Harminc évvel ezelőtt (őrület még kimondani is: harminc év!) 1987. január 12-dike hétfőre esett és arra ébredtünk, hogy nincs közlekedés. Akkor már vagy két napja szinte folyamatosan esett a hó, aztán hétfő reggelre elállt, de a mínusz tizenvalahány fok a magas hóval együtt megbénította a várost. Nekem bizonyos okból a Bosnyák térre kellett volna mennem reggel 8-ra, ami tekintve, hogy Rákosliget felől sem járt a busz befelé a városba, lehetetlen volt. Odatelefonáltam, az az egy szem ember, aki eljutott oda, megnyugtatott, ott lesz délutánig, majd ha tudok, menjek.
Nagyon nagy volt a csend. Egész délelőtt tisztogattam a havat a teraszról, a lépcsőről, a ház körüli betonjárdáról, meg az utcáról is (saroktelek volt, jó sok méternyi járdával) és körös-körül minden utcából a hólapátolás jellegzetes zörejei hallatszottak. Ha egy-egy ember szemtávolságba került, nevetve kiabáltunk át egymásnak, a hó felerősítette a hangokat. Akkor még szerettem havat lapátolni és a nagy havat taposni, valami semmihez se hasonlítható hangulata volt a havas reggeleknek, ez pedig még a szokásosnál is különlegesebb helyzet volt.
Körülbelül dél lett, amikor nekiindultam befelé a városba, addigra elkezdtek araszolgatni a 76-os buszok. Nem emlékszem, mennyi idő alatt értünk az Örs vezér térre és hogy aztán hány percig vonszolódott a 32-es busz a Bosnyákig, de egyszer valamikor odaértem. Majd pedig kezdődött minden visszafelé. Ebből már csak arra emlékszem, ahogy a Bosnyákon állunk sok-sok emberrel együtt a buszmegállóban, amit egyébként csak úgy hozzávetőlegesen, emlékezetünkre hagyatkozva lehetett belőni, mivel a járdaszegély nem volt sehol, az úttest és a járda, ameddig a szem ellátott, egyetlen nagy, összefüggő hómezőt alkotott. És ott is csend volt, nagy-nagy csend. Autó egyáltalán nem mutatkozott, a busz pedig csak nagyon sokára került elő. De valahogy hazajutottam.
Azokból a napokból csak ezt a két fekete-fehér fotóm maradt, Buksi kutyánk négyhónapos volt és a legmagasabb hókupacokon bukdácsolt keresztül-kasul. Ilyen volt a világ nálunk pontosan harminc évvel ezelőtt.
Azokból a napokból csak ezt a két fekete-fehér fotóm maradt, Buksi kutyánk négyhónapos volt és a legmagasabb hókupacokon bukdácsolt keresztül-kasul. Ilyen volt a világ nálunk pontosan harminc évvel ezelőtt.
 |
| Ilyen magas hóhegyek voltak a kertben és az utcán is |
 |
| Ez itt egy közepes magasságú szilvafa volt |
5 megjegyzés:
Mentünk át a Lánchíd közepén csapatostul, munkába igyekvők, arcunkba fújt a jeges szél a Duna fölött, és talán még tetszett is az egész. Harminc évvel fiatalabban...
Amikor kora délutánra hazavergődtem (nem volt bent fűtés, hazaküldtek), a tanács épülete előtt egy katonai járműről kenyeret osztottak. Az tudott csak följönni a hegyre. És csönd volt, igen, puha csönd.
Talán ezen a télen esett Budapesten óriási hó az egyik reggelre. Annál érdekesebb a dolog, mivel komisz szél kísérte a havazást, és szokatlan hideg. Mínusz 25 fokot mértek aznap hajnalban. Nos, ilyen körülmények között kellett nekem bölcsődébe vinni kisfiamat. Megpróbáltam szánkón elhúzni, de a csaknem 30 centis hóban roppant lassan haladtunk. Mivel elég messze esett a bölcsőde, módszert változtattam. Üresen vonszoltam a szánkót, Micát a nyakamba kaptam, s így nyomultunk tovább. Mínusz 25 fok ugye hidegebb, mint egy átlagos fagyasztó belseje. Úgy döntöttem, hogy az erősen vágó szél miatt rövid pihenőt tartok. Behúzódtunk egy utcai telefonfülkébe, hogy kifújjam magamat. Majd folytatva hóban gázolásunkat kisvártatva megérkeztünk.
Kinézetem a gondozónők körében általános derültséget keltett. Szakállamról, bajuszomról félkilós jégcsapok lógtak. Persze – útközben a leheletem fagyott szakállamra azonmód. Szerencsémre meleg vizes mosdó állt rendelkezésemre: Hamar megszabadultam a jégkoloncoktól. A fiút leadva immár komótosan ballagtam a metróhoz. Tudtam, hogy nem érek be a munkaidő elejére, de kit érdekelt az akkor. Örültem, hogy egyáltalán odaérek valahogyan. A vonattal bejárókhoz képest még korán is érkeztem a Vasért Üllői úti központjába. Lám-lám, miket olvasok 1987-ben Hogy is volt c. közös oldalunkon.
Én ezekben a napokban voltam Anna lányunkkal utolsó idős. Mivel a párom katona volt ők éjjel- nappal lapátolták a havat, így nem jöhetett be hozzám a kórházba. Én megszöktem és meglátogattam őt a laktanyába. Akkora nagy volt a hó, hogy betemette a hasamat. Volt nagy riadalom mikor visszaértem a kórházba, mert a pocakom hókotróként törte előttem az utat nem csoda ha a nacim megállt magába mikor átöltöztem. Azóta is meglep a felelőtlenségem. Akkor azonban vitt előre a szerelem. Milyen szép emlék ez még ma is.
Ez igaz! A szerelem érzése nagyon hűségesen felelevenithető! Nomeg a fiatalságé is!
Nekem is emlékezetes az a nap. A kék metróval beértem a Deák térre, szokás szerint ott akartam átszállni a pirosra, hogy átmenjek vele a Batthyány térre, de az egész aluljárórendszer tele volt emberrel. Váll váll mellett, dugig. Félelmetes volt. Semelyik irányból nem lehetett eljutni a másik metró lépcsőjéig. Gondoltam, megnézem a 16-os buszt, hátha azzal átjutok a túlpartra. Hahaha! 16-os?! Nem járt a 16-os busz. És akkor szépen elindultam gyalog, ki a Duna-partra, át a Lánchídon. A Fő utcában, ahol máskor iszonyú zaj van a sok autótól, nagyon nagy volt a csönd. Csak néha-néha tűnt föl egy autó. Sokan gyalogoltunk, főleg az úttesten. 9-re értem be a munkahelyemre (a Fő utcában volt). Örült a főnököm, hogy végre jött valaki. Azután lassan jöttek a többiek is, a város különböző részeiből. Mindenkinek nagyon örültünk, aki beért. Az egyik kolléganő telefonált Pomázról, hogy ne várjuk, mert arrafelé reménytelen a helyzet, ő el sem indul. Másnap azért már könnyebb volt bejutni.
Megjegyzés küldése