Szerintem az élet

Nem tudok túllépni a megdöbbenésen amiatt, hogy tavaly egy szót se szóltam itt a szegedi napokról, de még csak egy képet se mutattam. Persze megzavart, hogy akkoriban a Facebook-ra töltöttem fel fotókat, erre emlékeztem és emiatt nem is tűnt fel, hogy ide a blogba nem került semmi. Így most az a fura helyzet áll elő, hogy januárban idézem föl a tavaly áprilist.

Érdekes érzés volt Szegeden járni. A diplomaosztó, azaz 1973 óta csak néhányszor jártam ott, utoljára 2006-ban, de mindig csak átutazóban, futólag. Most viszont volt időm felfedezni, hogy még mindig tudom, mi merre van, és hogy mi ugyanolyan és mi lett más, vagy hogy az, ami ugyanolyan, akkor régen mitől volt annyira másmilyen.

(A zenét - Those were the days, Mary Hopkin előadásában - azért tettem alá, mert ez nekem nagyon erősen idézi fel az ott töltött első évemet, akkoriban 1968-ban volt ez nagy sláger.)

A nosztalgiázáson kívül más tisztázni valóm is volt. Újszegedre nem csak azért mentem át, hogy lássam a kollégiumot, hanem hogy most már végre megnézzem, melyik is a régi katolikus tanítóképző épülete, ahol apám 1943. július-augusztusban továbbképzésen vett részt. Mondta ugyan valamikor, hogy a képző Újszegeden volt, sőt egyszer, amikor mindketten meglátogattak és együtt utaztunk a busszal, mutatta is a helyet úgy futólag, dehát akkor, huszonévesen ki figyelt ilyesmire? Azonnal meg is feledkeztem az egészről, aztán csak évtizedek múlva lett fontos, amikor már nem volt kitől megkérdeznem a részleteket. Tehát tavaly áprilisban átbuszoztam Újszegedre és meg is találtam az azóta középiskolává vált épületet, melynek udvarán készült a csoportkép, ami 1943. augusztus 15-dikét, a tanfolyam zárása napját őrzi nálam a fényképes dobozban.

Újszeged, 1943. aug. 15.