Mi mindenre gondoltam ma?
Például, hogy milyen jó lehet legózni. Nekem gyerekkoromban csak Sztahanov fémépítő játékom volt, mivel akkoriban itt még nem létezett a legó. Kicsi koromban ugyan egyszer láttam valami hasonlót, amikor a zebegényi üdülőben, ahol 4-5 éves koromban nyaraltunk, egy kisfiúnak volt valami olyasmi játéka, azoknak a kockáknak voltak a maihoz hasonló, összenyomkodható bütykei.
De a zebegényi üdülésre gondolva eszembe jutott az ipiapacs is. Merthogy volt ott több gyerek is és játszottunk, többek közt ipiapacsot. Bár itthon is biztosan játszottam már ezt az utcabeli gyerekekkel, tehát nem akkor találkozhattam vele először, mégis tisztán emlékszem, hogy attól kezdve nem szerettem azt a játékot. Mostani eszemmel úgy magyarázom, hogy talán zavart a feszültség, a megtalálásra várás, és az a pillanat, amikor megtalálnak, ez lehetett az oka, hogy később se szívesen játszottam ipiapacsot.
Aztán ki tudja, ezzel összefüggésben-e, vagy sem, ma az is eszembe jutott, hogy mennyi minden nincs már meg a gyerekkoromból, vagy legalábbis a régi tárgyakból. A maci, a két babám, miből állt volna megőrizni? Hogy hagyhattam tönkremenni a kamrában a hajas babámat? De nem csak játékok, egyéb tárgyak sincsenek már sehol. A Singer varrógép, a harmónium, a régi, fodros szélű üveg lámpabúra a konyhából. Persze nem lehet mindent örökre megtartani, mégis, miért van az, hogy kifejezetten fáj, ha rágondolok némelyikre? Talán mert az összes, egytől-egyig mindegyik visszahozhatatlan. És mindez csak azért, mert akkor még nem gondoltam arra, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor hiányozni fognak.
1 megjegyzés:
Miért is van az, hogy egyes tárgyak olyan mélyen megőrzik életünk lenyomatait, hogy képtelenek vagyunk tőlük megválni?... Más tárgyakra viszont szinte alig vagy egyáltalán nem is emlékezünk..
Megjegyzés küldése