Mindenféle dolgok

Időnként elkapom a tévében az érettségire felkészítő tévés órák valamelyikét. Ott van például a matematika. Mondjuk, az algebrát messze elkerülném, de mivel éppen geometria volt soron,  vagyis az egyetlen terület, ami a matematikából érdekel, hát figyeltem kicsit. Merőleges vetület. Életemben nem hallottam ezt a kifejezést, a vetület fogalmát legfeljebb az Ipari rajz címen futott tantárgyban használtuk a gimnázium első osztályában. De hogy a háromszög átfogója, befogója egyes szakaszainak ilyen-olyan méreteit kiszámolgatva felmerül ilyen, hogy merőleges vetület, ettől egészen elképedtem. És amikor ezt mindenféle műveletekkel, gyökvonással, egyebekkel kiszámolgatta a bemutató tanár, akkor jutott el a Thales-tételig. Azt legalább már értettem, sőt a hozzá előterjesztett feladatból is minden fogalom ismerős volt, még az érintő is. 

Utána irodalomóra következett, egy darabig néztem, de hogy miért kell az érettségire felkészítő irodalomórába belevonni a számmisztikát, ezt azóta sem értem, olyannyira nem, hogy már nem is emlékszem, egyáltalán miről szólt az az óra. 

 *************************

Élő népzene sorozat egyik adása. Néhány kolozsvári és környékbeli házaspár, akik sok éve rendszeresen együtt táncolnak, zenélnek, ők mesélnek arról, hogyan ismerkedtek meg és hogy kezdődött a néptánchoz való vonzódásuk. Szó esik a családról, a gyerekekről, aztán az egyik négygyerekes anyuka ezt mondja:

"– Felmerül a kérdés, hogyan kell gyereket nevelni? Én erre azt szoktam mondani, hogy a gyereket nem kell nevelni, hanem nekünk kell észnél lenni és helyesen élnünk az életünket, és a gyerek része az életnek. Nem azért vagyunk, hogy a gyerekért programokat kitaláljunk, hanem éljük az életünket, ő meg részt vesz ebben."

******************************

Tavaly május elején írtam a szemközti házakon látható megélénkült forgalmat mutató erkélyekről és így zártam a bejegyzést: "Hogy 'békeidőben' is lesz-e élet az erkélyeken, majd kiderül..." – de mint tudjuk, így egy év múltán sincs még békeidő, az erkélyek ennek ellenére a rövid ideig tartó felbuzdulás után ismét kihaltak. Meséltem akkor egy bácsiról ott az első emeleten, akit nyáron és a meleg őszi napokon gyakran lehetett látni ácsorogva-ücsörögve az erkélyen, szóba elegyedett a kertben tevékenykedő új lakókkal, kiderült, hogy az az asszony, aki időnként az erkélyt takarítja vagy mosott ruhát tereget, a lánya. Néha ő is kiült a bácsi mellé és beszélgettek. 

Mostanában, ha néha korán felébredek, úgy hajnali négy óra körül szinte minden alkalommal ég a villany az erkélyajtó mögötti szobában, valamelyikük ébren van már olyankor. Az asszony most, hogy már kitavaszodott, megint kitereget néha, de a bácsit tavaly ősz óta nem láttam, pedig sokszor volt szép napsütéses idő. Épp tegnap jutott eszembe, hogy végül is hónapok teltek el azóta, és ahogy bárkivel, vele is történhetett bármi. Aztán ma odanéztem és lám, ott ül a bácsi a napsütésben, kék rövid ujjú pólóban, a fején  fehér vászonsapka, na, gondoltam, minden rendben. És akkor mellette megcsillant a fény a kerekesszék nikkelezett abroncsán. Egy szó mint száz, másképpen ugyan, mint tavaly, de a bácsi megvan.