Szerintem az élet

Régi, iskoláskori irodalmi olvasmányaimból két kép van, amelyeknek drámaiságára máig emlékszem - pontosabban arra a hatásra, amit az első olvasáskor belőlem kiváltottak. Az egyik ilyen Vörösmarty Szép Ilonka című versének utolsó két sora:

A király jön, s áll a puszta házban

Ők nyugosznak örökös hazában.

Ahányszor csak elolvastam, láttam magam előtt a jelenetet, ahogy a király odaér az ősz Peterdi házához, belép és rádöbben, hogy elkésett, sem a lány, sem a nagyapa nem él már. Áll és rádöbben - a pillanat drámaisága fogott meg.

Aztán a másik ilyen A kőszívű ember fiai című regény valamelyik első fejezetéből való. Amikor Baradlay Ödön és barátja, Leonin Szentpétervárról tart hazafelé a hóviharban és a messzi távolban meglátnak egy lovast:

Egy kozák közvitéz volt az, lóháton. Hanem a lova olyan csodakülönös helyzetben: volt, mintha támaszkodnék a hótorlat falához, melyben egyfelől csülökig áll, s lehajlott fejével mintha lábai előtt keresne valamit. A kozák maga a nyeregben ült, hosszú dárdáját a földre leeresztve s két kezével fogva, míg fejét egyik kezére fekteté féloldalt. Aztán úgy nézett merően az utazókra.

Az imsik szépen köszönté a vitézt a Jézus nevével.

A kozák nem tudta, hogy mit kell e szent üdvözletre felelni.

Azután Leonin szólítá meg:

- Jó napot, vitéz, honnan jössz, és hová tartasz?

A kozák csak nem felelt.

Leonin azt gondolá, hogy majd emberségre tanítja az engedetlen fickót, s kiugorva a vasokból, leveté bundáját; tán majd a testőrtiszti egyenruha megrezzenti.

Hanem a kozák továbbra is csak azzal a merev, idegen szemekkel tekinte úrra és egyenruhára.

- Héj, fickó, nem tudsz szólni? - rivallt rá azután Leonin, s odament hozzá, és megfogta a kozák karját.

Akkor vette észre, hogy kivel beszél.

Ló és lovas meg voltak fagyva.

Ez az utolsó mondat, ez a kép volt nekem a csúcspont, pedig a történet folytatódott, sőt nemsokára jöttek az igazán izgalmas jelenetek, a véres küzdelem a farkasokkal, meg az, amikor a Dnyeper jege alá merült Ödönt Leonin megmenti. De engem mégis az a pillanat ragadott meg, ahogy a behavazott sztyeppén közelednek az álló lovas felé és kiderül, hogy ember is, állat is élettelen - az odaérkezés és rádöbbenés, ebben volt számomra az igazi drámaiság. És ami a legkülönösebb, hogy az ilyen és hasonló olvasmányélmény-pillanatképek milyen sokáig, most már mondhatom, hogy örökre megmaradnak.