Röviden

Azért járok gyógytornára, hogy legközelebb is el tudjak menni. Ezt nem én találtam ki, de rám is tökéletesen illik. 😉

Életjel, és a jelen summája

Az utóbbi napok-hetek legfőbb tanulsága: mindent csinálj meg rögtön, mert ki tudja, holnap bírod-e majd.

Legyen világosság! 🤗

Most hat òra tíz van, kint nyirkos hideg, egész nap moccanatlan tíz fok, hol elered az eső, hol abbahagyja, és rohamosan sötétedik. Ráadásul a mai napfogyatkozás sem nekünk szólt, nem voltak meg hozzá a megfelelő feltételek. 

Viszont bármilyen lesz is az idő holnap, az biztos, hogy csak este hétkor kezd sötétedni! Ez némi vigaszt nyújt. Ezt a nyár előtti óraátállítást szeretem, nem zavar, hogy ilyenkor – ahogy mondják – "elveszítünk" egy órát, nekem megéri, ha ez az ára annak, hogy később sötétedik. Bezzeg az októberi átállítás, az teljesen felborít, két-három hét kell, hogy helyrerázódjak. Nekem az a jó, ha minél tovább van este világos. Mondhatnám úgy is, mehr Licht! 😊

Mai abszurd

Csomagszállítóra várva  a követőn már  láttam, hogy hamarosan érkezik, csörög a telefonom, felveszem, idézem szó szerint: "Szia, futár vagyok, hoztam egy csomagot, ugorj már ki, lécci!" Mondom neki, gondosan magázva: "Jobb lenne, ha behozná, vagy nem jöhet be a lakásig?" Mire ő: "Hát akkor... melyik csengő?" Én: "A legalsó." Ő: "Jó, intézem." És megnyomta, és idejött, és úgy nézett ki, mint egy ember, még köszönt is rendesen, ahogy illik, a csomagot letette, ahová kértem, még elköszönni is tudott. Arról nincs hír, hogy mit gondolt magában, amikor meglátta, hogy kb. nagymama korú nénit sziázott le a telefonban, az ugorj már ki felszólításról nem is beszélve.

Azóta röhögök, pedig inkább sírnivaló. Az is, hogy modortalanságban idáig jutnak emberek, no meg persze az is, hogy a saját munkájában, amit feltehetőleg meg akar tartani továbbra is, megenged magának ilyen stílust. Egyébként a csomag súlya alig két kiló, tehát egyáltalán nem fárasztó a lakásig hozni, ha már egyszer itt áll vele a kapu előtt. Van, aki ilyenkor engedelmesen kimegy a társasház kapujába? De most komolyan, ez elképzelhető? Kár, hogy nem kérdeztem meg tőle.

Még mielőtt bárki azt a következtetést vonná le, hogy na ugye, ezért nem rendelek (inkább megyek, lábam lejárom, cipekedem), mert ilyen borzasztó az online rendelés, meg hogy ilyenek a futárok, stb... sietek leszögezni, hogy nem, egyáltalán nem ilyenek, ez egy kirívó, sőt az én gyakorlatomban eddig egyedülálló eset volt. Soha, egyszer sem találkoztam ilyen bunkósággal, pedig hosszú évek óta mindent rendelek, már a járvány előtt is gyakran, azóta pedig szinte kizárólag online vásárolok, bútordarabtól háztartási felszereléseken, élelmiszeren, ruhaneműn, elektronikus cikkeken át egészen a legapróbb zöldséghámozóig és gombelemig mindent, mindent IS. A futárok normális, udvarias emberek, akár fiatalok, akár idősebbek, ez a fickó volt a kivétel, eddig. Megpróbálkozott azzal, hogy hátha másfél-két perccel felgyorsíthatná a saját haladását, hát bocs', ez nálam nem jött be.

Be kellene vezetnem a kategóriák közé valamilyen hibrideket, például vicces-szomorú, de lehetne egy se-köpni-se-nyelni kategória is. Ide talán ez utóbbi illene, de lehet, hogy mindkettő.

Korral jár ez is, az is

Egy tévéműsorban egy kutatásról beszélgettek. Időseket kérdeztek arról, hogy mit bántak meg leginkább az életükben, és élettapasztalatuk alapján elsősorban mire hívnák fel a fiatalok figyelmét.

A válaszokban azt emelték ki, hogy sokkal nagyobb figyelmet fordíthattak volna az egészségmegőrzésre, családi és baráti kapcsolataikat jobban kellett volna ápolniuk, és túl sok időt töltöttek olyasmiken való aggódással, melyekre nem volt igazán hatásuk és esetleg nem is voltak annyira fontosak. Ezeken kívül még azt tanácsolják a fiataloknak, hogy  igyekezzenek  körülvenni magukat olyan emberekkel, akik boldoggá teszik őket.(!)

"Bárcsak tudtam volna fiatal koromban, milyen értékes a fiatalság..." – mondta egyikük. Amikor az ember fiatal, azt hiszi, ez örökké fog tartani, nem értékeli a saját fiatalságát. Bár tudja, hogy egyszer majd ő is megöregszik, dehát az még annyira messze van! Amikor a fiatal hallja az öregek panaszkodását a mindenféle bajaikról, számára az nem válik megtapasztalássá, ezért nem is tudja átérezni. Nem tudja jobban értékelni, milyen jó, hogy nem fáj a csípője, egyebe, hogy fel tud kelni az ágyból fájdalom nélkül stb., hiszen az a körülmény, hogy nem fáj, természetes, ezért nem válik értékké.

És ekkor a műsor egyik résztvevője elképzelt egy jelenetet: egy nyolcvanötéves találkozik egy húszévessel, és a  fiatal azt mondja: "Nem tudok értékelni olyasmit, aminek az ellenkezőjét nem tapasztalom meg. Ahhoz, hogy átérezzem, meg kell tapasztalnom, milyen az." Mire az öreg azt javasolja, hogy "cseréljünk egy napra, tapasztald meg!" Vajon mi lenne ennek az elképzelt élethelyzet-cserének eredménye? Mindenesetre a beszélgetők abban egyetértettek, hogy a húszévessé lett nyolcvanötévest soha nem látná viszont az a szegény,  öreggé lett húszéves, és a végtelenségig tapasztalhatná a fiatalsága ellenkezőjét. 😊

Engem viszont sokkal jobban érdekelne egy kutatás arról, hogy az idősek mennyire értékelik, egyáltalán értékelik-e a saját élettapasztalatukat, és ha lehetőségük lenne azt elcserélni a fiatalságukra, mit választanának? A megszerzett élettapasztalatukat, vagy a fiatal korukat? Bár az élettapasztalat eléggé megfoghatatlan, ugyanakkor szerteágazó fogalom, de mivel a kérdés úgyis teljes mértékben teoretikus, el lehet rajta gondolkodni mindenféle "vételkényszer nélkül", hiszen semmilyen következménnyel sem jár. Ami engem illet, gondolkodás nélkül dobnám a sutba az összes élettapasztalatomat. Nekem többet érne, ha húszéves (na jó, harminc vagy negyven...) lehetnék.

Talán itt a megfelelő pillanat az újrakezdésre vagy folytatásra, nevezzük bárhogy. Az év mindenesetre nem nézte, megfelelő-e a pillanat, hanem elkezdődött, legyen mindenki számára a tavalyinál sokkal szebb!

Ma reggeli hó...

... és mai ajándék

Bezzeg az egyik facebook-os zárt csoportban, ahol tag vagyok, már keresnek, hogy hová tűntem, mivel 2-3 hete nem nyilvánultam meg a témában. Itt meg... a kutyát se érdekli, megvagyok-e még egyáltalán. Csak úgy mondom. 

Igen, ez egy rinyaposzt, pontosan. Uff.

Na, ezért nem szabad ilyeneket olvasni, nem is szoktam, de most óvatlanul rákattintottam, mármint arra az oldalra, ahol az Alzheimer-kór tíz korai tünetét sorolják fel. És persze a tízből mindjárt találtam is hármat, melyek velem is előfordulnak, az egyik nagyon gyakran, a másik kettő még csak elvétve. Hát köszi, ez igazán jólesett. :( 

(Tudom, fejtsek szudokut, de annyira utálom, nem tehetek róla, bármilyen más észtornára hajlandó vagyok, csak szudokut ne!)

Fontos, hogy az elsős gyerekek tisztában legyenek olyan kifejezésekkel, mint a nem, a kérem és a köszönöm.  A gyerekeket otthon kell felkészíteni az iskolával járó szabályrendszerekre, mert az értelmi érettség és a különböző készségek fejlettsége mellett a szociális viselkedés is fontos tényező. A feladattudat, szabálytudat kialakítása otthonról indul, ha ezt csak az iskolára bízzuk, az kevés - mondja a pedagógiai szakszolgálat vezetője. 

Én meg azt teszem hozzá, hogy ha mindezekre egy kerületi beiskoláztatási tájékoztatón kell felhívni a szülők figyelmét - mert az a tapasztalat, hogy erre a figyelemfelhívásra szükség van  - akkor már régen rossz.

Nemrég egy régi női vokálegyüttes tagjaival (akik később egyenként is önálló karriert futottak be) beszélgettek a stúdióban, én meg csak néztem, milyen feltűnően öreg lett az arcuk, hiába a smink. Dehát azóta fölöttük is épp annyi év telt el, mint fölöttem, úgyhogy nincs mit csodálkozni.

Viszont nálam most az élesebb látás egyetlen nagy hátránya, hogy magamat is jobban látom a tükörben. De majd megszokom. :)

Le kéne cserélnem az egész ruhatáramat, ha nem is teljesen, de a tavaszi-őszi felsőket mindenképp. Ami persze nem megy, pedig igény(em) lenne rá.

Persze most már a koromat is kénytelen vagyok belekalkulálni az ilyen terveimbe, pedig ezzel sokáig nem voltam hajlandó számot vetni, legalábbis ami az öltözködést illeti. Aztán meg ma már olyan kevés szín áll jól nekem, hogy már csak ezért is nehéz lenne megtalálnom mindenből az igazit. Kék és  zöld mélyebb árnyalatai, valamint ezek trükkös keverékei (mint türkiz vagy Benetton-zöld) mind jöhetnek, de a régebben nagyon kedvelt (mert előnyös) piros, az már végképp kiszorult a választhatók sorából. Egy meggypiros felsőm ugyan még van, de már csak végszükségben veszem föl. 

De azért máig siratom a legutóbbi canda-látogatásom alkalmával felfedezett piros aprókockás blúzt - automatikusan nyúltam felé, lekaptam a tartóról, forgattam, az én méretem, tiszta pamut, tökéletes, olcsó is, de lemondtam róla. Hogy fájó szívvel, az frázisnak hangzik, de tényleg majd megszakadt érte a szívem.  Hiába, így jártam. 

A klinikai szakpszichológus előadásában azt mondta a nagyrészt idős nézőknek, hogy mindenki tegye fel magának a kérdést: mi a célja az életében? És ha netán valaki ezen elgondolkodva semmit nem tud  válaszolni, akkor ma estig nagyon gyorsan találjon ki valamilyen közeli és távoli célt, amit  kitűzhet maga elé. Mert csak úgy tudunk elégedettek lenni, ha tudjuk, hová tartunk. Sajnos, az nem derült ki, hogy a jelenlévők mit válaszoltak önmaguknak erre a kérdésre, pedig igazán érdekes lenne megtudni. 

Meg még azt is kérte, hogy tegye fel a kezét, aki tud nemet mondani. Aztán beszámolt arról  a tapasztalatáról, hogy ilyenkor a megkérdezetteknek alig 20 százaléka (főleg férfi) szokott jelentkezni. Pedig tévedésben van, aki azt hiszi, az a jó a környezetének, ha mindig mindent megcsinál, ugyanis az ember csak annyiból tud adni, amennyi muníciója van és  az elutasítással sosem élő ember készletei előbb-utóbb kimerülnek. Tehát  nagyon fontos megtanulni határt húzni és nemet mondani. Valamint az is hasznos tanácsa volt, hogy legyünk kíváncsiak, legyünk nyitottak az újra és küzdjünk a beszűkülés ellen. 

Az említett pszichológus  a fájdalomérzet és a lelki állapot kapcsolatáról tartotta az előadást, melyből én most csak egy-két  momentumot emeltem ki, de azt hiszem, ezeken tényleg érdemes elgondolkodni. Tűzzünk ki célt, tudjunk nemet mondani, legyünk nyitottak - és akkor boldogan élünk, míg meg nem halunk. Hát így. :)