Lehet magasztalni a Fortepant és valóban, ez a gyűjtemény óriási "találmány", már maga az is nagyszerű dolog, hogy pár évvel ezelőtt valaki a szó szerint szemétre szánt fényképekben meglátta az értéket. De nekem kezdettől fogva az a tapasztalatom, hogy ebben az adatbázisban aztán tényleg szinte tapintható a szubjektív megítélés. Sok kép mintha kifejezetten a rossz minősége miatt került volna a bemutatandók közé. Mintha a szelektálást végző szándékosan beválogatná az elrontott, technikailag selejtes felvételeket. Persze nem arra gondolok, amikor egy bemozdult és ettől optikailag érdekessé vált, sőt mutatós fotót bemutatásra ítél.

Még tavalyelőtt nyáron elhatároztam, hogy felajánlom a régi családi fényképeink egy részét a Fortepannak. Így is tettem, felvettem a kapcsolatot az egyik fenntartóval, leveleket váltottunk, küldtem neki mutatóban pár képet és tisztáztuk, milyen felbontással, hogyan kell szkennelnem a fotókat. Aztán én nekiugrottam és megcsináltam, végül jeleztem neki, hogy küldeni fogom az anyagot, majd pedig feltöltöttem őket a GoogleDrive-ra, ahogy abban megegyeztünk a küldés módját illetően. Ennek szeptemberben múlt két éve.

Azóta időnként rálépek a Fortepan nyitóoldalára és végigfutok az úgynevezett adományozók névsorán - könnyen megy, betűrendbe vannak szedve a nevek - de akárhogy nézem, a nevem nincs sehol, két év elteltével sem. És természetesen a képeim sincsenek sehol.

Na mármost, azt hiszem, érthetően dühít, hogy a Fortepan a FB-on időről időre feltesz egy-egy tudósítást arról, hogy éppen mennyi és milyen újabb fotógyűjteményt sikerült szívós munkával hozzáférhetővé tenniük. Sőt pár napja karácsonyi üdvözletet küldött emailben, amire már tényleg nagyon szerettem volna azt válaszolni, hogy a híradások, meg üdvözlet helyett sokkal jobban örülnék, ha egyszer végre felkerülne a szívós munkával általam digitalizált gyűjteményem is, és úgy látom, lassan lemondhatok arról, hogy ezt valaha megérem. Dehát ugye nem lehetek ünneprontó, mert mindenkinek akkora, de akkora lelke van, még a Fortepannak is, ezért aztán semmit sem válaszoltam.

Mondom, szerettem a Fortepant, de már elég rossz szájízzel keresgélek rajta, amikor muszáj. Pedig tényleg kincsesbánya.

Sokszor és sokan megállapítottuk már, hogy a Fortepan igazi kincsesbánya és ahogy telik az idő és sokasodnak rajta a képek, ez annál inkább igaz. Itt van például  két kép a kincsek közül.

A Kossuth Lajos utca és Tanács körút sarok 1949-ben, amikor a sarki ház még nem volt árkádos, a belváros pedig még IV. kerület volt, amint ezt a második képen az utcatábla is mutatja:

 

A rendőr állomáshelye az első képen is látszik egy kicsit, valamint a fagylaltüzlet is. Viszont ezen a másodikon már jól olvasható a tulajdonos neve: Giulio De Pellegrin az Olaszországból 1900-ban idetelepült De Pellegrin fivéreknek a leszármazottja lehetett (róluk itt olvashatunk). Mivel 1949-et írunk, az államosítások idejét, könnyen lehet, hogy a portál üvegtáblái az eredeti feliratokkal csak ottmaradtak, de az üzlet már nem Giulio De Pellegrin tulajdona volt.

Nézd csak azt a plakátot itt a falon: Gyűjtsük a papiroshulladékot,  uj papiros lesz belöle.  Majd lejjebb a kép alatt: Pénzt kap érte [a papiroshulladék-kereskedőtől] - ámbár a mondat végét már én is csak az Országos Széchenyi Könyvtár plakátkatalógusából tudtam kiegészíteni.

Csak két kép.  És mégis mennyi minden van bennük, élet, politika, történelem.

(forrás: fortepan.hu)

Mindig tanul az ember. A Fortepan kellett hozzá, hogy megtudjam, a soproni Lővér-szálló régen nem is ott állt, ahol ma. Pontosabban: a mai épület helyén turistaház volt, majd ugyanott felépült a Fenyves szálló, ami aztán több nagy átalakítás után lett Hotel Lővér. 

De 1931-től volt már Lővér Szálloda másutt, a körúton, ez az, amit mi már Csepel SzOT Üdülőnek ismertünk, jellegzetes két egyforma épület egy harmadik, alacsonyabbal összekötve. (Ma persze megint más a neve és megváltozott a külleme is, a szállodák sorsa már csak ilyen.)

A régi Lővér Szálloda 1938-ban

 (forrás: fortepan)

A Csepel SzOT Üdülő a 60-as években

Azért voltak ám rendes telek régen is!

Gizella (ma Vörösmarty) tér, jobbra a Haas-palota, szemben a Váci utca torkolata - 1905 körül

foto: fortepan.hu

Legalább egy éve őrizgetem a fortepanról ezt a negyvenes évekre datált képsorozatot*, mindegyik képen előfordul ugyanaz a férfi. Még több kép is van vele, róla, csak néhányat hoztam ide.
Vajon ki lehetett ez az ember, aki hol egy laboratóriumban ül fehér köpenyben Koch bekeretezett képe alatt, hol a  munkaruha fölé felkapott kabátban kollégákkal tölti az ebédidőt a házon kívül, hol pedig valami vendéglőben kávézik. Mindig komolyan néz a fotómasinába, soha nem mosolyog. Az ember nézi a képeket és közben kérdez magában: hol lehetett az a laboratórium, melyik klinikán vagy intézetben, vagy például hol az a ház, melynek bejárata mellett ül az a négy férfi? Hol volt az a kiskocsma ezekkel a vesszőből fonott karosszékekkel, és a pincér vajon a barátja volt, azért ült az asztalához?

Aztán később jönnek az egyenruhás katonaképek, csapatban és egyedül. Arca egyre markánsabb, az utolsó képen már két kitüntetés van a mellére tűzve. Vajon hol volt az a szoba,  ahová  olyan fényesen sütött be a nap, hogy azon a gyönyörű kétajtós szekrényen máig  ott a tükörképe ennek az ismeretlennek? És vajon mi lett a sorsa - szekrénynek, háznak, embernek?

*Foto: Fortepan / Csontos Péter

Nini, a fortepanon ott a Maribusz!  Írtam már róla régebben, de látni sose láttam, mert a vállalkozást, aminek része volt, körülbelül akkoriban államosították,  amikor születtem, így csak anyuék elbeszéléséből ismerem. Hát kérem, így nézett ki egy autóbusz a harmincas-negyvenes években. Mégis naponta többször elgurult jó messzire, Rákoshegyről Keresztúron át egészen Kőbányára. Eleinte csak Rákoshegy és Rákoskeresztúr között közlekedett, de az ajtón lévő felirat tanúsága szerint ez a felvétel akkor készülhetett, amikor már meghosszabbított útvonalon járt a régóta Budapesthez tartozó Kőbányáig.

Régóta őrizgetem ezt a négy fortepanos képet. Az  elsőn lányok ülnek, állnak a kőszegi MÁV Árvaházban egy nagy teremben délután, szilencium idején. Néhányan olvasnak vagy tanulnak, legalábbis úgy tesznek, mintha... mert valaki fényképez, tehát  ez a szilencium nem olyan, mint más napokon. Némelyek kötögetnek vagy horgolnak - itt elöl az a bal szélső szemüveges például teljes odafigyeléssel dolgozik, míg a mögötte ülő matrózgalléros elnéz az ablak felé és a többiek is inkább forgolódnak, nézelődnek és nyilván sustorognak közben. Az első padsor üres, csak a hátul álló lányok aktatáskái hevernek az asztalokon. Nem hordanak egyenruhát, sem egyenkötényt, csak ez a két lány itt az első sorban a jobb szélen, csak rajtuk van egyforma blúz.Valaki állhat a számunkra láthatatlan jobb sarokban, nevelőnő, felügyelő, valaki, aki mond is éppen valamit, mert többen is odanéznek mosolyogva. A spaletták, ablakok tárva-nyitva, árad be rajtuk a délutáni napfény. És milyen nagyok ezek a lányok, tizenévesek, legtöbbjük közelebb lehet a húszhoz, mint a tizennégyhez. Csak egy sokkal kisebb lányka van köztük, hátul áll, talán testvére valamelyik nagynak. Van kép még a hálóteremről is, rengeteg ággyal, és van kép a betegszobáról, ütött-kopott éjjeliszekrényekkel, egyforma bádogbögrékkel, egyforma pokrócokkal és a négy beteg közül csak az egyik mosolyog a fényképészre. És látjuk az ebédlőt is, egyik termében a gyereklányok, a másikban a majdnem felnőtt nagylányok ülnek és várják az ebédet, Gyalult, csupasz asztalok, M.Á.V.-feliratú vizeskancsó és sok-sok bádogpohár.  Nem tudhatom, az évek során szám szerint hány leány töltötte itt gyerek- és fiatalkorát az 1913 augusztusi avatóünnepség óta, csak azt látom, ami itt megjelenik: lányok, kicsik és nagyok, mosolyok, pillantások - és sorsok, megszámlálhatatlanul sok emberi sors. Ezeket merevítette néhány napsütéses délutáni pillanatba a fénykép valamikor régen, a múlt század húszas évei táján.

(a képek forrása: fortepan.hu - Baráth Endre) 

A fortepan kétségtelenül a legizgalmasabb oldalak egyike. Van itt például egy rollerező kislány valamikor az ötvenes évek elejéről. És van itt egy másik kislány ugyancsak az ötvenes évek elejéről, csakhogy az a kép már nem fortepanos, hanem saját.

A két roller pedig ugyanaz a gyártmány, tessék megnézni, még a minták, meg az embléma is az elején, minden ugyanolyan. Emlékszem, a kereke is fából volt, nem ám gumikerék, dehogy - zörgött is a betonjárdán, mint a hajderménkű.

Kiegészítés az előző poszthoz:

Érdekelt engem ez a Milassin Lajos, ez már amolyan dokumentarista szakmai ártalom, azt hiszem. A hajóregiszterben található is egy ilyen nevű tengerészkapitány, mégpedig az Ungvár teherszállító motoros hősi halált halt személyzetét felsoroló oldalon, ugyanis az Ungvár 1941. november 9-dikén aknára futott és elsüllyedt a Fekete-tengeren.

Milassin Lajos MFTR tengerész kapitány
Szül. Budapest 1905.
An. Gyurkovics Mária
Utolsó lakhelye : Rákosliget

Itt világosan látszik, hogy szegény kapitány lakhelyéül - minő véletlen - Rákosligetet tüntették fel. Előbb én is azt gondoltam, hogy tán szobrászkodott is, de ez eléggé képtelen ötlet, mert akárkiből nyilván nem lehetett csak úgy tengerészkapitány, az hivatás kellett, hogy legyen, mert mondjuk, író, vagy egyéb művészet művelője lehetett volna a szobrászkodás mellett, de tengerész?
Hanem aztán találtam egy fájlt a neten, mégpedig a Magyar Iparművészet c. folyóirat 1902. szeptemberi számának másolatát és nini, ott egy bekezdés:

ÚJ TAGOK. Folyó évi augusztus hó 15-ike óta e füzet megjelenéseig a következők léptek be a Magyar Iparművészeti Társulat rendes tagjainak sorába: Baghy Béla földbirtokos Kengyel, Bohn-féle gőztéglagyár Nagy-Kikinda, dr. Baránsky Gyula ügyvéd Budapest, dr. Dobosffy Ferenc ügyvéd Budapest, özv. Giergl Imréné Budapest, Kölber Dezső tanár Budapest, Ludány Béla Budapest, Möller István Budapest, Milassin Lajos Budapest, Sável Kálmánné Nagyvárad, Szimó István Budapest

Ott is egy Milassin Lajos! A tengerészkapitány ugyan 1905-ben született, ez a Milassin pedig már 1902-ben belépett a Társulatba. Talán az apja volt. Szobrász apa, akinek a fia - mint egy részletes életrajzból kiderül - tudatosan készült a tengerész hivatásra. 1935-ben megnősült és gyermekei születtek, mígnem 1941-ben a hajót elpusztító detonáció következtében a személyzettel együtt el nem nyelte a tenger. Emléküket, mint az összes I. és II. világháborúban hősi halált halt tengerész emlékét, a csepeli szabadkikötőben emlékfal őrzi, mely előtt évenként ünnepélyes megemlékezést tartanak.
Szinte biztosra veszem, hogy az ő utódai éltek, vagy tán ma is élnek még Rákosligeten. Hát, ennyi mindent lehetett kideríteni egy fortepanon talált képről, és persze ennyit lehetett hozzágondolni ahhoz az emlékműre vésett névhez: 1938 Milassin Lajos.

Kerestem valamit a fortepan.hu oldalon 1940 táján, és egyszer csak belebotlottam ebbe a képbe. Bár a fénykép készítője nyilvánvalóan a két gyereket szánta a kép fő tárgyának, nekem az emlékműn akadt meg a szemem: de ismerős, nem a ligeti hősi emlékmű ez? És az, tényleg az! Sokszor nézegettem már a fortepant, de még egyszer sem találtam a kerülethez köthető fotót, ez az első eset.
Aztán keresgéltem erről az első világháborús hősi emlékműről más régi felvételeket, meg mai korból származókat is és kiderült, hogy ma már az a katona nincs ott, a helyére egy Bajza József idézetet véstek. Jó lenne tudni, mikor alakították át, vajon a mi gyerekkorunkban, vagy később. Egyébként az emlékmű 1938 óta áll Rákosligeten, alkotója pedig Milassin Lajos.

Ilyen volt régen, és ilyen mostanában:

Vajon ki volt 1940-ben az a két gyerek a képen? Tulajdonképpen még ismerhettem is őket felnőtt korukban, semmi sem lehetetlen. Mert mint tudjuk, kicsi a világ.

Ahányszor csak nekilátok pörgetni a fortepan képeit, nem tudom abbahagyni. Emberek, járművek, épületek, tárgyak, az egész huszadik század benne van a képekben, nem lehet tőlük szabadulni.

Egyet kivettem magamnak, de csak hogy megmutassam, milyen volt például a hatvanas években a Kossuth Lajos utca, melynek csúfságos romlásáról búsongtunk itt már többször is. Rendes üzletek érték ott egymást, lehetett nézelődni, munka után arrafelé kerülni a metróhoz, hogy addig is lásson valamit az ember - mert akkor még volt ott mit látni. Emberek, néha embertömegek mentek a járdán! Ma alig megy valaki arra gyalog, nem is csoda, minek? A lepusztult, elpiszkolódott portálokat, beragasztott kirakatokat nézegetni?

foto: Fortepan