Minden elmúlt, elveszett, visszahozhatatlanul az enyészeté lett. Sírnivaló, engem magamat is meglep, hogy mennyire elszomorít.
A FB-ra tegnap valaki feltette egy régi baba fotóját. Pontosan olyan babáét, amilyen nekem is volt, kaucsukbabának neveztük akkoriban, bár gondolom, nem valódi kaucsukból készült, hanem valamilyen műanyagból. Nem alvós és nem is hajas baba volt, a fején a frizurát csak műanyagból öntött forma imitálta. Katinak neveztem és évekig varrtam neki a különféle ruhákat.
Volt egy másik babám is, alvós és hajas baba, neki nem adtam nevet. A saját, hétéves koromban levágott hajamat applikálták rá a babaklinikán, szép volt, fésülhető hajú, finom arcú baba.
Meg persze volt macim is, igazi hagyományos, sárgás drapp bundájú, aranybarna üvegszemű maci, ő is sok évig szolgált engem, legalább annyira szerettem, mint a két babámat. Amikor már nagyobb voltam, bundáját időnként ultrás vízbe mártogatott körömkefével tisztogattam át, akkor egy ideig egészen megújult a szőre.
Egyik sincs már sehol, pedig még sok évig megvoltak. Arra ugyan nem emlékszem, a kaucsuk baba mikor tűnt el a környezetemből, de ezt tudom, hogy a hajas alvós baba utoljára a sufniból került elő nagyon csúnyán molyrágott hajjal. Gondolom, akkor dobtuk ki. Most már úgy érzem, megbocsáthatatlan, hogy a gyerekkor elmúltával, huszonéves koromban nem éreztem fontosnak megőrizni egyiket sem.
Ahogy az is megbocsáthatatlan, hogy az első költözéskor eladtam a hegedűmet. Akkor már sok-sok éve nem játszottam rajta, a hetvenes években egyszer-kétszer újraszőröztettem a vonóját, mert valami rejtélyes okból időről időre szétszakadt rajta az egész köteg lószőr anélkül, hogy bárki hozzányúlt volna, vagy egyáltalán kivette volna a tokból. Szóval, eladtam az egészet, szó szerint tokkal-vonóval, és ezt az utóbbi időben már nagyon sajnálom, még akkor is, ha biztos vagyok benne, hogy nem tudnék játszani rajta, de legalább meglenne.
Nem lehet mindent megőrizni persze, én már lassan húsz éve hozzászoktam a selejtezéshez, rákényszerítettek a költözések és az "el kell férni" kényszere. De amikor így váratlanul elémkerül egy-egy tárgy, ami ugyanolyan, mint a régi volt, az mindig mellbevágó és fájdalmas élmény. Lehet-e, érdemes-e, egyáltalán megvalósítható-e, hogy az ember tökéletesen megfelelő módon összeegyeztesse a saját múltja tárgyait az ésszerűséggel? Úgy látom, nekem nem sikerült és már jóvá se tehetem.
 |
| Ő volt az alvós hajas baba |
 |
| Ő meg a maci |
5 megjegyzés:
Ez tényleg olyan, hogy lelke van.
Arra gondoltam, hogy némelyik (sok) gyereknek annyi játéka van, hogy talán nem is tud emlékezni rájuk...
Lehet-e vajon ennyire kötodni töménytelen játékhoz, ahogyan te, mi annak idején ahhoz a néhányhoz?...
No igen, biztosan jó is, hogy mindvégig összesen ez a két babám volt, de azok tényleg hozzámtartoztak. Persze a legtöbb "mai" egészen kicsi gyereknek is van egyetlen egy játéka, valamilyen plüss állat vagy baba, ami nélkül mozdulni se hajlandó és ha az valahogy elkeveredik, elvész, elfelejtik magukkal vinni, akkor tragédia van - szóval, abból az ezerféle játékból is a szívükhöz nő valamelyik. A többi meg csak szezonális, pillanatnyi élvezet. :)
Szívemből szóltál, éppen a napokban gondolkodtam ezen. A szüleink talán túl praktikusak voltak: "Már olyan rég úgyse játszol vele, adjuk oda valakinek!"
Mi meg akkor még nem tudtuk mondani, hogy leszünk majd 50-60 évesek, és a szívünk közepében ott ül még az a baba, és milyen jó lenne, ha megmaradna!
Az én macim brummogni is tudott és Fábiánnak hívták.
Tegnap szóba került az ajándékozás, hogy ki minek örül. Jó nehéz ráérezni. egy fiatal felnőtt egy zenedoboznak örült igazán, egy másik fiatal apa egy asztali satunak, hogy végre alkothasson, s olyik gyerek alig valaminek. A jól eltalált ajándék irracionális dolog.
Világunk anyagias lett. Hány gyerek akkor örül, ha tudja, igen drága pénzért vettek neki valamit.
Megjegyzés küldése