A hatodik

Mezővárosunkból két buszos életkép ugyanabból az évből. Így együtt kicsit hosszú, mert nem tudtam megállni, hogy két összefüggő bejegyzést  össze ne kapcsoljak.

2009. augusztus 10., hétfő

Úgy élünk itt mi, helyi buszjáraton utazók, mint egy nagy család. Most nem beszélek a péntek délelőtti, piaclátogatás céljából a buszt elözönlő, babakocsival, nagymamával, népes rokonsággal felkapaszkodókról, csak rólunk, törzsutasokról.

Van ugye, Karcsi, a 10 év körüli gyerek, aki így vakáció idején minden nap megy valahová, hol a nagymamájához, hol pedig anyjával a Sparba, néha testvérestül-apukástul, de leggyakrabban egyedül. Csöndes, mosolygós, udvarias fiú, mindenki szereti. Aztán van egy asszony, mindig csinosan öltözve, dolgozni megy, vagy munkából jön, megtárgyalja a napi eseményeket a szomszédjával, pár hete gyászol valakit, tiszta feketében jár. Van egy másik asszony is, aki általában a Sparból jön és mindig talál partnert, akinek mutogathatja zsákmányait, a 160 forintos zacskós mogyorót, vagy az akciós ropit.

A tömbházaknál – így hívják a közeli két panelházat – rendszerint felszáll a bácsi, akiről tudom, mert egyszer hosszan mesélt nekem, hogy Hargita megyébe valósi, a felesége meg Maros megyei, már vagy húsz éve itt élnek, minden termékbemutatós rendezvényre elmegy a művházba vagy az étterembe, és boldogan viszi haza az asszonynak az ott kapott ajándék habfürdőt, kenőcsöt, miegyebet.

Gyakran utazik velünk egy férfi – nagymamám úgy mondaná: úriember – akit mindenki ismer (csak én nem tudom, kicsoda, pedig a helyi régi vágású értelmiség tagja lehet), egy szépen rendbehozott házban lakik a Széchenyi utca sarkán, és mindig talál beszélgetőpartnert, akivel eltársaloghat a város múltjáról és kifejtheti nézeteit arról, mitől nincs itt rendben annyi, de annyi minden. No és hát vannak a nénik, akik az sztk-ba járogatnak.

Meg persze vannak buszvezetők, ketten váltják egymást, Attila és Miska. Miska pár hónappal ezelőtt még nagyon morcos volt, folyton zsörtölődött mindenkivel, az iskolás gyerekekkel kiabált, a felnőttekhez se volt valami barátságos. Nem köszönt vissza – mert itt szokás ám köszönni, ha felszállsz a buszra – és hangos megjegyzéseket tett, melyeknek állandóan visszatérő tartalma az volt, hogy ő mennyire utálja és legszívesebben itthagyná már "ezt az egészet". Aztán egyszercsak Miska eltűnt, egyesek azt híresztelték, hogy vissza se jön, merthogy ő a Volánbusznál volt azelőtt és nem bírja megszokni ezt a kisvárosi sok megállós járatot. De néhány hét múlva Miska mégis megjelent, megszelidült, nem morog (annyit), néha még viccelődik is, és ugyanúgy hajlandó gyakorlatilag bárhol megállni, ha megkérik rá, mint Attila. Mert megállnak ők bárhol, csak szólni kell. Ma is, mint már annyiszor, előreóvakodtam és megkérdeztem: "Megállna nekem a saroknál, mert akkor nem szállok most le?" "Meg én!" - felelte Miska vidáman. És megállt, megköszöntem, elbúcsúztunk, nekem meg így legalább kétszáz méterrel kevesebb volt a gyalogutam hazáig. Miska valószínűleg rájött, hogy nem is olyan rossz ez a belterjes utaztatás, barátságos népek közt lehet, mindenki szereti (sőt akkor se kapott egy rossz szót se, amikor még undok volt), hát Istenem, gyakrabban kell fékezni, megállni és ajtót nyitni, de örülhet, hogy van munkája. Hogy aztán szeptembertől a rosszcsont iskolásokkal hogy jön ki, az majd elválik.

2009. december 28., hétfő

Kies mezővárosunkban csak lassan indul be az élet az ünnep elmúltával. A buszon odafelé mindössze ketten voltunk, majd pedig felszállt Karcsi egy másik hasonló korú kis sráccal. Ők persze sose ülnek le, sőt hátrébb se mennek, hanem a vezető mellé állva társalognak vele. Miska kiokította őket, hogy holnap és holnapután nem ő jön, hanem Balázs bácsi. "Balázs bácsival kiabálni kell, tudjátok, kicsit rosszul hall, jó hangosan beszéljetek neki!" - mondta halálosan komoly képpel. (Szerintem a helyettes kolléga holnap imáiba foglalja majd Miskát, ha ezek a kölkök gyanútlanul elkezdenek ordibálni vele, holott arra semmi szükség...) Majd pedig hallom ám, hogy  szóba kerül a katapult, és ekkor vált világossá számomra, hogy Miska bizony már egy ideje elhitette a kis muksókkal, hogy a másik buszon a vezető alatt katapult van. Ezen a mostanin nincs, mondta, de egyébként is – és ekkor kezdtem visszafojtva vihogni – "Balázs bácsi nem tudna katapultálni, mert mindig rajta van a Surda-kalap, attól nem férne ki".  😀

Hazafelé pedig egyenesen különbusszal jöttünk Karcsival, ugyanis csak ketten szálltunk fel a központban az üresen érkező járgányra és ez mindvégig így is maradt. Ezért aztán Miskával hármasban társalogtunk, valahogy szóba kerültek a hidak. Karcsi mondta, hogy ha Budapesten járnak, fél átmenni a Dunán egy hídon, majd szégyenlősen elárulta, mindig attól fél, hogy a híd leszakad. Persze megnyugtattuk, majd szó szót követett és a hátralevő úton szépen (pedagógiailag, hmm...) végigsoroltattuk Karcsival a budapesti hidakat. Egész jól ment neki, csak a Szabadság hidat és az Erzsébet hidat hagyta ki elsőre, de kis segítséggel végül szépen abszolválta a feladatot. Karcsi még csak harmadikos, úgyhogy ez nem kis teljesítmény tőle. Hozzáteszem, hogy persze a szonieriksszon telójának tévedhetetlenül tudja a típusszámát, valamint az összes extráit is, dehát Istenem, ő már a huszonegyedik század gyermeke. Aztán Miska elhozott a sarokig – ha már különbusz, ugye – ott én leszálltam, Karcsi pedig még ment két megállónyit. Vakációs busz, vidéki idill.

Azt pedig még el is felejtettem mondani, hogy újabban a jármű saját, egyedi névvel bír, az ám! Valódi, címfestő által szakszerűen készített tábla van a szélvédő mögé szerelve, rajta csupa nagy betűvel a felirat: MISIBUSZ. Hát, így megy ez itt mifelénk.