Törőcsik Mari mondta egyszer, hogy ahogy öregszik, fizikailag egyre jobban megrendíti az emberi fájdalom és kiszolgáltatottság. Nem tudom, ő hány éves korában kezdte tapasztalni ezt magán, de most az utóbbi években már én is ugyanígy vagyok – igaz, főleg a fiktív történetekben. Az én társaságomban nem lenne érdemes olyan filmet nézni, ahol a szereplőt galádul átverik, megalázzák, vagy szomorú, netán tragikus veszteséget kell elszenvednie – persze ha "jó" a film, nem valami gagyi – , de olyant sem, ahol a két főszereplő sok-sok szenvedés és kilátástalanság után végre egymásra talál, legyen az szerelmespár, szülő és gyermek, esetleg testvérpár, na, az a sablonos zárójelenet (pályaudvar, megpillantás, futás egymás felé, összeborulás és hasonlók) nálam garantáltan bőgős lesz. De már azt sem bírom könnyek nélkül, ha egy gyerek őszinte elkeseredéssel zokog. És esetenként még ember sem kell hozzá, elég, mondjuk, egy kutya egy szépen megírt, emlékezetes filmben (például a Hacsi...)
Viszont az is igaz, hogy filmeken a sunyiságot, ostobaságot, undok viselkedést se viselem el, sőt, oda is szólok neki, mert annyira felbosszant. Ilyesmiért némelyik sorozat végleg elássa magát nálam, és le is szokom róla, ha túlságosan idegesítő valamelyik szereplő.
Ja, nem kell megijedni, tudom ám én, hogy ezek csak filmek, és azok csak színészek! 😄 Sokszor eszembe jut, hogy annak idején ha a tévében valami blőd, huszadrangú filmet láttunk, cselekményében rosszul megírt, nehezen hihető változáson átesett szereplőkkel, hihetetlen cselekménnyel, apám mindig azt mondta: "Na, ilyen is csak a moziban van!" 😊
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése