Szerintem az élet

Még egyszer a szemműtétről. Annál is inkább, mert ahogy láthatjuk, manapság sajnos lassan már alig van ember, aki megúszná, hogy szürkehályog keletkezzen a szemén (ózonlyuk, meg ki tudja még mi az oka), úgyhogy nem árthat a tapasztalat átadása. Nem kell félni, részleteket nem írok, nem mindenki bírja az ilyesmit és nem mindenki akarja tudni, mit is csinálnak vele olyankor. Az egyébként is az orvos dolga, bőven elég, ha ő tudja.

Szóval, nekem már legalább 6-7 évvel ezelőtt megállapították a kezdődő szürkehályogot. Hát jó, nem örültem, de reméltem, hogy csak lassan halad majd előre és úgy is lett. Eljártam időnként kontrollra, tényleg lassan fejlődött, nemigen zavart. Aztán öt éve egyszercsak egyik napról a  másikra nem tudtam olvasni szemüveggel. Lekapkodtam az okulárét, úgy már jobban láttam a betűket (írtam is erről akkor a blogban), azóta is szemüveg nélkül olvasok. Az orvos azt mondta, ez is a hályog miatt van, az okozza, hogy  megváltozik a szem fénytörése. Örültem neki, mindig utáltam a szemüveggel bajlódni.

Sokáig nem tűnt fel lényeges rosszabbodás, messzire jól láttam, olvasni pedig már szemüveg nélkül olvastam, jól elvoltam így. Persze nagyon lassan azért mégis rosszabbodott, egyre közelebb kellett húzni a laptopot és egyre rövidebb útszakaszon láttam meg, hogy jön a villamos, de ezt még ki lehetett bírni. Az idén tavaszra már nyilvánvaló volt, hogy az egyik szemem megérett a műtétre, de még barátkoznom kellett a gondolattal, irtóztam az egésztől, halogattam a döntést.

Aztán most augusztus végén hirtelen, szó szerint egyik napról a másikra nagyságrendekkel  romlott a látásom. A tévében az arcok hirtelen elmosódtak és a képernyőn a  nagybetűs feliratok is homályosak lettek, nem láttam az utcán az emberek arcát, a gyakran látogatott, jól ismert áruházban nem tudtam elolvasni a legnagyobb betűs táblákat sem. A tévéállványt cirka másfél méterrel közelebb húztam és azóta a szoba közepén kerülgettem, hogy egyáltalán lássak valamit a képernyőn, a mesterséges világítású helyiségekben zavaró köd takart mindent, a Keletiben meg kellett kérdeznem egy idegent, hogy mondja meg, ki van-e már írva a kijelzőre a sülysápi vonat, mert csak elmosódott sorokat láttam.   Úgy tudtam, hogy a hályog ennyire hirtelen nem romlik, ezért nagyon halványan ugyan, de próbáltam reménykedni, hogy ez most valami más és csak valami egyszerűen gyógyítható, külső oka van. Elmentem a szemészetre, a doktornő megvizsgált és azt mondta, bocs', de ez a hályogtól van, hirtelen romlott, szokott ilyet csinálni. Hát kösz' szépen.

Nem volt mese, kés alá minél előbb. Itt nálunk a várólista nem annyira vészes, de az én szememnek ekkor már a másfél hónap is sok lett volna. Így állt elő az a fura és hihetetlenül abszurd helyzet, hogy tegnap a szememet ama kies mezővárosban operálták, ahol nemrég tíz évig laktam. Modern, pár éve elkészült egynapos sebészet, rövid várólista, szuper műszerezettség (és állítólag szuper minőségű beépítendő lencsék), szuper berendezés, szuper személyzet. És persze a saját szuper szemorvos innen a nagyvárosból, aki több helyen is operál, többek közt abban a mezővárosban is. (Amikor távoztunk, a  szakrendelő előterében a betegirányító ablak előtt sorban álló betegek megkövülten nézték, amint az egynapos sebészet távirányítással nyíló ajtaján kitódultunk hárman, öregebbnél öregebb tyúkok, bekötött-leragasztott fél arccal, szemünkön nagy fehér bumszlival, nevetgélve - azt a látványt mi sem felejtjük el, de gondolom, egy darabig ők sem. :))) )

Már régóta azt szuggeráltam magamnak, hogy csak abba nem szabad belegondolnom, mit is csinál az orvos a műtét alatt. Ez nehezen sikerült, mert vesztemre tisztában vagyok az eljárás lényegével. De tegnap már tényleg nem is érdekelt az egész, benne voltam, minden flottul zajlott, mindenki gondos és profi volt, és ami szintén lényeges: nem tartott sokáig. És közben is egészen simán el lehetett viselni, őszintén mondom, hogy sokkal rosszabbra számítottam.

Így egy nap után pedig az eredmény egészen hihetetlen. Az orvos már régebben mondta, hogy majd meglátom, a színek is mások lesznek - én pedig nem hittem el, azt gondoltam, ugyan már, hát látom én a színeket jól. Pedig nem úgy volt, ez már biztos. Ma kinéztem az ablakon és a bokrok, falevelek egész másmilyen zöldek, mint eddig, arról nem is szólva, hogy egyenként is látom a leveleket. A betűk a papíron, a monitoron feketék, pedig eddig szürkék voltak. Ami fehér, az tényleg fehér, sőt egyenesen fénylik. Az meg majd még kialakul, hogy olvasni fogok-e tudni szemüveg nélkül, dehát ha muszáj, akkor újra lesz olvasószemüvegem, ennél nagyobb bajom sose legyen.

Egyúttal pedig felülvizsgáltam és felül is írtam azt az eddig hangoztatott elhatározásomat, mi szerint a másik szememet én már az idén meg nem operáltatom, nem és nem, csak ezen legyek túl, nekem az idén még egy tortúra nem kell, ráér az majd tavasszal.  De már látom, hogy nem ér rá. Például azért sem, mert most annyira zavaróan nagy a különbség a két szemem közt, hogy ezt így még hónapokig elviselni igencsak nehéz lenne. Most pár hétig be kell tartani néhány óvintézkedést, kicsit kímélően kell élni, de közben megteszem a másikhoz szükséges lépéseket, hogy még az idén beleférjek a "keretbe". És ha minden jól megy, semmi komplikáció nem zavarja meg a gyógyulást, akkor reményeim szerint legalább a szemem világa rendben lesz. Van bajom enélkül is épp elég, de legalább lássak rendesen, ha lehet.

Úgyhogy mindenkinek, akire még vár ilyen beavatkozás és érthető módon ódzkodik tőle, azt ajánlhatom, hogy merjen belevágni. A műtét nem fáj - tényleg nem! - ha pedig valaki az érzéstelenítéstől tartana, jó, ha tudja, hogy az már régóta nem injekcióval történik, hanem szemcseppekkel,  és az egész beavatkozás előkészítéssel, műtéttel együtt igazán elviselhető. És higgyétek el, megéri.