Mindig is zsigerből fakadó averzióim voltak az ilyenféle ételek iránt, mint répatorta, csirketorta és társaik (tudom, finomak, csak az alakjuk torta, de akkor is, micsoda társítás ez, brrr). De ha így van és ezt tudván tudom magamról, akkor kérdem én, miért próbálkozom olyannal, hogy aszongya, sütőtökös kevert süti? Mert próbálkoztam, ma. Már amikor kevertem bele a tésztába a nagy munkával lereszelt sütőtöktömeget (nehéz ám reszelni azt a kemény kobakot... izé, kabakot), már akkor felvetődött bennem a kérdés, hogy tényleg kell ez nekem? De előérzetemet félretaszítva csak kevertem, kevertem, tepsi kiken, massza belezúdít, sütőbe besuvaszt, oszt' jónapot.
Néhány perc elteltével mint valami sötét előjel, elkezdett szállongani a konyha felől A SZAG. A szag, ami sem a sülő sütőtök, sem a fővő sütőtök illatára nem hasonlított, nem, ezeket én mind nagyon szeretem, de ez nem olyan volt, ez semmire sem hasonlító szag volt. Mivel a tésztában tudtommal csak tojás, liszt, cukor, sütőpor, fahéj, margarin, meg némi mazsola volt, a szag ezekből nem eredhetett, tehát a bűnös nem lehetett más, mint a sütőtök. De hogy mitől bocsát ki ugyanaz a sütőtök más szagot, amikor tésztába keverik és egészen más illatot, amikor önmagában sütik vagy főzik, ez felfoghatatlan.A tészta végül megsült, látványra gusztusos volt, csak hát a szaga... Vártam, gondoltam, ha kihűl, majd elillan a szag is. De nem illant el. Kezdtem sajnálni, hogy belefeccöltem ebbe az izébe harminc deka lisztet, húsz deka cukrot, meg három tojást, de gondoltam, azért felvágom és megkóstolom. Megkóstoltam. Nem lett volna rossz, csak hát ugye a szaga...
Egy szó, mint száz, meózásra átvittem belőle utcabéli barátnémnak (muszáj volt, én balga, előre bezengtem neki), akihez is azzal léptem be, hogy "nem sértődöm meg, ha kidobod" - nos, ő ott helyben betolt belőle három szeletet és közölte, hogy minél tovább eszi, neki annál jobban ízlik. Magam pedig úgy összegeztem a helyzetet, hogy egész jó kis tészta ez, csak ne lenne benne a tök, majd pedig mindketten levontuk a nagy következtetést, hogy erre a sütire nem fogunk rászokni. Reformkonyhatündér nem leszek, az már biztos.
Ettől függetlenül pedig mostanában már többször is meg kellett állapítanom, hogy sehogyan sem tudom visszahozni a gyerekkori ízeket. Próbálkozom mindenfélével, például előkerestem Anyu sajtos stangli receptjét és pontosan aszerint készítettem el, de az eredmény meg sem közelítette az övét. A múltkor kidarálós kekszet sütöttem (tegye föl a kezét, aki - persze gugli nélkül - tudja, mi az), de az se olyan lett, mint amit ő sütött anak idején, pedig az ő adagolása alapján állítottam össze. Anyu ugyanis a Horváth Ilona-féle 1962-es kiadású szakácskönyvben saját tapasztalatai alapján kiigazított egyes recepteket: a hozzávalók fölé odaírta ceruzával, hogy neki miből hány deka adta a legjobb eredményt, úgyhogy mivel mindig ezeket a mennyiségeket követem, elvben ugyanolyannak kellene lennie az én süteményeimnek is. De nem olyanok, egyik se lett olyan.
Illetve, egy mégis: a vizespiskóta, az éppen olyan lett, amilyen az a régi volt. Emlékszem, mindig a kezembe nyomta a fakanalat és azt a kék tálat, amibe előtte beleütötte a tojásokat, beleszórta a cukrot és kiadta nekem az ukázt, hogy fél órán át keverjem. Időnként odajött, megnézte, mennyire habos, de persze fél órán belül sose volt megfelelő, aztán egyszerre csak jó lett szerinte, akkor mehettem a dolgomra. És igen, abban a bizonyos szakácskönyvben több süteményhez, így a vizespiskótához is tényleg az van írva, hogy fél óra hosszat kell keverni ezt vagy azt.
Ma már persze nem keverem fakanállal fél óra hosszat, hanem előkapom a mixert és tíz perc alatt olyan habos lesz, amilyennek lennie kell. De amíg nem olyan, hogy Anyu azt mondaná rá, hogy jól van, most már abbahagyhatod, addig csak keverem és keverem.
Azért nem adom fel, a 266. oldalon található, ceruzával kijavítgatott mézescsókkal és mézeskaláccsal még majd próbálkozom, hátha sikerül megközelítenem azt a régit.
10 megjegyzés:
Én csak simán darálós keksznek ismerem, tonnaszám zabáltam annak idején, simát meg kakaósat, pont nem is olyan rég emlegettem, hogy de jó lenne megint enni olyat... de nem is tudom, mióta nem láttam már boltokban, csinálni meg... majd egyszer tán lesz időm. :)
A "más íz" a ma kapható undorító margarinok miatt van. Debreceni vagy pápai disznózsírral sütök, nem érdekel a koleszterin. A vizes piskótába ugye nem kell se zsír, se margarin, tehát elérhető a jó íz. Persze, a liszt se a régi, komáromit ne vegyél, az ócsai megjárja.
(A.)
Mi is csináltunk darálóst, feltettük a húsdarálóra a ketyerét, s különböző mintákat lehetett kinyomni vele. Anyám a rétest is maga nyújtotta, ilyenkor menekültünk a konyhából, mert igen mérges lett, mikor elszakadt.
El nem tudom képzelni, mitől szaglott a tököd? Nem lehet, hogy a sütőpor szaglott?
Én is jelentkezem :-). Nagyon szerettem a darálós kekszet, nem is tudom, miért nem szoktunk sütni, pedig a célszerszám szerintem még mindig megvan anyunak.
Örülök, hogy az ifjabbak is ismerik a kidarálóst. :)
Akimoto, ez speciel tényleg komáromi liszt. :(
Zsuzsi, ugyanezt a sütőport használom mindenhez, úgyhogy nem tudom, lehetett-e pont abban a zacskóban valami hiba.
Mifelénk csak simán gépesnek neveztük ezt a keksz félét. És azóta, hogy annyiféle bolti kekszet lehet kapni, azóta nem készül. Anyámmal mindig karácsony előtt sütöttünk ilyet, mézes puszival együtt. Persze én a mézes puszit sokkal jobban szerettem, de kellett neki két-három hét pihenés, hogy ehető omlós legyen. A gépes meg hónapokig jó ropogós maradt. Épp a napokban jutott eszembe nekem is gépes.
Meg arról is a napokban beszéltünk, hogy a most divatos gasztrobloggereket kérdezték, hogy tudják-e ki az a Lajos Mari, vagy Horváth Ilona? De nem tudták.
Gondolom ők nagyon meg lennének sértődve, ha valaki nem ismerné a Chili&Vanilla vagy Fűszeres Eszter, vagy Malackaraj nevet...
Horváth Ilona könyve nagyon sok kiadásban jelent meg. Ismerős borítók itt:
http://moly.hu/konyvek/horvath-ilona-szakacskonyv
Mi is a 62-es kiadást használtuk sok évig. Ha valamiben nem voltunk biztosak, miből mennyi kell, Anyukánk azt mondta: "Mögnézzük az okos könyvben".
Hát itt a bizonyíték az én özönvíz- előtti voltomhoz : nekem is van Horváth Ilona, sőt még a későbbi Lajos Mari is, de a többi már ismeretlen...
Sőt, Anya stafírungjában volt egy háború előtti "Rézi néni szakácskönyve" is...
Szinte már az új blogban érzem magam, elkezdődött a visszaemlékezés... :)
Az az érdekes, hogy amit a lányomtól tanulok, az sikerül ugyanolyanra, amit a mamám sütött, főzött, az soha! Talán a mindent megszépítő múlt és a mostani alapanyagok minősége együtt a bűnös bak?
A liszt-hát az már nem olyan, és a tojás sem, Margarint sosem használok régi recepthez, de a vajnak is más íze van már- gondolom, a sok állagjavító, meg tartósító miatt.
Semminek sincs már olyan íze, mint régen. És nem csak az emlékeink miatt.
A benzingőz, a műtrágya, az állatoknak adott táp, és antibiotikumok...
Én most fél tápos csirkét főztem a saját bio-zöldségemmel.
A csirke nem tudta elvenni a zöldség jó ízét. A leves jobb lett, mint otthon, de azért nem az igazi. Az igazi csirke nagyon hiányzik belőle, de nagyanyám is csirkeaprólékkal készítette,és a vért is beletette. Csak már a paraszt is tápoz,még saját felhasználásra is, mert attól gyorsabban nőnek.
Megjegyzés küldése