Szerintem az élet

A mai nap nagy igazsága: a Széll Kálmán térnek a másik oldalára születni kell, bármelyik is legyen az a másik oldal. Mert ha nem oda születsz, sose jutsz át. 

Ha elindul az ember  a Mammuttól azzal a gondolattal, hogy majd körbemegy a Krisztina körúti buszmegállóig (mivel ott két, számára szóba jöhető busznak van közös megállója) és eközben van olyan balga, hogy nem megy át a Fény utcai zebrán, akkor kész, sose jut át a túloldalra. Illetve, viszi a lába a bekordonozott járdán csak tovább és tovább, már a Szilágyin jár és csak megy, megy, majdnem egészen  a Nyúl utcáig - na, ott már átmehet, de csak mert ott van a Hűvösvölgy felől jövő villamos végállomása és ezért van zebra. 

Úgyhogy ma, miközben felmerült fejemben az eretnek kérdés, mi szerint biztos, hogy ezt az egész térátépítést így egyszerre kellett beletolni a képünkbe, nem lehetett volna részletekben?  - szóval, eközben az jutott eszembe, hogy sebaj,  ma megvolt a mozgás is, a D-vitaminbevitel is, egy szavam se lehet.

Egyébként pedig ha majd kész lesz, biztos szép lesz. De most még egy tragédia az egész, a magasabban fekvő utcáról lenézve azt látni, hogy az emberek mint hangyák menetelnek az éppen aktuálisan kiépített kordonok között a szétbombázott, feltúrt terepen, körülöttük pedig forognak, gurulnak  a legkülönbözőbb munkagépek. Tény, hogy a munka nagyon halad, rettenetes iramban változik a kép, ahol két hete még többemelet mélységű kráter volt, ott ma már az egész űr be van építve - igaz, másutt születnek újabb sóder- és homokhegyek (tényleg hegyek!), mindenesetre azt senki sem mondhatja, hogy lassan megy az építés. És még így is majdnem egy év van hátra, azt még meg is kell érni. Mire eljön az átadás, a nép talán közlekedni se mer majd kordonok nélkül, annyira megszokjuk. Csak állunk majd körben, bámuljuk a megszenvedett új teret  és nem is akarunk átkelni a másik oldalra. :)