Szerintem az élet

Ha már a múltkor egy kommentdobozban könnyelmű ígéretet tettem a nevek és becenevek kapcsán, így hát nekirugaszkodom.

Érdekes dolog ez a viszony a saját nevünkhöz - mert valljuk be, mindenkinek van valamiféle viszonya a saját nevéhez. A nevünket kapjuk, akkor, amikor még nem szólhatunk bele, hogy melyik tetszik, melyik nem, pedig azzal fogjuk leélni az életünket. Attól kezdve aztán, amikor értelmünk nyiladozni kezd, lesz valamilyen véleményünk a saját nevünkről, és ha szerencsénk van, megszeretjük.
Abban az időben, amikor születtem, a gyerek neme még kétesélyes volt egészen a világra jövetel  pillanatáig, ezért a szüleim természetesen két névvel készültek: ha fiú lesz, akkor Tamás, ha lány, akkor Ágnes. Hogy miért Tamás, erről semmit sem tudok, - utólag ők sem találták már jó ötletnek ezt a családnevünkkel alliteráló keresztnevet - de hogy miért Ágnes, annak az a története, hogy anyunak gyerekkorában volt egy szívesen pátyolgatott, nála fiatalabb, Ágnes nevű játszótársa és már akkor elhatározta, hogy ha valaha lánya lesz, ezt a nevet kapja.

Ami engem illet, úgy emlékszem, kezdettől fogva semmi bajom sem volt a nevemmel, felnőtt koromban pedig már kifejezetten tetszett is. Azt sosem szerettem, ha ágikáznak, vagy netán még fokozottabban becéznek, de az Ágnes, Ági rendben volt. Persze időnként a megszólítótól is függött a dolog: ha például anyu Ágnesnek szólított, az semmi jót nem ígért, tudtam, hogy valamiért neheztel. Az egyik orvosom például huszonvalahány éve Ágneskének szólít, talán Erdélynek azon a vidékén, ahonnan ő származik, így szokás. 

Életem során többször is előfordult, hogy némely ismerőseim  mindenképpen Annának akartak szólítani, és amikor egyiküket megkérdeztem erről, azt válaszolta, hogy maga olyan Anna-típus. Hát... ezzel nem tudtam mit kezdeni. :) Igaz, volt  ennél érthetetlenebb is, amikor egy rendszeres vonatos útitárs következetesen Editnek szólított, sőt még ma is, amikor néha összefutunk itt a környéken: ha valaki utánamszól, hogy Editke, már tudom, hogy megint Erzsike az. De már régóta meg sem próbálom kijavítani, ha neki Edit vagyok, hát legyen.

Apám Nándor volt, ezen a  családban nem egyszer élcelődtünk és el is töprengtünk, hogy vajon miért adták neki ezt a nevet a szülei. A faluban nem volt több ilyen nevű - ezt én is láttam, amikor az anyakönyveket böngésztem - , és a felmenők között sem találtunk igazán "rendhagyó" keresztneveket. Egyetlen, némiképp különleges a nagyapja volt a Fábián Sebestyén kettős névvel (és mindkettőt viselte is).

Anyu Ilona volt és nagyon nem szerette a nevét. Nem tetszett neki, de a becézésével sem volt kibékülve: ha Ilusnak becézték, azt ha csak tehette, elutasította és igyekezett éreztetni, hogy az Ilonka inkább kedvére való lenne (mi tagadás, tényleg szebb is).

Anyu mesélte, hogy náluk a családban nem volt szokás a becézés, pontosabban,  nagyapám tiltotta, hogy a három gyereket túlzottan becézzék: Ilus, Laci, Sanyi, ennyi volt a megengedett. Aztán amikor megszületett az egyszem unokája, azonnal eldobta ezt a szigort és engem már Mókuskámnak, Mókucinak hívott. Nagymamám pedig Cicának, sőt Ciculinak becézett, néha szólított csak Ágikámnak. A régi, mára megunt nicknevem is becézésből eredt, gyerekkoromban apu nevezett időnként Bikficnek.

Az utóbbi években jöttem rá, hogy egy településen lehetnek bizonyos nevek divatosak, régen legalábbis így volt, ez a 150-200 évvel ezelőtti anyakönyvekben igen tisztán látszik. De a közelmúltban is így lehetett. mert például abban a bizonyos kies mezővárosban megfigyeltem, hogy az idős asszonyok közt milyen sok a Lídia, akiket érdekes módon mindig Lidunak becéznek. Tehát biztos, hogy olyan 70-80-90 évvel ezelőtt Bicskén valaki vagy valakik divatba hozták ezt a  nevet,  ennek következtében éveken át sokan kereszteltették Lídiának a kislányukat. Ha ez a korosztály végleg eltávozik, nemigen lesz a városban több Lídia, akit Lidunak becézhetnek.

Hogy lassan Mária, Éva, Katalin, Ilona, István, László, Sándor, Miklós (és sok egyéb) sem lesz, az már egy másik, sokkal nehezebben kifejthető téma lenne.