Most, hogy végre itt a nyár, a szemközti bácsit minden délután kigurítja a lánya az erkélyre. Ha a szomszéd házbeli földszinti új lakó éppen a kertben tevékenykedik, jó napja van a bácsinak, mert régi ismerősökként társalognak. "De régen láttam, hogy tetszik lenni?" - kérdezi a fiatal nő. "Hát látja, azóta már székben vagyok, dehát a kilencvennegyedikben vagyok..." Aztán szó esik mindenféléről. A kutyáról, aki most csak vendégségben van a földszinten és a bácsi régi kutyáiról, akik közt mindenféle, még vizsla is volt! A házbeli lakótársakról, akik bezzeg az ő kertjüket nem tartják rendben, és a szebbnél szebb, magas fákról, melyekre "szép a kilátás". Meg persze a betegségéről, ami miatt "nem működik" a lába, pedig tudja ám mozgatni, és ezt mindjárt szépen be is mutatja amúgy ülve.
Nyár van. Kerekesszékben és a kilencvennegyedikben.
5 megjegyzés:
Szép kor. Nálunk többen is megérték a kilencvenen túli éveket. Nincs jó tapasztalatom, sajnos. Én, aki félek a kiszolgáltatottságtól, nagyon nem szeretnék kerekesszékben kikötni, de ez nem csak rajtam múlik.
Életképnek szép: nyár, bácsi, aki 94 éves, kerekesszékben az erkélyen...
Csak az a kerekesszék...
Jó, hogy legalább az elméje rendben van.94 évesen szinte csoda!
Igen, amikor meghallottam, hogy rendesen beszél, arra gondoltam, hogy ezek szerint mozgásszervi baj miatt kényszerült a székbe és nem valami agyi katasztrófa miatt. Sőt még jól is hall, az a lány kb. 6-8 méterről beszélt hozzá a kertből.
A romlás virága(i) !
Ági! Csak most fedeztem fel, amíg a kommentek olvasásán elgondolkoztam, hogy milyen nagyszerű a blogfelületed beállítása. Legfelül jelzi a budapesti pontos időt, alatta pedig, hogy: 1 olvasó van itt éppen.
S hogy a bejegyzéshez is hozzászóljak pár napos késéssel elmesélek egy szomorú, de nagyon szép történetet.
Utolsó munkahelyemen volt egy pedagógus kolléganőm. A házuk az iskola épülettől 3 háznyira volt. Hosszú évek óta gondozta fekvő nagymamáját. Mint fejlesztő pedagógus, abban a szerencsében volt része, hogy a szünetei szabadok voltak. Ilyenkor hazaszaladt, hogy a nagymamáját egyik szünetben megreggeliztesse, a másikban tisztába tegye, a harmadikban, hogy minden rendben van-e körülötte. Most, hogy már én is közelebb vagyok a hetvenhez, a közelgő öregséghez, óhatatlanul átsuhan az agyamon az ilyen történetek nehézsége.
Nemcsak az ápolás nehéz, hanem az is, hogy ezt el tudjuk fogadni. Az öregek részéről a legfontosabb, hogy jó szívvel el tudják fogadni a család segítségét. Én már most érzem magamban, hogy ezen nagyon sokat kell dolgoznom, mert nagyon nehezen tudok elfogadni, mindig csak én szeretnék segíteni.
A 94 éves bácsinak a legnagyobb adomány, hogy szellemileg még ennyire friss.
Megjegyzés küldése