Blogvember 26.

Ha én naplószerűen akarnám a napi bejegyzéseket írni, az elég fura eredményre vezetne így estére. Mert általában, és persze jó esetben, semmi különlegesen érdemleges nem történik. De amikor nincs semmi fontos megörökítendő, a gondolatok akkor is jönnek.

Ma például váratlanul felidéztem tanulmányaimból a diftongusokat. Nem, nem őrültem meg, csak hallottam  egy nagyrábéi asszonyt igazi szép tájszólásban beszélni és rögtön arra gondoltam, hogy lám, itt a tipikus példa  a záródó diftongusokra. Fonetika és nyelvtörténet, ezek voltak az igazán engem megragadó területek az  egyetemi évek alatt, és ezekből még időnként fel is rémlik valami. Olyannyira, hogy a nyíló és záródó diftongusokra is emlékszem, és nagyjából arra is, hogy az országnak mely vidékén használják az egyik fajtát és melyiken a másikat. Számomra ma már teljesen haszontalan ismeretek, de  mégis valami megmelengeti ilyenkor a szívemet, ez bármilyen idétlenül is hangzik.
Azt mondja ez az asszony, hogy "öten vótunk testvérek, és sokszor anyám igénybevett, mer' én vótam ötünk közül a legöregebb...", "szerettem is főzni mindig, egész életembe', most is egyet gondolok, akkó' má' én hozzáfogok és csinálom, szívbű', szeretettel csinálom a családnak" – mondja mosolyogva. Aztán megmutatja és elmagyarázza, hogyan készíti a darutollas pulickát(így!), a végén pedig széles mosollyal és kislányos, huncut vállrándítással azt mondja: "úgyhogy... ennyit tudok róla mondani". 
Nekem mindig felüdülés az ilyet látni és hallgatni, tényleg.