Múltkor láttam egy portréfilmet egy népzenész, egyben latin-történelem szakos tanárról, aki az óbecsei gimnáziumban tanít. A riporterrel bemennek az iskolába, aztán a lépcsőházban állva hosszan beszél az életéről a fiatalember. Én meg nézem azt a szép lépcsőkorlátot, a régi ajtókat, a folyosót, és elgondolom, hogy apám annak idején éppen ugyanezen a folyosón, ugyanezen a lépcsőn járt mint tizenéves gyerek. Tíz éves volt, amikor felépült a gimnázium, és a ház, a kapu, a folyosók, a lépcső ma is ugyanaz.
Aztán egy másik műsorban Őcsény volt a helyszín. Mostanában többször is előkerült az a vidék, hol a szomszéd falu, hol pedig egyenesen Őcsény, már ebben is van valami különös. És sok érdekeset megtudtam, például, hogy a ruhaneműk tárolására csak a legújabb időkben használtak szekrényt, addig csak láda volt szokásban, sőt, a szekrényt eleinte nem is így hívták, hanem fönnállónak, ami a felállított ládára utalt. Sose tudtam, milyen jellegzetessége volt/van a sárközi edényeknek, kiderült, hogy legtöbbjük vöröses barna, illetve fekete alapon mintázott mázas cserép. Aztán részletesen bemutatták a viseletet, ami ugyanúgy, mint más vidékeken is, csupa jelzés a viselője helyzetéről, életszakaszáról, vallási felekezethez tartozásáról. Én az ottani női viseletet csak néhány régi fényképről ismertem, ezeken nagymama és testvérei, illetve anyu látható kislány korában sárközi népviseletben, ami számukra már csak beöltözés volt a fotó kedvéért, a valóságban ők már mindannyian "városi" ruhában jártak. Nagymamától csak két jellegzetes szót hallottam, az egyik a röpike, a másik a tutyi volt. A röpike szót azóta se hallottam senkitől, ő röpikének hívott minden blúzfélét, mellényt, könnyű felsőt, tutyinak pedig az otthoni cipőt, mamuszt.
Nagymama nem Őcsényből származott, sőt nagypapával sem ott házasodtak, hanem Kunszentmiklóson, anyu is ott született (vasutasgyerekek így születtek, nagymama Keszőhidegkút-Gyönk, anyu pedig Kunszentmiklós-Tass állomásépületben). Gondolom, akkoriban a vasutas dédapám éppen ott szolgált, azután kerülhettek Őcsénybe, ahol a késői rokonság ma is él. Talán dédapámat végül odavezényelte a vasút családostul, nagymama többi, még nem házas testvérével együtt, utána pedig már nyugdíjba ment. Miért nem meséltek nagymamáék arról, hogyan kerültek erre vagy arra a vidékre, fogalmam sincs. És miért nem kérdeztem, amíg még lehetett? Volt rá idő elég, legalábbis nagymamám esetében, aki kilencven évet élt, bőven kérdezgethettem volna.
Hogy apámtól mit kérdezhettem volna az óbecsei gimnáziumról, vagy ő mit mesélhetett volna, fogalmam sincs. De amikor megláttam a filmben az épületet, valami furcsa hiányérzetem volt, mert semmit se tudtam róla – pedig hát ugyan mit tudhattam volna? És lenne jelentősége? Nem hiszem. De annak, hogy most abban a filmben láttam kívül és belül is, annak mégis lehet legalább valami kicsike értelme biztosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése