Mindjárt jobban hangzik...

...ha díjkorrekciónak nevezzük a díjemelést - mondta egy szép napon a naaagy szolgáltató munkatársa. És a többiek hallgattak rá. 

A naaagy szolgáltató pedig rögvest megírta levelét, melyben értesítette az előfizetőt a díjkorrekcióról, majd pedig az utolsó sorban megnyugtatólag odaírta: "A díjkorrekció miatti változással további teendőd nincs." 

Hála?

"Végtelenül hálásak vagyunk, hogy ennyien hallgatnak minket..." - mondja a műsorvezető a rádióban. Miért kellene hálásnak lennie (ráadásul végtelenül)? A rádióhallgató nem holmi jószándéktól indíttatva, jócselekedetből hallgatja a műsort, amiért hála járna, hanem szórakozás, kellemes, tartalmas időtöltés szándékával, és azt hallgatja, ami tetszik neki. Sőt, ő legyen hálás, ha neki nagyon tetsző műsort kapott.

Mit mondhatna a műsorvezető ehelyett? Például: "nagyon örülünk, hogy ennyien hallgatnak minket". Mert ez a lényeg, örüljenek, hogy tetszik a műsor, könyveljék el a sok hallgató jelenlétét az éterben, és kész. Ki nem állhatom a felesleges ömlengést.

Informálnak?

Kaliforniában karácsony előtt kilenc nappal eltűnt egy kutya, keresték mindenfelé, de nem lett meg. Szenteste éjszakáján csengettek, és a kutya ott ült az ajtó előtt. Nagyjából ennyit olvasott fel a bemondó.

És ki csengetett? Egy ismeretlen ember, vagy esetleg a kutya? - tette fel a kérdést a hallgató. De ez már nem szerepelt a hírekben, pedig kellett volna.  Pár nap múlva ugyan több helyen is bemutatták a bejárati ajtó fölé szerelt térfigyelő kamera felvételét, amelyen látható, ahogy a kutya magasra ugrik, hogy a csengőt elérje, de ez a "mellékes" körülmény a híradásokból valahogy kimaradt.

De ugyanígy bosszantó, amikor tévéműsorban csak az első másodpercekben hangzik el vagy  a riportalany, vagy a helyszín neve, és soha többé, az egész kisfilm, riport alatt egyetlenegyszer sem. Aki nem az első másodperctől nézi, annak esélye sincs megtudni, ki beszél. Csak néha meg kellene említeni, vagy kiírni a nevet, az információt, ugye, mert hátha, esetleg, netán felkeltette maga a műsor a néző figyelmét, és akkor nem árt, ha tudja, ki ez itt.

Az információ hiánya, elmaradása, ez nekem vesszőparipám, különösen, amióta így felgyorsult minden, a média is rohan, csak gyorsan, gyorsan, legyen hír, legyen anyag, ömlesszünk a fogyasztó elé minél többfélét, hadd szédüljön bele a rengeteg infóba, a tempótól észre sem veszi, hogy mindenből csak morzsákat kap, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, de mindent felületesen. Ha meg közben netán gondolkodni kezd, akkor hiányérzete lesz, de ki törődik vele? Komoly, tartalmas írásokat szerkesztenek össze úgy, hogy épp a legfontosabb információ nem hangzik el több bekezdésen keresztül, csak majd valahol a vége felé. Például részletesen ismerteti egy épület történetét, már mindent tudunk róla oda-vissza, csak azt nem, hogy hol van, milyen utca, hányas szám alatt, hogy fejben mindvégig el tudja helyezni az olvasó. Ezt – szinte szándékosan – majd az utolsó bekezdés tartalmazza, pedig nem fejtörő játékban akart részt venni, csak ismereteit akarta bővíteni. 

Volt (van) egy jó várostörténeti folyóirat, amit évekig lelkesen olvastam, a havonkénti pontos megjelenése dátumát is számontartottam, hogy időben megszerezhessem, nagyon szerettem. Aztán egyre inkább elharapózott benne az említett stílus, eleinte csak egy bizonyos szerzőre volt jellemző, de később mások is átvették. Ők nem tudják, de ekkor történt az a nevezetes eset, hogy elvesztettek egy hűséges olvasót. Az az olvasó ugyanis szereti, ha normálisan informálják, nem akar egy-két oldalon keresztül találgatni, hogy vajon mire gondolt a szerző. Hát, így jártak, így jártam.

Reklám az egész világ

Az idei karácsonyi reklámfelhozatal valami lehangolóan silány.

A legújabb, ahol a kakas-tyúk pár meghatottan nézi a karácsonyfa alakú szénabálát (vagy mit), amelyet nem tudom milyen fajta borzasztó kinézetű repülő rovarok szállnak meg, és  a fe... potrohuk világít mint megannyi karácsonyfaizzó.
És ezen érzelmes jelenet egy csirketenyésztő telepen zajlik, ahol, mint tudjuk, a baromfikat kifejezetten a hamarosan esedékes leölésük céljából tartják. Halálraítélt szárnyasok meghitt karácsonya... óriási ötlet. Annyira szeretnék némely reklámötletgazda fejébe belelátni – bár valószínűleg addig jó nekem, amíg nem látok bele.

Információt!

Az túl nagy igény, hogy egy műsort nézve tudni szeretném a következőket: mit látok, kik ezek, mi ez, hol van? Ennyi. Bármilyen tévé, videómegosztó csatorna, akármilyen médiatényező legyen is, erre figyelnie kell(ene). 

De nem, nem figyel, megnyomja a gombot, hadd szóljon! – oszt' a néző ott van információ nélkül, és talán soha nem tudja meg, mit látott. Tanítják ezt egyáltalán valahol? De ha ezt nem, akkor gondolkodni – netán a néző fejével gondolkodni – tanítanak egyáltalán? Mert kezdetnek az is elég lenne. 

Kritizáljak?

Mivel a hosszú szünet alatt teljesen elszoktam a kategorizálástól, átnéztem, hogy egyáltalán milyen címkéket  szoktam én itt használni. Miből van a legtöbb, na miből? A kritizál elnevezésűből. Egyáltalán nem vagyok meglepve, ismerem magam. De bárhogy is, kritizálni mindig van mit, akár kritikus szemléletű valaki, akár nem. Nézed az embereket, nézel filmet, videót, tévéműsort, nézed a reklámokat, ennyi már  bőven elég, hogy találj bírálni valót, nem tetszőt (mert persze azt rögtön észrevesszük, ami nem tetszik). 

Például a reklámok. Mikor nem tetszik egy reklám? Hát kérem, nekem például akkor, ha felelőtlen. Felelőtlenség például azt állítani, hogy a reklámozott fájdalomcsillapító gyógyszer "a fájdalom okát, magát a görcsöt szünteti meg" – nem, a fájdalom oka nem a görcs, mivel a görcs csak a fájdalomnak egy bizonyos fajtája és mint ilyen, egy tünet, ami valamilyen okból kialakult, ezt az okot kell kideríteni. Persze lehet előbb a fájdalmat csillapítani, de azzal nincs megoldva, hiába sugallja ezt felelőtlenül a reklám. Valamint felelőtlenség azt mondani egy reklámban, hogy "biztos vashiányod van, szedj xyz tablettát" – előbb ki kell deríteni, hogy tényleg van-e vashiánya az illetőnek, vagy valami más miatt fáradt állandóan, hiszen annak rengeteg oka lehet. És hiába kötelező mindennek a végére odabökni, hogy kérdezze meg orvosát... stb., azt már senki nem figyeli, hanem elhiszi, amit hallott, és rohan megvenni a mindent megoldó tablettát. 

Régi szép idők! Amikor a publikum szegény FluimucilÁbelt szedte ízekre és ki-ki vérmérséklete szerint gyűlölte vagy sajnálta, vagy cukinak tartotta!  És emlékeztek még a gumicsirkés fickóra, aki ült a kanapén és sorolta, hogy ő milyen filmeket szeret, partraszállós, üldözős, maffiás, tankos-romantikus, stb. – közben pedig hadonászott és időnként egyet-kettőt sípolt a kezében tartott gumicsirkével? Akkoriban futott ez a tévében, amikor kezdő blogger voltam, élénken emlékszem, mennyien kihasználtuk és ennek mintájára tettünk föl kérdéseket, sőt ennek mintájára harapózott el a "szerintem" mint mondat is. De a legnagyobb klasszikusra már csak a legöregebbek emlékeznek, a Müszi reklámra, amiről ugyan azt se tudtuk, mit reklámoz, de egy ország várta lélegzet-visszafojtva, hogy a megjelenő pasas az ujjával csettintsen és azt az egyetlen, rejtélyes szót kimondja. Igazi régi szép idők!

Lehet magasztalni a Fortepant és valóban, ez a gyűjtemény óriási "találmány", már maga az is nagyszerű dolog, hogy pár évvel ezelőtt valaki a szó szerint szemétre szánt fényképekben meglátta az értéket. De nekem kezdettől fogva az a tapasztalatom, hogy ebben az adatbázisban aztán tényleg szinte tapintható a szubjektív megítélés. Sok kép mintha kifejezetten a rossz minősége miatt került volna a bemutatandók közé. Mintha a szelektálást végző szándékosan beválogatná az elrontott, technikailag selejtes felvételeket. Persze nem arra gondolok, amikor egy bemozdult és ettől optikailag érdekessé vált, sőt mutatós fotót bemutatásra ítél.

Még tavalyelőtt nyáron elhatároztam, hogy felajánlom a régi családi fényképeink egy részét a Fortepannak. Így is tettem, felvettem a kapcsolatot az egyik fenntartóval, leveleket váltottunk, küldtem neki mutatóban pár képet és tisztáztuk, milyen felbontással, hogyan kell szkennelnem a fotókat. Aztán én nekiugrottam és megcsináltam, végül jeleztem neki, hogy küldeni fogom az anyagot, majd pedig feltöltöttem őket a GoogleDrive-ra, ahogy abban megegyeztünk a küldés módját illetően. Ennek szeptemberben múlt két éve.

Azóta időnként rálépek a Fortepan nyitóoldalára és végigfutok az úgynevezett adományozók névsorán - könnyen megy, betűrendbe vannak szedve a nevek - de akárhogy nézem, a nevem nincs sehol, két év elteltével sem. És természetesen a képeim sincsenek sehol.

Na mármost, azt hiszem, érthetően dühít, hogy a Fortepan a FB-on időről időre feltesz egy-egy tudósítást arról, hogy éppen mennyi és milyen újabb fotógyűjteményt sikerült szívós munkával hozzáférhetővé tenniük. Sőt pár napja karácsonyi üdvözletet küldött emailben, amire már tényleg nagyon szerettem volna azt válaszolni, hogy a híradások, meg üdvözlet helyett sokkal jobban örülnék, ha egyszer végre felkerülne a szívós munkával általam digitalizált gyűjteményem is, és úgy látom, lassan lemondhatok arról, hogy ezt valaha megérem. Dehát ugye nem lehetek ünneprontó, mert mindenkinek akkora, de akkora lelke van, még a Fortepannak is, ezért aztán semmit sem válaszoltam.

Mondom, szerettem a Fortepant, de már elég rossz szájízzel keresgélek rajta, amikor muszáj. Pedig tényleg kincsesbánya.

Hát tessék, itt a bizonyíték rá, hogy mostanra már egész nemzedék tagjai nőnek fel úgy, hogy azt hiszik, valamit csak megélni lehet, megérni nem. Ők azok, akik már csak olyan mondatokat hallottak, hogy... hoppá, most kis híján elkövettem azt a kapitális pedagógiai baklövést, amikor a rossz megoldást leírjuk, úgyhogy nekifutok a másik irányból. Tehát ők már nem ilyeneket mondanak:  

magas kort ért meg

szeretném megérni, hogy...

ha megérem 

azt én már úgyse érem meg 

meg kellett érnem, hogy...

még megérte a lánya esküvőjét... stb. 

...hanem mindezen kifejezésekhez kizárólag a megélni igét használják és ami a legnagyobb baj: nem modorosságból, rossz szokásból teszik ezt, hanem az a meggyőződésük, hogy ezt így kell mondani. Talán úgy 20-25 éve kezdett terjedni ez a divat, akkor még csak betűtévesztésnek indult, aztán sikerült úgy elharapóznia, hogy most már szabálynak veszik.

Itt egy mai hír, melyben valaki végre helyesen alkalmazta a szót:

"Szombat óta már hátul sincs felügyelő személyzet a 4-es metró szerelvényein. Ezt is megértük.

Alatta sorakoznak a témába vágó hozzászólások, majd egyszercsak megjelenik egy nyelvészkedő kiigazító komment, emígyen:

"Vagy elértük, vagy megéltük... L-lel..."

Egy frászt! A "helyreigazító" (aki egyébként polgármester egy dunántúli kisvárosban, végzettségét tekintve pedig képzett, tanult ember) 1971-ben született és neki már meggyőződése, hogy nincs olyan szó - legalábbis ebben a jelentésben, ahogy ide kell -, hogy megérni. Számára már legfeljebb csak a gyümölcs érhet meg, minden egyebet szerinte csak megélni lehet, esetleg elérni, ami ide aztán végképp nem szinonima. 

Jól nézünk ki. Amikor már nem is csak téves modorosságból használják az illető kifejezést, hanem a helyes szó egyenesen ki is vész a nyelvből. Most írjam oda neki, hogy ajjaj, de mekkorát tévedsz, édes öcsém? Úgyse hinné el. :(

Csak a nyelvészek észre ne vegyék, mert az ő mindent megengedő hozzáállásukkal erre is azt mondanák, hogy a nyelv fejlődik (hová, merre???) és a legközelebbi szabályzatban már képesek lesznek kötelezővé tenni.

Egy reklám, amit ha meghallok, a hideg fut át a hátamon:

Nem rosszalkodtak? - kérdezi az anyuka olyan elhibázott hanglejtéssel, hogy mindig az jut eszembe, hogy a magyar nyelv tantárgyba sem ártana beiktatni a helyes kiejtés tanítását. Ha annak idején Szegeden orosz fonetika szemináriumon ilyen téves intonációt mertünk elkövetni egy kérdő mondatban, a drága jó Jelizaveta Mihajlovna addig ismételtette velünk a különféle kérdő mondatok helyes "dallamát", amíg nem ment legalább megközelítőleg jól. Ami nem is volt olyan egyszerű, lévén, hogy a kérdő mondatok dallamát sok minden megszabja, a mondat típusa, szórendje, a tartalom szerint hangsúlyos szó, meg hogy van-e benne kérdőszó vagy nincs, és így tovább.

Amikor egyszer Leningrádban a zsúfolt trolin egy férfi hozzámfordult és ezt mondta: "вы выходите на следующей?" - vagyis leszáll a következőnél?  - azt a dallamot kottázni lehetett volna, ahogy a második szóban az "ó" hangot felkapta, merthogy a mondatban az az információ a fontos, a kérdezőt az érdekli, hogy leszáll-e[=выхóдите] a megszólított. Akkor nem is fogtam fel elsőre, mit kérdez, de egy életre megjegyeztem és máig a fülemben van a dallama. 

És hogy hogy jön ez a fent említett reklámhoz? Mert pontosan így énekli a rosszalkodtak szót az a hölgy a reklámban: a kiemelendő szó első szótagját kb. egy oktávval magasabban mondja. Csak egy kis bibi van, tudniillik neki nem oroszul kell beszélnie, hanem magyarul,  úgyhogy tán a  mondat dallamának se kéne oroszosnak lennie, ugyebár. :(

Én nem tudom, előadóknak, színészeknek nem tanítanak helyes magyar beszédet? Vagy tanítanak, de mire egy előadó elvállal egy reklámot, elfelejt mindent, amit a magyar beszédről tanult. Aztán ettől úgy énekli bele azt a kérdő mondatot a mikrofonba, ahogy magyar ember soha nem kérdez.

Ez az a pont, amikor leszokom a közösségi oldal látogatásáról. Pedig már terveztem egy posztot a fb védelmében, érvekkel, ellenérvekkel és saját indokaim kifejtésével, de ami mostanában ott van, az már minden, csak nem közösségi. A jelen helyzet mindenkit kifordít önmagából. A kommentekben kollégáim esnek egymásnak, vadidegen emberek hordják el mindennek a másikat, megosztások röpködnek mindkét véglet képviselőitől és akámelyik nézetet vallja a posztoló, abban a pillanatban ott terem az ellenoldal és fröcsög, a gyűlölködés burjánzik oda-vissza, szóval, nekem ebből elegem van.

Sajnálom, hogy meg kell vonnom magamtól egy folyamatos információforrást, mert én erre használtam a fb-ot és nem arra, hogy ismerőseim összes feltett szelfijét, családi fényképét és állapotmegosztását gondolkodás nélkül lájkoljam, majd pedig körbenyaljam őket gyönyörű vagy, illetve puszillak titeket, valamint de cuki és hasonló kommentekkel, szivecskékkel és tapsikoló szmájlikkal. Információkat szereztem ott, tudomásomra jutott rengeteg olyan ismeret, esemény, melyeknek csak töredékét lennék képes összeszedni más módon, de ahhoz egy személyben kéne lexikonnak, sajtófigyelőnek és programszemlézőnek lennem. 

Hogy a helyzet - "a" helyzet - miképpen oldódik meg, fogalmam sincs. Hogy a közösségi oldal mikor tér vissza abba az állapotjába, amiért odaszoktam, arról még kevésbé. De nem ma lesz és holnap sem, azt látom. :(

Mindig nagy kérdés, hogy a bulvárszínvonalú hírek, cikkek, tudósítások közzétételét az igény indokolja, vagy a média lép előbb? Magyarán: mi volt előbb, a közönség igénye, vagy pedig a már megjelent szenzációhajhász cikkek, riportok, és ezek formálják aztán a közönség ízlését?

Például a Kiscelli Múzeum, ami tényleg az egyik leggazdagabb gyűjtemény, hetek óta teljes gőzzel reklámozza a Mágnás Elzáról szóló kiállítását, a fb-oldalukon szinte másról sincs szó, mint erről. A Mai Manó Ház pedig újabban nagy előszeretettel mutogat erotikus képeket, amivel tulajdonképpen nem lenne semmi baj, de most a legutóbbi ilyen esetnél nemrég valaki kommentben megjegyezte, hogy ez azért már sok, mire a szerkesztő ezt válaszolta: "...a Mai Manó Ház blogja ebben a hónapban ünnepelte negyedik születésnapját, így természetes, hogy újra bemutatjuk a blog történetének legnézettebb bejegyzését."

Na és erről jutott eszembe az, amit a bevezetőben írtam. Mert hogy állítólag az ilyesmi a legnézettebb és hogy ezek szerint az ilyesmi érdekli legjobban az embereket, elgondolkodtató. Tényleg ez érdekli? Jobban, mint más? Vagy ha sokszor mutogatunk nekik ilyeneket, meg ha sokszor taglalunk szaftos bűnügyet, akkor előbb-utóbb rászoknak, rááll az ő igényük is, szóval, a média szoktatja rá őket. Nem tudom, mi a sorrend - illetve, mi volt a sorrend, mert ez nem mostani jelenség, tart már vagy 25-30 éve, mióta a bulvársajtó és a kereskedelmi média betette a lábát a mi világunkba is. Úgyhogy akármi is volt előbb, a bulvár vagy az igény, mostanra már szinte mindegy, a bulvárszínvonal beette magát mindenhová, az értékes igénynek meg lassan annyi.

Legalább öt éve nem ettem azt a bizonyos fajta nápolyiszeletet (a nevét nem írom ki, még beperel a pozsonyi gyártó hitelrontásért), amit most a napokban a boltban bolyongva annyira megkívántam, hogy lekaptam a polcról és megvettem. Aztán itthon egy alkalmas pillanatban kibontottam és eszegetni kezdtem. Hát, izé... ahogy fogyott a szelet, úgy erősödött bennem egyre határozottabban a kérdés, hogy ugyan hogy voltam én képes ezt évekig enni??? Egy tömény édes zsíros masszával rétegezett ostyaszelet az egész, hogy én ezen mit szerettem, el se tudom képzelni. (Megjegyzem, nem véletlen, hogy annak idején, amikor erről és még egy-két -  de tényleg csak egy-két - hasonló társáról lemondtam, a következő három hónap alatt egyből fogytam 5, azaz öt kilót. Mit művelhet ez a szervezetben, na, azt jobb, ha nem is tudjuk.) 

A rengeteg neten terjedő teszt között van egy ilyen című: Mennyire vagy logikus? 

Van benne egy kérdés, ami így szól: Az év hány hónapja áll 28 napból?  És erre a válaszlehetőségek:  1, 6, 12

Na, kedves olvasó, kérdezem, melyiket jelölnéd be?

Amikor először láttam ezt a tesztet, ezt az egy kérdést nem válaszoltam meg helyesen, és mivel a válaszadáskor azonnal látszik, hogy jó-e a válaszom (ha igen, zölddel színeződik be az illető felelet, ha nem, akkor rózsaszínnel), tudtam, melyiket nem tartotta jónak. Nem értettem, miért. Úgyhogy most, amikor újra elémkerült a teszt, végigszántottam rajta és kipróbáltam, mi lesz, ha más választ jelölök be, mert kíváncsi voltam, mi a helyes szerintük. Hát kérem, szerintük a 12 - szerintem meg az, aki ezt a tesztet valami idegen nyelvből lefordította-ferdítette,  nem tud jól magyarul. 

Mert ugye, mit is jelent ez a kérdés? Azt, hogy hány olyan hónap van az évben, ami 28 napból áll, vagyis amiben nincs több nap, mint huszonnyolc. Pedig nem ezt akarja kérdezni, hanem hogy az évnek hány hónapjában van 28 nap? Erre lenne jó az a válasz, hogy tizenkettő, merthogy mind a 12 hónapban  v a n  28 nap, a tizenkettőből tizenegyben ennél több is, de kétségtelen, hogy azokban is megvan a 28. Az én logikám legalábbis így sugallja.

Még nem kerestem rá ennek a tesztnek az alap - feltételezem, angol nyelvű - változatára, de nagyon kíváncsi lennék, ez a kérdés hogy hangzik az eredeti megfogalmazásban.)

***************

Update: időközben meg is találtam az angol nyelvű kérdést, itt van:

How many months in a year have 28 days?

Na, ugye, hogy az angolból szó szerint fordítva azt jelentené, hogy az évnek hány hónapja tartalmaz 28 napot?  És erre már tényleg az a válasz, hogy tizenkettő, mert mindegyik tartalmaz ennyit, még a február is, de az összes többi is. 

Amikor írtam az új bejegyzést a közös blogunkban (blogunkba?), még eszemben volt, hogy a fürdés, fürdőzés  szavak mai, általam nagyon utált szinonímájáról is említést teszek, de aztán menet közben megfeledkeztem róla, így most pótlólag itt szösszenek erről.

Nem tudom, mikor jött divatba a csobbanni  ige használata a fürödni helyett, de nem mostanában, mert én már legalább húsz éve szörnyedek el rajta. Azóta a strandon, a tavakban, a folyókban (már amelyikben), egyéb vizekben senki nem fürdik, kizárólag csobban. Pedig a csobban hangutánzó szó és azt jelenti, hogy a vízbe éppen belejutó valami (tárgy / ember / állat)  egy bizonyos hangot ad. Az Értelmező Kéziszótár szerint: folyadékba merülő tárgy puhán csattan. De az a cselekvés, hogy fürdik valaki a strandon vagy a Balatonban, az nem csobbanás - igaz, a vízbe lépéskor csobbanhat, ha elég mély az a víz, de ezzel vége is a csobbanásnak, utána már fürdik, lubickol, úszik stb. Ma már sokszor az egész strandlátogatást, fürdőlátogatást képesek csobbanásnak nevezni, a strandra csobbanni mennek, sőt már a magyar fürdők megismertetését célzó társasjáték is van, Csobbanjunk együtt! elnevezéssel.

Körülbelül ott tartunk, hogy a mostanság született és születő kisgyerek nem csak az uzsonna, vacsora, uszoda, szemüveg (és még sok-sok más) szót nem fogja ismerni, de a fürdést sem. Különösen akkor, ha ezentúl otthon a kádba nem fürödni, hanem csobbanni teszik be.

Javaslom horribilis büntetés kilátásba helyezését minden olyan tervezőnek, aki egy mosógép centrifuga-egységét kevesebb, mint 1000 fordulatszám/perc paraméterrel szándékozik megszerkeszteni. 

Furcsa hírt olvastam ma, a lényege, hogy a Bajcsy Kórház udvarán emlékművet avattak a kórházban elhunytak emlékére. Már ez is eléggé különös, de a sokk csak ezután jön: a műalkotás négy boncasztalból készült.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez minimum morbid és tapintatlan. Valószínűleg azért is, mert valamikor a szomszéd kerületben laktam    és ehhez a kórházhoz tartoztunk, így elég sokszor megfordultam benne. Igaz, én mindig csak látogató voltam, de közeli hozzátartozóimhoz mentem többször, sokszor, de sem látogatóként, sem pedig betegként nem örültem volna, ha a kertben ilyen "szoborral" találkozom. Amikor apám a valahányadik infarktusa után több héttel már kijöhetett sétálni, ücsörögni  a kertbe, elképzelem, milyen hatást tett volna mindannyiunkra, ha ez előtt a műalkotás előtt kell elhaladnunk.

Mindig felháborított, amikor azt láttam, hogy kórházak előtt, az épülettel szemben temetkezési iroda áll. Több helyen is tapasztaltam ezt, így volt a Tétényi úton, így volt Fehérváron és még ki tudja, hol mindenhol dívik ez a szokás. Hát kösz' szépen a kedves figyelmességet, mikor a kórházba bevonuló, egyébként is rettegő betegnek azonmód a képébe vágjuk, hogy semmi baj, minden eshetőségre számítva kéznél lesz a szükséges szolgáltatás.

Nekem legalább ilyen felháborító ez az emlékmű. Mer' hogy a boncasztalok tardosi mészkőből készültek, hát nem akarták kidobni, aszongya a  főigazgató és a patológus, akiknek a fejéből kipattant ez a remek ötlet. Hát menjenek ők a ... úrinő vagyok, nem mondok semmit, mindenki fejezze be a mondatot saját ízlése szerint.

(Az eseményről a kőbányai oldalon részletesebben is olvashattok.)

Amint már korábban jeleztem, volt Füreden meglepetés is, csalódás is. Kezdem a jóval.

A kellemes meglepetés a Városi Múzeum volt. Dióhéjban összefoglalva: gazdag gyűjtemény színvonalas tálalásban, ötletes megoldásokkal, lelkes munkatársakkal. Élvezet volt végigjárni a helyiségeket, csak ajánlhatom mindenkinek, aki még nem látta. A kiállítás bemutatja a város, a balatoni hajózás, az Anna-bál, a füredi színház történetét és a helyi gyógyforrásokon alapuló fürdőkultúrát. Ez utóbbi témához például nagyon ügyes bemutató "tablót" készítettek, ahol a becsukott ablakocskákon a főbb betegségcsoportok neve látható, kinyitogatva őket pedig a híres nagy-magyarországi fürdőhelyek kivilágított képe tűnik elő.

Az utolsó ablakot - melyen csak egy kérdőjel van - kinyitva a következő szöveget találjuk:  "Ha ön beteg, ne fürdőre menjen, hanem orvoshoz! Fürdőre szórakozni járnak az emberek."   :)

A csalódást a nagy nevű patinás cukrászda szolgáltatta, ami manapság, úgy látszik, enyhén szólva sem a régi, de kedvesnek végképp nem mondható. A fagyi nagyon is felejtős volt, hirtelen itt a közelünkben legalább három sokkal finomabb fagylaltot árusító helyet tudnék mondani. A süteménykészlet úgy másfél-két órával a zárás előtt meghökkentően minimális volt, mindössze három-négyfajta csoffadt, maradék süti árválkodott a nagy pult belsejében, ami választéknak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető.  A környezet, a hangulat pedig... kritikán aluli.  Zavaróan erősen szólt a  rádió, a hölgyek a pult mögött a jelenlevő vendégeket levegőnek nézve, hangosan kiabálva beszélgettek és arra sem ügyeltek, hogy pakolás, mosogatás közben lehetőleg ne fülsiketítően csattanjon a tálca és csörrenjen az edény - lárma volt és zörgés-csattogás, mint egy rossz nagyüzemi konyhán.

Vasárnap délután volt és alig jött be egy-két vendég, én meg visszaemlékeztem a nyolcvanas évek füredi vasárnapjaira, amikor alig fértünk be a helyiségbe, annyi volt a betérő vendég egész nap. A kávé erős volt és aromás, a sütemények sokfélék és finomak, mert ez a füredi  híres cukrászda azelőtt évtizedekig  minőséget   jelentett - akkor még. Nagy kár érte. :(

Az éppen aktuális biztosíték-kicsapós reklámom az, amelyikben egy esős reggelen a kislány erőszakosan nyávogja száz decibellel, hogy kit zavar a rossz idő? Apádat, például, de az téged mér' is érdekelne  - mondom én olyankor és szívesen körülvenném a reklámötlet kitalálóját pár hétre négy-öt ilyen irritáló, kioktató, erőszakos kölyökkel, akik minden percben megmondják neki a tutit. De még jobb lenne, ha közelről, a saját sarján tapasztalná meg,  milyen hatással van egy-egy ilyen reklám viselkedésmintája a gyerekre.  Majd ha a saját, tojáshéjból alig kibújt csemetéjére próbálna rászólni valamiért (tudom,  tudom, nem szokás rászólni, de hátha mégis), és az ő képébe nyafogná bele a gyerek, hogy dehát a reklámban is azt mondja a kislány -  na akkor hátha elgondolkodik, hogy jó ötlet volt-e az a szuper idea.

Próbáltátok már az új Google térképet? Ami eddig remekül használható volt, de most megújították. Komolyan mondom, ilyenkor már tényleg azt gondolom, azért újítanak, hogy ezentúl ne legyen annyira remekül használható. Mert más okot nem tudok elképzelni: ha egyszer valami jól működik, akkor minek belenyúlni?

A régi verzióra már vissza se lehet térni, vagyis nincs választásod, eszed, nem eszed, nem kapsz mást, mint az újat. Az újnál van úgynevezett egyszerűsített mód, meg a teljes verzió. 

Az előbbi egyszerűen borzalmas, majd mindjárt mutatok rá példát a bejegyzés végén: mindkét kép a Reggio Calabriai házat ábrázolja, ahol annak idején laktunk, az első az egyszerűsített módú változatban jött elő. Na, ugye sejted, hogy nem ilyen torz formájú az a ház és az utca se görbül ilyen természetellenesen, de most képzeld el, hogy minden utcát így lehet látni a google térkép egyszerűsített módú felületén. Tegnap egy pesti kertes házas utcát próbáltam végignézni, és döbbenten tapasztaltam, hogy soha nem fogom megtudni, valójában mi hol van, mert emiatt a görbített megoldás miatt minden ház olyan rajta, mintha sarkon lenne. 

A teljes verzió már legalább annyival jobb, hogy nem ilyen torzított képek jelennek meg rajta, de az is vérzik pár sebből, például nem tudod kivárni, hogy betöltődjön. Valamint ha nem jössz rá, hogyan tegyél egy kis térképet a nagy kép bal sarkába, akkor egyszerűen nem tudod követni, merre van észak meg a többi égtáj és éppen milyen irányban is mozogsz, ami azért egy ismeretlen körzetben elég fontos lenne. A második képen ugyanaz a ház a teljes verzió felületén, de nem látszik az egész épület, mert kicsinyíteni a képet egész egyszerűen csak ennyire engedte, tovább nem. :(

Nem is értem, hogyhogy  nem tudok örülni az ilyen és egyre többször tapasztalt korlátozásoknak és rámkényszerített "korszerűsítéseknek".

(egyébként ez a baloldali leeresztett redőnyös erkély volt a miénk)

A mai nap tanulsága az volt, hogy a jövőre nézve melyik (viszonylag) nagyhírű cukrászdát fogom elfelejteni. Azon kívül, hogy nagyhírűnek számítanak, még arról is nevezetesek, hogy  vasárnap zárva tartanak. Egy cukrászda, amelyik a sűrűn lakott belbudai utcában vasárnap ki sem nyit, ez szerintem kuriózum.

No, de ami engem végképp elriasztott tőlük, az a mai élményem. Szinte a szomszédjukban volt dolgom, kettő is, és a kettő közt váratlanul felszabaduló negyedórámban meg akarván ajándékozni magam egy kis nassolnivalóval, betértem hozzájuk. Kis hezitálás után kiválasztottam a madártej torta nevű finomságot, meg is kaptam, beültem az üres belső helyiségbe és hozzáfogtam. Körülbelül a harmadik falatnál kiderült, hogy a tortának meggyel tarkított egyik rétege recseg-ropog az apró meggymagdaraboktól és a további óvatos próbálkozásaim is ezt mutatták, pedig nagyon valószínű, hogy az eredeti recept hozzávalói között az őrölt meggymag nem található. 

Azt hiszem, nem meglepő, hogy el sem kezdődött reményteljes kapcsolatunk ezzel be is zárult, nem leszünk barátok. Dehát úgy kell nekem, miért nem krémest választottam. Bár ahol apróra tört mag kerül a tortába, ott bármelyik süteménybe bármi kerülhet, úgyhogy a bizalom végleg elveszett, igazán  sajnálom.