Szerintem az élet

Lassan már a következő hétvége közeleg és még az előzőről sem írtam, csak képeket mutogattam.
Ahhoz képest, hogy az idén már tényleg minden gyaloglással járó tevékenységet meg kell(ene) gondolnom, elég sok örökségnapok-programot abszolváltam. Legtöbbjük maradandó és tartalmas élmény volt, de akadt csalódás is, essünk túl mindjárt az elején a csalódás kategórián:  

Petőfi Irodalmi Múzeum. Már eleve nem illett a sorba, mert igyekeztem olyan helyszíneket válogatni, melyek csak ilyenkor látogathatók (és hát ugye egy múzeum nem ilyen), de ennek mégis nekilódultam, mert a Gárdonyi-kiállítás hamarosan bezár, valamint az új Petőfi-kiállításukra is kíváncsi voltam. És nem tetszett, egyik sem tetszett. A Petőfi tartalmában még csak-csak, de szegény Gárdonyit jól elintézték két kicsi helyiséggel, a kiállított anyagból pedig szerintem egyetlen tárló (személyes irataival, vasúti bérleteivel) és az íróasztal-írógép-szék együttes adott valamelyes hangulatot. De mindkét kiállítást végigbosszankodtam amiatt a  manapság dívó megoldás miatt, ami lerontja az egész élményt, nevezetesen, hogy sötét van a termekben! Bordó, fekete, sötét falak, csak a kiállított tárgyakra irányul valamicske célzott fény, de például a melléjük helyezett vagy függesztett táblácskák, amelyeken a feliratok, magyarázatok stb. vannak, semmi fényt nem kapnak. Botorkálsz a sötétben és ami meg van világítva, azt látod, de nem tudod, mi az, csak ha odahajolsz, leguggolsz, hogy kisillabizáld a szöveget, ha ugyan sikerül - hát ez bizony totálisan tönkrevágja a legjobb kiállítást is. És bár nem vagyok gyakori múzeumlátogató, de az utóbbi években csak ilyen sötétben botorkálós kiállításélményt fogtam ki, például az óriási reklámot és visszhangot kapott Van Gogh is ilyen volt, emlékszem, ott is a sötét termeken botladoztunk keresztül-kasul és egymástól kérdezgettük, hogy ez a félhomály vajon mi célt szolgál.

Úgyhogy részemről igen örülök, hogy életemben néhányszor már volt szerencsém Egerben, a helyszínen, a Gárdonyi-házban látni az író tárgyait, környezetét, mert az legalább valóban Gárdonyit  mutatja be, míg  ez az onnan kölcsönkért anyagból  "megkomponált" kiállítás nem.

A többi helyszín már jóval több kellemes élményt nyújtott. Mindjárt az elején beúszott némi magyar valóság is - mondhatni, szembejött a kultúra, - amikor a Medgyaszay-házak előtt (három hatalmas, többemeletes társasházról van szó), ahol csodálni kellett a szépen megőrzött és felújított falfestményeket, tulipánmotívumos erkélyeket, egy asszony, látva a kerítésre kitett alkalmi tájékoztató képeket, azt kérdezte, "ezek eladók?" - nesze neked, kulturális örökség. De aztán a fogaskerekű végállomásán lévő kocsiszínben  egy fiatal munkatárs mutatott be közelről és a hely iránti szeretettől átfűtött lelkesedéssel és szaktudással két régi felújított  kocsit: az egyik 1928-ból való, a másik pedig igazi matuzsálem, 1874-ben készítették.

A Festetics-palota lépcsőháza, termei gyönyörűek, a piarista gimnáziumban pedig olyan vezetést kaptunk, ami önmagában is maradandó és lélekvidító volt. Két diák, egy kilencedikes és egy tizenkettedikes fiú kalauzolta a népes csoportot - voltunk legalább nyolcvanan, vagy még többen - tökéletes felkészültséggel, pedig ebben aztán semmi gyakorlatuk nem lehetett, a piarista gimnázium most először nyitott kaput a közönségnek. Minden kérdésre kapásból, magabiztosan tudtak válaszolni és minden szavukból érződött, mennyire magukénak érzik az iskolájukat.  "Amikor 1953-ban ki kellett költöznünk", ilyeneket és hasonlókat mondtak, mindig többes szám első személyben, mintha legalábbis már akkor is idejártak volna, pedig meg sem születtek még a szüleik sem.

Aztán vasárnap jártam a Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti épületében, mindössze öten-hatan bolyongtunk a folyosókon, igaz, magunkra vessünk, amiért nem szombaton  mentünk, akkor állítólag vezetés is volt. Az épület belső kialakítása, részletei, díszei csodaszépek és még szebbek lennének felújítva, megtisztítva, felfrissített színekkel, reménykedjünk, hátha majd egyszer...

Mivel az idén az örökségnapokkal egy időben kezdődött az Ars Sacra Fesztivál (azelőtt Szakrális Művészetek Hete),  voltak templomi rendezvények is a hétvégén, nekem ebből egy jutott, a  Kékgolyó utcai (pontosabban Ráth György utcai) kórházkápolna. Nagyszerű, komoly kutatásokon alapuló, tartalmas előadást kaptunk a kórház és a kápolna történetéről, majd pedig a kápolna tavaly elkészült orgonáját mutatta be egy végtelenül kedves orgonaművész fiatalember, akinek személy szerint a hangszer megtervezésében is nagy szerepe volt. A bemutatás "testközelben" történt, a publikum felkaptatott a karzatra és az orgonista köré ülve-állva pár centi távolságról figyelhettük az orgona részleteit, működését, sőt valamelyest még a belsejébe is beleshettünk (és a végén d-moll toccatát és fúgát is kaptunk élőben). Nekem, mint kántortanító-származéknak különösen nagy élmény volt ez, régen láttam már közelről orgonát, közben persze  arra is gondolnom kellett, hogy apám mennyire élvezné most ezt.

Tegnap pedig, mivel még mindig tart az Ars Sacra, elmentem a Papnövelde utcába a pálos könyvtárba, amit ugyan láttam már néhány évvel ezelőtt, de annyira különleges, hogy nem akartam kihagyni most sem. A portán azt mondták, hogy "Diós páter nagyon pontos, amikor elüti a toronyóra a tizenegyet, akkorra itt lesz" - és valóban, pontban 11-kor megjelent a kapuban a könyvtár őre és fölvezetett bennünket a második emeletre. A pálos könyvtár tényleg kuriózum, nem mesélem el a történetét (segítségül itt a Katolikus Lexikon és egy  blogbejegyzés), inkább pár képet mutatok.

Az utolsó képen egy "munkaállomás" látható, ugyanez ismétlődik minden polc előtt: két kihajtható asztallap, tőlük jobbra és balra pedig a kihúzható lúdtoll- és tintatartó fiókok. És igen, jól látod, az asztallapok közül az egyik sakktáblának van kialakítva. :)

A képek pedig azért ilyen gyenge minőségűek (beleszámítva, hogy telefonos felvételek), merthogy ebben a könyvtárban nincs semmiféle világítás, ugyanis nincs bevezetve a villany, nem lenne biztonságos.