Nem szoktam rászólni idegenre, de a röntgenasszisztens hölgyre rászóltam, szándékosan kicsit szuggeráló tekintettel és mérsékelt hangerővel: "Ne fáradjon, jó a hallásom, nem hallok nagyot." Mert kiabált, attól kezdve, hogy beléptem, kifejezetten kiabálva adta az utasításokat, hol vetkőzzek, hova üljek, úgyhogy elejét akartam venni a további ordibálásnak, minek strapálja magát szegény. Kicsit meglepve nézett rám: "nem?" - kérdezte, és lecsavarta a hangerőt.
Tudom persze, hogy a viselkedése a tapasztalataiból fakad, hiszen való igaz, hogy az én hetvenen-nyolcvanon túli ismerőseim is egytől egyig nagyot hallanak, ki jobban, ki kevésbé, de mindegyik. Nyilván ő, akinek folyamatosan nagyon sok emberrel van dolga, ugyanezt tapasztalja nap mint nap, és ahogy meglát egy öreget, máris kiabálva szól hozzá, biztos, ami biztos.
Mondhattam volna neki, hogy rajtam sok minden elromlott már, de a fülem még jó. Eddig. 😊
2 megjegyzés:
Tapasztalom a süketség mellékhatásait a környezetemben.
Én is tapasztalom ezt a jelenséget, én még nem szóltam rá senkire (eddig), de nagyon zavar, ráadul én nem hogy nem hallok nagyot ,de túlhallásom van!
Megjegyzés küldése