Mutatok valamit.

Egyelőre csak olvasd el, beleértve a pirossal írt "reakciókat" is, aztán majd később elmondom, mi ez.

Az én fogorvosom – ahogy mondani szokták – „egyidős velem”. Ez valahogy mindig megnyugtató gondolatként telepedik rám: biztos pont az életemben, aki végigkísér. Mintha egy íratlan szerződést kötöttem volna magamban, hogy ő mindig ott lesz, és vigyáz rám ezen a területen.

És mégis, amikor a saját életemre gondolok, mintha egy teljesen más szemüveget viselnék. A hosszú távú tervek árnyéka szinte azonnal elhalványul bennem. Ha szóba kerül, mi lesz öt év múlva, két év múlva, csak legyintek, és már el is hessegetem a gondolatot. Mintha nem lenne helye a tervezésnek az életemben.  Ez nem jó így sehogy sem.

Miért nehezebb magunkkal tervezni? (Hogy miért? Mert az éveink reálisan mást ígérnek.)

Ez az érzés sokszor elgondolkodtat. Miért olyan könnyű másokról azt gondolni, hogy az életük kiszámíthatóbb, folytatólagosabb, míg a saját jövőm olyan, mintha homokvár lenne egy hullámzó tengerparton? Talán a kor? Az idő múlása? Vagy a bizonytalanság érzése, ami annyira átszövi a mindennapokat, hogy már szinte természetesnek tűnik? (Naná, hogy a kor, és az idő múlása)

Van egy mondás, amit sokszor hallani: „Az időt nem megállítani kell, hanem megtölteni.” De mi van, ha az ember már csak a jelen pillanatban mer gondolkodni? Ha az ötletek, a tervek, a vágyak túl távolinak tűnnek, és egyszerűbb azt mondani: „Majd lesz valahogy.” (Ez tökéletes, pontosan erről van szó!)

Mert az idő…

És itt jön az igazi kérdés: ha most nem tanulok meg tervezni, bízni, hinni, akkor mikor fogok? Ha most nem kezdem el elfogadni, hogy az idő előrehaladása nem csak kihívásokat, hanem lehetőségeket is hozhat, akkor hogyan leszek képes teljes életet élni? (Haha, lehetőségek, teljes élet... katzagnom kell,)

Nem akarom elhitetni magammal, hogy a jövő nem számít. Hogy minden csak a jelen pillanatban ér véget. Nem akarom elhinni, hogy az, aki ma itt van – legyen az a fogorvosom, egy barátom, vagy akár én magam –, ne gondolhatna arra, hogy mi vár még ránk. (Ajjaj, hát pont erre nem akarok gondolni.)

A legnehezebb feladat talán nem is az idővel való küzdelem, hanem az, hogy elhiggyük: van értelme tervezni. Még akkor is, ha az idő néha megtréfál minket. (Minő magasröptű végszó! Csak éppen nem igaz.)

(folyt. köv.)