Blogvember 2025/17

Ha a blogvember napjaiban is adnék címet a bejegyzéseimnek, akkor ennek az lenne a címe: mai élményem.

Ma láttam egy filmet  Emmi néniről, aki 99 éves koráig dolgozott a nagy múltú Libál optikában, és aki a filmben olyan derűvel beszél életéről, hogy az elmondhatatlan. Pedig sem gyermekkorában, sem felnőttkorában nem kímélte őt az élet, de a csapásokra azt mondja, azokat el kell fogadni. 

A házban, ahol született, megnézhetné a régi lakást, de csak áll a gangon a korlátba kapaszkodva. 

„– Nem akarja megnézni Emmi néni az erkélyt? – Nem, nem… az annyira bennem él, hogy tudom. – És nem esne jól? – Nem, sőt, tudod, sokszor a múlt az jobban fáj.“

Már fiatalon megtalálta a pályát, ami számára a legmegfelelőbb volt, optikusnak tanult és 99 éves koráig dolgozott.

"– Olyan öröm volt mindig, hogy tudtam látást adni! Azért már érdemes volt megszületni."

"– Mi az, amire legjobban esik gondolni? – Csak az, amikor egy gyereknek föltettem a szemüvegét, és az szinte meg volt babonázva, hogy milyen szép a világ... akkor látott életében először. Az csodás érzés!"

Amikor a film készült, akkor már idősotthonban lakott, és ahogy mondta, "itt is igyekszem tartani magam". 

"– Tudod, a boltban voltam valaki. Ott tudtam adni. Borzasztóan hiányzik… csak olvasok, étkezem, öltözöm, semmi az életem, ez így fölösleges valami."

A film végén látjuk a "meglepetésbulit", amit az őt szerető rokonok, barátok szerveztek, helyszín az üzlet, Emmi néni szépen módszeresen elfújja a torta gyertyáit, és mint egy gyerek, olyan örömmel csapja össze a kezét és kiált fel, hogy sikerült!

Nem mondok olyan értelmetlen közhelyet, hogy tanulhatnánk tőle, mert ilyennek születni kell. De ha valakinek van 50 perce, amit élményszerzésre szánna, bárkinek szívből ajánlom az Emmi néni csodálatos élete című filmet.