Szerintem az élet

Van nekem egy moszkvai levelezőtársam, egyszer találkoztunk személyesen 1982-ben, azóta évente néhányszor váltunk levelet és egymás születésnapjára mindig küldünk valami ajándékot. Ma megérkezett az idei küldemény Moszkvából, a fiatal postáslány dicsekedve mondta, hogy ki tudta betűzni a bélyegző feliratán a városnevet... hát igen, csoda is, hogy huszonévesen egyáltalán kibetűzte. 

Ami a csomag tartalmával kapcsolatban elgondolkoztatott, ahhoz tudni kell, hogy amit Ánya küldött, csupa nagy hagyományokkal rendelkező gyártó terméke:  a  Pavlovszkij Poszad városban működő, több mint 200 éves manufaktúra kendője, meg egy majdnem 200 éves moszkvai édességgyár bonbonja. 

Kedvem támadt utánaolvasni ennek a "kendőgyárnak" és mondhatom, sok érdekeset találtam az oldalukon, kezdve a mintákat megalkotó iparművészek munkájától a különleges gyártási technológia leírásáig. A kendők gyártásához kizárólag természetes anyagokat, gyapjút, pamutot és selymet használnak, iparművészeik általában két hónap (!) alatt tervezik és rajzolják meg a gyár hagyományos motívumain alapuló, mégis új mintákat, amelyek aztán jóváhagyásra komoly zsűri elé kerülnek. A textíliák festés előtti kezeléséhez különleges, a környezetet nem károsító új módszert alkalmaznak.  Persze webáruház is csatlakozik az üzem oldalához, ahol a modelleket végig lehet nézni és bár a mi ízlésünktől, szokásainktól, népi hagyományainktól kicsit távol állnak az orosz minták, azért el kell ismerni, némelyik igazán jól mutat. (Aki ért oroszul és van kedve gyakorolni a nyelvet,  i t t  olvashat róla, az én kendőm pedig  e z,  bár a színe nem jön ki jól a képen, a valóságban sokkal szebb mélybordó az alapszín.)

A Rot Front  Oroszország első édességgyárának mondja magát,  1826-ban alapították, akkor még csak karamellagyártó kis műhelyként.  Ma már körülbelül kétszázféle édességet, csokoládét, bonbont, ostyafélét, karamellát, cukorkát készítenek, és ahogy látom, sokan úgy emlegetik a ma is forgalmazott egyes finomságokat, mint akik a Rot Front édességein nőttek föl. Talán ugyanúgy, mint ahogy mi is felidézzük néha gyerekkorunk csokimárkáit.

Nos, amikor rajtam a sor, mert Ánya születésnapja közeledik, mindig gondban vagyok az ajándékkal. És ha most visszagondolok bármelyik évre, nem emlékszem egyre sem, amikor valamely régi alapítású, kifejezetten magyar gyártó termékét tudtam volna küldeni neki. Csak hogy a legutóbbit említsem: az idén küldtem először édességet, bonbont nem mertem, hátha szétesik útközben a doboz, ezért táblacsokira gondoltam. Milyen régen használatos csokik vannak, kettő rögtön eszembe is jutott, hát ugye Tibi, meg Boci.  És akkor most hogy magyarázzam el egy orosznak, hogy a nálunk évtizedek óta közismert Tibit miért gyártja olyan nevű gyár, hogy N....é, a Bocit meg olyan, hogy B.....etti? De azért elküldtem (magyarázat nélkül) mindkettőből a tejcsoki variációt, örült is nagyon, mondván, hogy a tejcsoki a kedvence. 

Utólag jutott eszembe, hogy tulajdonképpen Stühmert is küldhettem volna (a hamburgi cukrász alapítójával az  is van annyira magyar, mint a fentiek), dehát a Tibi meg a Boci mégis jobban hangzik, olyan egzotikus  egy külföldi számára, úgyhogy jó volt ez így, ahogy volt.

De hogy milyen szmájli jöhetne ide a végére, fülig érjen vagy lebiggyedjen a szája, azt igazán nem tudom.