarok, nyári meleget akarok, aki meg havat akar, menjen a hegyekbe, oszt' élvezze ott. Punktum. 

(És nagyon remélem, az idei szezonban ez az utolsó ilyen kép.)

Még egy kis téli kép: webkamera a lengyel Tátrában, nagy a forgalom a sífelvonón, az ottani libegőn vagy micsodán, meg persze lefelé is siklanak (ha a képre kattintasz, valós idejű mozgó képet látsz, folyamatosan a területet pásztázó kamerával):

Hatalmas ötlet-hiányomban utolsó kapaszkodóként fellapoztam a pontosan 10 évvel ezelőtti blogbejegyzésemet, hátha azt idehozhatom, hogy minden fáradság nélkül teljesítsem a mai penzumot. És micsoda szerencse, még rímel is az akkori poszt a tegnapira:  a tíz évvel ezelőtti időjárásról szól. 

"2008. január 16., szerda

Normális emberek attól depisek, ha hetekig nem süt a nap. Ezzel szemben én ettől a túl korai tavasztól produkálok depressziós tüneteket. Utálom, hogy elolvadt a hó, mindent mocskosnak látok (valóban az is), utálom, hogy este nyolckor tavasz szaga van a levegőnek, utálom, hogy előjöttek a pókok, hogy a madarak olyan hangokat adnak, mint áprilisban. Nem mondom, hogy nem örülök, ha kevesebbet kell fűteni, de januárban legyen legalább valamelyest januári érzése az embernek és ne kapkodja a fejét, hogy most akkor ez már így marad, vagy jön még kutyára dér? Igazság szerint az ilyen hirtelen tavaszodást március elején sem bírom, húsz évvel ezelőtt sem bírtam, és csak a rendesen kimelegedett április-május szokott helyrerázni."

Mennyire más idő volt napra pontosan tíz évvel ezelőtt! Hogy én változtam-e, arról csak annyit, hogy ma már bizony örülnék, ha holnaptól beköszöntene a januári tavasz - és persze úgy is maradna már áprilisig, aztán jöhet a nyár. :-)

Ugye nem baj, hogy én nem örülök, ha idén sem marad el a tél? Nem volt ez mindig így, igaz, az már elég régen volt, amikor még szerettem a telet. Az olyan napokat, amikor reggelre nagy hó esett és én élvezettel mentem ki a friss fehér hidegbe, lapátoltam, miközben a nagy csendben hallatszott a szomszéd utcákból innen is, onnan is, amint pár környékbeli ugyanezt műveli. Nem volt gond, ha nagy hóban kellett haladni és az sem, ha éppen csúszott az út, a jégen elcsúszkáltam két buszmegállónyit is, amikor a félig árokba fordult busz képtelen volt elvinni hazáig. 

Ma már nem szeretem a telet, mert engem már nem gyönyörködtet, csak korlátoz. Az élvezettel taposni való hó a városban semeddig se tart, rövid idő alatt jegesedő, undok tömeg lesz belőle. Ha esetleg napközben a napsütéstől olvadásnak indul, a délutáni sötétedésben újra lefagy a maradék - mert eltakarítatlan maradék mindig mindenütt van és ez napról napra rosszabb lesz, csak akkor tűnik el, amikor már igazán felmelegszik az idő.

Szóval, ma már csak nézni szeretem a szép, vastag, vakítóan fehér havat filmen, képen, vagy az ablakból. Aztán ha kigyönyörködtem magam, akkor várom a tavaszt. Ott jobbra fent látszik is, hogy a meteorológiai tavasz kezdetéig 52 nap van hátra, az már két hónap sincs. Hogy azalatt lesz-e igazi tél, vagy amolyan nekem való enyhe, száraz idő, azt majd meglátjuk. És bocs', de én a tavasznak drukkolok.

Egy kép a dokumentáció kedvéért. Készült 2017. április 19-dikén.

Már ettem, vitamint ittam, valamint ittam kávét tejszínnel, és édesítő helyett mézzel (a cukrot lusta voltam előszedni, úgy el van pakolva, mert nagyon ritkán van rá szükség), szóval, én igazán mindent megtettem, hogy az energiabevitelt fokozzam. Ami ugyan a kilóimat tekintve egyáltalán nem okos dolog, de ma reggel óta legszívesebben csak hevernék és aludnék, pedig eleget aludtam éjjel is. Ja, még müzliszeletet is ettem, az is csupa kalória. 

Minden bizonnyal tényleg jön a meleg, bár most még a jég az úr - mármint a tóvá duzzadt víz alatt. És még mindig csak esik, esik az eső. A pozitív szemléletet meg hiába keresem, benéztem ide, bekukkantottam oda, még kotorásztam is kicsit, de sehol se találtam, alighanem elkeveredhetett valahová. Mert ami negatív, az nem pozitív, ugyebár, még akkor sem, ha annak akarjuk látni. Aludjunk. Vagy szedjük össze magunkat. Lehet választani.